|
|
|
|
Dienes Eszter: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
|
|
Szeretlek,
szeretlek, szeretlek.
Miattad vagyok eretnek.
Fájni fog a csók után a csönd,
melynek furcsa lényem nekiütközött.
Ladányi Mihálynak
Nélküle, ki semmi partokon kószált
és simuló, ribanc utakat hágott laposra,
ki mást motozott a fülledt kazlak tövén
örömre, haszonra, és a sarkon is másokat lesett.
Ki addig járt a szalmakontyos nyárban,
míg rögeszméje lett a szerelem –
de kicsókolták a szívét és elhagyták, mert elhagyott.
Bokrok rejtették, fák vigyázták,
lógott az ég alatt, s ha azt mondták: árnyalak,
köptek is mellé nagyot;
csókját vették a képesítés nélküli angyalok,
jóllakott szeretők.
De most ideért hozzánk,
kik izzadó barázdán lépünk,
hol mások lesik esendő szoknyánk fodrait,
s csak ölelnek, nem szeretnek minket,
és lecsókolják szívünk fölött az inget
hogy meztelen maradjunk. És elhagynak, elhagyunk,
arcunkon kígyúl az átok, jajgatunk...
Bokrok rejtenek, fák vigyáznak,
lógunk az ég alatt, s ha azt mondják, szép alak! –
köpnek is mellé jó nagyot,
és csókunk veszik és mindegyik otthagy, ott...
Pedig
közeledik
akinek megbocsátunk
Hajad a Nagyerdő,
ösvényein járok,
szerelmes leánynak
legyen lépte áldott.
Álmodni szabad,
alig múlt éjfél,
tegnap indultál,
éveket késtél.
Légy a vendégem,
vadmadaras nyár van,
ha a hold feljön,
udvaromba várlak.
Borzongok, félek,
várok a fákkal,
csókollak fénnyel,
ölellek nyárral.
Álmodni szabad,
alig múlt éjfél,
tegnap indultál,
éveket késtél.
L. Mihálynak
Bokron innen, árkon túl,
Isten létesített egy vadrózsabokrot.
Alatta fekszünk, bénán és rangtalan.
Sétál Isten az ég aljában,
megtekinti a sorfalat.
Egy távlatvesztésre hajló éjjel
megcsókoltad a szám.
Kölcsönkenyér volt.
Visszajár.
Nem emlékszem, hogy aludtam,
ébredtem mással...
Megajándékoztál
a felejtés nyelvtanával.
Volt már, hogy
nem volt ágyam –
EMBERSZÍVBEN HÁLTAM.
Nem volt jó szavam
senkihez, BESZÉLGETTEM MÉGIS,
sírást tanulni hozzám
gömbölyült az ég is.
Járok fekete lomb között,
szívembe átok költözött,
számig ér mindig a sírás.
Elmegy a test a porhoz,
hiába tiltják.
Elmegy a test a porhoz,
kapkodunk fűhöz-fához;
ki halottaimból visszahoztál,
legyél mindétig áldott.
Egy napraforgó lustán
elforog,
beméri tanyád, falud,
városod.
Köröznek évgyűrűk, mohos
hajad növése fárad,
két gally között a nap figyel,
szemedbe lóg a bánat.
A legszebb nyitott tenyér vagy,
Istent is te ruházod.
Nálad lakik az oltalom,
bennem kimódolt álmok.
Gyere házamba,
gyere, mert hívlak,
gyerek betűkkel
nevemre írlak.
Ballagsz a nyárban,
se gond, se isten,
szikrázó zápor
kimossa inged.
Út sodrában majd
füzike
árnyékot növeszt,
ülj ide!
Házak előtt a
dáliák
elűzik arcod
bánatát.
Eső dobálja gyöngyeit,
itat a határ,
megáldom mind a földeket
s boldog zöldbe jársz.
Súgom, gyónom, fűnek-fának,
elszerettelek,
húsommal és nedveimmel
elkevertelek.
Esti égen csillagom vagy,
üzenő tüzem,
árva arcom pártfogója,
mindened hiszem.
