31. Egy Fülemüléről és a Hárfásról.

1.

Lantommal tegnap kimenvén

a szomszéd erdőségbe

egy kő szálra le terjedtem

az árnyék hivessébe;

kételkedtem Orfeusnak

kedvesséhez küldött versét

vagy hogy inkább Piramusnak

énekeljem[1] esetét.

2.

Hárfám próbás zengésére

ébred egy filemüle

le száll árnyékos tanyámnak

zöldellő tetejére:

kultsommal vont hurjaimnak

állhatatlan, s hamis hangját

követi, és tsufolodván

igazgattya tónusát.

3.

Félre tévén réz kultsomat,

kezdem hangos munkámat,

tsendes kézzel sétálgatom

lantonn huros utamat,

követi ő énekével

ujjaimat, s kis nyelvével

ujjít hárfámról hangokat,

s el énekli nótámat.

4.

Kezdek frissebb fogásokat,

ezeket is követi,

veszek szomorúbb hangokat,

s azokat is énekli,

ha ugrálok, velem ugrál,

ha megállok, velem megáll,

hartzomat mint egy neveti,

s ha halgatok hartzra hí.

5.

Végre minden ujjaimal

húrjaimra rohanok,

tellyes tónusommal szavát

szégyeníttvén tréfálok;

ezt követvén, kisded meljét

hangokra szolgáló erét,

jaj között megerölteti,

s ki éneklé kis lelkét.

6.

Lefordul a fa ágáról,

s éppen hárfámba esik,

ebbe mint egy koporsóba

hartza után le nyugszik:

hárfássa volt a völgyeknek,

hangos dísze az erdőknek,

méltó, hogy diszes koporsót

nyerjen kis tetemének.

(A 80-as évek végéről.)

32. Thirzis és Kloé.

THIRZIS.

Lyánka! útat szerelmemnek

nyiss már egyszer szívedbe;

adgy helyt, kérlek, kérésemnek,

(fogadgy szeretetedbe.)

Ím’! e’ szív
hozzád hív.

KLOÉ.

Nem, Barátom, meg-nem hajlok

hirtelen kérésedre.

Nem lobbannak bőlts Leányok

(szapora szerelmekre.)

Hevesség,
nem hívség.

THIRZIS.

Ne tsudáld, ha illy kérésem,

vagy szerelmem szapora;

tudod, hogy a’ tűz sebessen

(tsak a’ jó fát lobbantya.[2])

Úgy a’ Kép,
hogy-ha szép.

KLOÉ.

Száraz szokott a’ fa lenni,

hirtelen melly fel-lobban!

Lassan kezd a’ nyersebb égni,

(de állhatatossobban).

A’ bőlts szív
lassan hív.

(1788.)

33. A’ magyar Hazának anyai Szózattya

az ország’ napjára készűlő Magyarokhoz.

* * *

Gyermekeim! kiket a’ dühödő Márs zordon ölében

vérrel szoptatván, férfi-erőre nevelt.

(Mert tejem akkorban még nem vólt: méllyen aludtak

bőltseim a’ szomorú Semminek árva kezén):

Gyermekeim! közelít az idő, ide jertek ölembe:

végezzünk együtt bóldogodásom iránt.

Vajha kesergésem már egyszer végre találna!

Bóldog nyúgodalom! viszsza kerűlsz-e reám?

Ám én már, Fiaim! sok időtől fogva kesergek;

óh! e’ két ortzán nagy könyek’ árja le-folyt.

Még mikor Őseitek, kik nékem az életet adták,

szép Európának Népeit agyba-verék;

‘s ellenem ingerlvén a’ szomszéd Nemzetek’ íjját,

a’ romlást majd-nem gyenge fejemre hozák:

még, mikor a’ hintán, bé sem pólyázva, feküdtem,

már akkor bőven kezd vala folyni könyem.

Nem tudtam könyeimnek okát; tsak szívem akarta

titkon, hogy sírjak durva Nememnek ügyén.

A’ szomszéd fene Népek ugyan majd-szinte hasonló

veszteiket látták Márs’ dühödési miatt:

ám de, mihelyt még-is korosabb idejekre jutottak,

szögre akasztották a’ viadalmi tegezt;

‘s által-adák magokat Pállás’ karjára, ki őket

a’ boldogságnak bő kebelébe vivé.

Én pedig a’ hartznál egyebet mit láttam azóta,

hogy Nemem a’ gazdag Pannoni Főldre le-szállt?

Ültek ugyan TRÉSÁK, ültek MÁTYÁSOK-is ollykor

trónusomon, Pállás’ Magzati, tsendes Urak:

ám de miként rövid óra gyanánt el-enyészik az égő

nyári nap a’ Szeretők’ hév apolási között;

úgy ezen esztendők hamar el-szárnyaltak előllem,

és a’ régi keserv meg-meg alára tiport.

Gyermekeim magok egymás köztt több félre hasonlván,

szívemet egyszersmind több szakaszokra szelék.

Róka-lopódzással fene-ként bé-tsúsza közikbe

a’ hamis artzba takartt relligyiói dagály;

‘s költsönözött szép színek alatt egymásra huszítván

őket, szívemnek néki szögezte törét.[3]

Óh Kupa! óh István! el nem fajzottanak ebben,

(vajha ne vólna való!) tőlletek a’ Magyarok.

Még most-is ... De mit újjítom fájdalmimat illyen

emlegetésekkel? Nézz ide! nyitva sebem.

Nyitva sebem, ‘s kezetekből vár, óh Népem’ Atyáji!

kellemes írt, avvagy mélly gyökerére katzort.

Tí magatok tudgyátok ismént, melly durva szabások

állnak Törvényűnk’ szent nevezettye alatt:

melly bal itéleteket rakogat vállára Nemünknek

a’ tsak azért kedves, mert ezer-évi, szokás.

(Óh örök Ész! óh emberi Jus! menny-béli piomja

minden igaz jónak! melly fene sorsra jutál?

A’ babonák, a’ bőltstelen ész, ‘s a’ zordon erőszak

minden Nemzetnél mennyire hátra vetett?)

