|
|
|
|
Körmendi Lajos: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
|
|
„Itt ring a csónak – ott túl talán a nagy
Semmibe érünk. – De ki akar beszállni
Ebbe a »Talán«-ba?
(Nietzsche)
„Sajnálom, most a nyulakkal futok, nem a
vadászebekkel.”
(Robert Lowell)
Miért nem fedezem fel
az idillt? –
kérdezik.
Nagyon szeretném végre
felfedezni,
és ilyeneket írni:
„Dézsmás méhek a távoli kertek virágai ormán
bátran gyűjtik a port, szállnak is egyre tovább.”
De kit érdekelnek
a méhek?
Hónapok óta nem alszom,
minden éjjel
becsöngetnek hozzám
ötször-hatszor:
kimegyek, senki;
lenézek az erkélyről,
senki.
Eleinte azt hittem, álmodtam az egészet,
ám hetek múlva
már gyanakodni kezdtem
magamra:
lehet, hogy ez már
az őrület?
Így ment hónapokig,
aztán egy szép napon
hajszoltságomra és kimerültségemre is célozva
megkérdezte
a fölöttem lakó nő,
ki a fene csönget nálam
éjszakánként,
csak nem valami nagyvérű asszony?
Idillikusan mosolyogtam.
Mit mondhattam volna?
Hogy nagyon szeretném végre felfedezni
az idillt,
hiszen ezt várják tőlem
azok,
akik
minden éjjel
becsöngetnek hozzám.
(1983)
hát mégis kiléptem
Seneca kádjából
!
a könyveim közé tűzött papírzászlóból
papírhajót hajtogattam
nyakig merültem a vízbe
nem is fájt a nyiszálás
lassan piros lett a víz
a piros-fehér-zöld kis hajó
libegett
elázott
elmerült
a hatalmas vörös tengeren
hát mégsem merültem el
!
itt még tudnék
élni
talán
azt hittem megölel
a Város
Városom
eljöttem
itt vagyok
csak Julianna ölelt magához
a város
úgy nézett rám
mint
Oldzsasz Szülejmen
lovára
a mecsetbéli
mohamedánok
, amelyek oly kedvesek nekem,
régi-régi hétköznapokról olvasok feljegyzéseket,
parasztok írták a papírra a szűk esztendők keserveit, a
járványokat, egyéb csapásokat; milyen érdekes,
mondod, nagyon érdekes, mondom, meg kellene írni
egy közérzet történetét is
ez napló
diárium
Körmendiárium
én már nem verseket akarok írni
nem prózát akarok írni bár egyesek szerint
prózaíró
vagyok
pedig nem
ha Róza lennél bizonyára rózaíró lennék
ez napló
én naplóíró vagyok
aki
gondosan
följegyzi
hogy
nagymosás van nálunk
(n)agymosás
(n)agymosáshoz (n)agymosószer
!
milyen jó lenne
tisztán
élni
!
van is hozzá mintánk
a mi mintánk
a maminkánk
és
apuci
apuci
a
pici
paci
minta érték nélkül
nélkülözünk
nélkülönzünk
köszönjük
jól vagyunk
vagyok
olyan vagyok
mint akit
kifacsartak
akár
a lepedőt
(n)agymosás után
éppen nagymosás van nálunk
a nagymosásos napokat szeretem
mi közöm a szirénkedő kolompokhoz ?
mi közöm a ribanc ünnepekhez ?
tengerek gyűlnek a számba –
köpni
kell
, ma éppen lecsót, most
ment le a paradicsom ára, amikor már kezd rohadni:
bevásároltál, főzöd a lecsót, esszük a lecsót, ízlik,
kérdezed, igen, mondom, de az eszem egészen máshol
jár
amíg ezt a lecsós Alföldet megemésztem
napkoloncos holdkoloncos
I A
N G
lépi
az
időt
amíg ezt a mocskos folyót felhörpintem
ékszerboltjában a bársonyos égnek ellobban a legszebb
gyémánt
szemed
és én hiába keresek
háromkirályokat
az újszülött vershez
érdekes
rólad is
az elmúlás
jut eszembe
méghozzá milyen gusztustalan módon
: „ékszerboltjában a bársonyos égnek”
„pfuj!”
mennyivel
szebben ugat
Baudelaire kutyája
: „...ilyen mocsok leszel, te drága...”
addig is
kellene
valami
t e t t
!
de nálunk
csak
bikahomlokú pinákkal
szabad
viaskodni
ez aztán a tett
igazi
„szexmendi”-s (Zalán Tibor)
tett
szex-tett
ha többen tesszük
gruppenszextett
? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ?
éjszakánként
nem
vonítok
a Holdra
elegem van
elegem van barátaim
a barátaim azt hiszik
ismernek
most
titkos terveket
vélnek kiolvasni
tekintetemből
„...................”
