Dátumversek

1968. 08. 22.
(A bevonulás hírére)

A holnapunk
a kútba lett taszítva,
félhomályba
vész
az életünk.

1968. 08. 25.
(Újabb hírek után)

Feketében
a szó.
Gyászol.

1968. 08. 29.
(Szétpillantva városa tribünlakói között)

Micsoda városi okodalom!
Bálványuk a villanyműköny.
Fogadkozásuk földrendítő.
Szerintük e barom Kelet: bájhon.
Hogy láthassam
eltűnésüket,
kétszáz évig élni volna jó.

1968. 12. 31.
(Midőn pályamódosításra gondolt)

Isteni lenne, ha fölvennének őskövületnek!
Lágy pihepárna-hab emberek arca hajolna fölém és
billió éves vad vigyorom versengve szapulnák.

1969. 05. 01.
(Az ünnepet nézve)

Idillt
szellent
a virágok
tarka
leányserege.

1971. január
(Bratislava, leánykori nevén Pozsony, napfényben)

Az óváros szűk, macskaköves,
girbegörbe utcái
ráncok a város homlokán,
az időről meditál a kő.

A klarisszáktól
ünnepélyes orgonaszó hömpölyög elő,
gyalogosok, huszárok, dragonyosok,
repülők vonulnak,
szétgurult gyöngy az idő.

A Duna fölött a hegy
a búbjára tolja a várat,
megtörli izzadt homlokát,
régi házacskák omlanak porba.

1971.01.09.
(Midőn egy külhoni leánynál aludt)

Fonottkalács-vidék.
Doromboló ágy.
Szép pokol.

1971. január
(Prága, egyedül)

Habzsolom Prágát.

Csavargás az óvárosban, hol filigrán udvarok
huzatában aléltan leng néhány abrosz-madár.

Kortyolom a remek sört, Hasek jut eszembe,
később, már a kiismerhetetlen, szűk utcákon,
Kafka. Közönyösen elhaladok a Hradzsiny
előtt, rá sem nézek, észre sem veszem
a Károly-híd szobrait, elkerülöm Krejca színházát.

Közben anyámra,
egyre anyámra gondolok: vigyáznak-e rá a nyárfák.
az Alföld hórihorgas éjjeliőrei?

Ám közben sóvárgok. Sóvárgok
Prága után.

1975, fehér éjszakák
(Petrodvorec, nyári rezidencia)

Aranyszobor-tumultus.
A szökőkút lépten-nyomon feltör,
mint otthon a káromkodás.

De én csak a tenger, a tenger felé...
Itt van karnyújtásnyira.
– Ha egyszer eljuthatnék ide!
– Hiszen itt vagy! – mondja egy lány.
Csak mosolygok rajta.
Ha egyszer eljuthatnék ide!
Itt van minden a látvány mögött.
Távcső-közel.

A varázslat tovalebben,
s mint rossz filmnegatívba,
a fehér éjszakába fakul.

Vodkázni hív egy részeg úr.

1975. augusztus
(Gdansk)

Békebeli tűzoltósisak, papagáj,
zöldellő mozsár, könyvek, sebtében kifaragott
faszobrok, friss péksütemények, fapapucsok
között a Mária napi vásáron Gdansk
óvárosában, a Királyok útja mögött
annak a cipó-meleg, lágy öregasszonynak
a képe égetődött belém, aki el sem adott,
nem is vett, csak volt, s nélküle
az egész ünnep hamis lett volna,
a közeli templomban is csak obulusok
potyogtak volna a síró Jézus szeméből,
nem könnyek. Ám ott volt az a kis
öregasszony, aki miatt jó lenne lengyelül
tudni, talán neki is vannak olyan
zsebkendő sarkába kötött tájszavai,
mint az én nagykunsági vénségeimnek.
Ott állt a békebeli tűzoltósisak, papagáj,
zöldellő mozsár, könyvek, sebtében kifaragott
faszobrok, friss péksütemények, fapapucsok
között, ott állt, nem vett, nem adott el,
csak volt.

1978. 10. 03.
(Midőn elnézte főnökét)

Vikszelt pofa.
Kapcsolatjobbágy.
Arcán kopómosoly.

