51. Az egyenetlen Hartz.

Mit hartzolsz, jó Leányka! hasztalan?
Minek halasztod győzedelmemet,

ha nyertes nem lehetsz?

Nem látod-e, hogy hárman hartzolunk?
Mí ketten, ‘s Ámor? és hogy ellened

mellettem hartzol Ámor is?

(1793.)

52. Szenderedő Thirzisre

Estvéli Szelletek! tsendesben zúgjatok;

ne énekellyetek, Madarkák!

Kis Tsermelyek! tompább morgással follyatok

hogy Thirzist fel ne ébresszétek.

Altasd el őtet, képzelésnek Istene!

Altasd el édes Álmaiddal;

‘s ha majd a’ méllyebb szunnyadásig elmerűl,

tedd tsendes kézzel nyíltt ölembe.

Itt ő, ha ébren van, legsúlyosb gondgyait,

magával eggyütt, elfelejti.

Laurának, bárha képzeltt ápolási köztt

alvása is legédesb lészen.

(1793.)

53. A’ Szemérmes Leány.

Tegnap engem’ Kedvesemmel
kettetskén a’ zöld ligetben

andalogni lelt Anyám.

Elpirúltam, hogy megláttam
‘s a’ köténnyel eltakartam

lángba lobbant képemet.

Ezt Anyám, hogy észre vette,
véghetetlen sok szitkokkal

majd halálig üldözött.

Jó Anyám! ha Kedveseddel
így lelnélek, megpirúlna

a’ te meglett képed is.

(1793.)

54. Dámon és Dóris.

Dámon.

Egy tsókodért legeltetem
e’ balsamillatok között,
szerelmes Dorka! nyájadot.
‘S te addig a’ tserfák alatt,
virágot szedve, andalogsz,
‘s az édes Ámor’ kínnyait
zokogva énekelgetvén,
magányos fűzesek között
az árva Dámont elhagyod.

Dóris.

A’ friss ligetnek tölgyei,
Flórának legszebb szálai,
a’ legszerelmesb énekek
nem illetik meg szívemet,
ha Dámon tőllem messze van.

(1793.)

55. A’ Házasság’ Istene.

Láttya Hímen a’ vak Ámort
szerteszéllyel tébolyogni

a’ bozótos réteken.

Álly meg, úgymond, szép ötsétském!
‘s hallyad azt a’ jó tanátsot,

mellyet néked Hímen ád.

Engedd nékem szemkötődet!
Hasznosb lészen, hogyha láthatsz,

és ha Hímen vak lehet.

(1793.)

56. A’ hideg vérű Leányka.

Jó Leányka! szépen nyílnak
szép ortzádon a’ tavasznak

kedves rósaszínei.

Mint a’ kohban, úgy ragyognak
szép szemedben a’ nyaraknak

fútató melegjei.

Szép mellyedben díszeskednek
jó erköltsid, mint az ősznek

drága gazdagságai.

Kár, Leányka! hogy szívednek
rejtekében a’ teleknek

uralkodnak faggyai.

(1793.)

57. Fillisnek Panaszi.

Óh! e’ forrásnak partya mellett

andalgott sokszor Pásztorom!

Gyöngyhabja, melly szelíden tsörgött!

ha rá mosolygott Dámonom.

Itt voltak eggyütt zöld tanyáink;

amott tartottunk aklokat;

e’ réten jártak nyájatskáink,

e’ dombon nyírtuk gyapjokat.

Ő volt egyetlen bodogságom:

ő bírta jámbor szívemet.

Ő értte, Ég a’ bizonyságom!

od’ adtam volna éltemet.

Még hajnaltájban, tsendes dallal,

megjártam berkünk’ réttyeit;

‘s megszedtem néki gondos újjal

Flórának legszebb kintseit.

Orozva ültem oldalához,

ha fél mosolygva szunnyadott:

‘s ha tsókkal értem homlokához,

véletlen’ ő is meglopott.

Hogy egyszer tettetett haraggal

elvontam tőlle képemet;

áh! melly keserves háborgással

kérlelte tsalfa szívemet!

Szerelme bádgyadó szemében

melly bájos tűzzel tsillogott!

