Enyéim közt

Álmonogram

Nem kell, hogy elfelejtsd,
sem az, hogy emlékezz rá!
Nem kell, hogy tovább vidd,
se az, hogy hozd vissza!

Míg sikeres a fekete-fehér,
nem kell, hogy színes legyen.
Nem kell, hogy teli legyen,
az se baj, ha üres marad.

Nem kell, hogy híres legyen,
csak mindenki róla beszéljen!
Vesszőfutás után fix pont.
Sovány vadhús, kövér ponty.

Szövegvilág

Az, aki évekig rejtegette álmát,
talán majd egyszer, a napok
élén haladva, szót ejt magáról.
A szeretet a lélek sorvezetője.

A ráérős kezdet és a sietős
vég is beszédet mondott
a jövő alapkőletételekor.
Anyafelhő, tisztába tett tél.

Vérbő nyelv, kiszáradt patak.
Végsőkig feszített szívhúr.
Megtaláltad a szövegvilág alján
a teljes felfordulás rövid kivonatát?

Vörös folt

Hajnalig bajlódtál a két nappal
későbbre halasztott vers megírásával.
Csak a karzaton ülő emlékeket
akartad viszontlátni, a múltat semmiképp.

Szó se róla, a gyűjtögető életmódot
folytató folyó a tenger régi hódolója.
Mondd, mindent kivájtál magadból
ami nem élő emberbe való?

Itt ez a vörös folt, életed összes
ütközéséből egyetlen nyom maradt.
A világra jöveteledkor rád ütött
alapstigmát már a bőröd alatt viseled.

Én, alulírott

Én, alulírott, csak hobbiból hallucinálok.
Olykor megértő pillantásokat vetek
a holdfelszínre, szívem csücskére.
Látom a közeli domboldal bordáit.

Én, alulírott, kérem nevem elhallgatását.
Visszakézből csak egyszer. Mellbimbóriadó.
Adott volt az alkalom: csakis szemtől szembe.
Utoljára négyesben, éjjel és szélárnyékban.

Teszi, mert teheti: csak színleli az alvást
a lelkiismeret. Én alulírott, még a mai
napon, mosodát nyittatok az esővel,
kötelezem a telet a jégszekrény üzemeltetésére.

Én, alulírott, ígérem, záros határidőn
belül, felkutatom a végtelen zárókövét.
Tudatom a tisztelt olvasóval, sikerült
ránevelnem a nyelvet a rendszeres napi munkára.

Örvendj!

A Kunok I. Világtalálkozójára

Nem távoli parancsra törtél az élre.
Szerencse fiává tetted a balsorsot.
Szíved javakat termelt a mögötted
haladóknak s az előtted járóknak.

Élettelent élővé csak gondolat tehet,
élőből holtat a kiszáradt hiány csinált.
Alighogy a végtelent belehelyezted
a parányiba, a harc értelmét meglelted.

Nagyobb teret és szabad utat az értelemnek!
Ha időd javát a gondolkodás foglalja le,
veled maradt és alakított az értékteremtés.
Örvendj! Vendégül látta a múltat a jövő.

Alapítók

Eleink emlékére

Úgy élték le életüket,
miként a gyökerekkel
földbe kapaszkodó fák.
Lónyerítés, kész a kerítés.

Maradásuk maradandó.
Szívüket és eszüket
iránytűként használták:
s leltek ígéretes hazát.

Nevüket és kun arcukat
könyvek és szobrok őrzik.
Jelenbe a múltat ők torkolhatták:
pusztaszelídítő honalapítók.

A szó megszólaltatója

Dr. Szathmári Istvánnak

Virradatra kikaparta
maga alól az eget.
Befordult a célegyenesbe
az öröklét hosszútávfutója.

A tudás csodaszer:
Segíti az életformák túlélését.
Tisztára törölt tükör
a múlttól visszakapott jövő.

A szó megszólaltatója
maga mellé engedte a csöndet.
A hittől válik naggyá
és maradandóvá a kicsi.

Halálkapu

Györfi Sándornak

Miközben beszélgettetek,
ölelte, simogatta a pusztát a szél.
Tüzet rakott a gondoskodó szeretet:
ne fázzon se felnőtt, se gyerek!

Úttá szélesedtek a keskeny mezsgyék.
Hasznos helyváltoztatásban élte ki
magát az, akit nagy tettekre sarkallt hite.
Ahány emlék, annyi fényforrás.

Azóta se tisztábban: Virtus és triumvirátus:
Ember és ló és fegyver egymásra talált.
Mindenki tudta, a halálkapun túljutva
érhető csak el az álommal határos élet.

