Barbaricum

„...egy ló tévedt a mecsetbe.”
Oldzsasz Szulejmen: Mecset, délben

Egyszer volt

állok állig lódenkabát-pázsitba vágva
rendőrkordonok erdősávjai merednek
üres az úttest mint a kamránk
felcicomázott útszéli fákat
csicsijgat éljenfuvallat
vihorászva fütyörészek

ikter
bakter
fekete
szatying

kocsikaraván kameramosoly
a forróüdvözlet állapota
ünneplőbe fáslizott díszkíséret
a járdán integetés-karnevál
mosolyog ki szélkakas-szilárd
szomorúan fütyörészek

ikter
bakter
fekete
szatying

díszlépések tiktakja méri időnket
én uram isten mit tegyek
elköltözöm a felnőttkorba
egyszer volt hol nem volt
volt egyszer egy gyermekkor
nehéz szívvel fütyörészek

ikter
bakter
fekete
szatying

Jegyzetek egy gestához

(Békepipa)
Meséljem a bokor alatti délutánokat?
Fabrikáltunk
makkból
pipát,
elszívtuk a selyemhernyók elől az összes
eperfalevelet,
a jószágok elől az összes szénaboglyát,
mert az utcákon
ordas-szavak kóboroltak,
hát szívtuk,
szívtuk a békepipát
a világért –
mosolyogtak a macskák.

(Követbot)
Kézbe ragadtuk
a rossz seprűnyelet,
végig a szomszéd utcán a nép nevében,
de akkoriban
mindenki
az ő nevében jött-ment,
senki sem
figyelt ránk,
csak a verekedős utcakölykök,
hiába magyaráztuk nekik
az ausztráliai bennszülöttek
törvényeit,
hogy követek vagyunk,
kenyeret
akarunk –
elvertek.

(Varázsbot)
A hétfők
lejtőiről
ránk szakadt a fosóhomok-szöveg,
a keddi újságokból kihullottak
a szuvas
jelszavak,
akár a tejfogaink.
De mi hatalmasak vagyunk:
íme, a csiribí-ámulatok,
csiribá-csodák,
eltűnik e hókuszpókuszvilág,
acél varázsbotommal
ha ezt a drótot
megérintem...
Azóta hiszünk a csodákban:
lesújtott
az áram.

(Jogar)
Bőrömet szétrágták ájtatos
molylepke-szavak,
torkomig felgyűltek
a bazaltszavak:
kezemben mozsárverő-jogar,
én,
Eperfaország
királya
elrendelem,
mától nem járok iskolába,
nem járok hittanra,
üdvözlégymária,
éljenrákosipajtás
országomból
kitil
tátik
tetik

!

(Marsallbot)
Kölyökkoromat fehér ingben,
kék rövidnadrágban töltöttem,
tribünlakók
viaszmosolya
átgázolt rajtam,
mint egy körmös traktor.
Aztán
utcakő-szavak verték be a plakátok
kirakatait,
azon az őszön
tankok
szántottak,
varjak
arattak.
A nekünk ígért marsallbotot egyikünk sem
kereste,
már semmit sem kerestünk,
csak az
anyánk
kezét.

(Gumibot)
Megcsaltak
a tárgyak,
átváltoztak ahogy nőttem,
itt van ni:
mi lett a békepipából

? ? ?

Kezemet
nem erre neveltem.
Fejemet
nem ennek neveltem.
Gyermekkor-messze az álmoktól
már csak

szél

szeretnék lenni,

vadul bontogatni
a macskaköveket,
letépni a változtatható színű
lepkekokárdákat,
a kukás   v   szájakba

i
s
s
z
a
g
y
ö
m
ö
s
z
Ö
L
N
I

a náthaszavakat,
a szúszavakat.

(Sex doll)
Mit mondhatnék neked a békepipáról,
látod,
szeretőm
a nyelét simogatja,
a sex dollról csacsog,
én pedig a

nagy eperfát

keresem,

tövébe ástam kiskoromban
a csatabárdot.
El a bútorozott szavak
nyomorából!

Párásak
a vers szemei,
fél,
nem születik

kistestvére.

Rögtönzések Csokonaihoz

1.

(Midőn Varró János uramhoz tartott)

...megláttam végre

Azt az áldott Karcagot:

Kamaszként, szuszogva szendereg,

Hitemre, lyánnyal álmodhat,

Hisz tornya reggelig égre mered...