‘S melly boldog voltam, míg ölében

szép énekével múlatott.

De óh! e’ tsalfa boldogságok

egyszerre múlni kezdenek,

mint nyáronn a’ megértt virágok,

mellyekre hővek estenek.

Dórisnak látszik hízelkedni,

‘s pirúlva futtya színemet!

Hitetlen! jőjj tsak engesztelni!

Meg nem botsátom vétkedet.

De vallon szívem’ rejtekéből

mit érzek felfel habzani? – – –

Eggy hő könyetske jő szememből;

‘s mellyemre látom görgeni.

Jőjj vissza, Dámon! engesztelni;

ne fusd pirúlva színemet.

Eggy illy könyetske azt igéri,

hogy megbotsátom vétkedet.

(1793.)

58. A’ vén Leányok.

A’ vén Leányok Ámor ellen
a’ meglett Asszonyokkal eggyütt

sok rosz szidalmat ejtenek,

ne hidgy te, Dorka! szitkaiknak,
ne hedgy! mert szívek’ rejtekében

szerelmet ők is érzenek.

Elégszer látom, mint mosolygnak,
ha Dámon őket hízelkedve

szép angyaloknak nevezi:

homályos szemmel mint hunyorgnak,
ha Mílon őket nyájaskodva

kéztsókolással tiszteli.

Négy éltes Nimfa eggy ligetben
meglátta egyszer a’ kis Ámort,

hogy hantos halmon szunnyadott.

«Kötözzük meg – suttogja eggyik –
e’ tsalfa Latrot, a’ ki minket

tüzével annyit kínozott.»

Felébred Ámor, ‘s félmosolygva,
és félsiralmas kérleléssel,

«Áh! – úgymond – hogy megleptetek! – –

És annyi kínos ingerlésért,
megvallom én, hogy ezt a’ bosszút

megérdemlettem tőlletek.

De még is, szánnyatok meg kérlek! – –
Ha engem e’ komor bilintsből

irgalmasságtok felsegít:

íjamra esküszöm, hogy senki,
míg éltek, sem gyötrelmes tűzzel,

sem tsókkal meg nem háborít.»

«Még tsókkal sem?» egyszerre kérdik
megháborodva mint a’ négyen,

‘s rövid tanátsot tartanak.

«Áh – úgymond végre a’ legéltesb, –
ne légy kegyetlen hűveidhez,

kik téged’ holtig áldanak.

Tsak tréfa volt, hogy megkötöztünk! – –
‘s mindaddig, tudd meg, fel sem oldunk,

míg szódat viszsza nem veszed;

‘s míg jel gyanánt, hogy nem haragszol,
énnállam kezdve, – - mind a’ négyet

tsókoddal meg nem tiszteled.»

(1793.)

59. Kutyám’ Ditsírete.

[Lehet az Emberek’ barátságára írtt Szatirának is nevezni.]

Músa! meg ne bántsson ritka bátorságom,

hogy nevét kutyámnak oszlopodra vágom.
Názó a’ diófát írta meg dalokban,
mellyben pára sintsen, mint az állatokban.
Mennyivel felségesb verse hangzatomnál
annak, a’ ki sírját lelte a’ Gyetáknál;
kőlteménnye’ tárgyát annyival haladgya
Donkisótomról írtt verseimnek tárgya.
Donkisótom nékem mindenekben hívem:
‘s ez magán elég ok, hogy megénekellyem.

Míg az emberektől, már melly böltsen élek,

mást gyalázatoknál semmit nem reménylek;
míg ezek rosz hangot ártatlan szavamnak,
‘s legjobb tetteimnek rosz palástot adnak,
addig hív ebetském eggyügyű szemekkel
nézi, a’ mit végzek művelő kezekkel.
Minden szót tsak úgy vesz, a’ miként van mondva,
avvagy a’ miképpen rá vagyon tanítva.
A’ haragnak hangját tsak haragra érti,
tréfaszómat kantsal szemmel meg nem sérti;
‘s míg nem a’ fenyíték’ vesszejét szemléli,
bárha szitkot hall is, mind tsak jóra véli.