Mind ezeket, Fiaim! józan szalutoknak ajánlom,

úgymint mélly nyavalyám egy veszedelmes okát.

A’ győtény a’ búza-kalászt nem ereszti magosra,

‘s a’ gyomos ágyakban gyáva vetényke terem.

Úgy bár-melly Nemzet, ha gyomos Törvénnye, nagyobbra

nem serdűlhetvén, törpe Nemetske marad.

«Ám de nagy Ősinktől származtanak úgy-e szabásink?

(Így felel egynémelly) ‘s régi kötések ezek?

Nem nyesegetni tehát, hanem eggyig nagyra betsűlni?

‘s védeni, a’ míg él, tartozik, a’ ki Magyar.»

Mond kérlek, mik voltak imént e’ régi Atyájid?

Mint te vagy, olly nyomorúltt emberek, úgy-e bizony?

Mondgy azutánn embert, kibe, míg él, bé ne lopódzzon

vagy gonosz indúlat, vagy konok elme-homály?

A’ mi korosb, okosabb: Eleinktől fogva Világunk

éven-ként vénűlt, ‘s évei-képpen okúlt.

Bőlts Pállás Európában tudományi hatalmát

nyoltz-száz évek alatt nem de magosra vivé?

‘S vélle az országló, ‘s a’ törvény-béli tudósság

nem de azonképpen tellyes erőre jutott?

E’ tudományoktól kell annak kérni tanátsot,

a’ ki az országló székre le-ülni akar.

Oktalan állatokat szoktunk hódítni szokással;

egy bizonyos jelt adsz; ‘s meg-teszi, a’ mit akarsz.

Észszel, okossággal kell kormányozni az Embert,

a’ kibe a’ fő ÉSZ’ része rekesztve vagyon.

Őseitek, Fiaim! nem mint Despóta-királyok

írták a’ Törvényt, melly Fiaikra maradt.

Ezt néktek, kik az ő született Örökössei vagytok,

a’ mikoron szükség, fontra idézni szabad.

A’ törvény-szerző hatalom Tí közttetek, és a’

választott Fő köztt nem de fel-osztva vagyon?

A’ Törvény’ Fejedelmi tehát, ‘s nem Rabjai vagytok,

‘s jobbító kezetek’ nem köti hátra bilints.

Eggy-általlyában, ha tanátsot tartotok eggyütt:

édes Anyátoknak bóldogodása felől;

óh! a’ Többségnek szava Títeket el ne ragadgyon,

‘s a’ mit mond, józan fontra vegyétek előbb.

A’ jót és az igazt a’ kissebb Résznek ölébe,

mert ez leg-biztosb fok-helye, rejti az Ész.

Szóllyon bár, ki akar; vagyon a’ szóllásra hatalma;

ám de beszédgyének tudgya-is adni okát.

A’ ki tsak önn tetszése szerínt ki-rikóltya szabásit,

tsúf Despóta leg-ott’ a’ neve, hogy-ha Király.

Hát a’ Gyűlésben mi egyébnek tartsuk az ollyant,

a’ ki tsak a’ kéjhez szabja dörögve szavát?

A’ perek írásban folynak, ‘s egy kisded okotska

sok bíró-végzést hoszszas időkre halaszt;

és az egész Nemzetnek ügyét rövid íge szakaszsza

végbe? okok nélkűl? ‘s kurta időtske alatt?

Anglia Országban két ellen-félre van oszttva

a’ Nemzet, mikoron végzi tulajdon ügyét:

nem gyűlölségből, hanem a’ nyomozásnak okáért,

melly az igazságnak méllyire hatni szokott.

Bőltseik-is vagynak, kik nyilván ‘s tellyes okokkal

szóllyanak a’ tárgyról, melly meg-itélni-való.

Nem köteles kiki, sőt ollykor nem képpes-is arra,

hogy Pállás aszszony’ keblibe vesse magát:

hogy-ha tehát még-is bíró-szót ejteni kíván

a’ Bőltsességnek jó reguláji szerínt;

hallya-meg olly Bőltsnek, sőt önnként kérje, tanátssát

a’ ki az országlás’ méllyire látni tanúlt.

Így azutánn szedgyétek elő mind, a’ mi az Ország’

bóldogságának főbb akadállya lehet:

‘s nem magatok’, hanem a’ Nemzet’ hasznára tekéntvén,

nyessetek-el mindent, a’ mi le nyomja fejét.

A’ nevelést ne tsak egy Rendnek vállára tegyétek:

ez már sok Kormányt öszve, meg’ öszve-zavart.

Egynek itéleteit különösb erköltsivel eggyütt

bé-szürtsölgetvén a’ fiatalka sereg,

minden egyéb Rendnek gyarapíttására idétlen,

‘s az marad, a’ mi az ő Fel-nevelője vala.

Nem nevel ám a’ gyáva potzik soha szíves oroszlányt,

sem dolgos hangyát a’ tserebűli csoport.

A’ tudományoknak bő kéz kell, ‘s elme-szabadság:

e’ kettő nélkűl sínlenek a’ nagy Eszek.

A’ kiket a’ szükség szomorú gondokba le-süllyeszt,

nem visznek Músák’ tiszteletére teményt.

A’ ki pedig, mihelyest jobban gondolkodik, és ír,

mint a’ kába Tsoport, érzi nyomatni magát;

‘s láttya le-írtt okait nem tzáfoltatni okokkal,

sőt az igazságért vasra veretni kezét;

láttya szelíd tollát idomatlan görtsösök által,

‘s tollával hat-száz részre töretni fejét;

láttya jutalma gyanánt agyon-üldöztetni személlyét

eggy alatson-szívű Nyáj’ fene kéjje szerínt:

‘s közre-adott írási helyett motsok-emberek által

trágár nyelveiken vízre vitetni nevét;

óh! ez az írástól bútsút fog venni leg-ottan,

‘s egy holtig-tsendes szögbe rekeszti magát;

honnan az ész nélkűl pösögő hebehurgya Világra,

míg önnön szívét jobbra taníttya, nevet.