Húsod húsom, véred vérem,
mindig tudtalak,
álmomban ha álmodtalak,
megkívántalak.
Békés idő. Nyárpihés, ájult délután.
Ölelkeznek az út mentén a fák.
Lustán tekergődzik a szél a bokrokon,
egy dalt próbálok eldúdolni,
de megakad torkomon
s dünnyögéssé fajul az ének.
Nyolcra igértem. Jövök.
Ma, egy késő alkony-estelen
egy árva perctől majd este lesz.
S ha jön a hold lepecsételni az eget,
szép szavakkal szétbontod
összezárt kezem.
Napközben felmázolt álcánk
éjfélre szétkenődik,
ma elcsángálunk, egész az égig.
Fejünk köré komfortos csillagok bábozódnak.
Ma elszegődöm kedvesnek, jónak.
Mért nézel rám, mint részeg záróra után?
Én már a buszon, félúton levettem ruhám.
Ugye, tudod, mire gondolok?
Kezed meleg mellemre gombolom.
Kicsorbult a hold tányérja,
tejfoga elmegy a nyárnak,
télikabátom zaciban,
a szokott sarkon várlak.
Igyál!
Olyan emberi vagy,
mikor lehull a vakolat.
Te hamvasán buta,
szeretem arcodat.
Ne sírj!
Az ember, akár a világ,
egy pofontól forog tovább.
Gesztus, mozdulat, sóhaj –
nem rossz belépő, igyál!
Olyan őszinte vagy, mikor felsírsz.
Gyerek-őz nyár éjszakán.
Egy üveg, egy görbe bögre,
arcod a pohár fenekén;
kezed kezembe beleszédül,
nedves csókod a menedék.
Csóróra égett mostoha
szelíd istenű árva
elkékült szilvafák közt
a csönd esését várja
s lehull a csók függönye
egymásra dől a szükség
sírsz mint ha fájna
fáj mint ha ütnél
Október van.
Kalitkánkba orvul belóg az ég.
Játsszuk azt, hogy érdemes még.
Hogy épül bennünk egy félkész-tartomány,
és csillagcsordánk léptet
a felvert út porán.
A bejárók felett almaillat,
és érett holdat himbál
a meggyfaág.
A harangszó még a déli
avas perceket kongja s véli
az ember, unod a banánt.
Pedig csak alszol.
Hason és haránt.
Két méter hallgatás
köztünk az árok,
lyukas ingemben
szivemig látszok.
Testem széjjelszórva
– éjben szalmazsákok –
leégett telihold
udvarában állok.
Mandulás két szemem
fogyó arányába’
meglátszik szétosztott
mosolyom hiánya.
Úgy vagyok, mint a kő –
el kell, hogy dobjanak!
Vigasznak túl kevés,
támasznak ingatag.
Máma nem jön a póstás.
Máma nem jön levél.
Máma tegnapot írnak.
Tegnap se jön levél.
Két szék közt a sarokban
gömbölyödik emléked...
Simogatni sem merem.
Havas ág. Belóg a semmibe.
Hol vagy nyár? Hol kéklesz estike?
Havas világ. Felrobbant hószirom.
Minden nyári csókod leigazolom.
Ilyennek sohsem szerettél.
Ezt a kucorgó lompost
egyszer sem ölelted.
Simítsd rám ujjaid – sikoltást
szögeinek a nélküled-esték.
Ingem bárkinek nyitva.
Vigy el, vagy gyere vissza!
Zölden hull szívem
kipróbált földbe.
Minden állatnak kijutok.
Kiért mennél te ölre,
ha szelíd arcomat se bánod?
Te párázó szemű hajnali árok,
kibontott gödrű tenyér...
Zabálj fel, ne hagyj itt
félbeszegve!
Beleid hurján játszik az éhség,
eleget, jót, sohasem ettél.
Szájhagyomány útján akiket szerettél,
ölelésüktől ordasabb lettél.
Én összeállok kisebzett fekhelyeddel,
szúrós pokrócba ágyazott örömöddel,
vonítsunk együtt!
Az ütődött hold mindenütt adott.
Szeretem borszagod, szélütött fáid.
