Kurgán

Búcsúvers

Látod, megvan a végső ingatlan,
Más létbe léptél, nem hívatlan,
Kihűlt véred, a nyughatatlan,
István, Mándoky Kongur Atlan.

Álmok maradtak álmodatlan,
Amit gyűjtöttél kínálatlan,
Jegyzet, bújt betűk, szétosztatlan,
Torzó, Mándoky Kongur Atlan.

Sok káröröm még károgatlan,
Hitték, bárd vagy, de bárdolatlan,
Pedig tűz voltál, olthatatlan,
Foggal szült táltos, Kongur Atlan.

Itt hagytál árván, búcsúzatlan,
Mi vár rád? Menny? Iszonyú katlan?
Tudd meg, nem maradtál fiatlan!
Nyugodj békén, barátom, Atlan!

(1994)

Élet

Lábnyom csak,
mit itt hagyna
egy hangya.

(1985)

Batártalanul érzelmes poéma

az újság azt írja hogy

„haporodnak a szörcsögök”

ma este

nincs kedvem haporodni

ugye nem haragszol

?

megspórolom

                            spermiumom

jó éjt

haporodnak a szörcsögök

haporodnak a hírek

haporodnak az álmok

álnok álmok

                            haporodnak az álmok         ólmok

ilyenek                azt mondják               ilyenek

az északi féltekén mindannyian ilyenek leszünk

el akartam menni             el                            el

ahogy mondani szokták        a világ végére

de minek

?

a világvége itt is megtalál

a világvége itt talál meg                                 itt

itt talál meg igazán az északi féltekén

                               félteke

                               háromnegyedteke

                               teke

                               tekézünk

                               féltekézünk

                               e földi féltekén

                               a Föld féltökén

el innen                       mondtam akkor

el innen                       el

a Tasman-tenger mellé legalább

mert itt szénné álmodom magam

                           hogy álmodjak olvasok

                           kiszól a könyvből

                           Raszul Gamzatov

                           a bátorság a maradáshoz kell

A bátorság                 bátorság

nem kérdi,                 ?

milyen magas               bátorság

a szikla.                  !

                           botorság

                           bútorság

                           batárság

én

mégis

                           elmennék

                           mondtam Raszulnak

pedig határtalanul szeretem a Városom

pedig bútortalanul szeretem a hazám

mondtam Raszulnak aki a dagesztáni könyvéből figyelt rám

botortalanul szeretem a hazám

egy ilyen vallomás kimondása

                           a tervem

ö-TÉVES tervem

mondtam Raszulnak

mert neki még jelent valamit

ha azt mondom

bátortalanul szeretem a városom

micsoda ötletek

!

fogoly ötletek

egy vallomás

melyet nem ért meg senki más

egy                        sláger                   szárnyain

                           körözök

                             a

                           vidék

                           fölött

és várok

mint a sas

A sas,

amelyik nem repül el

a magas szikláktól

a széles rónák fölé –

nem igazi sas.                               igazi sas vagyok

Az a sas,

amelyik nem repül vissza

a széles rónákról

a magas sziklákhoz –

nem igazi sas.                               igazi sas vagyok

igazi

sas

vagyok

elrepültem                                     visszarepültem

úgy

örültek

nekem

hogy a lábam sem érte a földet

de én

igazi

sas vagyok                                   igazi sás vagyok

                                                   sós vagyok

                                                a verejtéktől

                                                          sós

S.O.S.

úgy repültem haza Velencéből Varsóból Prágából

Szófiából Moszkvából Bukarestből

Grázból Drezdából

úgy repültem haza Fiúméból

S.O.S.

mint akit tűzzel kergetnek

az idegen városok inge szűk volt

                            bő volt

                            fáztam bennük

                            ráfáztam bennük

igazi sas vagyok

tehát

visszarepültem

dudorásztam egy nótát

: gyászruhás hölgy vonult az égen mint az estve

meszelt orcáján a szem gyárkéménnyel festve

                            festve

                            ?

                            zöldre

                            zöldre van a

                            zöldrevanazöldrevana

                            otthon nincs is rácsos kapu

                            otthon nincsen rácsos kupa

                            otthon nincsen rácsos kupi

                            nincs

                            olyan

                            ház

A falu végén

a legszélső házban

a fiatal háziasszony

kitette az ablakba

a meggyújtott mécsest.                      eltörött a mécses

Ez azt jelenti:

Ne felejtsd el ezt az ablakot,                betört az ablak

ne felejtsd el                                 betört a fejem

ezt a fényt.

