Jövőlátó

A darabot nyári szabadtéri előadásra, alkalmi társulások, valamint amatőr színjátszók figyelmébe ajánlom.

SZEMÉLYEK

István király
Gizella királyné
Asztrik püspök
Imre herceg
Ilona hercegnő
Táltos
Merénylő
Szolgabíró
Törvényszéki bíró
Vőfély
Őrök

Templom előtere. Előtte szekerek, kordék közlekednek, lovak ügetnek át. A darab a magyar történelem jelentősebb eseményeit megidéző jelentekből áll. A jelenteket zene és tánc köti össze.

1.

A pórnép várakozását látjuk, csoportokba verődve tárgyalják a várható eseményeket. A fiúgyerekek közben kardoznak, sergős táncot járnak a lányok, amelybe nagyobb lányok, legények is bekapcsolódnak. A háttérből táltosdobolás hallatszik. Majd harang kondul, a tömeget az érkező fegyveresek szorítják félre, s parancsolják csendre: Utat a királynak! Félreállni! Majd a másik oldal felől hallatszik: Püspök urunk érkezik!

Először István király tűnik fel Gizella királynéval az oldalán, Papok, fegyveresek kísérik a menetet. A másik oldalról Asztrik, kalocsai püspök közeledik kíséretével.

A két csoport, valamint a király és a püspök tisztes távolságban megáll egymástól. Feszült csend.

ASZTRIK PÜSPÖK:

Idvezlégy, király! Íme megjövénk, s kis pihenő után egyenesen eléd.

(Kicsit vár.) Örvendezzünk a mi urunkban! Hálával legyünk! (Keresztet vet.) Őszentsége, Szilveszter pápa meghallgatta jámborságodat és szorgalmatosságodat a római kereszténység mellett, atyád, Géza fejedelem után, mint öregbíted azt a Duna mindkét oldalán.

ISTVÁN:

Istennek segedelmével teszem, az ő dicsőségére.

ASZTRIK PÜSPÖK:

Még inkább örvendezett, hallván, az országot miként osztogatod szerintszerte püspökségekre, építesz szép egyházat Esztergomban, lenne ott érsekség és a főhely az országban. Éppen ezért könyörgésed meghallgatást talált a római pápánál. Népedet Szent Péternek juhai közé számlálá, és megkonfirmálta az esztergomi érsekséget és több püspökségeket. Neked pediglen küldött a királyi méltósághoz koronát, országalmát, királyi jogart, jelvényeket.

A tömeg örvendezve veszi tudomásul Asztrik püspök bejelentését, s énekbe, táncba kezd. Majd a király intésére a fegyveresek kiáltásait hallani: Térdre, magyarok! Letérdepelni! A táltos dobolását hallani még néhány pillanatig, de azután vigyétek innen a táltost! parancsszó után a dobszó végleg elhal. A püspököt kísérő papok kórusa hálaénekbe kezd:

Örvendj, magyar hon, jó anya,
Fiad dicséretét dalold,
Zengjen dicséneked szava
Ahhoz, ki mindig pártfogolt.

Őt Géza élte alkonyán
István mártír nevezte el,
Az égi küldetés nyomán
Istvánnak, anyja méhiben.

Ég hírnöke jelezte meg
Atyjának, hogy születni fog:
A vértanú elküldetett
Anyjához szólni jóslatot.

Örült is a magyar haza,
Ledőlt a bálványok hada,
Zengjen hát égi glória,
Boldogság szólni róla ma.

A hálaének végén:

ISTVÁN:

Megköszönöm hálával, s nagy tisztességgel pápa urunknak az ő ajándékait. Népünk befogadtatását az örökkévaló anyaszentegyházba. Hogy e tájon más népek és nemzetségek által is elfogadott hazát foghattunk magunknak, utánunk való maradékainknak. Dicsőség Istennek! A mi mennyei Atyánknak!

Templomi oltárt világít meg a fény. A püspök föllépdel a lépcsőkön. Megfordul. István letérdel előtte.

ASZTRIK PÜSPÖK:

István, én ezennel megkoronázlak téged a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében. A Szent Korona szolgálja néped dicsőségét most és mindörökké, ámen.

Asztrik püspök István fejére helyezi a koronát. A harangok fölzúgnak. Kis idő múlva István föláll.

ISTVÁN:

Magasságos Isten! Megköszönöm még egyszer mindazon jót, amit pápa urunktól vett adományod által cselekedtél a magyar népért. Megszolgáljuk hálával, és még inkább mint eddig, minden ezt követő tettel és imádkozással. Szolgálunk téged és esdeklünk hozzád, légy irgalommal irántunk. Viseld gondunkat és támogass a megpróbáltatások elviselésében.

ASZTRIK PÜSPÖK:

Ámen.

A tömeg megismétli: Ámen.

István letérdel újra. A teret népi gregorián ének tölti be.

ISTVÁN:

Mi Atyánk Isten,
Ki vagy a mennyekben,
Szenteltessék meg a te neved,
Hallgasd meg könyörgésem,
És ne hagyj el minket.
Hozzád emelem esdeklő tekintetem,
Tartsd meg e népet
Üdvösségedben,
Oltalmazd meg
És vigyázd.
És bocsásd meg a mi vétkeinket,
Miképpen mi is megbocsátunk
Az ellenünk vétőknek,
Mert tiéd az ország
És a hatalom
Most és mindörökkön
Örökké, ámen.

A papok, papi szolgák, szerzetesek – utat engedve a királynak és Gizellának – egyházi éneket énekelve vonulnak el.

2.

Az elhaló ének végeztével asszonyok sutyorgását hallani. Körülöttük gyerekek futkosnak, rendetlenkednek. Asztalokat látni, lócákat. Zenészek próbálják hangszereiket.

EGYIK ASSZONY:

Hallottátok a hírt?

MÁSIK ASSZONY:

Miféle hírt, he?

EGYIK ASSZONY:

Hát nem hallottátok? Pedig ez nagy hír!

MÁSIK ASSZONY:

Na-agy? Mondjad már akkor!

EGYIK ASSZONY:

Megnősül Imre herceg, már mindenki beszéli.

MÁSIK ASSZONY:

Megnősül? Jól teszi! Ne is maradjon asszony nélkül! Hogy nézne az ki?!

HARMADIK ASSZONY:

Ha kisbaba lesz, az ő karjukra illik az, nem az ilyenekére már mint én vagy te – vénségekére!

MÁSIK ASSZONY:

És kit vesz el?

EGYIK ASSZONY:

Épp azt nem lehet tudni!

Egy vőfély öltözetű férfi lép közelébb.

VŐFÉLY:

Dehogynem lehet tudni! Miféle fehérnép vagytok ti, ha még ennyit se tudtok!

HARMADIK ASSZONY:

Mondjad akkor, nagy okos, ha te tudod!

MÁSIK ASSZONY:

Ugyan ki lehet az?

VŐFÉLY:

Dől kifelé az oldalad, ugye, mint a rossz ház sarka?

EGYIK ASSZONY:

Annyit én hallottam, hogy tán Lengyelországból hozza a menyasszonyt. De nem biztos.

HARMADIK ASSZONY:

Olyan messziről?