S ha bolygó mellem kezedbe vágyik,
ne tedd kezedet keresztbe!
Eressz be! Eressz be.
Amikor elmégy,
gondolj a nyárra,
utak homlokán
lázrózsa-fákra.
Arcunk éjjelére
egy legendás nyárban,
elszánt ölelésre
egy kipróbált ágyban.
Tudod, hogy félek.
Fáznak a fák is.
Tudom, hogy gyűlölsz.
Te vagy a Másik.
Hiszed, nem hiszed,
így élek régen:
neved suttogom
térdeplős éjben.
magányos pisztolylövésként
dörrent a kapu s harmat tollászkodott
a pókháló villanydrótjain.
Ki virágod voltam,
öröm, íz a szádban,
oldozz föl, érints meg,
ne maradjak gyászban!
Hogyha vissza nem jössz,
szemed másra zártad,
szíved gyökeréig
ásson le a bánat.
Kutyák nyalják véred,
csillagod lehulljon,
hegedűd zápuljon,
örömöd halkuljon.
Megvadult nyarakban
fogvacogva járkálj,
kappanként csukorodj
lotyók sarki nászán.
Szíved kivül hordjad,
hátadon a házad,
szádig érjen a tűz,
rozsda marja nyálad.
Szemed hollók áldják,
száraz ág himbáljon,
Isten bottal verjen,
nyavalya megáldjon.
Ragya felköszöntsön,
fogad is csak kölcsön,
ízenként pusztulj el,
véred ürgét öntsön.
Rí a nyűves bánat,
rejtezkedik kedvem,
öledbe, karodba,
emelj vissza, kedves!
Ki virágod voltam,
öröm, íz a szádban,
oldozz föl, érints meg,
ne maradjak gyászban!
Ezüstpénz
Rohadt halpikkelyek
Könnyek
Könnyek díszítenek
Illatod elmenőben
Megakad levegőmben
Csoportkép a szememben
Összehajol a bánat
Kihez forduljak
Kinek kiáltsak
Az erdő levizitelt
A hegyek sohsem alkusznak
Világos fejjel hazudhatunk
Ilyen sötéten Egyébként
Oly lényegtelen se pont
Se felkiáltójel uramisten
Még kezdezni se
Letépem ezt a holdas éjszakát,
miközben ajkam rózsaszínből kékre vált.
Gondolok rád szerelemcsütörtökön,
lusta hétfőn. Szeleket küldök. Nyáron
fuvallatost, télen meleg délit,
kötök neked zoknikat, réklit
s küldök megértést, álomszabadságot,
fenyőillatot, vasalt, tiszta lepedőket,
s szerzek egy jobb szeretőt, árva szeretődnek.
1.
Lábadhoz nőttek az utak,
szaladtál ágytól ágyig,
csontig kihűlve, éhesen...
Aki jó volt hozzád, otthagytad
gyöngydíszes réteken.
Tudom, többször becsaptak, megaláztak,
s akár én, te is ingyen adtad az ágyad,
de amíg tartott ez a holdas, ötágú szerelem,
jók voltak veled a nappalok,
szépek az éjjelek.
Aztán elmentél magányosnak,
hogy sírni tudj a közösség után ...
2.
Tűnődöm a tűnő nyárban –
hogy is volt abban a parazsas ágyban?
Parazsas ágy, árnyakat szülő este!
Isten adta, isten elvette.
Amikor elmentél
sírni nem engedtél
Köpönyeg hosszú út
lenn is út fenn is út
Lenn is fut fenn is fut
köpönyeg hosszú út
Engem itt feledtél
Jó Ladányi Miska
nem tudod mit tettél
Mert nyomodban
szaglász az alkonyat,
megengedem,
hogy tőlem elmaradj.
Express levél Ladányi Mihálynak
Ki elszegődtél Isten főpohárnokának
idd ki borod, te részeges!
Ősz van és karmos szelek fújnak.
Postán küldöm az ingedet.
Zöldhalom, Iskoladűlő,
irányítószám a végtelen ...
Ladányi Mihály a vén kerülő
mustot árul a végeken.