1978. 11. 10.
(Egy diáktársra)

Otthonról, iskolából nem hozol mást,
csak a fénytelen hallgatást.

1978. 11. 12.
(Midőn újságíró volt)

És mi van,
ha nem csupán
a központilag kijelölt
horizontig látok?

1979. 04. 04.
(Midőn végignézett a fent lévőkön)

Fi donc!

1979. 05. 26.
(A kunmadarasi támaszpont mellett elhaladva)

Szegény hazám,
Barbaricum,
hadseregek
segge alatt
meglapulunk
– fűben a gyík –,
élni talán
nem lehet itt,
ámde muszáj.

1979. 08. 02.
(Midőn sejteni kezdte, hogy ebből elég)

Sima bőröd
verítéktől mosott,
Így nézett rád mind,
ki rég összefogdosott.

1979. 10. 23.
(Egy ismerőshöz)

Azt akarják,
hogy mint a kutyák
mámorosan locsold a fát,
s ne akard tudni,
ki verte görnyedtre nagyapád!

1980. 01. 20.
(Mozgó Világ)

Beszélni vétség.
Hallgatni sötétség.

Vétkeztem.

1980. 05. 13.
(Midőn belátta végzetes ballépését)

Azt hiszed,
bölcs vagy,
csak mert állad
kiszőrösödött,
mint macskaszar
a pincében?

1980. 12.01.
(Midőn kirúgták az újságtól)

Hogy te messze ne juss,
van rá §.

1980. 12. 02.
(Álláskeresőben, avagy hogy ityeg a fityeg, mikor leprásnak nézik az embert)

Úgy érzem magam,
mint egy húsvéti csonka.
A polcon lévő nyerspolgár
bazsalyászik, napraforog,
kacarog, elfordul.
Nem hiszi el, hogy rohadunk.
Akkor hát: béke szavainkra.

1980. 12. 05.
(Midőn átnéztek rajta)

Jó herceg! Ne vonogasd a vállad!
Öklömben ugrásra feszül az állat.

1981. 04. 18.
(Midőn először találkoztak)

Udvaromon láncon ugat a Hold.
Emlékeim csak lehulló morzsák.
Reggelre szétpereg Magyarország.
A világ helyett beérjem veled?

1981. 04. 22.
(Midőn eldöntötte, hogy hazaköltözik)

Láttam egy bolondot.
Hozzávasalták egy méteres,
vastag fatörzshöz.
Ha odébb tette, léphetett
egyet. Így tudott haladni.

Az éjjel a bolond helyébe
álmodtam magam. Amihez
hozzá lettem vasalva
nem fatörzs volt: leginkább
egy szikes földdarabra
emlékeztetett. Csak
együtt haladhattunk.

1981. 04. 26.
(Midőn ismét találkoztak)

Milyen zöld mező a szemed!
Szívemre kell, hogy tűzzelek.

1981. 06. 06.
(Midőn kopók kísérgették lopva)

Szarvas fut előttem,
patái a föld homlokán robajlanak
akár a leomló szállodák,
bőg, mint a megvadult hajókürtök.

A kutyák? A kutyák szemében
ágak, döglött bogarak, korhadt deszkák,
zöld békanyál, akár
az elhagyott kutak mélyén.

Az üldözött sorsa
az erdő fáiba vésve.

1981. 08. 28.
(Előérzet)

Beleszerettem egy jegenye-lányba.
Simogatom: dobog, lüktet a szíve.
Lassan baltává élesedem.

1981. 10. 23.
(Midőn elbújt szülővárosában)

Ami vár rád,
sejted,
Aktaion-végzet.

A kutyák
már
szimatot kaptak.

1983 nyara
(Midőn a politikai rendőrség embere verset elemzett)

Jó herceg! Látom, forgatod versemet,
de nem a színét, csak visszáját lesed.
Ezért, mély tisztelettel, azt üzenem néked,
ne a vers hátulját bújd, hanem az enyémet!

1983. 10. 25.
(Midőn magában őt beszéltette)

zúgnak ölemben parti hullámok
örvénylik húsom a tested alatt
vérszínű alkony hull a szememre
lágyszavú szellő messze szalad
hullámzik ringat húsban a tenger
zord világunknak rád hagyott része...