Hogy-ha tehát Pállásnak örök hajlékot akartok

szerzeni mellyemben, óh diadalmas Atyák!

és az igaz tudományt maradandó lábra segéllvén

a’ komor elme-homály’ képtelen álma helyett,

a’ sikeres Bőltseknek eszesb apolásai által

jobbnak akarjátok tenni Anyátok’ ügyét:

óh! e’ két akadályt vessétek félre! szabadság

és bőség nélkűl sínlenek a’ nagy Eszek.

A’ kalmárságnak nem akarván látni divattyát

a’ Magyar, önn-képpen durva veszélybe siet.

Fürge zsidók ‘s Rátzok, kiket ő e’ végre ki-táplál,

‘s kiknek egész pénzét tsalfa zsebökbe tömi.

A’ manufactúrák ‘s a’ mesterségek azonképp’

mind alatson munkák a’ Magyar’ íze szerínt:

‘s míg idegen kéztől szép fínomságra vitetnek,

jól meg-adóztattyák a’ haza-béli Nemest.

A’ Nemesnek, Fiaim! kiknek vagy nintsen üléssök,

vagy kiket a’ bal-eset mostoha sorsra vetett,

m’ért ne lehetnének Kalmárok ‘s Mesterek? Avvagy

jobb-e talán nékik tengeni gondok alatt?[4]

Tí azutánn, Papi fő Rendek, szentséges Atyájim!

kiktől függni tudom gyászos ügyemnek okát:

Tí leg-jobb kenetet nyújthattok régi sebemre,

melly engem’ végső omladozásra vihet.

Rajtatok áll, hogy az al Papság hívséggel, adóval

ellenem egy külső félre ne tsapja magát;

hogy babonás leleménnyeivel több részre ne oszsza

eggy ágyból eredett Gyermekeimnek eszét;

‘s hogy polgárt-képző sikeres jóságra taníttsa

népemet a’ Remeték agy-szüleménnye helyett:

és hogy azok, kik kellemetes szugolyokba tsatán-ként

el-bújván, magokat tsúf heverésre vetik,

el-ne vegyék a’ bért motskos fortéllyaik által

a’ munkálódó lelki Vezérek előll.

Tí magatok, tudván, mit itél, ‘s mit hírdet irígyűl

a’ papi szent Rendről a’ mai tsalfa Világ;

mintha, miként hajdan szomorú dühödésre vezette

több Országokban a’ fene póri Tsatát,

úgy most-is tsak az ő titkos fúvásai hoznák

lángba Világunknak majd valamennyi szögét;

Tí magatok, szentséges Atyák! vessétek el önn-ként

a’ súlyt, melly nem-szent tiszt-viselésre tsatol.

Óh! ne avassátok magatok’ polgári ügyekbe,

mellyek híreteket durva veszélybe vetik.

Vaj! mi nem alkalmas Mennynek bérére az ollyan,

a’ ki ekére kezét fel-teszi, ‘s viszsza-teként![5]

Sőt, ki az Istennek szolgálattyára szegődött,

hogy-ha igaz Bajnok, futtya Világnak ügyit.[6]

Nem többet, Fiaim! Magatok tudgyátok eléggé,

bús ügyemet, valamint senyvedezésem’ okát.

Hogy-ha szünet nélkűl egy kórból másba vetődtem

orvosló Eleink’ régi szabási alatt;

Óh! jele, hogy gyökerét nem tudták durva sebemnek,

‘s így ki sem irthatták bágyadozásom okát.[7]

Most hát, Gyermekeim! szedgyétek-el a’ mi Anyátok’

bóldogságának főbb akadállya vala;

‘s nem magatok’, hanem a’ Nemzet’ hasznára tekéntvén,

nyessetek-el mindent, a’ mi le-nyomta fejét.

(1790.)

34. Emlékeztető Oszlop,

azon Hazafiak’ Tiszteletére, a’ kik az Ország előtt Júniusnak
11 és 12. Napjain 1790, a’ Haza nyelvnek bévétele mellett
szólottak.

[Bévéstük örökre

Tetteteket szívünk’ tábláira: semmi feledség

Nem járúl ide.

Baróti Szabó Dávid.]

«Fogd hamar a’ tollat, ‘s írd eggy Oszlopra nevenként,

a’ kik szívre vevék a’ Haza nyelvnek ügyét.

Darvas[8] az Oszlopnak tetején tündöklyön: az égig

nyúltt márvány Ennek tiszteletére kevés:

háromszor szóllott, ‘s háromszor győz vala szívet,

mert magyarúl szóllott a magyar ŐSZEK előtt.

Óh! láttam lelkét anya-nyelvén nyögve lebegni!

‘s a’ mi azokba kivált bé-hata, lelke vala.

Írd-fel odább Bőjthyt[9], Feketét[10] Márjássyt[11]: az illyen

nagylelkű Neveket gyermeki rendbe se szedd.

Két Vait[12], és Balogot[13], Domokost[14], ‘s Almássyt-is[15] írd-fel,

kikhez meg-meg odább tedd Bezerédy’[16] nevét.

Tíz vala Szószólód, Anya-nyelv! tíz, a’ ki koporsód’

méllyeiből’ téged’ fényre ‘s folyásba hozott.

Majd, ha Maradvánnyunk a’ bóldogságnak öléből

mostani Őseinek tettire vissza-teként;

dalra fakad, ‘s ezen Oszlopnak tetejére mutatván,

így szóll, míg szemein drága könnyetske remeg.

Íme! azok’ neveit! kik az első talp-falat a’ mí

bóldogodásunknak fel-vitelére veték.

Írd-fel! – Az én szívemre ugyan fel-metszve maradnak

tiszteletes Neveik, míg lehelegni fogok.»

Ezt mondván, el-tünt. Szomorú köntösse keservét,

‘s teste’ betegségét színe jelenti vala.

Homloka, fő-fájási miatt, bé-kötve: ki-sírva

két szeme: ortzáján bú vala, ‘s régi halál.

Aj’kairól látám egyedül, (de tsak ezt-is azólta,

hogy nyelvén szóllhat,) hámlani szája’ varát.