Oh, enyém is így tesz, dühösen, lilán,

De engem már csak tüdőbaj renget,

Csak kunkék éj ölel, s nem Lillám.

2.

(Midőn nyomait kerestem)

Jaj, Vitéz,
a fülemüleköltők évszakának

VÉGE.

A sasoknak is

befellegzett.

A verebek ideje jött el

?

Végrendeletféle

Szabó Mihály fazekashoz

Öblös Miskát jó tüzű bornak mintázz!
Birkatestnek tágterű tálat forgass!
Testem zsíros sár odalent? Ha még élsz,

tégy a korongra!

Mert szeretnék zöld butella is lenni,
holtomtól végső rivallásig mindig
óvni pálinkát pocakos pofámban.

Szépre alkoss meg!

Időért viaskodó

Szűcs Sándor néprajztudósnak

Ebben a testben még táltos-dob dübög.
Világfa-termete csupa csonk, üszők.
Egekben arca, békák között lába,
középső világból alsó világba

hiiijjj...

Mellkasa foglya: táltosdob – dübög még.
Maradna örömest, de már mehetnék
középső világból alsó világba...
Testem lesz a hantja, szívemben ágya

huuujjj...

Kun Miatyánk
avagy évődő torzkép M. K. I.-ról

Bezén attamaz kenze kikte
fejemben ördögök fűtsék a katlant
szavaimban farkas toportyánzékoljon
az uhu is kumukul kuvikoljon
a városatyák félénken üzbégessenek
mert ebben a városban a főutca
kikövezve
de a gondolatok

sárhajókon

jönnek-mennek
Bezén attamaz kenze kikte
tégy e fejekre tüzes karakalpakot
angyalok fújják meg a türköt
legyen kumisz az idő itt aul
Bezén attamaz kenze kikte
küldjél el egy kun-kánt
járjunk el egy dobogós
íjas-lovas orkánt
legyen meg az én akaratom
szén borson boka csalli bocson igyi
tengere ammen

Mifelénk

(A születés)
Amikor megszülettem és látták bal kezem hat ujját, látták jobb

kezem hét ujját, a bába néni térdre omlott és az égre
forgatta a szemét:

„Bezén attamaz kenze kikte, szenlészen szen adon dösön szen

küklön nitziégen gérde ali kekte bezén akomozne okne
mezne bergeze pitbütörküngön...”

Éjfélkor pedig már anyám kiáltozta a nevemet a kéménybe, erősen

hívogatott hazafelé, látta, én már fehér bika vagyok,
öklelem a csillagokat.

(A vihar)
Amikor a vidék ködmönén végigvág az égi kancsuka,

az emberek már tudják, egy fehér bika csavar egy fekete
bikát a fellegek között,

egy fekete bika gyűr egy fehér bikát a fellegek között, hát hogyne

zuhogna a verítékük, hát hogyne verné
az ablakot a bömbölésük?

Amikor az égi bikacsök végigvág a vidék ködmönén, az emberek

kiszaladnak, felkapják a vasvillát,

szurkálják a fekete bikát, hát hogyne szurkainak a fekete bikát,

elviaskodnának ezek negyven napig is.

(A városok)
Mifelénk csipásak a városok, mi tagadás, nagyon csipásak,
a mélyedésekben elakadnak a szekerek, mi tagadás, nagyon
elakadnak a szekerek, de még a traktorok is, juj, olyan pocsék az
itteni csipa.

(A jégeső)
Mifelénk a jégbundás fellegnek az a neve, hogy komondor,
uszítani is lehet, borzasztó hangja van és csak reánk hallgat.
Uszítjuk is a szomszéd határnak, gondolhatják.

(Az iskola)
Az iskolában megmarkol a vaspatájú ember, levágja
a fejedet, testedet kilencvenkilenc darabra szaggatja, csontodat
száz darabra töri, feldarabol és megvizsgál
a vaspatájú ember, beszöktet vérrel, aztán összerak.

Mikortól felébredsz, mindig mosolyogsz, mindenre igent intesz,
lelkesen hallgatsz, bólogatsz, mászol felfelé a kattankóró létrán,
jaj, de magas ez a kattankóró létra...

(Az idegen)
A furcsa idegen jobbra se néz, balra se néz, biztosan lépked az

utca porában.

A furcsa idegen elől a mogorva, lándzsás pofájú komondorok

nyüszítve rohannak az ólok mögé.