1984. 03. 28.
(Midőn megérezte Noé háláját)

Hasad duzzadó halma:
Ararát.

1984. 07. 04.
(A neve: Julianna)

Minden
megtörtént már,
ami
fontos.
Megszületett.

1985 karácsonya
(Felesége hasát nézve)

December,
a csontig.
Néha
ragyog a
havon a
nap.
Ma már
elgondoltalak.

1986. 04. 20.
(Párja már kórházban, veszélyeztetett)

Végigszagolok mindent,
a mosóport, a kilincset,
a párnát, mint a kutyák.
Megnyalom a grízt,
tapogatom a ruhádat,
ízlelgetem a kenyeret,
amit még te vettél.
Téged kereslek.

1986. 05. 10.
(Fia születésekor)

Vártalak. Örömmel.
Most is rólad beszélek.
A falnak. Körömmel.

1986.05. 11.
(Midőn fiát a klinikára vitték)

Világomból az áldott szél
tegnap elszelelt.
Mosoly sem fénylik arcomon.
Csak barázdákra telt.

1986. 06. 04.
(Fia műtétekor)

Szakáll rejt – félelem bokra.
Álmodom magam habosra.

1987. 10. 26.
(Fia újabb műtétekor)

Én már csak darazsat eszem.
Poklosodom.

1987. 11.20.
(Midőn fia majdnem meghalt)

Csak állok ott,
tagló előtt megkövült barom.
Nem akarom.
Nem akarom.

1988 nyara
(Midőn nem írt)

Beszédes
írói alkat:
hallgat.

1989 ősze
(Egy újdonsült politikushoz)

Szép gondolat.
Nem hamis.
De nem biztos,
hogy igaz.

1990 ősze
(Midőn belevágott a politikába)

Azt hiszed,
tudod,
milyen a dagály,
mert
dinnyét faltál
és most
puffad, feszül
a hasad?

1990. 10. 10.
(Fia újabb operációjakor)

Odakint, már a hűlő gangon,
felsír a fal gyermeki hangon.
Mély sebbel a vályog fölhasad.

1990. 10. 11.
(Midőn megőszült szakálla)

Fekszem. Még hat óra.
Nem vártál, Megváltóm,
a megválthatóra.

1991.01. 17.
(Midőn virrasztott)

Csavargatom a rádió gombját.
Hiába: süket zúgás.

Az utca mély tavába csüng a hold.

Elpusztult volna a világ,
s ez, ahol vagyok,
a túlélés kicsiny szigete?
Galapagos-szoba?

Csak másnap tudom meg,
hogy elromlott a rádióm.

Milyen valószínűtlen magyarázat!

1994 tavasza
(A vakond, avagy választási előérzet)

Nem volt szél, hó, nem sütött a nap.
De hallott róla, hogy odafent van ilyesmi.
Van meleg, van zöld, édes szellő és tarka
virágok. Már régen arra vágyott, hogy
szabadon hemperegjen a fűben. Elege volt
a sötétségből. Összeszedte minden bátorságát és
kitemette magát erre a fényes más-világra.
Hempergett a fűben, beszívta a virágok
illatát. Jött egy hirtelen felhőszakadás,
jégeső, szélvihar. Aztán tikkasztó kánikula lett,
rozsdaszínűre égett a fű. Később köd telepedett a
tájra, hideg eső szemerkélt, hó szállingózott,
harapott a fagy. Így telt el néhány év. A télnek
nem akart vége szakadni, majd egészen váratlanul
nyár lett, riasztó hőség. Már hazament volna.
Hajszolt volt, apátián. Panaszkodott,
milyen vaksi és hazátlan. Kereste az otthon-szagú
járatot, a járathoz a lejáratot. Meditált:
ez már útjának kudarca? Meg sem rezdült
a tér csökönyös beton-arca. Fölötte izzott a nap.

1995. 06. 06.
(Ezredvégi hangulat)

Mindnyájam pokla –
én.

1995. 10. 06.
(A Kun emlékhely avatásakor)

Megváltakozás?
Ne csak a Kunságot!
Az országot!