Óh! jele, hogy gyógyúl. – Mikor el-tünt, szinte hevűlni

kezdék, ‘s azt mondám tsendesen: A’ Haza vólt.

(1790.)

35. A’ Teremtésről.

Költemény. Hat énekben.

Első Ének. A’ mindenségről.

Foglalattya ezen szám: I. éneknek. A’ munkának tárgya. Az örök Észnek segítségűl-hívása. A’ Mindenség. A’ Nap’ értékének, udvarának, széle’ körének szörnyű nagysága: és még-is a’ valamennyi tsillagokból álló Egészhez képpest parányisága. Az álló Tsillagok ugyan-annyi Napok. Kettő között felette nagy a’ válasz-üresség. A’ Tsillagoknak hét rendei. A’ tejes útak. E’ hét rendeknek tudákosi képe. Az égi Testek’ forgása, és a’ vonszó erő, úgy-mint amannak oka. Egy Tsillag sem lehet utolsó. Az Erőnek mivólta. Az Éther. Az Erő maga az Isten. Azoknak okoskodások, a’ kik az Erőt alkotmánynak állíttyák. Ennek az okoskodásnak első tsalfasága. Az Erő nem tartozik a’ Testek’ mivóltához, hanem azoktól egészlen külömb állapot. Második tsalfasága. A’ ki az Erőt alkottnak mondgya, haszon nélkűl valókat valókra tsoportoz. Az Erő nem oka a’ rossznak. Valamennyi mívelettyei számhoz, teherhez és mértékhez vagynak igazolva. E’ három szerént történt a’ teremtés-is. Galilei’, Kopernik’, és Newton’ segítségűl-hívása. Az egész munkának sommás képe.

Nem szomorú hadakat, nem bajnoki névre sovárgó
latrokat énekelek. Fel-tisztúlt elme, keserves
irtózás nélkűl, nem nézhet vissza, tsatánként
ádázó Mársnak fene vér-ontásira. Szörnyű
pusztulási helyett Isten’ munkájinak, inkább
támadatit zengjék én verseim. Egy fövenyetskét,
egy férget nem tudnak azok termeszteni, a’ kik
e’ Mester’ munkáit, az alkotmányokat, annyi
drága bizonyságit bőltsességének, emésztik.
Ének’lyék ezeket mások; ha le-rontani, a’ mit
eggy olly kéz alkot, mellyel pállyára ki-szállni
nem lehet, érdemnek tartyák. Én Téged azonban,
Istenség! kit Fő Mesternek hírdet az Ég ‘s Főld,
alkotmányidban fel-emeltt szózattal imádlak.

Óh Te! kinek testembe-szorúltt szikrája tsudásan

élteti gépelyimet, töredék szerszámait elmés
míveinek, mellyekkel ama’ felséges arányra,
a’ nagy Igazságnak szemlélésére, törekszik;
óh örök Ész! Te vezesd remegő járásit eszemnek,
majd, ha imádandó remekedben félve keresvén
Tégedet, a’ szörnyű méllységnek ereszkedik; a’ hol
nagy-tag gömbölyegek szállangnak tágos üregben.

Mindenség! nagy szó; felségesb, hogy-sem eszünkkel

által-hathassuk. Tsak az Isten az, a’ ki temérdek
értelmét ki-merítheti. A’ Nap-kel’ti világnak
bőltsei, bámúlván hajdan méllységire, Isten’
szülttének nevezék. Méltó neve illy tsuda mívnek!
Milliom olly gomolyag, mint a’ Főld, egybe-rakattván,
vólna talán olly nagy, mint a’ Nap; mellynek öléből
lelkíttő hévségek ama’ Testekre lövődnek,
mellyek szép renddel, noha szerte, körűltte kerengnek.
Hogy, kisded teke-ként tünvén szemeinkbe, parányi
mozgással látszik könnyen lábbagni felettünk,
azt tsak az eggy iszonyú távól-függése tselekszi.

Vesd bár egybe Venust Márssal ‘s Merkúrral, az Égnek

majd olly nagy gomolyit mint a’ Főld; adgyad ezekhez
jég-koszorújával Száturnust, mellynek ezerszer
több értéke vagyon, mint a’ mí Gömbölyegünknek;
tedd hozzá több, mint más-fél-ezer annyi, vagyonnal
a’ Főldet haladó, ‘s hajdan villámba-boríttott
zűrzavarok’ fejedelme gyanánt féltt Tsillagot; ennek
négy nagy Hóldgyaival kaptsold öt Inassait öszve
a’ gyűrűs gomolyagnak; utólb Főldünket-is odvas
hóldgyával gondold oda: mindezek öszve-nyomódván,
sok lessz, hat-század’ részével hogy-ha fel-érnek
tűz-gomolyunk’ iszonyú testének. Gyáva kitsinység!
Eggyet hat-százból ha ki-vetsz, alig érzed: azon-képp’
hogy-ha Világunknak le-szeded valamennyi homályos
testeit, a’ Naphoz képpest kis kárnak alíthatd.

Rettenetes gomolyag! melly szó fejthesse-ki méltán

értéked’; mikor azt tsak gondolatokkal akarván
festeni, által-ölelhetlen messzekre ki-széllyed
a’ gyakoroltt ész-is, ‘s támétalan éjbe le-süllyed!
Így oszlik lassan tágosb térekre vonódván
a’ nagy füst-oszlop, míg el-vesz az égi folyóbann.