E fény nem alszik ki,                          kialudt a fény

amíg vissza nem térsz.

Messzi utadon, nehéz

kényelmetlen szállásokon,

éjjeleken,

éveken át

világítani fog.

S majd amikor utadról fáradtan,     ahogy közeledtem fáradtan

elgyötörten                                       elgyötörten

szülőfalunk felé közeledsz                      városunk felé

ez lesz az első fény,                              eloltottak

amely szemedbe villan.                           minden fényt

Emlékezz erre                                            erre

az ablakra,                                            mindig

emlékezz erre                                       emlékezni

a fényre.                                               fogok

hazataláltam

mégis hazataláltam

illetve visszataláltam arra a helyre ahol születtem

ahol felnőttem

ahol tegeződtem a fákkal

ahol ismertek engem a füvek

hát mégis visszataláltam Városomba

késeket hoztak

azt mondták így nem érvényes az arcom

így már érvényes ?       haporodnak a kések

(1985)

Példabeszéd kis népeknek

A jázmír átüti a föld szikes páncélját,
és a napfénybe emeli az arcát.
Te pedig viszed az ásót,
felásod a családi sírhelyet két-három ásónyom mélyen,
morzsánként átböngészed,
kidobálod a jázmír gyökérdarabjait,
majd a sír egész területét felhinted sóval,
jó vastagon,
s visszatöltöd a kiemelt földet.
Hamarosan már a köd gulyái legelnek a tájon,
később csontodat kaparó szelek jöttek,
hályogot vontak a vizek szemére.

Amikor enyhe szellők óvakodtak a temető elgémberedett
sírkövei közé,
virágokat ültettél a sírra.
A fák ágain már viaszos petárdák robbantak levelekké.
Teltek a hetek, s egyszer, egészen váratlanul,
megjelent a kiirtott jázmír.
Áttört a só vastag rétegén,
szétfeszítette az időközben betonná szikkadt földet,
s kitört a fényre.
Néhány nap múlva már fölébe nőtt
a melegágyban nevelt palántáknak,
a gondosan kinemesített virág-csodáknak.
A holtak szívéből hozta üzenetét a fentieknek:
élni kell!

(1985)

Miniatűr

Riadt denevér az álom,
a hunokig csapong.
Az éjszaka csak indigókék sóhaj.
A múlt tárnája kong.

(Almati, 1985)

Kazak puszta

Tajtékos álom, fakópej képzelet.
Szürcsölgeti a puszta a vízeret.
Neszez a szél.

(1985)

Kazak éjszaka

Az éj álmokat dagaszt.
Rugékony ideg feszül.
Ami bánt, hogy mondjam azt?
Én nem tudok csermelyül.

(1985)

Kurgánok között

A végtelen pusztán kéne nyargalódni
holtakból épült kurgánok között.
Égi máglya alatt aszalódni,
s hallgatni, a patakvíz hogyan csörög.

Kőszobrok előtt mélán eltűnődni,
míg hajunkra a játszi szél köt bogot.
E pusztán – kipcsak anyaölön – időzni,
hogy szíved majd otthon vessen lobot.

(1985)

,...A sírt... népek veszik körül...”

Pucér faágakon vizcsepp-gyöngysor.
Hideget az Alatau lehel.
A sírnál ki vagy? Akit takar rög-sor,
vagy aki takar, lapátol, földdel lep el?

(1985)

A Balkas-tó fölött

Hurcol az álom foszló rakományt.
Előttem, lásd, hegy, folyó áthalad,
S holtak. Mit a történelem kihányt.
Kazak föld! Csak magyarul láttalak.

(1985)

Ujgur emlék

Ahmetzsán fölemelt egy almát,
késével sok szeletre hasította,
szertartásosan körbekínálta
az ujgurok között.

Kérdőn néztem rá.
Azt mondta. Az alma én vagyok,
szétosztom magam
az enyéim között.

Azóta
álmodom magam
almának,
késnek.

(1985)

Ujgur akin

Az akin hosszú hősénekbe kezdett.
Az ujgurok felfénylő tekintettel hallgatták.
Újabb hősének szárnyalt fel,
aztán egy harmadik, negyedik, ötödik...
Amikor az akin elhallgatott,
súlyos csönd zuhant ránk.
A népi énekes egy új hősének első strófáját
kezdte énekelni,
fájdalmas-szép hangja felívelt,
betöltötte Rehimdzsán házát.
A második strófát már egy másik ujgurral
együtt énekelte,
a harmadik versszakba újabb ujgur kapcsolódott be,
a negyediket már négyen énekelték,
az ötödiket öten, a hatodikat hatan...
A végén már az egész terem
megigézve fújta
a hőséneket.
Az emberek követték az akint,
dalból vontak maguk köré
várat.