1995. 12.21.
(Midőn megtudta, mennie kell)

Huszonöt éve még úgy véltem,
a lét legfőbb kérdése a nemlét léte.
Talán kegyetlenül hangzik,
lenézem őt, hisz akkori léte
egyetlen gondja (szegények voltunk!)
a napi leves megléte. Ha már
biztos volt a sovány leves levése,
boldogság volt neki a leves evése.
Aztán meghalt. Havas évek ették eves
testemet, s most hallom, munkanélküli
leszek. Azóta titkon számolok, míg
eszek. Azt hiszem, most
vált bizonyossá az ő nemléte.
Rájöttem, halála óta talán nem is leves
ömlött le torkomon, hanem a Léthe.

1996. 12. 26.
(Midőn szomorú volt)

Az  ablakokban e  víg napokban  –  mennyi arany,  ezüst fa van!  –  Az

utca sáros, – ám bent sok mákos – rudakban, és persze diós.  –  Az est

tévés meg rádiós, – a család bágyadt, hever, – mint kit a nátha lever.

– Némán emésztenek.  –  Űznék a langy telet,  –  a köhögést, a vírust,

- e lucskos, hótlan stílust,  –  és kívánnak nagyot: – hó-dunyhát, kis

fagyot. – Mint ahogy egy seb levél,  –  szivárog az ünnep el,  –  csak

csömör  marad  és  dúlt  epe.  –  Krisztus urunk  számos szúrt sebe  –

nem fájt úgy, mint most fáj a magyar: – fáj a fej, epe, gyomor, agyar.

- S az asztalon újra fuszulyka, – kolbász, veres bor, fűszeres pulyka,

-  gesztenyés  rolád  kacsint.  –  A  magyar  nyög, makacs, int: „Nem!

Nem és nem!  Többet nem eszem!”  –  Csukva  a száj,  ám falja  a szem.

-  Később csippent  a kéz, nyílik  a száj,  –  fogak közt hús forog...

Futni muszáj, –  majd kagyló, tört derék, terpesz,  –  száj szögletben

diszkrét herpesz,  –  hideglelés, láz, fog vacog, – az éjszaka ronggyá

gyűrt vacok...  –  Döglés,  kótyagos fej, zaba:  magyar átok.  –  Csak

sok-sok  film, nem  az Angyal szól hozzátok.  –  Pedig  az ünnep  szép

is lehetett volna, – beszélgetve, ülve, egymást átkarolva.

1995. 12.31.- 1996.01.01.
(Midőn nem mulatott)

Mi volt,  mi nem,  számba  veszem,  –  miközben a számba  veszem  –  a

bort,  s a múló évet  faggatom:  –  élünk, nem robbant fölöttünk atom.

- De volt földrengés, szélvész, szökőár, – s a boltjainkban a felszökő

ár  – emelte vérnyomásunk.  –  Lassan nem is lesz másunk.  –  Nem lett

most sem  repülőm,  sem  tanyám,  –  de  rosszabbul  lett  és  meghalt

anyám.  –  Foltozgattuk  zsebünk  növő  likát,  –  mint  a  Megváltót,

vártuk harmadikát,  –  és  a hónapokkal  a  kedv  apadt,  –  torkunkra

többször  bősz  vírus  ragadt...  –  E  zord év végére  még pontot nem

tettem: – a buékra éppen állástalan lettem. – E táj múltból visszatért

régi jó  –  urai szeretnék,  ha a régió  –  (ahogy egykor volt téve és

tanítva) – gondosan lenne írótlanítva.  –  Mi jön? Éhkopp? Torz világ,

ahogy látta Kafka?  –  Az új év restvérű  testvérű  cudar cafka?  –  S

jönnek  földrendítő fogadkozások?  –  És tüntetések,  hogy pénz nincs,

ám az ár sok?  –  S jön majd harag, mert csak némelyek odva  –  lett a

földi jókkal  dúsan megrakodva? - Tavaly, lám kiderült százféle titok,

- mégis minden talányos, mint a megalitok.

1996. 01. 04.
(Midőn munkahelyet próbált keresni)

Árulom magam,
mint egy vénlány.
Hazámnak.