Ám-de, meg-írtt értéke szerént, e’ mennyei Tűznek

udvara-is tágas, mellyet szemeinkbe le-rajzol,
sík kereketske gyanánt tetszvén úszkálni felettünk.
Harmintz Főld-gomolyat rakván egymásra, fel-érhetsz
a’ Hóld’ úttyához: de tehetsz illy ritka tetőre
még hetvent, hogy el-érj a’ Nap’ karimája’ leg-alsó
pontyából leg-főbb tetejére. Napunknak ölébenn
el-függhetne tehát Főldünk; és Hóldgya, körűltte
háromszor messzebb járván, ki nem ütne amannak
pártázattyához. Mit mondgyak széle’ köréről?
Itt, mérész Anzon! nem könnyen jutna vitorlád
kívántt partyához, meg akarván járni talántán
e’ roppantt gomolyag’ környékeit. Által-evezted
gömbölyegünk’ öt-ezer-négy-száz mértt-főldnyi karéjját,
míg öt nyár el-múlt: de amannak, bár ha napon-ként
tíz nagy mértt-főldet ki-repűlsz-is, meg nem eveznéd
száz esztendőnél hamarább tsuda-nagy környékét.[17]

Szörnyű Test! nemes alkotmány! mi nagy Elme, hatalmas

kéz, tsuda Bőltsesség, mi nagy Isten az, a’ ki teremtett!
Tsak Te magad képes vólnál olly névre emelni
mesteredet, hogy drága kezét le-borúlva imádgyuk;
és még-is, mikor öszve-vetünk amaz Égi Tüzeknek
táborival, mi pitziny morzsája vagy a’ nagy Egésznek!
Mert valahány nem-kőltsönözött súgárokat ejtő
tsillagok, annyi Napok villámnak az Égi folyóbann,
és, mivel a’ bőlts Kéz ok nélkül semmi teremtést
nem tehetett, ezek-is szép renddel szerte körűlttök
úszó ‘s fényetlen nagy-tag gomolyakra világot,
‘s életet árasztnak. Nagyok ők, ‘s többnyére Napunknak
nem sokat engednek; vagynak hozzája hasonlók,
vagynak nállánál több-, mint százszorta nagyobbak.

Ám-de nagy-is két Tsillag köztt a’ válasz-üresség.

Mert, míg a’ Naptól kétszer tizen-eggy-ezer a’ Főld,
‘s a’ gyűrűs gomolyag tízszer több, addig az eggyik
ön’ tüzivel ragyogó, valamint ő-tőlle, hason-képp’
más Tsillagtól-is, kétszerte-kilentzszer-ezernyi–
milliom olly iszonyú közzel messzebbre ki-fekszik;
mellyet az Ég-nézők egy főld-fentőre, ‘s ezen-ként
nyóltz-száz és hatvan német mértt-főldre betsűlnek.

E’ Napokat nagysági szerént hét rendre fel-osztyák

szint’ ezek a’ Nézők: és e’ hét rendet az Égen
jó szem üveg nélkűl tisztán láthattya ragyogni.
Ám-de tovább halavány kárpit húzódik elejbe,
melly sok ezert el-zár. A’ Nép tejes útnak itéli.
Ezt a’ néző-tsők több mint százszorta továbbra
el-vetik a’ szem elől, ‘s száznál több Égi világot,
mellyek előbb a’ kárpit alatt el-rejtve valának,
öszve-szorúltt sok szikra gyanánt terjesztnek előnkbe.
A’ tsővel messzebbre ki-vitt tejes útnak alatta
ismét új tüzeket, sőt új tejes-útakat, és így
vég és szám nélkűl látnánk a’ bóltos üregbenn
újjabb és újjabb Napokat, ha szemünknek azon-képp’
vég nélkűl jobb-jobb üveget készítteni tudnánk.

E’ gomolyak’ számát, valamint amaz égi vonásnak,

mellyben tsillognak, térségét, vékony eszünkkel
meg nem foghattyuk. Most e’ sár-testbe szoríttott
elménk, szinte miként a’ tegnap-előtti madárka
fészkéből, bámúlva teként amaz égi tsudákra,
‘s tsak gyermek-tsevegésre fakad, ha ditsérni akarja
a’ tsuda Mesternek bőlts karját. Majd, ha ki-menvén
a’ testből, szárnyára kelend, meg-járja örömmel
e’ ragyogó Napokat, ‘s a’ közttök szerte-kerengő
‘s élőkkel pezsegő, de világtalan, égi tekéket;
‘s szűntelen illy tsuda testekről testekre repűlvén,
fontosb énekeket hangoztat az Isteni Kéznek.

Am-de lehet még-is nagyot ábrázolni kitsinyben,

‘s ezzel gyenge fejünk’ az Egek’ titkára segélytni. –
Eggy égő fáklyát helyhezz eggy térre; körűltte
egy-néhány kisdedke porok sok-féle körökben
járjanak, úgy, hogy az, a’ mellynek kerek-úttya leginkább
távozik, egy lábnál messzebb soha tőlle ne járjon.
Illyen fáklya körűl rakj öt mértt-főldre tizen-két
újjat, szinte tizen-hat-ezer lábokra betsűlvén
eggy-eggy mértt-főldet, ‘s két-két új fáklya között-is
éppen öt-öt mértt-főldnyi közet, ‘s a’ morzsa poroknak
minden fáklya körűl hagyván egy lábnyi köretskét.
A’ közepett-égő a’ Napnak képe. Tizen-két
bólt-formán függő pajtási jelentik az első
rendnek Tsillagait: ‘s a’ fényt-hordó[18] Gőz-testeket (önnön
üstökök ád nékik nevet) a’ kisdedke porotskák.
E’ rendtől öt mértt-földdel killyebbre hasonló
szám’ ‘s rend-tartással negyven-nyóltz fáklya-világot
rakhatsz; mellynek az Ég’, másod’ rend-béli tüzellő
Tsillagait képzik. Killyebb száz-nyóltzat azon-képp’
helyhezhetsz. Százon fellyűl el-férne kilentzven,
‘s kettő a’ negyedik rendbenn. Az utánna-jövendőn
három-száz állhat. Még killyebb a hatodikra
négy-száz és harmintz kettőt; ‘s el-végre kilentzvent,
nyóltzon ‘s öt-százon fellyűl az utólbra fel-oszthatsz;
a’ mint ezt a’ Mérsékelés’ Tudománnya jelenti.
Vondd az-utánn e’ fáklyákat sommába; ‘s ezentűl
fel-vehetended igaz számát amaz Égi Tüzeknek,
mellyek üveg nélkűl néző szemeinkbe le-tünnek.
Sőt hihető, hogy az említtett mértékre szoríttott
rendek-is alkalmas képzési az égi folyóban
fénybe-borúltt Tsillag-rendeknek: tsak-hogy ezek köztt
milliom ízekkel, sőt még többszörte, temérdekb
válasz-ürességek vagynak, ‘s hogy száma az égi
rendeknek sokszorta nagyobb, ‘s messzebbre ki-terjed,
hogy-sem gyenge szemünk, vagy az ész, ki-vehesse határit.