(1985)

Nemzedékek

A virág a föld
testet öltött álma –
szólt a tört öreg,
s rámosolygott
a nyurga unokára.

(Kazán, 1989)

Kazán

Fakó mosoly a hajnal,
kiszakad a táj tüdejéből a szusz.
Az utcán már jár a busz.
Kenyeret eszem vajjal.

A nap, az égi kazán,
ragyog, komótosan locskol az Idel.
Ravilnak már jönni kell.
Zöld káprázat lett Kazán.

(1989)

Zulfia

Az óváros meleg,
mint Zulfia tekintete.
Ballagok a kopott utcákon,
s a város lágyan helyezi köveit
a talpam alá.
Kószálok az árnyas fák alatt,
átragad rám a tatár égbolt
szívós derűje.
Nézem az óváros szellőzködő fáit,
az izzadó homlokú házakat,
s nézem Zulfia kiugró pofacsontját,
karvastagságú, fenékig érő hajfonatát,
hollószárny-szempilláit,
tó-mély szemét.
Ő is rám pillant, félénken, rebbenőn.
Emlékké rögzülök.

(1989)

Az Idel partján

Izzik az űri kohó.
Van-e holnap?
A folyó hallgat, nem latolgat.
Rühes bőrű házfalak
vakaróznak.

(1989)

Augusztus

Kazán kitakarva izzad.
Olyan kék az ég, oly meleg van,
úgy ragyog a nap,
hogy az már-már megtévesztő.
Azt hinné az ember,
hogy itt a gondtalan,
kellemes idő hona van.
Mintha észak felől a gáttalanul zúduló,
zúgva nyargaló zord szelek
sohasem vágnának végig
Tatársztán arcán
jeges kancsukáikkal,
mintha sohasem tuszkolnák
a tatár föld tetemét
jégpáncélba.
De most még ragyog a nap,
s Kazán kitakarva izzad.

(Kazán, 1989)

Sorsok

Krétaszín felhők alatt
más sors tatárnak lenni,
mint gyötrődő magyarnak?
Fák ingatják fejüket.

Fonnyadó asszony a nyár,
a táj gyorsan öregszik.
Eldobott rög a madár.
Földbe enyészik a nap.
Jön tarkómon, hátamon
– lásd, most hazagondolok! –
a galambősz fájdalom.
Álmaim pernyéje száll.

(Kazán, 1989)

Tatár ballada

A kazáni vár, akár egy kutya,
liheg az augusztusi napon.
Ül a táj fölött, álmosan őrködik,
arcát az Idel felől iderebbenő
suhanc szellők cirógatják.

A tatár férfi díszes tübetejka
alá nyomja barna haját,
megtörli homlokát, a vár felé tekint,
ahonnan szállingózni kezdenek
a szőke hivatalnokok.
Mesélni kezd.

Amikor építették a kazáni várat,
Ulu Muhammed kán megparancsolta
a kőmíveseknek:
akit először meglátnak, építsék be
a falba,
hogy sokáig álljon ez a város.
A kőmívesek a kán fiát látták meg
először, de őt nem merték befalazni.
Gyorsan fogtak egy kutyát, beépítették.
Mikor a kán megtudta, szomorú lett.
Így szólt. Már látom,
a kutyáké lesz ez a város.

A barna tatár ember jó ideig
a földet piszkálta cipőjével,
majd fátyolos tekintetét
a vár felé emelve
a hazafelé igyekvő
szőke fejekre mutatott.
Hát azoké lett!

(Kazán, 1989)

Utazás a Bajkál felől

Medvés, rozsomákos dús tajték a tajga,
Medret rág a víz a buja őrületben.
Kiritkul az erdő, a zöld álom lebben,
Kibukkan lomb alól vad sziklák haragja.

Következnek délre a ligetes puszták,
Kövek könyökére bársony lepel vetve.
Urga szuszog múló álmában nevetve.
Ürge, kutya, ménes ezt az éjt megúszták.

Mondai pusztán túl moccan a sivatag,
Mongólia fénylik, mint arany kirakat,
Hegyre rúgtat a nap, mint dzsingiszes bálvány.

Hetyke gép ablakán, a táj fölött vagyok:
Ahány jurta guggol, fehéren felragyog,
Akár Isten szeme az emberek láttán.