MÁSIK ASSZONY:

Dehogyis hozza onnan! Hanem arról, ni! (Kelet felé mutat.)

VŐFÉLY:

A horvátok országa neked arra van, mi?

MÁSIK ASSZONY:

Akkor emerről hozza, nekem mindegy.

VŐFÉLY:

Mert nem téged hoz, neked azért mindegy. Hej pedig! De vinném a leveses tálat! A bajszom is félre csapnám! Olyan vőfély lennék, a sok ispánnak, hercegnek mind leesne az álla!

MÁSIK ASSZONY:

Menjél te csak a magad fajtája közé! Ott vigyed a leveses tálat! Ne adjál te engem senkivel össze, van nekem választottam. Imre herceg nevét neked nem lenne szabad a szádra se venni!

VŐFÉLY:

Miért ne lenne szabad ugyan?

MÁSIK ASSZONY:

Mert ő szent, nem úgy, mint te. Már életében az!

VŐFÉLY:

Én meg én vagyok! Na és aztán! (Körbetekint.) Legények, táncra, forgassuk meg a menyasszonyt! Hadd szálljon a por!

A lányok, legények jókedvűen, fölszabadultan táncolnak, énekelnek. Egy-két kurjantó is elhangzik, például: Adj egy csókot holdvilágon, Úgysem adsz a másvilágon!

A vőfély a táncolók közé lép.

VŐFÉLY:

Eladó a menyasszony!

3.

A vendégsereg új lendülettel kezd táncba. Majd a zene átmegy ifiasszony kísérőbe, jelezve, hogy ez a jelent már más helyszínen játszódik.

ILONA:

Az esküvő után olyan szomorú voltam, Imre! Magamra hagytál. Alig voltunk együtt.

IMRE:

Ilona, édesem, ne haragudj. Úgy éreztem, el kell mennem, vitt, húzott magával valami kényszer. Végül egy kápolnában leltem nyugovást.

ILONA:

Énelőlem menekültél? Hiszen én szeretlek téged. Boldog a lelkem.

IMRE:

Az enyém is az. Örülök neked. Ha mosolyogsz, úgy érzem, ha éjszaka van is, kisüt a nap. Világosság árad égen és földön.

ILONA:

Mégis egyedül hagytál. Azt se tudtam, hol vagy, merre kiáltsak utánad.

IMRE:

Olyan kedves vagy, tiszta, mint a patak vize. Ilyennek kell maradnunk mindig: tisztának, érintetlennek. Mit gondolsz, szűzen tudunk maradni a világtól, hívságaitól, s egymástól is úgy tudunk maradni? Az Istennek a legkedvesebb cselekedet, tudom... És én fogadalmat tettem.

ILONA:

Nem értem, mit mondasz. Olyan különös vagy. Mintha nem te lennél. Megváltoztál volna.

IMRE:

Nézz körül! Mit látsz Isten világában? Mennyi álnokságot, képmutatást! Mennyi alávalóságot! Még a papok szemében is ott látni sokszor az ördög tekintetét.

ILONA:

Mit akarsz ezzel mondani, Imre?

IMRE:

Istenhez méltó életet kívánok élni, közelebb kerülni az ő mindenható jóságához. Menten a test önzéseitől. Minden vétkezéstől.

ILONA:

De te ember vagy!

IMRE:

Az vagyok, mint ahogy te is az vagy. Éppen ezért!... Tudom, retteged te is az erőszakot, a gyűlölséget, a vért. S ez a világ tele van erőszakkal, gyűlölséggel, vérrel!

ILONA:

Bántani akarsz? El akarsz hagyni? Nem kellek neked? Hiszen szép vagyok, nézz rám!

IMRE:

Egész éjjel érted, kettőnként imádkoztam. S egyszer csak úgy tűnt – hogy az égből, lelkem legmélyéről? – megszólít egy hang. Egy szózat! Egész bensőmet betöltötte.

A zeneszó elhal.

4.

Kicsinyke oltárt világít meg a fény. Előtte ott látjuk Imrét. Letérdelve a földre, imádkozik.

A HANG:

Földnek és mennynek ura, én szólítalak téged, jámborságra nevelt bárányát a hitnek, aki imádkozásra adván magad, fohászkodsz. Az áldozat, amit felajánlasz – lelkednek, testednek szüzességét – a legtöbb, amit ember felajánlhat. Ám vedd számba, Atyád után a trón terád vár. Az országot a keresztény hitben megtartanod neked kell. S az országot meghajtanod neked kell, ha abban ellenség járna, mint győzelemmel tetted nem régen a győri síkon nagy örvendezésére hazádnak. Atyádnak nemkülönben.

IMRE:

Uram! Én mégis arra kérlek, fogadd el fölajánlásom. Kard sok van, s kar is, mely azt forgatni tudja. De tisztaság a lelkekben, mint a te országodban, van-e? Hitünk tebenned, aki egyesíted mindazt, ami nemes, s hozzád méltó, elég van-e? Karddal el is lehet veszíteni magunkat. De a hit megtart, ha meg akarjuk tartani magunkat, ezer éveken át. És én tebenned hiszek, Uram!

5.

ISTVÁN (előlép a háttérből):

Portaőrök!

EGYIK ŐR:

Igen uram.

MÁSIK ŐR:

Parancs!

ISTVÁN:

Itt van az a táltos, akit elfogtatok? Hozzátok elém, hallani akarom. Remélem, baja nem esett.

EGYIK ŐR:

Nem uram, ezidáig.

MÁSIK ŐR:

De majd most. Nem zavarog többet.

EGYIK ŐR (maga előtt tuszkolja a táltost):

Letérdelni!

MÁSIK ŐR:

Mi lesz? Mozdulj!

TÁLTOS:

Térdet hajtok, de csak neked, király. Választott istenednek soha!

ISTVÁN:

Mi bajod az én istenemmel? Nincs ínyedre?

TÁLTOS:

Általa veszíted el a látásod, amelyet elvakítanak a jelvények, arany botok. Nagyon becsaptak téged, király! Még nem is tudod! A korona a fejeden sötét gyász az országra.

ISTVÁN:

Nem inkább az ország ünnepe pápa urunk ajándéka?

TÁLTOS:

Nem! Hanem a végzete! Most adtad el a néped, s lám, föl se fogod ésszel!

ISTVÁN:

Talán inkább megmentettem.

TÁLTOS:

Megmentetted? A nyakát szegted! A papok pedig dörzsölik a markukat. Rászedtek, a foglyuk vagy. S nekünk végünk van!

ISTVÁN:

Ellenkezőleg. Most kapunk életre!

TÁLTOS:

Életre? Ha úgy van is, milyen életre! Lelkünket kicseréltre?

ISTVÁN:

Arra, ha arra. De legalább nyugton lehetünk. S van kire számítanunk.

TÁLTOS:

Kire, kikre gondolsz, király? Idegenekre? A pápára? Arra ugyan gondolhatsz. Ha baj van, a segítséget nem a te népedtől kellene inkább várnod? Hová tetted a fejed, uram?

ISTVÁN:

Nekünk már az is segítség, hogy sátrat verhettünk, nem kell tovább futnunk innen is. Hagynak élni bennünket.