Így igaz az: hogy az Ég’ ‘s Főldnek Fő Mestere mindent

számhoz, mértékhez, fonthoz szabdalva teremtett.
A’ szám’ és mérték’ nyomadékit láttuk az Égnek
rendeiben; most lássuk már a’ fontra-vevésnek
nyomdokit-is, melly jaj! mi hamar szemeinkbe tünendik,
hogy-ha kerengésit vizsgáljuk az égi tekéknek.
Mert ezek a’ testek sem az Ég’ bóltyára szegezve,
sem valamelly más gyámoltól támasztva, szemenként
más-más ösvényben szabadon járkálnak az Égenn;
és még-is bizonyos rendhez, törvényhez, időhöz
szabják úttyaikat, ‘s szerrel, noha szerte forognak.

Ezt mi egyéb tenné, ha nem a’ köz testi nehézség?

A’ minden testben lévő terh, mellyet Erőnek,
‘s meg választásúl Vonszónak mondani szoktunk?
Két szomszéd Napok egymáshoz törekedtetik egymást,
‘s mint a’ sík táblán a’ tisztúltt kénes-ezüstnek[19]
tseppei, egybe tolódnának, ha-tsak újjolag őket
két részről killyebb álló, ‘s ugyan illyen erővel
fel-készültt Tűz-gömbölyegek meg’ vissza (miképpen
a’ ki-feszűltt lántznak gyűrűji) hogy öszve ne folyjék,
nem tartóztatnák. Igaz ez valamennyi Napokról.
Eggyenlő-képpen, ‘s minden részekre vonattván
mindenik a’ környűl-álló Nap-társai által,
függve marad közttök, mint a’ sok mágnes-atzéltól
környűl-vett vas-tő. A’ sok köztt egy sem utolsó.
Mert az utólb gomolyag, nem lévén nékie killyebb
vissza-vonó zabolája, hanyatt-homlokkal az őtet
váltiglan vonszó belsőbb szomszédnak ölébe
dőlne. ‘S ezen zavarék ismét az előtte-valóval,
nem lévén ki-felé más ösztöne, egybe-tolódnék.
‘S így valamennyi Napok mind egy köz-pontra verődvén,
azt a’ régi zavart állítnák lábra megintlen,
mellyből lassanként, ‘s tsuda-mesterséggel eredtek.

Ezt az Erőt, mellynek munkálódásit az Égnek

testeiben szint’úgy, valamint a’ Főldre kiszéllyedtt
alkotmányokbann, az Egészben szinte hason-képp’
a’ mint részeibenn, a’ nagy ‘s a’ morzsa tagokbann
egy formán láttyuk, belső természete képpen
nem tudgyuk, mi legyen? Titok ő, mint létte valóság.
A’ mit iránta tudunk, tsak ez egy: hogy mívi hatalma
olly renddel láttattya magát lankadni, mi-képpen
a’ Testek’ távól-léttének négyzeti nőnek.[20]

Voltak ugyan Bőltsek, kik, eme’ közt testi nehézség’

forrását lelketlen okok köztt lelni reménylvén,
egy bizonyos fínom, ‘s az Egek’ bóltyára ki-áradtt,
lágy, szaporán mozogó, váltiglan vissza-pötződő[21]
‘s minden testbe ható folyadékot szültek eszekkel,
a’ melly szüntelenűl, és széllyel-szerte, feszűlvén,
a’ Napokat, valamint egymáshoz kíssze, azon-képp’
egymástól mind-úntalanúl helyeikre taszíttsa.
Éthernek nevezék. Elmés tsuda-szernek itélnéd,
hogy-ha sok egymás köztt vívó díszével elődbe
állna. Nem-is nyernek soha semmit vélle Szülőji.
Mert ismét kérdhetd tőllök: Mi feszítti az Éthert?
Új folyadék-e talán? És ezt? Új Éther-e meg-meg?
‘S végtelen illy kérdések utánn el-végre tsak annyit
tudsz ez Erő bel-vólta felől, mint annak-előtte.

Még többet mondok: valamint a’ testi tehernek,

úgy általlyában az Erőnek tudni mivóltát,
nem dolgunk. Titok ő minden-képp’ vékony eszünknek.
Vagynak míveletek: láttyuk, sőt mérjük-is őket:
tudgyuk azon-fellyűl, hogy ezek mindenkor okokból
származnak. ‘S az imilly okokat mondgattyuk Erőknek,
a’ nélkűl, hogy, mik legyenek? ki lehetne tanúlnunk.

Nem vólnék első hogyha azt Istennek alajtnám.

Ő tart-fel mindent: ő hordozgattya hatalmas
karjaibann a’ Főldet, Eget, Zsellérivel eggyütt:
benne vagyon, mozog, él minden: nem nézi henyélve
emberi Mester-ként meg-tett munkájit: öröktől
fogva teremt, ‘s fog-is úntalanúl alkotni örökké.