A furcsa idegen egyetlen szemvillanásától lángot fognak

a hasas szalmakazlak.

A furcsa idegen dühös fújtatásától hetedik határba röppen

a jól rakott háztető.

A furcsa idegen káromkodásától bivalyok rontanak az égre dörgő

szekereket hurcolva, és jégeső veri a gyenge vetést.

Az asszonynép reszketve kutat a hűtőszekrényben és hideg tejjel,

hússal, foszlós kenyérrel kínálja az idegent.

A betöretlen, szilvaszemű süldőlány riadtan súgja:

„Az idegennek kakasfeje van, édesanyám!”

(A nevetés)
Errefelé ritkán, de akkor aztán tele pofával nevetnek az emberek, s
ha lent is két sor fogukat, fent is két sor fogukat meglátja a
pénzsóvár fogorvos, uccu, elmenekül, ha nincs más, akár
kölcsöntulok hátán is.

(Az ünnep)
Amikor a suksükölő, hordóhasú néptribunt belökték
a tovarobogó forgószélbe, az emberek ürüt vágtak, az asszonyok
gyöngyöt, sarut öltöttek, amint illik, hazamentek a vályogházakba,
hazamentek a toronyházakba, csontnyelű bicsakkal bálványt
faragtak.

(Az elöljáró)
Akinek két sor foga volt, akinek tizenegy ujja volt, az félt

a felhőktől, az félt a nyári viharoktól, az vacogott, ha
éjszaka a ló benézett az ablakon.

Akinek két sor foga volt, akinek tizenegy ujja volt, annak

a fejében jelenetek tolakodtak, annak az árnyéka messze
földön járt.

Akinek egy sor foga volt, akinek tíz ujja volt, az nem félt

a felhőktől, az nem félt a nyári viharoktól, az ő ablakán
sohasem nézett be a ló.

Akinek egy sor foga volt, akinek tíz ujja volt, annak

a fejében semmi sem moccant, annak az árnyéka sehova
se ment.

Ki is nevezték elöljárónak.

(A falugyűlés)
Besenyő-szeme van a házaknak, tar kobakja van
a házaknak, a gáztűzhely mellett áll egy hosszú létra, a házigazda
azon mászkál az égbe miközben alszik, később a falugyűlésen
csudás dolgokat mesél, hú, van is vita!

(Víkend)
Akár Krisztus tenyere, ragyog a csillagokkal sűrűn televert égbolt.
Ülsz a sátrad előtt, boldog vagy: ide nem vezet út a messzire

világító városokból.

Aztán szekérzörgés, lódobogás közeledik, emberek kurjongatnak,

vadul horkan a ló.

Halott apád, nagyapád hangját hallod, ismeretlen nyelven

beszélnek, elvonul az éji karaván.

Reggel a mocsarak, a réti vizek tetején mély keréknyomokat,

patahelyeket látsz.

(Az idő)
Rucák búvárkodnak, bamba bivalyok hevernek a félájult vizekben.
Az idő mélyén hatalmas cuppogás, vad konda fürdik, roppannak a

halak, a csigák.

A látóhatáron lángol egy falu, füstöl az emberi hús, jajonganak a

viskók.

Rabszíjra fűzve a városok, vonulnak a bombatölcsérek ásító

jövőideje felé.

A Tisza nomád, portyázó vize is gát-kalodában kushad, nem

hajigál a fénybe pajkos halakat.

A földre fekszünk, hallgatózunk, ahonnan muzsikaszó tör fel,

kincs után ásunk.

Kövér házunk falára mindegy ki akaszt dudát, mindegy milyen

idegen nótát fúj, járjuk.

Néznek a lázas szemű fiúk, látják, terjed bennünk a szolgaság,

akár a tőzegtűz.

(Az ipar)
Amott nyúlik az égbe hét sárkányfej, fújják a füstöt, köpik a

lángot, mint a szenesember képe, olyan a búzaföld.

Büszkén mutogatjuk: a mi nagytenyerű vidékünkön is van már

ipar, hühű, de van ám!

(A munkásnő)
Rebus néném azelőtt hátébé volt, egész nap csak házimunkát

végzett: köpködte a kismalacokat, köpködte az utcabeli
csecsemőket.