1996. 01. 10.
(Midőn vacakul volt)

Az ember a gondjával házal:  –  vizsgálódtat a kórházzal.  –  Mi üzen

rosszat?  A lép?  Fül?  Epe?  –  A máj?  Gyomor?  Lenézett  ülepe?  –

Mutatja duzzadt prosztata, – lett egy elhasznált, rossz tata? – Iszik

szirupos  löttyöt,  vesznek  vért,  –  s  ő  nem kérdezi  meg, mért –

háromszor, mért ékítik  – a vénáját azzal, hogy kékítik?  –  Ha zuhan

a  vérnyomás  vagy  felszökik,  –  jegyzésén   szerkezet  őrködik,  -

vasmarokkal  meg-megszorítja  a  kart,  –  ébreszt,  pedig csak mérni

akart.  –  Kint tél, nem jön meg a megváltó  kikelet.  –  Bent pohár,

csobog mintának vizelet.  –  Reggelire lekvár, illetve dzsem, illetve

jam,  –  ahogy a nővér mondja  pórias-prózaian.  –  Kékes kép pulzál,

a műszervonal  le-fel megy:  –  lám, az ember  szíve dadogva  feszül,

ernyed,  –  és tüdeje mint pudvás lebernyeg, – akár egy lyukas labda,

épp csak szelelget.  –  Csontja túlvilági filmen: árny-fény-üveg, – s

egy másik filmen gyulladt  arcüreg.  –  Gyötört  epéje  szórva  finom

homokkal,  –  dúsan felékítve  paprikás-nyomokkal.  –  Szeme  romlik,

fülének kést ígérnek...  –  Sohasem lesz vége  ennek a télnek!  –  Az

ember  roskad,   bús,   dúltan   hazatántorog,   –   rémült,   dühös,

káromkodik,  gyógyszert  szed,  morog,  –  s  amíg szívét ágyban gond

taposta, – mohón nézi, mit hozott a posta.  – Amire vár: jó szó, zöld

tavasz. Apróság. – Csupa avittas új-ság. Csupa friss ó-ság.

1997. 06. 15.
(Midőn Buharaj Ravil Karcagon járt)

Ami téged éltet,
az Egység.
Engem a kétség.

1997. szeptember eleje
(Midőn állandóan köhögött)

Ugat
a halál
kutyája.

1997. 11.01.
(A temetőben)

Ezt írtam egykor:
„én
már
az
Istennek
sem
hiszek
el
semmit”.

Néha
hülyeségeket beszél
az ember,
Uram.

1997. 11.02.
(Midőn régi írásait nézegette)

Azt íratta velem
az ifjúi gőg, hogy
„dühünkben
szájba kúrjuk
istent”.

Mintha
parazsat vinnék,
égetnek már
ezek a szavak,
Uram.

1997. 12. 20.
(Könyve megjelenésekor, Juliannának)

Öt perc az élet,
de talán van még belőle kettő.
Veled.

1998. 10. 28.
(Midőn a vizsgálóasztalon feküdt, az orvos szólt, „rák”, elsötétült a világ, s gyors búcsút mondott magában a kunságiaknak)

Úgy tűnik,
ennyi.
Jó volt köztetek.

1998. 10. 29.
(Egy áttépelődött éjszaka után, már megnyugodva)

Szarás, halál –
ha menni kell,
hát menni kell!
Pedig
milyen sok dolgom
lett volna még!

1998. 10. 30.
(Midőn töprengett)

Egy fiatal azt hiszi magáról,
hogy halhatatlan.
Egy halhatatlan
másként beszél a halálról,
mint egy halandó.
Én az eszemmel ugyan tudtam
a halált,
de csak most,
ötvenkét esztendősen
fogadom el,
hogy halandó vagyok.
Eddig tartott volna
az ifjúság?

1999. 04. 14.
(Midőn Nagy Gazsira gondolt)

Izzik-e még ama Örök nyár...?
Szabadság? Közel van vagy távol?
Tények: ötven év, Bérbaltavár.
Lapok A fiú naplójából.

Már elzúgtak forradalmaink?
Velünk a halál parolázgat?
Álmodunk, az örök éj ha int,
Éveket, hitelmentes házat.

Hol vannak már a szép hetérák?
Félrelöktek és a lét megunt?
Marad a kín, a kórház, a rák.
Azért mégsem adjuk meg magunk!

{fel}