Testes pohárban megfogódzik,
csordultig tölt, úgy adja át;
vesztett nyarakból lányokat szólít,
füstté múlik és messze száll.
Éjfélre nők sírdogálnak
kunyhója körül és Pesten is
lányok dőlnek a poharukba ...
Így volt ez régen, máskor is.
---------------------
Összeálltál egy ócska fakereszttel,
csillagászati őszben, gyönyörű időn!
Fáj, a húsomnak fáj, magad alszol
szüretidőn a temetőn.
Nem érdekelt, hogyan beszélek,
szeretted mindenik hibám.
Rohadt dolog, hogy őszidőben,
szüret táján is van halál.
Pereg a zöld a diófádról,
levél az ember, elpereg;
ki elszegődtél Isten főpohárnokának
vágjál pofákat s integess.
Alacsonyabban a csöndnél
mélyebben a göröngyöknél
aki voltál aki vagy
nem tudom hogyan hívjalak
Eposz-
tumus.
Eposz.
Humusz.
1.
Aztán a park októbere
kiitta mind a színeket,
hagyott csak hulló sárgát,
elszégyellt vörhenyest.
És tűz és szél és utak szája,
elfutó zöld, puffadt sárga;
egy túlérett nyár és benne
kettőnk romlott, meleg teste.
2.
Madár vagy te? Levél vagy te?
Vérét hullató fecskefű?
Reggel voltál, nappal voltál,
alkony legkisebb fia voltál,
egyértelmű és este-hű.
Gyere vissza!
Áldalak, várlak. Hol telelsz?
Ülök halálos csendbe’.
Kezemmel dúcolt homlokom,
összeomlott az este.
Eltört rajtam a napsugár,
esték vére mással üdvözült,
holtomiglan-holtodiglant
betartanunk sohse sikerült.
Hiszen ha véled maradhatnék,
bárcsak egy órácskára is...
Nincs beszéd és nem szerelmeskedünk,
hallgatjuk egymás szívveréseit.
Erdők szerelméről suttog a nyárfa,
egy messzi madár hangosan rikoltoz,
ülök és szíveden hallgatódzom,
rumot iszom és halkan szédülök.
Emlékeimben csillagok,
rügy feszül az ágon,
kezed, szemed, mozdulatod
lesz örök lakásom.
Tíz ujjaddal ha
tollászkodol az arcomon,
két kezed kedvéért
madárrá változom.
Mindent lent hagyok!
Kertben az alkonyatot,
dérütött fákat,
katonasírt a parkban,
hol másokra vártam.
Mindent lent hagyok!
Arcom egy levert harcban,
sarkam a nagy futásban,
elbotló lépteim
egy szénaboglya-nyárban.
Emlékeimben fúj a szél,
hordja az árnyad...
Fekete tollú
fehér madár vagy.
Baj volt nálunk mindig a hűség,
mert rossz volt nálad többször a fűtés.
De amíg azt hittem, ég a kályha,
vígan bújtam veled az ágyba.
Elcicáztunk, elmacáztunk,
füzetekbe írtuk álmunk.
Te az ötvenhez közel,
én még harminc se múltam el.
Ó, mennyit írkáltam neked!
Írtam hogy „veled”, „nélküled”!
Kislány voltam, mikor már
cserélgetted a nőidet.
Csillagot igéztél
két szemem gödrébe,
sírva buktam érted
két kezem öklébe.
Pedig volt itt öröm.
Két karodból bújtak elő az álmok
(miközben lucskos, havasi réteken
gyopárok közt te s Ileana ment).
Széppé hazudtad harminc évemet.
Miket hozzád írtam, már így marad.
Szép múltam nem rágja ki féreg.
Bár tied lett román Ileana,
de elköltözött szádról az ének.
1.
Levél vagy, súgom az estének,
szállj le rám, tudom, szeretnélek.
Tied az ágam, hasadt törzsem,
ölelj át engem, mert megölnek.
2.
Nagy kráter az éjszaka,
belezuhansz és hullsz haza.
Talán álmodsz, vagy képzelődsz,
így múlik el a délelőtt.
Így múlik el a délután, ha
kés előtte vagy kés utána.
3.