TÁLTOS:

Hagynak – jól megfontoltságból! Majd megtudod, miféle célból. De az nem nekünk lesz jó. A helyedben én nem érezném olyan biztonságban az országot, mint ahogy te gondolod. Én hallom a fenyegető hangokat. Látom a magahitt ellenség zúdulását. És segítség sehol! De te csak ünnepeltesd magad! Dicsérjenek égre-földre a papok!

6.

Lovasok jelennek meg íjjal, karddal fölfegyverkezve s vágtatnak el. Az emberek jajveszékelve menekülnek.

EGYIK HANG:

Itt vannak a tatárok!

MÁSIK HANG:

Jaj nekünk! Végünk van!

HARMADIK HANG:

Mindnyájunkat megölnek!

NEGYEDIK HANG:

Segítség! Segítség!

ÖTÖDIK HANG:

Az után kiabálhatsz! Fusson, ki merre lát!

EGYIK HANG:

Már égnek a házak!

MÁSIK HANG:

A gyerekeket menekítsétek!

HARMADIK HANG:

A nádasok felé, emberek! A nádasok felé!

Hirtelen csend lesz. Tüzeket látunk égni, s füst száll.

7.

ISTVÁN (a közeledő Imrének):

Már vártalak, fiam. Soká jöttél.

IMRE:

Hallom anyámtól, mostanában nyugtalan éjszakái vannak atyámnak.

ISTVÁN:

A nappalaim is azok, fiam. Régebben se voltam nyugodt. De mióta itt járt az a táltos, a rossz érzések még inkább nyomasztanak. tele vagyok balsejtelmekkel.

IMRE:

De hát miféle sejtelmekkel, atyám?

ISTVÁN:

Gyötrőekkel, a csontomig hatolnak. Nem tudom, jól teszem-e, amit csinálok.

IMRE:

Isten akaratából cselekszi atyám, nem teheti rosszul.

ISTVÁN:

Én is így gondolom. És mégis. Nem tudom, hogy a te, s az utánad, s az az után jövő királyok tudják-e majd folytatni a munkámat? A sokféleségét egységgé tudják-e formálni az országnak?

IMRE:

S fordítva: az egységét sokféleséggé.

ISTVÁN:

Jól mondod, fiam. S a bajban, ha nem jön segítség, mint ahogy a táltos jósolta, s csak magára hagyatkozhat, senki másra, mi lesz a néppel? Meg tudja védeni magát? Vagy leigázza a kívülről való ellenség? Széthordja, mint a pelyvát a szél?

8.

Török sípok harsannak, s a dobpergés ütemére, török katonák tűnnek föl. A menet közepén szekér zörög. Rajta megkötözött férfiak, nők, gyerekek. Két férfi a fák, bokrok mögött húzódik meg, onnan figyelik a menetet.

EGYIK FÉRFI:

Hová viszik ugyan – szerencsétleneket?

MÁSIK FÉRFI:

Eladják őket. Rabszolgák lesznek.

EGYIK FÉRFI:

Az még a jobbik eset. Mert meg is ölhetik őket.

MÁSIK FÉRFI:

Én inkább azt választanám, mint hogy piacra vigyenek. Alkudozzanak rám.

EGYIK FÉRFI:

Itt mennek a szemünk előtt, s csak nézzük. Semmit nem tehetünk.

MÁSIK FÉRFI:

Átkozott törökök. (Kardot ránt.) Én mindjárt közéjük csapok!

EGYIK FÉRFI (fojtott hangon, miközben igyekszik visszatartani)

Meg ne próbáld! Mert végünk van!

MÁSIK FÉRFI:

Na és? Öljenek meg! Akkor sem hagyom, hogy meg se próbáljuk kiszabadítani őket. Visszafogjon a gyávaság.

EGYIK FÉRFI:

Vesztedbe rohannál? Mit érsz vele? (Húzza vissza.)

MÁSIK FÉRFI:

Hagyj engem, mert ketté váglak!

EGYIK FÉRFI:

Családod van, ember! Térj észhez!

MÁSIK FÉRFI (megragadja az ingénél fogva):

Miért? Nekik nincsen?

EGYIK FÉRFI:

Értsd meg! Ketten nem segíthetünk rajtuk! Egy csapat törökkel akarsz szembeszállni?

MÁSIK FÉRFI:

Azzal! Ne vegyék semmibe a magyart! A képemről lesülne a bőr, ha hagynám, elhajtják az asszonyainkat, gyerekeinket! A mieinkért nem állnék ki! Embernek nem nézném magam!

Huzakodásukra az egyik török katona figyel föl, mikor magyar fegyveresek jelennek meg.

EGYIK FÉRFI:

Odanézz! No, hála Istennek! Egy csapat magyar!

MÁSIK FÉRFI:

Rajta komám, segítsünk nekik!

A magyarok, huj, huj, hajrá! üsd, vágd, nem apád! kiáltással támadnak a törökökre, s szabadítják ki a rabokat.

Az egyik fegyveres hátulról, a hajánál fogva kap el egy törököt.

FEGYVERES:

Gyere csak, kontyos! Ne szaladj annyira! (A kardot kicsavarja a kezéből.) Hova vittétek volna ti ezeket az asszonyokat?

TÖRÖK KATONA:

Allah, segíts! Kegyelem szegény fejemnek!

FEGYVERES:

Lesz neked kegyelem mindjárt! Asszonyok! Nézzétek, mit fogtam nektek!

Az asszonyok – kinek mi akad a kezébe – azzal kezdik ütni a törököt Nesze! Nesze! Mikor kiszabadul szorult helyzetéből, az asszonyok kergetik egy darabig: Kotródj innen hazafelé! Meg ne lássunk többet! Általános az öröm. Az örvendezést egy énekes szakítja félbe, aki vitézi éneket ad elő:

Katonák hadnagya, Istennek jobb karja,
Kit ő szeret, annak vagyon éles kardja,
Segíti s építi, véle jár, nem hagyja.

Ezt dob, trombitaszó mindenkor vidítja,
Az ellenség ellen örömmel indítja,
Kopiarontásra karját vastagítja.

Véres fegyverével, kinyitott sebével
Hazatér, örvendez jó híre-nevével,
Nem gondolván semmit sebe sérelmével.

Kérjük az Úr Istent, mellettünk maradjon,
Víg tavaszt, csendes nyárt nékünk érnünk adjon,
Bév ősszel, jó téllel bennünket megáldjon.

9.

Az ének végén Istvánt egy széken látjuk ülni. Fáradt, törődött. Nem az az életerős férfi, mint megkoronázásakor volt. Feje lehajtva, mintha aludna.

ISTVÁN (mikor felneszel, meglátva a közeledő királynét, s Ilonát, mellette a fiát):

Gizella, gyertek csak! Kedveseim: Ilona, Imre! Álljatok ide mellém! Ti vagytok az én örömöm, üdvösségem!

GIZELLA:

Akkor mért nem nyugodsz meg? Miért szomorítasz bennünket már mióta?

ISTVÁN:

Nyugodnék én.

GIZELLA (Ilonára és Imrére):

Láthatod, Ilona, Imre boldogok egymással.

ILONA:

Azok vagyunk valóban. S hűek egymáshoz.