úgy gondolják hogy
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
és ráadásul
????????????????????
szerintük
ez
azt jelenti
hogy
szorgalmasan
tanulok
j á r o m u l
?
kapkodom a levegőt
akár
az éjszakákat
átvirrasztó
erdőtűz
fulladok
talán
tán
metán
metánhuzat
netán huzat
a légutakban
nincs levegő már a motyogashoz sem
pedig szeretném
elmondani
pedig szeretném
ha megértenétek
pedig
megérthetnétek
az
életemet
olyan
egyszerű
: én már kivert kutya is
i t t
akarok lenni
ezen
a
lecsós
Alföldön
, amelyet 1884-ben alakítottak ki Fogarasi
Gábor műépítész tervei alapján, 1906-ban tégla
lábazatba épített kovácsoltvas kerítéssel vették körül
(ezt már lebontották), s amelyen még egy Niemetz
nevű temesvári műkertész is rajtahagyta ujjlenyomatát
a tér rendezésére kiírt pályázat megnyerése után; íme a
park, ahol a lányokkal, s ahol még ma is szívesen, ahol
nagyra nőttek a fák
fák.......................................................tűz
milyen pusztító a képzelete
!
a tűzből egy
halott dalolt
megunta és
hamvába holt
fa
aesculus hippocastanum
homloka megjelölve
a fák
m i n d e n t
láttak/látnak
tanúk
akárcsak a naplóírók
Barbaricumban a tanúkat
ki szokták
irtani
olyan fanyar vagyok ma
fanyarka
amelanchier canadensis
ülök a parkban
ülök egy fanyarka testvéreként
a városszélek
megözvegyült
házaira
gondolok
talán
alszom is
fűrészvijjogású álmaim vannak
szánakozva néznek ama kolomposok
: „sajnáljuk hogy az ű
szíve oly keserű”
nem látják
hogy én már fa vagyok
fa
„oly gyökeres állat” (Apácai Csere János)
amely
I T T
akar
gyökeret ereszteni
itt
ahol a lányokkal
ahol még ma is szívesen
itt
ahol a catalpa bignonioides
nag
yra
nőa
lán
yok
szá
jáb
an
, ahol megnéztük a szép és ritka
élővilágot, megmutattam neked a széki pacsirtát,
amely századok óta itt fészkel és nem költözik el a
szomszéd pusztákra sem, inkább elpusztul; miért
tagadjam, ehhez a madárhoz hasonlítottam magam, én
is így vagyok a Várossal, Városommal, mondtam, ami
akkor, ott, hitelesen hangzott, csak hát
valahogy ki kéne mondani a szót
: „hazám”
!
egyszerűen csak
hazám
világ világa
virágnak virága
hazám
egyszerűen csak
de
ki mondja ki
?
egy hazafi
egy Hazafi Verai
egy hazai fifika
egy haza-fika
?
csak
a hónaljszagú szél
sutyorogja
hogy
siratóasszonyok
mászkálnak
az Alföld
arcán
akár a legyek
felrángatják
a házak
szemhéjait
zsúpfedelű fejek
rohadnak
a dísztribünökön
szalmazsákok
füstölögnek
a szalonnás
mellkasokban
disznók
turkálnak
a felszántott homlokúak
kerítetlen
szívében
szomorú madarak
osonnak át
az idegbeteg
autóutakon
melyek mentén
sok-sok
egzotikus
bennszülött
ácsorog
zsíros a kalapjuk
borostás az álluk
munkásruhának mondják
jellegzetes viseletüket
az útikönyv szerint
gumicsizmában járnak
egy csomag
cigarettáért
egy üveg
tüzes vízért
már fényképezhetik őket
Örök Emlék
ÖRÖK EMLÉK
ÉREZZE JÓL MAGÁT
VÁROSUNKBAN
HAZÁNKBAN
BARBARICUMBAN
!
és
csak
a loboncos
záporok
ütik
a pocakos
vásárnapokat
hogy
NE ÉREZZE JÓL MAGÁT NE ÉREZZE JÓL MAGÁT
N E É R E Z Z E J Ó L M A G Á T
! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! !
csak
a tüskés akácok
verik
az ablakot
kétségbeesetten
miközben
a szobánk díszhelyén álló
egyszemű
kalyibán
kikönyököl és műveltségből
leckéket ad Kalibán
csak a
szeméttől
fuldokló
folyók
vésik
az árterek
arcára
csak
a hófúvások
írják
a puszta
homlokára
hogy nincs többé nincs többé nincs többé nincs többé
nincs
többé
aranykor
hogy
nincsenek
érvek
hogy
véget értek
a
h o r a t i u s i
évek
, amelyről azt hittük, nem akar eltakarodni,
nem volt kályhánk, állandóan az 1876-os, ama
nevezetes Hegyeli fergeteg járt az eszemben, amikor
olyan hó volt, hogy egyik háztetőről a másikra lehetett
átmenni; nos, a tél, amikor vacogtunk, s amikor úgy
éreztem
kihűlt
ágyamra
fekete
huzatot
húzol
az
éjszakát
nyárfa
fanyar
füstje
száll
fázom
a tüdőmben
ropog
a
hó
bitang élet
mondanám
ha ez
még
jelentene
valamit
bitang
trombitang
trombita
trombitó. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
trombitón játszom
úgy száll a dal mint az orkán
te is fújod egy mahorkán
horkan
az éj
füllentésnyi
az álom
fázom
éhes vagyok
csak fáradt lavinák
csúsznak
le
gyomromba
ilyenkor
az emberélet útjának felén
álmában felsír az ember
az emberélet útjának felén
megdajkálom
az egyszer volt hol nem lesz
szép
Magyarországot
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
kövek
patái
dobognak
dobhártyámon
hegyomlás
?