Most megadom a mélység adatait
a reménytelenség fokán,
hol senkik aláztak s nyitott
szemembe köptek.
Szükségem volt rád, de többen
nem adtak nekem igazat.
Nem hitték, hogy ennyire szeretlek
s nélküled belep a gaz,
elsárgul a nyárfa,
lepattogzik a kertek
tűzzománca,
számról a szerelem.
4.
Mit írhatnék a diliházból?
Árammal veretik testem.
Ölelésedből kiestem.
Esti ködökben kékre mártva
nagy virágok ülnek szemembe.
Mindegyik te vagy.
Tőből lemetszve.
Talán álmodsz, vagy képzelődsz,
így múlik el a délelőtt.
Így múlik el a délután, ha
kés előtte vagy kés utána.
Csillagom alszik
sötét egen,
holdam is késik,
sötétedem.
Károg a holló,
álom az élet,
leng, leng az árnyam,
pörgök a szélben.
Visznek holdezüst
reszkető utak,
idegen hold és
csillagok alatt.
Ott szedett fel, a Hősök terén.
Sármos volt, veszélyes fajta,
bőre ropogós. Csak a fehér ló
hiányzott alóla, igazán.
Azt mondta, szereti J. A-t.
Idézett is tőle többször. Szép szavak
csúszkáltak a száján ki-be. Én meg
lassan hinni kezdtem. Most az ágyában fekszem,
fény és sötétség rácsos börtönében.
Felém feszíti árnyékát, babrál rajtam...
Biztos a gyújtózsinórom keresi,
de én már rég nem vagyok bombajó.
Az arca torz vízköpő fejjé változik,
arcomba zihál, fülembe hörög.
Csukd be a szemed, te dög! – üvölti.
Lökdösődik, bemocskolja a hasam.
Kibaszott rossz kurva vagy, mondja,
miközben gatyába rázza magát.
Nézem a gatyát. Édes, édes Dienes Eszter!
Kibabráltál a szerelemmel.
Ágyékomban sovány, éhes macska dorombol.
Odébb rúgom. Megfordulok az ágyban,
hömpölygő sugárban hányni kezdek.
Száz évvel utánad, Kedves.
Belerokkant a szerelembe.
Asszonytól lányhoz menekedve
lehozta mindnek a magos eget:
holdat, csillagot, elcsászkált bolygót,
s neki se csillaga, se holdja nem volt.
Fürdőkád állt az udvaron,
abba vizeket hordott s melegíttette nappal –
fürödj a holddal, csillagokkal,
s rajzolt hozzá
holdat himbáló meggyfát.
Elszánt volt. Nagyon elszánt.
Tudom, tudsz szeretni, mondta,
s begombolta rajtam az inget,
lábam alá füveket hintett
s este a pokróc alatt
magához ölelt.
„Imbolygó rózsák a pongyoládon
dugd a lábamhoz kicsi lábod
ha jól sejtem
mindkettő harminchetes”
1.
Mormolj szerelmet, időtlen tengert,
kenj fel arcodra pirosat, vegyszert.
Úgyis kiderül, kik voltunk, Kedves!
Arcunk sötétül, akár a szedres.
Elmégy és én is messzire megyek,
beköpik szívünk zöldruhás legyek.
2.
Talán csak játék, megmérettetés
Kirké disznai közt e disznó nevetés.
Pénelopé éjszínű dala,
titkolt sikolyok tűhegyes foga,
egy Csontváry-sárga, őrült pillanat.
3.
Most lepingálom, mi kettőnkből maradt,
gondolkodó, csendesült arcodat.
Két gondoskodó, pihenő kezed,
kicsiny meggyfád, mely holdat rengetett.
Mormolj szerelmet, időtlen tengert,
úgyis kiderül, kik vagyunk, Kedves.
1.
És ott a tenger, partot őriz.
A parton ott ül o is, ő is.
Lábát mosdatja, fürdeti,
meghalunk, mondja, s nem hiszi.
2.
Május lesz, mikor elmegyek.
Tengerbe lógnak fellegek.
Zöld május ringat s azt hiszem:
járni fogok a nagy vízen!
3.