GIZELLA:

Imrét Gellért püspök igaz keresztényi hitben nevelte. Kezed alatt megtanulta a hadvezetést. Mellettem az alázatosságot gyakorolta.

ISTVÁN:

Én most nem is őmiatta aggódom.

IMRE:

Még mindig az ország sorsáért, atyám?

ISTVÁN:

Igen, azért!

IMRE:

De hát atyám mondta: Velence, s anyám révén a bajor császár barátsággal van irántunk.

ISTVÁN:

Henrik igen. Nem úgy Konrád! Te tudod a legjobban: hadakkal támadott ránk!

IMRE:

Meg is keserülte! Nem próbálkozik még egyszer.

ILONA:

Megmutattad, hogy helyt tudsz állni a harcban. Büszkeséggel tölti el a szívem.

IMRE:

Engem mégis mélységes szomorúság tölt el. Az a rengeteg sebesült, halott... Abban bizakodom, Konrád megbékél irányunkban. Be kell látnia, kelet felé bizánci kapcsolataink védenek. A pápa koronát adományozott, ami a megbékélést jelenti velünk. A befogadtatásunkat. Bár mi is ilyen fogadókészek lennénk!

ISTVÁN:

Azok vagyunk! S nem csak mióta papok tanítják imádkozásra, áhítatosságra a népet. Azelőtt is! Mi nem barbár pogányokként jöttünk ide!

IMRE:

Már aki nem!

ISTVÁN:

Azok rég rajtavesztettek!

IMRE:

És Kupa? És Koppány?

ISTVÁN:

Azok meg tőlem vettek jó leckét!

IMRE:

Kardja által apámnak! De vajon kedvére-e Istennek?

ISTVÁN:

Bizonyosan. Nincs kétség bennem.

IMRE:

Bennem igen. Követőiben ott a bosszúvágy, a leszámolás vágya istenhitünkkel. Imádkozom értük, s kérem a mindenhatót, segítse megtérésüket: gonoszságuk, mint a betegség, ne fertőzze az országot.

GIZELLA:

Jól teszed, fiam. Az ima, hiszem, segíteni fog.

ILONA:

Én is hiszem. Imrével együtt imádkozunk, hogy segítsen.

ISTVÁN:

Szükség lesz rá, jól érzitek. Kívül, belül – higgyetek nekem –, árulókkal vagyunk körülvéve. Susmogásukkal van tele a fülem! Legszívesebben leszámolnának mindenkivel, aki nem közéjük tartozik. Ez a fajta nem pusztul ki, hanem szaporodik, mint a zsizsik. A szaguk itt bűzlik az orromban! Tűzzel, vassal kellene irtani őket, nehogy mindent ellepjenek.

10.

Rákóczi korabeli katonaéneket hallani. Dallamára katonafiatalok táncolnak, később lányok is csatlakoznak hozzájuk. Kezükben zászló. A következő dal azonban már szívszorítóan szomorú:

Én elmegyek, meglássátok,
Még híremet se halljátok!
Levelemet, ha kapjátok,
Azt is sírva olvassátok.

Közben:

EGYIK KURUC:

Elárulta az országot Ocskay.

MÁSIK KURUC:

El. Még inkább Károlyi.

EGYIK KURUC:

Ilyenek a mi uraink. Mind csak a maguk hasznát lesik.

MÁSIK KURUC:

Kivéve vezérlő fejedelmünket. Ő nem hagy el bennünket.

EGYIK KURUC:

Az összes birtokát megtarthatta volna, ha az osztrákoknak aláírja a hűségnyilatkozatot. De inkább a száműzetést választotta.

EGYIK ASSZONY (férje, egyik kuruc vitéz vállára hajtja a fejét):

Mi lesz velünk, édes uram? Hová leszünk?

Én elmegyek, te itt maradsz.
Tudom, rózsám, hogy megsiratsz.
Sirat engem a madár is,
Lehajlik értem az ág is.

Az ének, a tánc végén a zászlók lehanyatlanak.

11.

István egy imazsámolyon térdel, magába merülve imádkozik. Egy lopakodó alak surran a közelébe. Óvatosan körülkémlel, a tőréért nyúl. Mielőtt fölemelné, az őrök rárontanak.

EGYIK ŐR (megragadja):

Megvagy, nyomorult!

EGYIK ŐR:

A király életére törsz, alávaló gazember!?

MÁSIK ŐR:

Mikor fordultam, akkor surrant be. Csak éppen hogy megláttam.

ISTVÁN (a merénylőhöz):

Ki vagy te? (Az őrök felé.) Engedjétek el.

EGYIK ŐR:

De uram!

ISTVÁN:

Megmondtam. (A merénylőhöz.) Ki vagy te? Beszélj! Tőrt akartál rám emelni?

MERÉNYLŐ:

Bevallom, azt akartam, uram. S nem kérek kegyelmet.

ISTVÁN:

Ki bérelt föl? Ki az?

MERÉNYLŐ:

Esdekelve kérlek, ne faggass! Húzass karóra! Öless meg, ne tétovázz! Megérdemlem.

ISTVÁN:

Ki volt, aki rám küldött? Tudni akarom!

MERÉNYLŐ:

Sok ellenséged van, uram. Nagyon sok!

ISTVÁN:

Halljam, kik azok! A Gyula nemzetségbeliek?

MERÉNYLŐ:

Azok is. Meg Ajtony emberei. A fekete magyarok közül sokan. Tudod te azt, király! Sokan vannak, tengernyien, akik nem bírják nézni a zsíros képűeket, akik élősködnek rajtunk: idegen katonák, papok, akiket ránk szabadítottál, s folyvást térdepeltetik a népet, hányatják velünk a keresztet, mintha magunktól nem tudnánk. Áhítatoskodni kell, meg bűnbánóskodni, ha bűnünk nincs is. A mi szokásainkat pedig nem tűrhetik, s lenézik a magyart. Kicsodák ők, hogy igazodni mind csak nekünk kell?

EGYIK ŐR:

Válogasd meg a szavaid, hallod-e?! A király előtt állsz, ha nem tudnád!

MÁSIK ŐR (megragadja):

Nem sokáig áll ő. Gondom lesz rá. Függeni fog, húzom nyakára hurkot.

ISTVÁN (az őröknek):

Bántatlan marad! (Töpreng.) Hiszen igaza van. Igaza a népnek, ha panaszkodik.

MERÉNYLŐ:

Ez juttatott ide, uram. A rengeteg panasz. Ne akard, hogy magunk ellen éljünk.

ISTVÁN:

Épp ezt nem akarom! Ellenkezőleg, hanem hogy megőrződjünk.

MERÉNYLŐ:

Milyen áron, uram? Ezeknek a zsíros képűeknek mi jöttmentek leszünk az idők végezetéig. Ellenséget testünkkel felfogni, magunkat föláldozni – arra kellünk nekik.

ISTVÁN:

Ha nincs más, ezt a sorsot kell vállalni.

MERÉNYLŐ:

A mártír népét? Az áldozatét?!

ISTVÁN:

Igen, azt, ha ezt rótta ránk Isten. Ha így maradhatunk meg.