Láttam én sok ízben a’ kutyák’ törvénnyét,

mellyek éhen őrzik a’ Paraszt’ sövénnyét:
hogyha két komondort hartzra kelni láttak,
a’ levertt nyakára eggyaránt rohantak;
‘s a’ helyett, hogy gyengébb társokat segítssék,
a’ hatalmasabbal újjolag megtépték.
Így az emberek köztt, hogyha egy gaz pára
eggy erőtlen jámbort felvesz a’ fogára;
egybe gyűl a’ tsürhe, ‘s eggyaránt kontzollya,
szemtelen nyelvével jó nevét motskollya;
‘s míglen a’ Lehellet el nem száll agyából,
fel nem haggya kelni méltatlan porából.
Sokkal jobb erköltsöt lelsz az én kutyámban,
mint a’ vad falunn nőtt bojtos ebtsatákban.
Szánni tud! ‘s ha nyögve ágyamon nyavalygok,
vagy ha tettetésből jajszavakkal sírok:
felsiet keblembe, képemet megnyallya,
‘s búmat ammint tudgya, nyögve vígasztallya.

Hát ha megtekintem tzéllya’ tisztaságát?

Óh! miként haladgya sok barátim’ tzéllyát!
Emberek ha vélem társaságba lépnek,
szép vagy rút, de mégis tsak haszont keresnek;
‘s hogyha ezt zsendűlni nem legottan láttyák,
a’ barátkozást is gyűlölségre váltyák.
Eggy falat tehénhús zsoldgya Donkisótnak,
‘s még ezért is nyallya szűk kezét urának.

Többet mondok: kutykám bár minő veszélyben

megmarad mellettem, mint egyébb üdőkben.
Emberek! tsatánként gyűltetek szobámba,
kézszorongatás köztt estetek nyakamba,
míg viasszal tűzött szárnyamon repűltem,
mellyet a’ Szerentse’ ál kezéből vettem.
Ámde béborúlván sorsom fellegekkel,
‘s talpig ellepetvén zordon mennykövekkel,
messze illanátok bátorságos helyre,
honnan gúnyoló szót mondtatok fejemre;
‘s hasztalan reménlvén, illyes romladékon
hogy majd boldogságtok fennyebb poltzra hágjon;
míg kivűl sorsomra vállatok’ vontátok,
addig szívetekben vígan tapsolátok.
Oh! az én ebetském mennyit megpiríthat
olly barátot, a’ kit bal sors elvadíthat!
El nem pártol tőllem felleges sorsomban:
itt is olyan, mint volt fényes napjaimban.
Sőt ha tsak ruhámat mérgesen megrántod,
védelmemre jönni, ‘s bosszonkodni látod,
nem hiszem, hogy ér’ttem veszni kész nem volna,
hogyha embergyilkos ellenem tört vonna.

Donkisótom nékem mind halálig hűvem;

‘s érdemes mindenképp’, hogy megénekellyem.
Énekellek! ‘s vallom, kedves Donkisótom!
hogy te vagy valóban leghűvebb barátom.

(1793.)

60. (Koppi Károlynak.)

Itt ülök a tótok tornyos falujokba bezárva

s azt az üdőperczet, mely kívánt végbe szakasztván
számkivetésemnek bajait, hűséges öledbe
Koppim! vissza vezéreljen, keseregve sohajtom.
Hányszor nézegetek bús szemmel az égi vidékre,
hol ragyogó fénynyel látom felkelni naponkint,
s a komor éjbe merűlt földnek tetejére borúlni
életadó súgárival a mennybéli világot!
Hányszor mondogatom teljes boldognak az olyant,
a kit ez égi világ keletétől messze vonódni
a fene sors nem kénytelenít, s kit szinte az első
s el nem egyűlt fények tisztább melegekkel apolnak.
A szent cásábúl gyakran sétálni kimenvén
a talabor térségre, hol a napkelti vidéknek
kellemeit látom, fenn szóval az égre kiáltok,
és a pesti lakást sok vak barmoknak irígylem.