Ködös folyóparti kikötőben
részeg matrózok karjába dőltem.
Megittunk együtt pár üveg rumot,
szél sem fújt és hajó sem futott.
Nem volt tenger, sem víztükör,
haza dülöngtem egyedül.
4.
Tengerre szálltam, utazok.
dögöljetek meg, kukacok!
Ragyog a nap, a víz dalol,
Szinbád jön értem valahol.
Fáradt, dacos és egyedül
hozzám bújik, ha menekül.
Vitorlavászonból ruhánk,
zuhog a nap ferdén, sután.
Felettünk elszáll száz madár,
merre a part? Ki tudja már.
Délről húznak vagy délnek
feszítik szárnyuk a szélnek.
Szabad vagyok, szabad, szabad!
Isten hozzád, keresztutak!
Koporsó, szemfödél, fejfák,
coki! – s a temető elszáll.
Uram! Semmisem hibádzik.
Ismerem Őt, ő a Másik.
A másik, aki én vagyok,
csöndjében élek, hallgatok.
Susog a csönd, egekig ér,
ketten vagyunk, Szinbád, meg én.
Zöld május ringat s azt hiszem:
tudok járni a nagy vízen!
5.
Fekszem a parton, halott vagyok.
Elér a tenger, számba csorog.
Fekszem hanyatt a nagy vízen,
égszínű, vagy zöld, vagy milyen?
Mi ez a hűs, simító csend?
Emlékszem, kunyhód volt ilyen.
Homoktengeren kis sziget,
asszony voltam, te emberem.
A víz szagával szél szalad,
ha meghalunk, mindent szabad.
6.
És zúg a tenger, partot őriz,
a parton ott ül ő is, ő is.
Lábát mosdatja, fürdeti,
meghalunk, mondja, s elhiszi.
Feléd mi újság? Hogy vagy?
Vannak-e lányok, angyalok?
Itt a munkás kocsmán sallang,
fáradt szegény és elhagyott.
Az osztály rossz nótákat gajdol,
lőrére költ, nem futja többre,
szimfóniát szív, hurutja van
és zsebében kinyíló ökle.
Jöjj el közénk és álmodj újra,
minden sarkon egy lámpa ég;
lehet, hogy volt szeretőd egykor,
de ez ma már csak szóbeszéd.
A nyári por tüdőnkre szállong
s álmodjuk egymást, meglehet...
Itt kóborolsz kilenc rezedával,
pamut ingedben, részegen.
Nyílik a szád s én csókolnálak,
de felbugyog a nyári nap
s ezer darabra törik széjjel
szemünk mögött az áhítat.
S nyálkeveredések éjszakáján
ki lettél vérrokonom,
arcod készülök elfeledni,
szemem mögé lopom.
Aludj, hisz rég halott vagy
– tudom, tudom, tudom –
torkomból alt dalok,
vadgalamb szónokol, tudom.
Aludj málló rögök közt
– tudom, tudom, tudom –
vadgalamb hangja szól, tudom,
torkomból alt dalok.
1.
Téged a fű, a dudva, moha,
nem nő be soha, soha.
Lobog majd rajtad pipacs,
kékellik katáng,
nyugodalmat leltél,
„kedvesebb hazát.”
2.
Emlékszel? Szállt a nyár haja,
szálltak a pillék,
jöttek és egy se jött nekünk;
vinnélek, vinnél.
Karolj magadhoz és vigy el,
foltozd be szívem ...
Lobog, lobog a nyár haja,
nincs is már ingem.
Ölelj magadhoz, vigyél, vigyél!
Bocsásd meg minden bűnöm!
Tudom, Isten nem segít rajtam,
és nem is tűröm.
3.
Legyen az égbolt feletted
könnyű-kék, nyári; szerettem
figyelni arcod bánatát.
Jöjjön az Isten s áldja már
kezemtől tépett virágaid,
okos szemed, mely mindent gyanít.
Halált és csókot, elszámolást,
pohár bortól a feltámadást.
4.
Isten rossz sorsodért cserébe
szirmot küld szemedre, szádra,
felakaszt téged az ég falára
s meghatározza kiterjedésedet.