Felívelés

Balogh János akadémikus emlékére

Szedegeti a fákról a szél a leveleket.
Összegereblyézett emlékek a múlt.
Kinyitotta, mi öröktől fogva csukva volt.
Becsukta, mi öröktől fogva tárva, nyitva.

Kezdte a mákszemnyinél, a folytatásban
a végtelenbe tartó egyenes volt a segítője.
Hangok, képek, mozgás és idő:
egy szívben egyesült, elszánt akaratban.

A földről minden titkot megtudott az égiektől.
Felívelés a mélyből, alatta a legmagasabb csúcs.
Egyszer se mondta: a döntés joga a tengeré,
hallgass fűszál, reszkess pókfonál, fuss száraz kóró!

A róna lámpásai

Dr. Tóth Albertnak

Aki nemcsak életet, szívet is kapott:
annak könnyű szeretni a szépet.
Lásd, a róna lámpásait, a virágokat,
a tél elmúlta után, kigyújtotta a tavasz!

Aki nemcsak bölcsőt, de tudásvágyat
is kapott, a tengersík puszta földoltára előtt
szálkamentes szavakkal szól a múlt múltjáról.
A tűzből sohasem a füstöt mentette ki elsőnek.

Aki hideget és meleget is egyaránt kapott:
hite ostya a közjó úrvacsora osztásán.
Ez is az ember. Pillanatból kitüremkedő
öröklét. Az egyedüli Isten a többség.

Grádics

Nem a gondolat hibázott,
az érzés volt pontatlan.
Az igazság perccel se később,
a tévedés jött korán.

Ami itt hiány, máshol fölösleg.
Ami itt elsuttogott történet,
máshol utca- és munkazaj.
Burokba zárt végtelen.

Itt áldás, máshol Isten verése.
Programon kívüli vért izzadás.
Itt a feljebb jutáshoz a grádicsot,
ma sem a törvény ácsolja.

Kérette magát a szó

Mindenféle csecsebecsék.
Adjon az isten szép jó estét!
Bogárszívben elektromos szikra,
lejárt szavatosságú halikra.

Mindenféle szerkezetek,
vezetékek, ajtó- és ablaktokok.
Halálpart, felnyitott életzsilip
babban, borsószemben zsizsik.

Minden irányból lövedékek,
fénycsokor holdvilágból.
Grafitkarika, zsírszalonna,
vonuljunk át a szalonba.

Arculat

Te másként voltál szeretve,
mint az, aki nem titkolta önzését.
Érzéseid üzenetét az igazság
tolmácsolta és adta tovább.

Te másként voltál eleresztve
mint a köldökében gyönyörködő.
Te a jó tanácsát kikérve
hallgattad meg a rosszat.

A régi helyett új arculatra
se télen, se nyáron nem vágytál.
A hit és a buborékos remény:
lecsillapítja a háborgó lelket.

Nem lett teli

A tűz elalszik, a ló horkant.
Csendes eső, zajos kikötő.
Múltra hagyatkozó emlék,
emlékekre hivatkozó múlt.

Nicsak! Közelebb hajolt
az égbolt a földhöz.
Magadra zártad magadat,
járatod az agyadat.

Ismerve a mai állapotokat:
a jövő sem ússza meg szárazon!
Ami teli volt, üres lett,
ami üres volt, nem lett teli.

A jövő statikusa

Nyughass már, te kölyök!
A tenger a part felé köpött.
Alig használtan is rozoga,
kőbe vésett mendemonda.

Nem gondol a maga mögött
hagyott útra a jövő statikusa.
Áthelyezte a jót a rosszba
a nyomott hangulat akusztikusa.

Senki sem az már, aki volt.
Nem az, akinek mondja magát.
Te sem a megígértet kaptad,
én sem a jogosan járandót adtam.

Terjeszkedés

Mindenféle ágak, terebélyes családfák.
Mindenfelé alig lakott sorsszigetek.
Az egykétől a tömegben sodródóig,
vissza az egy kaptafás szeretetig.

Nedvdús és kiszáradt hitek, elméletek.
Mindenfelé magasba kapaszkodó rekordok.
Órával és méterrúddal mért teljesítmények,
futóhomokba írt, világraszóló eredmények.

A lélek, mindent eldöntő hadműveleti terület.
A test, utóvédharcok sorozata, éleslövészet.
Kitárulkozás otthon és a közjó védőernyője alatt.
Behúzódás a magányba, a szűkszájú csöndbe.

Arról kellett volna írnod

Ott ne, ahol a tél keze
Szibéria felé hajlik!
A magunkéban a neked
járónak is helye van.

Ott ne, ahol a lélegzet
és a füst, azonos helyen parkol!
Ott ne, ahol külön malomban
őröl a kapott díj és a teremtett érték!

Benned veszítettelek el,
s magamban találtam rád.
Arról kellett volna írnod,
mit kínok közt kellett kibírnod!