Amióta elment a gyárba gatyákat varrni, igen panaszkodik: az ura

semmit nem segít, minden reá marad otthon,

köpködheti egyedül a kismalacokat, köpködheti egyedül az

utcabeli csecsemőket, szurkálhatja a kést műszak után a
seprűbe – ez a legjobb rontás ellen –,

már vérzik is egy tribünlakó!

(Hétköznap)
Ennek a holdszemű, napszemű vézna fiúnak az arca már

vénembert formáz.

Issza a tejet, bámulja a cserépkályhában vergődő tüzet, odakint

felvonítanak a kutyák.

Magától bekapcsol a televízió, idegen nyelven gajdol, minket

mutogat, homlokunkon vakító bilyog lángol.

A gémeskút ostora szaporán lemerül, feljön, a vályúba ömlik a víz,

teremtett lélek nincsen sehol.

Akár a véres hús, olyan az ég alja, tatárkodó szelek bandáznak a

sziken.

(A kisbíró)
A kisbíró dobján égig érő fa van, az égig érő fa kilenc ága között
járkál a Nap, az égig érő fa kilenc ága között sétál a Hold, az égig
érő fa kilenc ága ha imbolyogni kezd, szelek csordái bőgnek.

Az égig érő fa kilenc gyökerénél kilenc kígyó tekereg, az égig érő
fa kilenc gyökerénél kilenc béka lapul, az égig érő fa kilenc
gyökerénél éjszaka van.

Az égig érő fa kilenc ága alatt csődör eszi a lángoló falut, az égig
érő fa kilenc ága alatt a kisbíró megüli a csődört, haj, száll, mint a
gondolat kilenc felső világba, hej, hozza a híreket, huj!

Unottan vár a fáradt nép, morogva áll az álmos nép, hoj, megjött a
kisbíró: közhírré tétetik, nálunk minden rendben.

(A rokon)
Hú, nagy újság van a Morgó utcában, külföldről hozott levelet a
posta, adják kézről kézre, ugrál a szemük, mint a similabda:
„Tudot mit čináltam én éš Dani? Othon úd’ jácotuk hod’ Dani volt
a kiráj kišašon és én voltam a solgáló úd’ hívtak hod’ Eržébet. Kint
pedik hó volt éš Danival edut sánkóstunk. Éš a ház előt volt nad’
jég és járok oda korčojázni. Aza ros hod’ aňu és apu nem had’
engem nézni a tévét. Hod’ vagy te?” Jaj, de aranyos gyerek, tud
magyarul, kapkodják egymás kezéből a külföldről jött levelet,
nahát, nagy újság van a Morgó utcában...

(Civilizáció)
Lágyan szöszmötöl a diófa, hajladozik a langyos alkonyatban,
aztán felölti fekete ruháját, altatót dudorászik, falvakkal babázik.

Feltűnik az égen egy űrállomás, tekintete átdöfi a háztetőt, átdöfi
koponyámat, gyanús holmikat talál, jeleket ad, valakit dirigál.

Parazsat tajtékzik a dombtetőn egy veres bika, a keresztútnál egy
fekete bika, öklelik a fellegeket, kaparják a kígyók, békák
birodalmát, bömbölnek a házunk felé.

A fogam vacog, kinő daru szőröm, kinő villás szarvam, isten áldja,
édesanyám!

Lágyan szöszmötöl a diófa, hajladozik a gyöngyös pirkadatban,
felölti bíbor ruháját, anyám háza földjén felbuggyan a vér.

Kubikos

Talajvíz gyűlik homlokod öblébe. Álmaidra
rög
hull.

Bujtogatom magam

Ölöm az aranyruhás szavakat.
Kifenem késemet a m + ú + z + s + á + k nyakán,
mert beleszellentenek a fülembe:
„Nesze egy kis Notosz!”
És újra: „íme, egy kis Zephyrosz”.
Csizmás varjakat írok, hogy
hasba rúgják

a meddő szonetteket.

Lánctalpas jegenyéket írok,
csalánok lángoló korbácsait.
Arcomon

a Tátra

és a Hargita

borostája. Egy régi költő
versei

menekülnek

rengetegemből.

Felhasítom mellkasomat,

mutatom

szívem a mindent látó

műholdnak:

hoz-zám szé-les u-tak ve-zet-nek.
És bujtogatom magam:
légy

kérdés!

A kérdés csontvázán
odüsszeuszi hús.