Vagynak ugyan, kik az Istentől alkottnak alíttyák

ezt az Erőt, úgy, hogy kezdettől fogva leg-ottan
a’ Természetnek tétettvén széles ölébe,
most már, régenten ki-szabott törvényre, szünetlen,
szorgos kéz-vezetés nélkűl, maga meg-tegye tisztét.
Tsak felső gondot visel ő léttére az Isten.
Mint mikor a’ már kész kerekes gépelyre az Órás
terhet akaszt, ‘s ott haggya magán ingadni; ki-vévén,
hogy mozgást okozó terhét fel-vonnya koron-ként.
«A’ Mindenségbenn (így eszmélkednek ezentől
a’ nevezett Bőltsek) nem eredhet semmi magától.
Mástól van minden. Vagyok én. De szülőim’ öléből
vettem lételemet; valamint ők meg-meg’ övéjktől
a’ magokét. Ezek-is másoktól lettenek ismét.
És így mind végig: míg olly egy Párra találunk,
mellynek az Istenség önnön-maga ád vala lételt.
Így kell minden egyéb dolgokról szóllani szintén,
így az egész Mindenségről. Mire nézve Világunk,
melly mástól eredett dolgok’ sommája, hasonló
okra tekéntve, nem önn’ erejéből támada: inkább
más egy tőlle külömb állat[22] vólt, a’ ki teremté.
Mert ha Világunknak leg-kissebb része külön-ként
romlandó, ‘s mind-úntalanúl változni töreksző:
Ő maga-is nem örök, nem változhatlan. Az Isten
ellenben, mert létte’ okát foglallya magábann,
állandó, szükséges, örök. Mire nézve amattól
minden-képp’ külön állatnak kell őtet alajtni.»

Így ők. Ám de beszédgyekben két-féle tsalárdság

fekszik. Mert, ha Világunknak nevezettye tsupán-tsak
a’ szerek’[23] és testek’ sommáját zárja magába,
nem pedig egyszersmind az Erőt-is, melly az idétlen
szert és formátlan testet képezte, ‘s időn-ként
képezi, akkor ez a’ nevezet tárgyára nem illik.
Hogy-ha viszont ezen íge alatt az Erőnek-is adsz helyt,
mint mondhatd, hogy az illyen Erő a’ testi szerek-ként
romlandó, ‘s bel-vólta szerint változni töreksző,
és így szükség-képp’ alkotmány? Nem-de mivóltát
által nem látván, egyedűl tsak míveit érzed?
Vagy tán azt véled, hogy külső míve szemedbe
nem tünvén, maga-is meg-változik, és el-enyészik?
Ott ugyan a’ hol szer, vagy test nints, nem veszed észre
a’ terhnek mívét: de azonban, vaj! mi hibásan
vélekedel még-is, ha imitt nem lenni alíttod
azt az Erőt, melly minden szert a’ Főldre le-tóldítt.
Vígy oda szert: és míveletét meg-látod azonnal.
Így a’ többiek-is, bátor szemeinkbe ne tünnyön
munkálódások, munkájokat űzik örökké.

«Úgy de talán az Erő a’ belső testi Mivólthoz

tartozik? A’ Testet képezvén, képzed amazt-is?
Semmi viszont ő-is, mihelyest a’ Testek enyésznek.»

Bár-mit előbb, mint ezt! mert így, valameddig ezeknek

nem változtatnád bel-vóltokat, addig azoknak
szűntelen eggyenlő-képp’ ismertetni kivűlről
kellene azt az Erőt, melly abban zárva lakoznék.
Ám de nem ezt mondgyák a’ tett természeti próbák:
mert, ha tsak eggyikből a’ másik helyre le-tészed
a’ Testet, bel-vólta szerént nem változik úgy-e?
És még-is: mennél közelebb’ viszed onnan az Osztó
kögtől a’ Főldnek bár-melly sarkához,[24] azon-képp’
terhe is egyre nagyúl.[25] Fogy majdan, hogyha magasabb
hegyre viszed,[26] ‘s nyoltz-száz-hatvan mértt-földnyire fellyebb
négyszer lessz kevesebb, mint főld színtt nyom vala, terhe.
Hogy-ha tovább egy sík táblán két vissza-pötződő
tsont-glyóbiska közűl függősen ütődik az eggyik
a’ másikhoz: amaz, mellyel közlötted erődet,
el-nyugszik töstént, és ez, melly áll vala, el-fut.
A’ ki tehát az Erőt a’ Test vóltának alajtya,
mondgya-meg: ennek amaz bel-vóltát adgya-e által?

Légyen elég! Mert számtalan illy jelenések akadnak

a’ gazdag Természetben szemeinkbe napon-ként,
mellyekből ki-tanúlni lehet, hogy az, a’ mit Erőnek
mondunk, szinte magán-álló, ‘s külön állapot attól,
a’ mit az érzések’ szerszáma le-festhet eszünknek.

Tsalfa tovább az előbbi beszéd: mivel, a’ mit az első

tételbenn állít, ismét meg-rontya utolsó
bé-fejezésében. «Nints (úgy mond) semmi magától:
van hát egy kút-fő – ezt hozza-ki végre belőle –
melly mástól nem ered.» Van hát és nintsen-is, úgy-e?
olly állat, melly létte’ okát foglallya magában?
Hogy-ha tsak a’ Testek’ külső ábrázatit érted
a’ szernek más-más elegyíttődésivel együtt:
akkor ugyan jól mondhatod azt, hogy semmi magától
nintsen; mert ezeket láthatd változni napon-ként.
Ám de nem így szóllhatsz az Erőről, melly amazokbann
a’ formát, ‘s elegyűlődést változni tselekszi.
Lelsz-e tsak egy jelenést, az egész Természetet által–
nézgetvén, melly ezt az Erőt változni tanítná?
És ha találnál-is: mondd, kérlek, mennyire mennél?
Hogy-ha talán egy tőlle-külömb kút-fői valónak
állandóságát ki akarnád hozni belőlle
eggy illy tsalfa beszéd által, melly a’ mit az eggyik
tételbenn épít, ugyan azt el-végre le-dönti?

Jobb hát azt az Erőt, melly, a’ mint alkota mindent,

úgy fenn-tart, mozgat, képez, változtat időn-ként,
és éltet mindent, egyenest Istennek alítni.
Bár-mint eszmélkedgy, ollyan kút-főre jövendesz
mindenkor, melly létte’ okát nem vette kül’ októl.
Mondd hát: m’ért egyenest az Erőt nem tartod imillynek,
nem lévén okod, azt mástól eredettnek itélni?
Nem-de, haszon nélkűl halmozni valókra valókat,
nem szabad a’ Bőltsnek? Rövid úton jár az okosság?
Ám az-alatt nem vítatom azt: hogy az Isteni vólthoz
számláld a’ szereket, vagy, mint sok hajdani Bőltsek,
Isten’ részeinek gondold a’ testi valókat.
Vagy nem egyéb tsupa látásnál a’ testi közönség,
vagy leg-alább bel-vólta szerént maga nem bir Erővel.
A’ Test tsak szenved, ‘s úgy haggya magára mivelni,
mint szerszám, az Erőt; és hogy-ha viszontagi mívvel
tetszik-is a’ vett mív ellen törekedni: nem önnön
vóltából ered ez, hanem a’ visszályos[27] Erőtől.