MERÉNYLŐ:

Te tudod, uram. Jövőt látni neked kell. A király te vagy. De az alávetettséget, idegenek elnyomását azt hiszed, tűri majd a nép? Tűri, amíg tűrheti! De azután, az Isten legyen irgalmas!

12.

Ágyúk dörrennek. Közben fiatalok jönnek, az ismert Kossuth nótát éneklik, s táncolnak rá. (Most jó lenni katonának, / Mert huszárnak verbuválnak. / Kossuth Lajos nem lett volna, / Katona se lettem volna. / Éljen a magyar szabadság! / Éljen a haza!) Az ének és a tánc egy másik szabadságharcos dallal folytatódik, hátulról pedig egy lovas kocsi gördül középre, amit egy megtermett férfi: a falu szolgabírája igyekszik visszatartani.

SZOLGABÍRÓ (a szekéren lő parasztlegényekhez):

Álljatok meg! Nem mentek sehova! Pista! Állítsd meg a lovakat!

PISTA (hátracsap az ostorával):

Engedje el azt a lőcsöt!

SZOLGABÍRÓ:

Nem engedem, hogy ránk hozzátok a császáriakat! Bajt csináljatok a falunak!

PISTA:

Dehogy csinálunk mi bajt! (Lelép a szekérről.) Épp azt akarjuk, hogy nemhogy a környékről, az országból is eltakarodjanak! Kifelé nekik innen!

SZOLGABÍRÓ:

Azok meg épp tőletek ijednek meg, azt hiszitek! Elég volt a falunak, amit a kurucok miatt kellett fizetnie... Azt akarjátok, most meg miattatok hurcolják meg? A ribilliónak csak rossz vége lehet. Megtanulhattátok volna!

PISTA (nevet):

Csakhogy mi nem olyan iskolába jártunk, hogy ezt tanultuk volna, bíró uram! (A kocsin lévő legényekhez.) Így van-e, fiúk?

LEGÉNYEK:

De még mennyire, hogy úgy van! Meg mégúgyabbul! (Isznak a kezükben lévő üvegből.)

PISTA:

Mit képzelnek! Minket ki lehet fizetni déli harangszóval is? Eleget védtük őket! S a hála?

LEGÉNYEK:

Majd mi most megháláljuk nekik! S többet nem fognak bennünket kötéllel! Meg nem is sarcoltatnak! De úrszolgálatra se járunk, bíró uram!

Énekelve elhajtanak. Föl, föl vitézek a csatára! / a szent szabadság oltalmára!

Az ének közepe, vége felé katonák kísérik foglyaikat: a tizenhárom aradi letartóztatottat.

TÖRVÉNYSZÉKI BÍRÓ (megáll szemben a foglyokkal, olvasni kezd):

Az aradi törvényszék az itt fogságban lévő felkelőfőnökök ügyében meghozta az ítéletet. Ezen ítélet tudomásul vétel céljából elküldetett Ferenc József császár őfelségének. A felkelőfőnököket a következő ítélet sújtja:

Kiss Ernő ezredes lőpor és golyó általi halál,

Gróf Vécsey Károly őrnagy kötél általi halál,

Török Ignác hadmérnök alezredes kötél általi halál,

Aulich Lajos alezredes kötél általi halál,

Schwidel József őrnagy kötél általi halál,

Láhner György őrnagy lőpor és golyó általi halál,

Nagy Sándor József kapitány kötél általi halál,

Poeltenberg Ernő kapitány kötél általi halál,

Gróf Leiningen Károly százados kötél általi halál,

Damjanich János százados kötél általi halál,

Dessewffy Arisztid kapitány lőpor és kötél általi halál,

Lázár Vilmos kilépett hadnagy lőpor és golyó általi halál,

Knezic Károly százados kötél általi halál,

Haynau
táborszernagy

Az ítéletet végrehajtani!

A puskalövészajban akinek a neve elhangzik, lebicsaklik a feje.

13.

GIZELLA (középre jön):

Hívattál, István.

ISTVÁN:

Kérettelek csak.

GIZELLA:

De miért ilyen késői órán?

ISTVÁN:

Mert nem tudom tovább magamban tartani, ami a lelkem mélyéig nyomaszt. S ki mással osszam meg, ha nem veled, aki a legközelebb állsz hozzám? Aki nekem a legtöbbet jelenti, igaz hitvesem vagy? Imrét mi szerettük világra.

GIZELLA:

Őróla van hát szó?!

ISTVÁN:

Nem tudom, jól neveltük-e? Elég elszántságra-e? Tettrekészségre?

GIZELLA:

Már ebben is kételkedsz?

ISTVÁN:

Bocsáss meg nekem. Tudom, jó anyja voltál valahány gyermekünknek. Betegségükben virrasztottál, mindent megtettél értük, amit egy anya a gyermekeiért megtehet. Szomorú, hogy csak Imrét hagyta meg nekünk az Isten.

GIZELLA:

A szívem szakad meg, ha kicsi gyermekeimre gondolok. Az én ölemből szakadtak ki, s oda kellett adnom őket a földnek.

ISTVÁN (szeretettel öleli át Gizellát):

Az Úrnak szándéka volt velük, azért vehette el. Bele kell törődnünk akaratába. Imrével vigasztal bennünket.

GIZELLA (eltűnődve):

Jó királya lesz az országnak. Méltó utódod, biztos lehetsz.

ISTVÁN:

És én nem vagyok az mégsem. Aggaszt ő is.

GIZELLA:

És sorra minden, mindenki!... Miért kételkedsz benne? Mi okod rá?

ISTVÁN:

Nem a földön jár. Túl komolyan veszi a papok tanítását.

GIZELLA:

Miért, te nem veszed komolyan? Képmutatásból hiszel?

ISTVÁN:

Ezt nem foghatod rám! Minden cselekedetem az ellenkezőjét bizonyítja. Az a sok vér – lázadóké, törvényszegőké – ami a kezemhez tapad! Amiért felelnem kell egyszer.

GIZELLA:

Istenért, az ő országáért cselekedted. Az úr megbocsátja neked.

ISTVÁN:

Akkor Imrének is megbocsátana. De ő, ha muszáj lesz, akkor sem akar hadat vezetni. Azt hiszi, az imádság – szél a füstöt – majd elhajtja az ellenséget. A megbocsátás jó útra téríti. Arra... Még vérszomjasabbá teszi!

GIZELLA:

Imrét megpróbálta már ellenség. S nem maradt alul. Győzelemmel tért vissza.

ISTVÁN:

Csakhogy azóta megváltozott. Imazsámolyon többet látom, mint lovon. Becsapható. Ha nem lesz erős király, alóla az országot kijátszhatják! Túl jóhiszemű, amivel visszaélhetnek. Balekok népévé lehetünk – járszalagra fűzhetőek!

Közvetlen ezután első világháborús katonanóta ütemére menetelő katonák éneklik:

Széles az Isonzó vize,
Keskeny a híd rajta.
Ne menj arra, magyar baka,
Mert leesel róla.

Ugye babám, hadd essek az
Isonzó vizébe!
Úgyse lesz a háborúnak
Tizennyolcba vége.

EGY LÁNY (a menetelők után):

Pista, kedvesem, visszavárlak!