Adat

tél volt
meszesgödör-Európánkban
tarkón lőtt városok

hevertek

mikor megfogantunk

A kert

egy cserép muskátli
egy cserép futóka
egy cserép nem tudom mi
ennyi a kert a garzonban
ettől is alig férünk
huszonhat négyzetméter

de szénaillatú álmaim vannak
szekerek mélyén
átzötyögök
Európa
homlokán

A feledés

Ulánusévszak.
A gyermekszemek tükrébe beleisznak

a varjak.

Szobrok öltöznek

avarba.

A városok hóna alól kiröppennek
a lángoló

madarak.

Ködből épült lakótelepek

úsznak

a Tiszán.
BeLaKjUk ŐkEt

?

Sovány bejárónő

a feledés,

tesz-vesz,

kidob egy-két szép

halált,

de hercig kis sunyításainkat
leporolja.
Országutak szélére kiállunk,
leintjük

az ámokfutó

történelmet.

Társaim

ha feldobjuk egy vénséges vén
tölgyfa évgyűrűbarázdás

hanglemezét

felharsan a régi szelek indulója
rég elfoszlott harkályok

dobszólója

és valami távoli dal

valami gá-gá-gá

gá-gá-Gábor Áron rézágyúja
pörög a lemez
s a tél szemünk kútmélyéből

kúszik fel

elszállnak a lázak

akár a vadlibák

gá-gá-Gábor Áron rézágyúja
szájunk tele a hősök hamvaival
az ősök porával
köpködünk danolászunk
harsog az új szépreményű gá-gá-

gárda

gá-gá-gáboráronvagyamitakartok

MI

vihar utáni verébfiókák
mostanra
pompás fácándolmányba bújtunk
már páva-holmikra gyűjtünk
gá-gá-
gátak sem állnak többé utunkba
csalánt sem sodor többé a vérünk

Sárkány, királyfival

(első feje monda nagyapa hangján)
a madárfészek lakatlan
a föld vetetlen
csontig soványodtak a házak

szekíroz erős zord hideg
puskákból ólomrigók fütyülnek
varjakkal takaróznak a holtak

(második feje monda apa hangján)
ha megőrizne
egy asszony
egy gyermek
egy vén fa
vagy egy dal

de csak őrök
csak szögesdrót
ólomnehéz tél

(harmadik feje monda fiú hangján)
glédába rakott katonák
megHALT moloch
hurrá

aki fél süket

téVÉÉRt üget egy kőműveskanál
retyerutya-offenziva a harács-helyeken
de a szent SEBestyén amatŐRszínház
szívóskodik
uraim csak javulásveszély
van a politikában
persze egyVERslakó móresre inti
és minden gomblyukba szalonvigyort

TŰZ

hervasztó hülyesÉGEKkel trik-trakál

(negyedik feje monda barát hangján)

paprikáscsirke-szépet álmodok
az ótépé röghözkötöttje vagyok
korán fekszem és nem lánnyal
in flagranti

testemet

az elmúlással

(ötödik feje monda anarchista hangján)

hitpapagájok csigapionírok
vitrinharcosok nipp-forradalmárok
lakáj-merészek libériás hősök
pihepárna-jobbágyok machianovellisztikusok
uniformistöltelékek hadminisztrátorok
magatartásprognózisok mosoly-manipulátorok
gondosan becsomagolt potrohok
vivát-hallgatások hozsannatekintetek
zsombékos testek abált arcok
molylepke-fogúak között ha
felropoghatna szívem
akaratatatata...

(hatodik feje monda ifjúmunkás kórus hangján)

szemünk mélyén sötét rajok –
vándormadaraink – bajok

dá dá dudu dá

nagy szövegben kis csibészek
gőgrongy mögül megítélnek

dá dá dudu dá

ettünk ittunk dongásodtunk
dudáló vihar lett hangunk

hitünknek néhány kis

Onasszisza

kövér házakban is

Judás fia

dá dá dudu dá

(hetedik feje maga a királyfi)

bizony bizony mondom néked
sok a te bűnöd

(levágá első fejét)

zsebeidben fillér
gyomrodban fekély

(levágá második fejét)

bizony bizony mondom néked
sok a te bűnöd

(levágá harmadik fejét)

lukas a cipőd
zsebed markod

(levágá negyedik fejét)

bizony bizony mondom néked
sok a bűnöd

(levágá ötödik fejét)

te Brueghel képén
elölről a harmadik vak

(levágá hatodik fejét
de a sárkány fejeit újranöveszti
a királyfi újra sarabolja
növesztem sarabolom növesztem)