?
álom
, abban a szobában, ahol laktunk, lakunk,
ahol te meg én, s ahol k ö z b e n azon gondolkodom,
a ti utcátok is leégett-e 1834. május 23-án, s nem
tudom, miért érdekes ez most, amikor
emlegetnem
kéne
satus
combjaidat
szárnyas
szavakat
szólva
a föld mélyéből harangszó szivárog
éjszaka jön
várod
csípődet
kiszámított
természetességgel
ringatod
alattam
és elvárod
hogy erről
egy
hajó
jusson
eszembe
örülnél ennek a sornak
n i e t r a
:t g r b t g e t m a t d”
e e e l e j
de hát ez egy
baromság
finomat
keféltünk
ennyi volt az egész
ez is nagy szó
hiszem
dugig
voltam
halálvággyal
mint
egy
igazi
kkkkkkkkkkkkööööööööööööllllllllllllttttttttttttőőőőőőőőőőőő
búcsúzkodtam
: „elhagyni ágybéli mézes tüzeket
házamat
testemet”
kívülről
figyeltem
magamat
: önnön terhét görgeti kő-konok
kőember
pokolbéli korokból
föl
föl
hallgat teli torokból
meg
jött az éj / szíved
nek ürmösbor az álom / jövőd kital ÁLOM
álom
édes álom
álmomban csak a politika bonyolult
az élet
egészen
egyszerű
olyan egyszerű
mint a
„hullaház deszkája” (Vladimir Holan)
arasznyira
a
verstől
satus
combjaid
közt
abban
a szobában
ahol
lakunk
ahol te meg én
ahol
k ö z b e n
szép
képeket
látok
: pokolszerű rózsa lobban az éjben
ég a házam
égjen
!
!
?............................
azt mondják
az
életemben
vargabetű
a
Város
Városom
vargabetű
?
VargaJulibetű
!
nincs hova menni
falfehéren áll
Európa
akár
Dosztojevszkij
a
vesztőhelyen
a
felcsinált
lányok
öléig
csap
a tengerek
epileptikus habja
elfogyó népek
hajigálják
a
kavicsot
a nyelvük
alá
a Városban
Városomban
itt
Barbaricum
közepén
nincs
kavics
nincs
kavics
egyesek szerint
az ide
ügető
igető
szava
hihető
én azonban
már
az
Istennek
sem
hiszek
el
semmit
nyelvem alatt
márványszobrok
görögnek
a
kavicslét
felé
elindulok
és
kérdé
az
Úr
: „Quo vadis, domine?”
„Haza mennék, amice.”
(1982)
A közlekedési lámpa
sárgát
mutat.
Állok. A zöldet lesem: hátha.
Míg a járdaszélen váltogatom lábamat,
kirakatban nézem pihésedő államat,
s homlokom felett-alatt,
akár egy glória, tündöklik a Nap.
A lámpa nem piros, nem zöld. Szemem elvettem,
hisz zöldszemű lányok mellettem
a sárgát lesik,
s a napot, az eget: már nem süt, nem esik.
Állok. A lányokat bámulom, a szebbeket,
a körte-kemény melleket,
s az éjszakára várni támad száz okom,
csemegézni szoknya mélyi málnabokrokon...
Amíg képzeletem ott alant kutat,
a lámpa még mindig sárgát mutat,
és járdára rogynak a fáradt vének,
az elhasznált asszonyok már hazamennének.
Fázik a kezem,
ám egyre a lányokat lesem,
de hiába blúzuk alatt a két duzzadó halom,
ha előttünk ez a sárga, e béna borzalom.
Állnak, már nem értik a pajzán hecceket,
csak számolgatják a vézna perceket,
mosolyukat szétdúlták a fagyok.
Azt hiszik, ők még ők, s én még én vagyok.
Mióta állok? Ez még a mai nap?
Vagy csak a tegnapi visszatolat?
Ahogy egykor a sok csitri kollégista lány,
úgy a körénk dermedt sárga is talány...
Jön a tél, megy a nyár, akár egy vonat,
erős szőrök dárdái ütik át arcomat,
mély repedések hasadnak a házak falán,
már havat látok a lottyadt lányok haján...
Állunk a járdán, várunk szülést, halált,
várunk pirosat, zöldet... A lámpa nem vált,
sárgát
mutat.
Sárgát. Állunk. Csak az idő szalad.
Mennénk. Nem tilos. De nem szabad.
(1984)