Hogy-ha tovább az lenne talán veszedelmes előtted,

hogy majd így a’ Rossz’ Attyává tészed az Istent,
gondold-meg: hogy ez’ óráig még senki határit
a’ rossznak nem tudta ki-jegyzeni; ‘s a’ mit az eggyik
rossznak vél, sokak azt ellenben jónak itélik.
Értheted ezt amaz úgy-nevezett erköltsi gonoszról,
szint’úgy, mint arról, a’ mit természeti rossznak
mondanak a’ Bőltsek. Hány rossz, hány durva gonoszság
jár közttünk az igaz jóság’ színének alatta?
‘S hány jót tart a’ tompa Világ erköltsi gonosznak?
Ám-de az út-félen mit járok vélled? Akármelly
vélekedést válassz az erőről, erre felelni
mindenkor köteles lészesz, ‘s mindenkor az’ egyre
vissza-szorúlsz, a’ mit mindnyájan vallani szoktak:
nints rossz, melly az Egész’ bizonyos hasznára ne vállyon.

Isten hát az Erő, melly mindent rendel az Égenn

és Földön, ‘s ő szinte az-is, melly alkota mindent.
Sőt, valamint bizonyos törvényhez szabja napon-ként
munkájit: bizonyos törvényhez mérte azon-képp’
míve’ teremtését, mikoronn a’ durva zavarból
Égi Tekéinket bölts kézzel rendre ki-szedte.
Szám, terh, ‘s mérték vólt, mellyhez munkájit igazlya:
szám, terh, ‘s mérték vólt, mellyhez kezdetkor igazlá.
E’ három nyilván tündöklik az Égi Tekéknek
táboribann, és Gömbölyegünk’ valamennyi kitsinded,
és nagy részeibenn. Ez uralkodik itten az élő
alkotmányokban: ez amott a’ bánya-erekbenn:
ez ragyog a’ gyönyörűn-festett Növötényi Világbann.[28]
Ehhez mérséklik szorgalmas kézzel akármelly
míveiket, mikoronn a’ fő ÉSZ’ isteni karját
itt-lentt apróban követik valamennyi szerentsésb
emberi Mesterkék; ‘s munkájokat akkor itéllyük
tsak szépnek, jónak, ‘s rendesnek, hogy-ha belőlle
a’ szám, terh, ‘s mérték kémlő szemeinkbe lövődnek.

Ó hát, Tí! kik az Istenség’ titkába (szerentsés

kémléssel mívének örök törvénnyit időn-ként
újjúló jelenségekből majd egyre ki-tudván)
olly méllyen bé-törtetek; ó Galiléi, Kopernik,
nagy Nevton! legyetek tehetős segedelmeim akkor,
majd ha meg-írandom: mint ábrázolta Napunkat
a’ nagy ERŐ az Egek’ szörnyű térjére ki-széllyedtt
zűrzavaros szerből. Mint vonta-ki annak-utánna
fényetlen Gomolyink’ nyáját a’ Napnak öléből,
és a’ fényt-hányó gőzökből öszve-akasztaltt
Tsillagokat, Népünk’ vázit: mint meg-meg’ az odvas
Hóldakat annyokból. Mint ékítette-fel oztán
Főldünket gyönyörű, bátor sok-féle darabból
rend nélkűl fel-tornyosodott, bértzekkel: az álló
tengerrel, ‘s a’ folydogaló patakokkal: az élő
fákkal, ‘s fű-szerrel. Mint ábrázolta-ki lelkes
állataink’ népét: és mint el-végre szerentsésb
lelkünknek mester-szerszámú földi lakását.
Lelkünknek! ki, miként e’ fő, ‘s forrási Erőnek
része,[29] hasonló-képp’ meg’ hozzá vissza törekszik.

(1791.)

36. A’ Boriszák.

Ha holnapot megélem-e?

Azt én nem tudhatom.

De, hogyha holnapot megélem,
azt jó bor mellett el henyélem,

bizonnyal mondhatom.

(1791.)

37. A’ Régiség.

A’ régi asszony zsembes;
a’ régi férj nem kedves.
A’ régi bajnok roskad,
a’ régi szűz elhervad.
Mindenben rossz a’ régiség,
a’ bort kivéve.

(1791.)

38. Rozílishoz.

Mit? Rozílis! illy korodban

arra kérhetsz engemet:

hogy tenéked, mint barátod,

felszentellyem szívemet?

Nem tudod te, a’ barátság

melly nehéz olly szívek köztt,

mellyek választást nem tudnak

a’ barát ‘s a’ kedves köztt.

Kérj szerelmet, szép Leányka!

Még virágzik életünk.

Ötven esztendős korunkban

mint barátok élhetünk.

(1791.)

39. Thirzis’ sírja felett.

Mit búsolgsz árva szívem?

Mit gyötröd lelkemet?

Ah szünny meg verni bennem,

‘s végezd el éltemet.

Adgy visza kedvesemnek,

kit béföd e’ verem.

Mi haszna életemnek,

ha nintsen Thirzisem.

(1791.)

40. A’ Szabadság.

Legnagyobb kints a’ szabadság!

Vérrel szerzik azt a’ nemzetek;

én is benned, szép szabadság!

véghetetlen kintset tisztelek.

A’ királyi bíborokkal

fel nem váltanám;

a’ világot minden jókkal

néki áldoznám.

Add, szerelmes Laura! nékem

a’ te szívedet,

‘s ím legottan eltserélem

e’ nagy kintsemet.

(1791.)

{fel}