H. Bosch befejezetlen képe

rudakra kötözött keselyűk lobognak
hiénatorkú trombiták rivallnak
családi házak karosszékek hátországából
kikelnek fölserkennek az évelőkatonák
nemzeti dalokat tereferélnek harsogva
marsolnak minden talpalatnyi indulóra
rezesbanda-vivát rezesbanda-vivát
mennek a mennek a

kicsodák

Az álom fonákja

Ivan Rabuzin képe alá

Én annyian vagyunk, hogy...
Néger, mohamedán, fehér, eszkimó,
ázsiai... Én melyik?... Nekem

öreg ajtóként nyikorog a térdem,
ágyba vágyik, lepje a dunyha-meleg,
mint bányász arcát a szénpor.

Akár estefelé a kapukat,
ma reggel is kulcsra zártak
sok-sok éjszaka kitárt arcot.

Ülök a Föld-nagy asztal mellett,
zsebemben újság, s minden hírben
a trójai falovat gyanítom.

Amíg iszunk a Békére, azt lesem,
melyikem mozdul ellenem,
melyik magamat rúgjam gyomron, fejen?

Égtájak

Hajnalok tűzvészei tombolnak.
Cyprian Norwid jön
aranyló miseruhában.
Egemen madarak petárdái.
Pacsirták csöpp lángja rezeg.
Tündöklik
a vidék
zöld hajzata.

Holnap talán Vladimir Holan
világít.
Viivi Luik csókja olvasztja majd
a szívemen
alákúszó
gleccsert.
Kilép belőlem
a fejfák
menetoszlopa.

Két átköltés

1. (Enn Vetemaa: Odasurranni)

Odasurranni egyedül
a meleg-titkú tűzhelyhez,
mely a szoba éjszakájában
teli tüdővel lélegzik.

Anyám konyhája
Anyakályhám.

Hisz a kályhák egy kicsit anyák is,
az anyák pedig kályha-melegek,
és mi egyre visszavágyunk hozzájuk.

A hunyott szemű szobában,
a kályha nyarában
szomorú, szép, mesés világokat álmodunk,
a szibériás égbolt madaraira gondolunk,
a tinta-sötét, huzatos égbolton,
a jégcsap-nyurga kémények fölött élőkre.
A madarakra, melyeknek oly horgas,
fagyott, árva a lábuk.
Oh, ti szegény kályhátlan madarak!
Fűtetlen világ kályhátlan madarai!

2. (Viivi Luik: Ő mindent elmondott)

A fenyők belesápadnak a decemberbe
könyvek avasodnak
a test havas fa
legyen vigaszuk a gyermekeknek
az idegen házakban
rémületük
akár a meszelt hold
iszkoljon végig a padlón
elkerülje őket a halál
éjjel háromkor
aludhassék a szívednek legkedvesebb
a szenvedés előtt
ami árnyékként követ
én álmodnak őre
litániázom
jöjjön el a te országod

Barbaricum

Dunából, Visztulából font varkocs
lobog a hátadon.
Válladon a Körösök szélfútta fürtje.
Csókodban izzanak
és elvéreznek
a csalánok.
Cézár-idő patanyoma a szemed alatt.
Falvak tetvei bőrödön.
Tanyák serkei.
Baltás fagyok ólálkodnak a kertek alján.
Nekem nem kell
a Káin-mundér!
Vezetnek tenyered életvonalai:
utak, vasutak,
vezetnek ékköveidhez.
Igazgyöngytallinn. Gyémántprága.
Borostyánvarsó. Opálbukarest. Rubinszófia.
Fájdalmak földje!
A vértől még másnapos
gyomrod idegeivel
bőgőzik
Hel Mood Nadolski.
Nyílnak a meszesgödrök múzeumai.
Keselyű-kommandók
árnyéka hussan át
egy homlok
márciusán.
A vérerek sztrádáin a szív felé robognak
a menetnóták.
Szennyvízcsatornák, vízcsövek,
gázvezetékek Laokoon-kígyói kúsznak
a földben,
a falban,
a testben.
A szőkére vakolt gótikus lányok mosolya
mégis felkél,
felragyog Barbaricum.
„Hatalmas” vagy,
hazám.
Végtelenek
a határok
az emberekben.

{fel}