EGY ASSZONY:

Drága jó Istenem, viszik meghalni őket!

EGY FÉRFI:

Idegen célokért – irány a vágóhíd! Hadd pusztuljon a magyar!

Ha elmegyek a csatába,
Ki fog megsiratni?
Ki fog nekem a harctérre
Szemfödelet hozni?
Szemfödelem lesz nekem a
Katona köpönyegem,
Egy szép, csinos barna kislány
Majd megsirat engem.

14.

Újra a királyt látjuk, mellette Gizellát, odébb Ilona és Imre imádkozik. István váratlanul fölugrik székéből, gyors léptekkel körbe jár.

GIZELLA (István felé):

Már megint miféle rémeket láttál, István?

ISTVÁN:

Azok nem rémek, Gizella! Amiket látok, valóságos veszedelmek! Amiket eddig elszenvedtünk, azok is azok voltak. Ezután miért lenne másképpen? Az inaim beleremegnek!

GIZELLA:

Nyugodj meg, az Istenre kérlek!

IMRE (föláll Ilona mellől):

Az Úr megvéd bennünket, ha kedvére s áhítatban élünk. Legutóbb megvédte atyámat a merénylőtől is.

ILONA:

A kápolnában hamarosan kezdődik az istentisztelet, esdeklünk majd.

IMRE:

Az Isten segítségünkre lesz, nincs kétség bennem.

ISTVÁN (odalép Imréhez, megfogja a kezét):

Imre! Hidd el, én értelek téged. Az imát, istenhitet többre becsülöd a kardnál.

IMRE:

Nincs, amit a hit erejével ne lehetne legyőzni.

ISTVÁN:

Én mégis arra intelek: mindkettőt egyformán becsüljed. S Isten is akkor segít, ha mi is segítünk magunkon. De csak akkor! Erkölcsben, hitben a romlást veszélyesebbnek tartod minden hazánkon túli ellenségnél. Mindkettő pusztulásunkat okozhatja!

GIZELLA:

Ez nem olyan nép, István! Megismertem! Tudom! Azzal, hogy a keleti pusztákról, át a hegyeken, idáig eljutott, bizonyította: életerős, meg tudja őrizni magát. S a papoktól jó hitet tanul, s istenfélelmet. Kiveti magából a gonoszt.

ISTVÁN:

Vazul például, Atyám öccsének fia – istenfélelmet? Ő nem azt tanulja! Pogány módon él, részegeskedik, dorbézol, ami félelmet kelt Rómában, a papok közt. Legutóbb végigrabolta Nyitrát! Le kellett fogatnom. Közben a trónra áhítozik, noha tudja, arra nem ő a várományos. Ha megkaparintaná a koronát, mert Imre nem fog ellene kardot, pusztulást hozna az országra. De azt nem éri meg! Ólmot öntetek a fülébe, a szemét is kinyomatom!

IMRE (Ilonához megy):

Mi imádkozunk érette, s jó útra tér.

ILONA:

Böjtölünk is akár, hogy könyörgésünk meghallgatásra találna Istennél. (A kápolnába készülődnek.)

GIZELLA (Istvánnak):

Látod, milyen kedves gyermekek? Látod? Nézz rájuk! Örülhetne a lelked. De te csak magadat őrlöd.

ISTVÁN:

Hogyne őrölném, amikor tudom, mennyire kedvében kell járni a nyugatnak. Azt is tudván, milyen sorsra szánnak. De számíthatunk másra?

IMRE:

Ha csak nem Isten könyörületességére, atyám!

ISTVÁN:

A kardot se felejtsed! Az mindig kéznél legyen. Másként nincs becsület. Ha mi magunkat nem tudjuk, más nem véd meg bennünket. Akárkik átgázolhatnak rajtunk! Hidd el, akárkik!

15.

Távoli ágyúdörgés hallatszik. Közben orosz katonák tűnnek föl, akik leadva egy-egy géppisztolysorozatot, a közönség soraiba is bemennek.

EGYIK OROSZ KATONA:

Nyémetszki jeszt?

MÁSIK OROSZ KATONA (lökdös valakit maga előtt):

Davaj, davaj!

HARMADIK OROSZ KATONA:

Nyémetszki? Burzsuj?

Amint elment a csapat, utánuk harmonikaszó hallatszik. Nemsokára falubeli nők, férfiak verődnek össze.

EGYIK ASSZONY (a másiktól kérdezi):

Tőletek mit vittek el?

MÁSIK ASSZONY:

A dunnát, képzeld! Alig tudták kihúzni az ablakon. Ki is szakadt, szállt a sok toll! Mennyi jószágot meg kellett ahhoz kopasztani, mit érdekelte azokat!

HARMADIK ASSZONY:

Tőlünk a libákat akarták elhajtani. Csakhogy azok fogták magukat, s föl, elszálltak. Kettőt sikerült csak lelőniük. A többi azóta a Zagyván van. Nem tudjuk őket hazahajtani, úgy megijedtek.

EGYIK ASSZONY:

A helyükben megijedtél volna ott te is! Együtt úszkálhatnátok. Mit szólsz hozzá?

HARMADIK ASSZONY:

Mit szólnék? Adjunk hálát az Istennek, csakhogy elmentek.

MÁSIK ASSZONY:

El. Jóska Pistát meg – ismeritek? – ott hagyták az árokparton. Pedig mióta őket leste! Csak jönnének már, hoznák a kommunizmust! Ezek belerúgtak, azt hitték, halott. Nem mozdult ugye, annyira berúgott, amíg várta őket. Közben a feleségén hárman is átmentek. A szerencsétlen – az már megtapasztalta a kommunizmust!

EGYIK ASSZONY:

És Jóska Pista?

MÁSIK ASSZONY:

Ment panaszkodni! Ezeknek meg épp az hiányzott. Bevágták egy autóba, úgy elvitték, azóta senki nem látta!

HARMADIK ASSZONY:

Lehet, hogy már kinn van Szibériában! De nagyon jól van neki! A kolhozra áhítozott, hogy ami a másé, beleszabaduljon. A potya, az kellett volna neki mindig! Most már ízlelgetheti!

16.

Népi táncos lányok, fiúk szállnak le egy platós autóról. Az ötvenes éveket jellemző dalba, táncba kezdenek:

Hej Dunárul fúj a szél,
Jön a kulákra a dér,
Dunárul fúj a szél.
Hogyha kulák nem volna,
Csuda életünk volna,
Dunárul fúj a szél.

Most aratjuk a zabot,
Kinevetjük a papot,
Dunárul fúj a szél.
Arról beszélt a papunk,
Hogy mi már nem aratunk,
Dunárul fúj a szél.

Plébános úr, nézze hát,
Tele szekér, tele zsák,
Dunárul fúj a szél.
Lesz a télen kenyerünk,
Mindig többet termelünk,
Dunárul fúj a szél.

EGYIK FÉRFI:

Nem szégyellik magukat! Idejönnek ezek a senkik, kultúr-brigád, vagy mi, mulattatni bennünket, közben nekem az összes búzámat elvitték a múltkor. Maradt egy fél zsákkal. Vetni nem elég!