Egyemberes életidő

A mondat a helyén van.
Nem így a morális árukészlet,
nem így a mozdulatlanság iránytűje,
nem így a betegség vaktérképe.

A kihátrálás középpontjában
mától fogva ismét a kezdet áll.
Magára magától talált rá a cég.
Pozíciójában megerősített vég,

Maradj veszteg, ennyi kell
a megszokásból kiemelkedéshez!
Tiszti rangjától megfosztott hópehely.
Vakító villanás, egyemberes életidő.

Csak az ne lett volna

Nemakarásról leválasztott nyögés.
Sok ezernyi kicsiből összerakott nagy.
Motyogva maga elé: A biztos haláltól
ötleteket mentett meg a bukósisak.

A sorok között estig se ülepedett le
a maga bajával elfoglalt köd.
Nézd, az őrizetlenül hagyott mondatot
új jelentéssel töltötte meg az éj sötétje!

Enyéim közé tartozónak vélt holdfény.
Csak az ne lett volna, az a keresztbetevés!
Az is repedt, amit nem talált el az ütés.
Az sem hasadt, amire lesújtott a végzet.

Ez egy ilyen világ

Ha nem tudsz elvenni belőle,
egy morzsányival se szaporítsd!
Fa tetején fűrészporfészek.
Az összest magának akarja a részlet.

Koldusbotra juttatott mese.
Kezed-lábad összekötve.
Fiam, ha ismerős fájdalom közeleg:
köszönj előre, én is így teszek.

Értesd meg a végessel, miből
és miért van többje a végtelennek!
Nyugtasd meg a hangfalból
kitépett csöndet: ez egy ilyen világ.

Kattogás

A felszínéből semennyit se,
a legalsó rétegből tengernyit.
Miután a csend elcsendesedett,
magára talált a lárma.

Hiányérzetből kinőtt akarás,
kincsnél értékesebb hajtincs.
Befolyt összeg az eső,
pórul járt a hetvenkedő.

Kőzúzás, faaprítás,
elasztikus pillanat.
Énségemről szól a szó.
épphogy csak hallható.

Estébe nyúló szóköz

Lélek fölé magasodó test,
testben ringatózó lélek.
Belátás és gyatra vérellátás,
tiltott helyen csodára várás.

Jó helyre került rossz,
rosszat megnyomorító jó.
Elnyomott ásítás és nép,
kigömbölyödött hasú emlék.

Kimaradt az élet életedből,
barátaid szerint tévedésből.
Csatlakozott a halál a halálhoz:
a sohasem volt a mához.

Egész lett a félreértésből

Semmi bajom az esővel,
ha elvert, megérdemeltem.
Megtisztelő volt tisztelni.
Szálka alá poklokra.

Egy-egy mondat helyi
értékét sohasem géppel:
mindenkor fejben számoltam ki.
Szálla alá pokrócra.

Egész lett a félreértésből.
A százlábú, sietősen fölfelé,
míg a kamatláb, némi
noszogatásra, lefelé araszol.

Aki nem érzi teljesnek a mát

Horváth György nagykun kapitánynak

Ha távoli tájakat és utakat lovon ülve
jársz, sok száz évvel ezelőtti érzések
kelnek életre benned, s rázzák le magukról
a feledés ezüstösen csillogó porát.
Ahhoz, hogy létrejöjjön a párbeszéd
a múlt és a mát formáló pillanat között,
elegendő, ha a megfeszített íj kirepíti
magából az ősi harci eszközt, a nyílvesszőt.
Aki nem érzi teljesnek a mát, annak semmi
mást nem kell tennie: hajoljon közel a múlt
értékeihez, a sorsokat tartalommal megtöltő
életfeltételekhez!
Hangokat hallok.
Gyere, megmutatom azokat a helyeket,
ahol csipkerózsika álmukat alusszák azok
az életszagú emlékek, amiket sem idő,
sem hálátlanság nem morzsolhat soha szét.
A hagyomány a nemzet szemefénye.

Fakultatív éneklés

Erre itt mifelénk
az erdőből meneküléskor
érte utol végzete a fát.

Erre itt mifelénk a régi szép
érzelgős magyar nóták
csináltak kedvet
a fakultatív énekléshez.

Erre itt mifelénk döntetlenre áll
a különbség az üldöző
és az üldözött között.

Erre itt mifelénk
ki-ki a maga módján tekint el
a hamis beszédre kirótt büntetéstől.

Irányított érdeklődés

Most pedig megállsz,
s addig itt maradsz:
míg ki nem fehéredik
a tél fagymarkában a csönd!

Most pedig ígéretet teszel rá,
új poszton játszatod
formába lendült gondolatodat,
s támadóbb szellemű játékra
buzdítod érzékeidet.