(1990)

Hajbalzsam

Hajbalzsam,
mondtam zavaromban köszönésül,
mivel nem jutott eszembe a sambajno szó,
s fölöttem a mélykék ég,
Isten mosolygó szeme,
még tágabbra nyílt,
s alant,
a zöld bársonnyal fedett kopár hegyek oldalán
felnyihogtak a füvet hersegtető lovak,
dús szőrzetét rázta a jak,
kacarászott a didergő patakocska,
s a városban kisimultak a gyűlölet ráncai
az emberek arcán,
a lányok nevetgélve ízlelgették az új szót,
az új mongol szót,
az új mongolos szót,
hajbalzsam,
ízlelgettem én is,
hajbalzsam,
s mámorosan toltam a nyelvem
a magánhangzók ölébe.

(Urga, 1990)

Mongol reggel

Szibéria felhőket böfög.
Mint egy kutya, szimatol a szél.
Fövő lekvárként álmom pöfög.
Akár a fohász, elszáll az éj.

Keleten, ím, lobot vet az ég,
Sziklavértbe öltözik a táj.
Moccan a gémberedett vidék,
Lüktet az égen tűz-Kubiláj.

(Urga, 1990)

Urga

A szederjes alkony szétszivárog.
Meglapul az avas város.
A pusztán egy kutya duhog.
Mint Gandan-láma, mormog a Tola.

(1990)

Dargák

Magához von,
Arcon csókol az októberi nap,
szinte perzsel az ölelése,
ám hajnalonta már jeges patkóval
vágtat végig a kopár hegyen a zord hideg,
az emberek sötétre cserzett arcán
még ott tátong a tavalyi hófúvás véste árok,
ott vérzik tekintetükben a farkasok nyoma,
a medve, a hópárduc nyoma,
a nagy tavaszi porviharok
még ott kavarognak tekintetükben,
ragyog az októberi nap,
a pásztorok megmutatják a kancának a csikaját,
hogy leadja a tejet,
ezt teszik a pásztorfélékkel is
a dargák,
egyébként semmi különös,
a régen legyilkolt lámák vére futja be
az őszi fák lombjait.

(Urga, 1990)

Hajnal

Az Úr csóvát dob az égre.
Patak pezseg.
Hallgatsz? Beszélsz? Mondd, mi végre?

(Tereldzs, 1990)

Tonjukuk sírjánál

Ősz. Kocsonyás ragyogás.
Ujjam alatt a rovás
Tonjukuk sírja kövén.

Jő lágy fuvalom, hűsít,
Omlik epeszín fennsík.
Porhatag árny az öröm.

(Nalajh közelében, 1990)

Vihar előtt

Opálos csend honol.
A nap fakó mosoly.

Zörög az ég.

(Nalajh, 1990)

Pillanatkép

Szótlan álom a puszta.
Horkan hóka-éj.

(Belső-Mongólia, 1990)

Árnyak

Horzsolja hasát a hüllő-hideg éj.
Taplószáraz torkát tatja a Góbi.
Türk harcos árny-honából orozva kél.

(1990)

Búcsú

Jeges karma van a víznek,
Kutya nyí lúdbőrző patakban.
Verseimnek (Egynek? Tíznek?)
Hőse lettél ezer alakban.

Mongólia, ég veled!
Az álom lápján lépkedek
Türkök ó lába nyomán.

(1990)

Fájdalom, sáfrányos fényben

Buharaj Ravilnak

E kristály égbolt alá, mint most, telepedni,

oly régen akartam én!

Lábam a nagy Dzsingisz nyomába beletenni

egy nyirkos hajnal ölén.

Szél szipákol, patakvíz a kanyarban nyekken,

csillámló hab odaint.

Sáfrányos fény csordogál az aszott völgyekben,

loncsos, vén kutya csahint.

Urga, Nalajh, Tereldzs, Mancsir: ennyire tellett.

Már ásvány-hideg a táj.

A fáradt szél harákolt és végsőt lehellett.

Lásd, magyarnak lenni fáj!

(1990)

Éj

Szabadulnék magamtól.
Az éj álomba hántol.

Hunná halok.

(Peking, 1990)

Kínai lány

A csepűhajú nap blúzodba bandzsít.
Utánad pisszeg a szél,
hajad bakacsin-függönye lebben.
Kis mongol vért sejtek benned. Vagy mandzsut.
A sokaságban gyorsan tömeggé lettél,
pedig már készítettem a helyet a szívemben.

(Kanton, 1990)

Hangulat

Freccsen az éj.
Kint viszketeg víz dödög.
Dög az álmom, bűzölög.

(Kanton, 1990)

{fel}