MÁSIK FÉRFI:

A szomszéd Gazsinak meg a tehenét hajtották el. Közben a tejet vinnie kellene a csarnokba, mert ha nem, megbüntetik. De hát mit fejjen? A kútágast? Ami abból jön, azt a tejet igya meg valaki!

HARMADIK FÉRFI:

Nem sokáig marad ez így. A nyugat úgyse hagyja. Jönnek majd az angolok – rendet csinálnak. Véget kell vetni ennek a tatárjárásnak, amit itt az oroszok csinálnak.

EGYIK FÉRFI:

Azokra te ne számíts! Lett volna rá alkalom, de nem nagyon siettek – helyettük emezek szerencséltetnek bennünket.

MÁSIK FÉRFI:

Akkor meg – meglássátok! – forradalom lesz a vége.

HARMADIK FÉRFI:

Lehet, hogy épp ezt várja a nyugat. Legyen ürügy beavatkozni.

EGYIK FÉRFI:

Azoknak? Höhőj! Azt hiszed, majd a jólétből kimozdulnak? Hogy Biri néninek visszaadják a dunnáját, amit az oroszok kihúztak az ablakon? Neked a libáidat hazahajtsák? Ugyan már! Trianonban megmutatták, hogy viszonyulnak hozzánk. Kifizettek bennünket. S azt képzeled, ha forradalom lenne, segítenének?

Felerősödik a táncosok éneke, amibe az 1956-os forradalomra emlékeztetően lánctalpak csikorgása vegyül. Közben Nagy Imre, Magyarország miniszterelnökének novemberi utolsó rádióbeszédét hallani: Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével. Egy pillanatra feltűnik egy lukas nemzeti színű zászló is, majd végtelen csend következik.

17.

Vadászkürtök harsannak. Az előtérben, oldalvást lovasok, udvari szolgák, fegyveresek gyülekeznek. Hangoskodnak. István láthatóan zaklatott, föl-alá jár. Vízióként a táltos s a merénylő hangját halljuk.

TÁLTOS:

Nagyon becsaptak Téged, király.

MERÉNYLŐ:

Ez juttatott ide, uram, a rengeteg panasz. Ne akard, hogy magunk ellen éljünk!

TÁLTOS:

Fejeden a korona sötét gyász az országra.

MERÉNYLŐ:

Ezeknek a zsíros képűeknek mi jöttmentek leszünk az idők végezetéig. Ellenséget testünkkel fölfogni – arra kellünk nekik!

TÁLTOS:

Hová tetted a fejed, uram?

MERÉNYLŐ:

Ellenséget testünkkel felfogni, magunkat föláldozni – arra kellünk nekik.

TÁLTOS:

Látom a magahitt ellenség zúdulását, és segítség sehol. De te csak ünnepeltesd magad! Dicsérjenek égre-földre a papok!

Sietve Imre jön.

IMRE:

Itt vagyok atyám! Mehetünk, ha úgy gondolja. Olyan fölkavartnak látom!

ISTVÁN:

Az vagyok, fiam. De nem a vadászatra készülődés izgalmától.

IMRE:

Az látszik atyámon.

ISTVÁN:

Hallomások gyötörnek. Egy percig sincs nyugtom. Közben indulnom kell Ajtony ellen. Lábhoz kell kushasztanom, ugyanvalóst Gyula bátyámat. Egyikőjük se akar engedni a szkítai vadságból. S ahol kard forog, akármi megtörténhet.

IMRE:

Én nem féltem atyámat.

ISTVÁN:

Figyelj ide, fiam! Akkor sem akarok úgy útra kelni, hogy ne tudd: egész éjjel írattam az egyik apáttal a neked szóló intelmeimet. Közben végiggondoltam múltat, jövőt. Láttam eleinket az időben visszafelé. Győzelmeiket, meneküléseiket láttam. Azt is, körülöttük hány nép, nemzetség adta föl magát, merült el az idők során.

IMRE:

Látni azt ember aligha láthatja. Képzelődik csupán.

ISTVÁN:

Meglehet, úgy van, ahogy mondod. S mégis... Tele vagyok kétséggel... A táltos és a merénylő szavai éjjel-nappal borzadállyal töltenek el. Éppen ezért kérlek, halálom után rád maradván a királyi méltóság, nagyon vigyázd ezt a hazát, baljós jelek rajta be ne teljesüljenek

IMRE:

Hogyne vigyáznék, atyám! Nyugodj meg!

ISTVÁN:

Jó szimattal légy, felkészült minden veszélyre. És óvd az idegeneket, légy béketűrő hozzájuk, mert ők ékei a koronának. Csak el ne lakják előlünk az országot! Népeddel pedig légy türelmes, mert a türelmetlen királyok kegyetlenkednek. Utódaidat is erre figyelmeztesd. Induljunk, fiam! Legyen velünk a mindenható Isten!

Mikor a tömeg meglátja a királyt és Imrét, hatalmas éljenzésben tör ki: Éljen a király! Éljen Imre herceg! Mindketten lóra ülnek, s a vadászatra indulók élén távoznak. A téren maradó nép folytatja a vigadozást.

18.

Az önfeledt táncot, mulatozást hatalmas asszonysikoly szakítja félbe: Gizella sikolya. A tömegen ijedt borzongás fut végig: Mi történhetett?

EGYIK ASSZONY:

Meghalt Imre herceg. Úristen!

MÁSIK ASSZONY:

Ki ölte meg?

HARMADIK ASSZONY:

Egy vadkan, azt mondják.

EGYIK FÉRFI:

Az se igaz! Ember lehetett az inkább!

EGYIK ASSZONY:

De ki? Kicsoda?!

MÁSIK ASSZONY:

Ártatlan lélek. Kinek állt útjában?

MÁSIK FÉRFI:

A vadászat nem rég kezdődött. Delelőn sincs a nap.

EGYIK FÉRFI:

Meg volt ez rendezve. Nem volt véletlen.

HARMADIK ASSZONY:

Ki lesz most már a király, ha István meghal? Kié leszünk? Kié az ország?

EGYIK FÉRFI:

Készülődhetünk a legrosszabbra, azt mondom. Jaj lesz nekünk.

19.

Négy férfi, akik Imre tetemét vállukra emelve hozzák, egy emelvényre helyezik, ahol a holttestet letakarják. Imrét Gizella és Ilona siratja fennhangon.

ASZTRIK PÜSPÖK (a Halotti beszéd ismert szövegét kezdi mondani):

Látjátok feleim szemtükkel, mik vogymuk, por és hamu vogymuk. Mennyi malasztban teremté Isten a mi ősünket, Ádámot és adta neki paradicsomot házaként. És majd paradicsomban vala gyümölcstől...

Hangja a közeledő papok, szerzetesek énekébe tűnik:

Szent Imre herceg, Magyarország éke,
Szűztiszta élet legszebb példaképe,
Serdülő ifjak pajzsa, menedéke,
Könyörögj értünk!

ASZTRIK PÜSPÖK:

Szerelmes barátim! Imádkozzunk e szegény ember lelkéért. Kit az Úr e napon a hamis világ tömlöcéből kimenté. Kinek e napon testét temetjük, hogy az Úr kegyelméből Ábrahám, Izsák, Jákob kebelére helyezze...