Most pedig láss hozzá
nézeteid simábbra csiszolásához!
Mondj le mások utánzásáról,
s amennyire futja erődből,
okulj az elkövetett hibákból!

Ráesteledett a szóra a mondat.

Szabadáras érzékletesség

Ha írsz, kötődésed
felhőtlen legyen az anyaghoz!
Írás közben figyelj arra is,
mit lök ki magából a pillanat,
s mit vall sajátjának a lemenő nap!

Átbújt a szél a tű fokán.

Csak sejteni lehet az égbolt
és a levelüket hullajtó fák alapján:
hányadán áll önmagával a természet.

Ami a test számára többlet,
az a lélek esetében értékes előleg.

Mozog, de nem tartozik hozzá élet.
Mozdulatlan, de nincs köze a halálhoz.
Erre itt mifelénk befuccsolt jó a rossz,
zátonyra futott hangok a csönd.

Ha a messzi emlékek felől fúj a szél,
ne is akard távol tartani a közbeszédtől
a rossz irányból megvilágított jövőt!

Szép jó estét!
Szabadáras érzékletesség.

Jelentkezés

Itt vagyok enyéim sátra alatt,
életapánk társaságában.

Itt vagyok a Múltat Várók Házában,
jegyzetelem az elhangzottakat.

A jó költő nemcsak addig
nyújtózkodik, ameddig
a fogalmak takarója ér.

A tisztesség kocsmája
várja a korán kelőket,
szívesen fogadja a későn fekvőket.

Ok után okozat,
idd meg a borodat!

A világosság kiklopfolt éjszakai sötétség.

A dolog nem attól érdekes,
mert réteges.

Mindent nekem köszönhetsz fiam.
Azt is, hogy sikerült
az öröklét bizalmába férkőznöm?
Elsősorban és leginkább igen.

Az emlékezés ingája

Ő a játszma elején se mondott mást,
mint amit a játszma végén mástól hallott.
Ő pontosan tudta, hol kell meghúzni
a határvonalat, a különbözés és a különb között.
Tapasztalatból ismerte, mikor mutatja
a szebbik, és mikor a csúnyább arcát az élet.
Ő kifigyelte, mikor leng ki annyira
az emlékezés ingája, hogy a legtávolabbi
emlék sem marad érintetlenül.

Ő a játszma végén se mondott mást,
mint amit a játszma elején másoktól hallott.
Veszélyes a lélek rutinból emlegetése.
Előbb gondolkozz, ne hamarkodd el
a kíváncsiság karanténba zárását!
Puhatold ki az árral szemben úszás
lehetséges előnyeit és összes hátrányát!
Ami idegen volt a múlt természetétől,
nagy valószínűséggel a jelenre sem áldás.
Felismerhetetlenné torzult, kiközösített szavak.

Ő mindenki másnál jobban
ismerte a metaforák gyengéit.
Tudott a fejlesztésre előjegyzett jelekről.
Őt igazolta az idő. Kiborította a tájat
a hónapok óta kegyetlenkedő aszály.

Bátor kiemelések

Hezitáló természet:
Én most tüske vagyok,
vagy csupán faág?

Jártál-e már ott, ahol
rendeletben szabályozták
az erdőtüzek mozgását?

Bátor kiemelések egy minap
előkerült jegyzettömbből:
Valóságmelegágy.
Simogatással tempósabb
mozgásra rászedett szeretet.
A naplementén kívül ki köpött
még véreset?
A hatalomból kilépő
rajta kívül álló okokat mozgat?
A hatalomba belépő
külső segítséggel
láthatatlan szálakat mozgat?
Jártál-e már ott, ahol
ellopták a bolha fölül a háztetőt?
Sírcsokornyakkendő

Közülünk való

Kanyargott erre, irányt vett amarra:
most épp zablát tett a törvény szájába.
Beszélt így, beszélt amúgy,
most épp leányálmot öltöztet, vetkőztet.
Formázott agyagból, hasogatott fát,
faragott ki kőből kavicsasszonyt:
most épp lélektani próbafúrásba kezdett.
Lapozott tempósan előre, majd
sietve vissza, most épp a hitükkel
hadilábon állók zárójelentését lektorálja.
Gebeszkedett fölfelé, ereszkedett lefelé,
ma akut közhelybetegségét gyógyíttatja.
Köszöntött érkezőt, búcsúztatott elmenőt,
most épp a múltat felbüfögő pillanatot
fedte meg pontos és szigorú szavakkal.
Tévedt el erdőben, csukott szemmel is
talált már ki a szavak labirintusából:
most épp tanácstalan:
az utak közül melyik az önmaga felé vezető.

{fel}