A komor éjszak alatt fekszik Nagyszombat; egében

majdnem emészthetlen szemetek szállongnak; italja
sárga mocsárral együltt, s pöczesóval teljes erekből
áll; s ne hogy a frissebb levegő megjárja koronkint
a beteg elméket, szemevájt szerzője bevonta
négy szögletbe szorúlt kulibáit téglasövénynyel.
Népe komor, s a járom alatt, mely terheli vállát,
szinte alágörnyedt. Szomorú kunyhóiba rejtve
tölti egész napját; a szűk utszákra csak akkor
sompolygván, mikor a kuvaszok, kik az aklokot őrzik,
vagy mulatásképen vagy tisztből félre vonódnak.
Igy lopják magokat kristálypatakokhoz az erdő
mélyeiből a szivtelenebb vagy gyönge vadacskák,
míg az oroszlányok véres prédáikat osztják.

Senkinek itt vétek nélkül sem látni szemével,

sem nyelvét szabadon szóltatni, sem élni eszével
nem szabad. Orraikonn tündéres sárga üvegből
metszett pápaszemet hordván, mind fínom aranynak
tartják, a mit az őrkuvaszok fitogatni akarnak.

Nékem is ily fene pápaszemet metszettek azonnal,

hogy nyomorúlt falujok rongyos kapujába beléptem.
S a mint visszavetém eszelős adományukat, ádáz
tajtékot túrván ajakikból, megfenyegettek:
hogy szememet, ha velök nem akarnék látni, kivájják.
Mit teheték egyebet? megaláztam kurta üdőre
orromat; és ha talán agyagot terjesztnek előmbe,
azzal mentegetem magamat, hogy pápaszemekkel
látni tanúlatlan lévén, a tárgyat eléggé
megkülönözni magam nem tudhatom; és ha dagályos
szószaporítás közt poraranynak lenni kiáltják,
meghajtom fejemet, s szépségét egyre csudálom.

Teljes képmutató alakokkal az emberi nemzet;

része ruhájával vagy egyéb tisztbéli jelekkel
része pedig bizonyos mértekű csalfa beszéddel
vagy hamis orczavonásokkal mást játszik előttünk,
mintsem lenni szokott igazán a néma falak közt,
a ki kereszt nélkül jól él, a czifra keresztet,
s a ragyogó bárányt sok farkas hordja nyakában.
Mért ne lehetne tehát nekem is mellembe bezárni
titkos itéletimet; s az övéket minden üdőtlen
ostromolás nélkül csak azonban megsüvegelni,
míg nyelvem rólok szabadabb szólásra fakadhat?
Ők a képmutatást mocskos nyereségnek okáért
űzik; az egy szomorú szükség, melly engemet arra
kénytelít csak azért, hogy titkosb tollam ezentúl
kellemetesb hasznot hozhasson az árva magyarnak,
mint mellyet könyvem konokabb védelme szerezne.
Nincsenek ollyan üdők, hogy tőlünk a nagy igazság
bajnoki vérontást kívánjon; az emberi szívek
nem csupa példa után indúlnak, mint az eszetlen
juhseregek buta kossok után. A mostani száznak
elmevilágánál, melly ránk is kezde ragyogni,
múlik az illy barmos követésnek lelke naponkint.
Most már, a ki tanúl, nem az írót nézi, kit a sors
fontos itéletinek piomától messze taszíthat;
nem hitelére tekint, sem nyert hírére; hanem csak
józan okosságú szavait fontolja kiváltkép,
mellyekkel bizonyos hasznú regulákat előad.

Igy bajomat hamarább jó végre vezetni reménylem,

s vágyakodásimnak díszes tetejére, – hogy eddig
állhatatos szívvel tűrt mostoha sorsomat a te
hív ölelésid örök feledékenységbe taszítsák,
és hogy karjaidon esetemnek drága jutalmát
többi barátinknak szíves fogadásaik által,
visszajövén örvendve vegyem, – könnyebben elérek.
Nem teszem én magamat bölcs Socrates oldala mellé,
kit tudománya miatt az irígyek sírba vetettek;
sem Galilei dücsős esetét nem alázom enyimhez,
kit gyönyörű leleményi miatt tömlöczre itéle
a’ tudományokban hivatalból ostoba papság.
Ámde ha tí bal sorsom után öletekbe fogadtok,
Socrates és Galilei nyomát meglelni reménylem.

(1793.)

{fel}