Gyöngy volt a lelked, tiszta mind a sírig,
Mint liliomszál, amely csak most nyílik,
Oly csillag voltál, mely csak égre illik,
Könyörögj értünk!

A püspök szavait egy népi keserves ének váltja fel. A dallamra a sír körül táncolnak is. Közben a táltos hangját halljuk:

Hej, regö rejtem, regö rejtem,
Utadon a nap, a szél kísérjen,
A világon túli mindenségbe,
Messzebbre annál is,
A tizenhetedik égbe,
Dobom hangja vigyen téged,
Hej, regö rejtem, regö rejtem.

20.

István egy imazsámolyon térdel.

ASZTRIK PÜSPÖK (közeledik hozzá):

Vigasztalódj, király! Nyugodj meg Isten akaratában. Imrét a mi Urunk magához emelvén a jobbjára ültette. Éppen ezért, kérlek, szent nevét meg ne sértsd, nagy gyászodban meg ne bántsad, hanem fogadd el az ő elrendelését.

ISTVÁN:

Elfogadom, noha meg nem érthetem. Hogy tehette ezt vele? Épp ővele, aki leghűbb szolgájaként élt? S hogy tehette ezt az országgal, hogy királyi utód nélkül hagyja? Vagy az akolból a magyar népet szélnek ereszti. Nincs szükség reája?

ASZTRIK PÜSPÖK:

Épp ellenkezőleg. Ezért teszi próbára.

ISTVÁN:

Miért? Nem volt elég belőle? Eddigi tettei nem győzték meg a mi Istenünket? Mivel kell még bizonyítanunk hozzája való hűségünket?!

ASZTRIK PÜSPÖK:

Arról – át minden időn – bizonyságot kell adni. Alóla nincs felmentés.

ISTVÁN:

De hogy adjon bizonyságot, ha magára marad a nép? Ha nem lesz országnak gazdája, pásztorolója? Akkor hogy adjon?!

ASZTRIK PÜSPÖK:

Biztos vagy ebben? Hisz Ilona, a menyed, két év óta asszonya volt Imrének.

ISTVÁN:

Erre én is gondoltam. A porban, ahová Imre halála sújtott, még ez tölt el reménységgel. (Elindul az egyik ajtó felé.) Jöjjön atyám. Bizonyságot akarok. Jöjjön.

21.

Gizella és Ilona épp akkor lépnek be. Mindketten hallották István és Asztrik püspök szájából elhangzott utolsó mondatokat.

GIZELLA:

Nekünk István, már nincs miben reménykednünk. Ne áltasd magad! Írmagunk nélkül tűnünk el.

ISTVÁN:

Miért mondod ezt? S ilyen könyörtelenül? A bánatom, kérlek, ne szaporítsd még te is.

GIZELLA:

Hadd szaporodjon csak, nehogy kevés legyen! De én már nem bírom. (Keserves sírásra fakad.)

ISTVÁN (megragadja Gizellát):

Az Úr Ilona gyermekétől is megfosztott bennünket? Nem volt elég a fiam?

GIZELLA:

Ilonát kérdezd. Ne Istent kérd számon!

ASZTRIK PÜSPÖK:

Nyugodjatok meg testvéreim az úrban.

ISTVÁN (maga felé fordítja Ilonát):

Mondd meg, mit nem tudok? Mit titkoltatok el előlem?

ILONA:

Atyám, esdeklem, bocsássa meg a mi vétkünket. Ha van vétkünk egyáltalán.

ISTVÁN:

Miféle vétekről van szó? Beszélj! Tudjam, mivel kell számoljak.

ILONA:

Mi szüzességet fogadtunk Imrével. Tiszták akartunk maradni egymástól. Isten jegyeseivé ajánlottuk magunkat.

ISTVÁN (tehetetlenül roskad magába):

Hogy tehettetek ilyet?! Hiszen tudtátok, az utódlás forog kockán! Az ország sorsa!

ILONA:

Lemondásunk nem csak Istené, az országé is – így mondta Imre. S én elfogadtam, hiszek benne. Ő példát akart mutatni, hogy legyőzi, ami nem kitartásra, fölemelkedésre serkent: a restséget, gyávaságot, s a gyengeségét is a testnek azzal, hogy nem érintkezünk egymással. Azt mondta: nem csak szavakban kell kereszténynek lenni, hanem hősiesen vállalni is kell a hitet. Erőt akart mutatni elszántságból, áldozatvállalásból. Ha az nincs, elhull az ország.

ASZTRIK PÜSPÖK:

A korona az ország! S az országot a korona őrzi meg!

22.

István szemmel láthatóan megtörik. Néhány pillanatig mintha a megadás venne rajta erőt.

ISTVÁN (Asztrik püspöknek):

Atyám, láthatod, bezárult előttem minden égtáj. Öregségem estéjén, romjain életemnek, fordulnom immár nincs kihez, máshoz, mint Istenhez, mindenható Atyánkhoz, s Máriához, fogadná édes gyermekévé, pártfogásába hazánkat. Ne kétségbeesésben haljak meg. A csüggedés, végtelen szomorúság erőmet ne venné.

Letérdel. Közben a koronát két apát hozza be.

ISTVÁN (imára kulcsolva kezét, tekintetét az ég felé fordítja):

Hatalmas Isten! Add, hogy mint eddig, ezután is reménységben tudjunk imádni és dicsőíteni téged. Könyörgök hozzád, seregeink által minden időben nekünk add a győzelmet ellenségeink felett: ha mi senki közel s távol környülvaló népeket, büntetlenül azok se bánthassanak bennünket. Fegyverrel, sem semmilyen kényszerrel meg ne hódoltassunk: ne váljunk kiszolgáló néppé, parancsvégrehajtó néppé soha! Martalóc népek martalékává soha! Mert nem számíthatunk kegyelemre, megvető szánalomra csak, ha idegen kezekre juttatnánk magunkat. És segíts, hazánk ne váljon önérdekek áldozatává, romlás erőt ne vegyen rajta soha! Mária, Krisztusnak szent anyja, emeld e népet üdvösségedbe, ne legyen jövőtlen sorsú, gyalázata a földnek. Ne nyűgnek legyünk, de magasba fölemelésére hazánknak, példát mutatván másoknak is minden irányban. Jó érzelem összetartson, álnokság, sem semmilyen ármányság meg ne rontson, hogy önmagunk ellen forduljunk, önfeladó nép legyünk. A te mindenekfölött való dicsőségedre éljünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által, ámen.

ASZTRIK PÜSPÖK (nyújtja a koronát a királynak):

Íme a Szent Korona! A korona, amely az ország, s megőrzője a nemzetnek! Nyújtsd magasba király!

A tömeg az ismert egyházi énekbe kezd:

Boldogasszony Anyánk, régi nagy patrónánk.
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne feledkezzél meg szegény magyarokról.

Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,
Anyai palástod fordítsd oltalmunkra.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne feledkezzél meg szegény magyarokról.

Hogy mint Isten Anyját régen tiszteltenek,
Úgy minden magyarok most is dícsérjenek.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne feledkezzél meg szegény magyarokról.

Az ének közben zúgnak a harangok.

Vége.

A darab 2000-ben Zagyvarékason került bemutatásra.

{fel}