[ Vissza ] [ Tovább ] [ Tartalomjegyzék ]  

 

NEMES CSALÁDOK.

MAGYAR NEMESEK A JÁSZKUNSÁG TERÜLETÉN

(Soós Adorján dr.)

A Nagykunság és a Jászság területei a legrégibb időktől kezdve kiváltságokat élveztek. E területek részére biztosított privilégiumok hosszú századokon keresztül fokozatosan elhalványodtak ugyan, de bizonyos csökevényei még a mai élőjogban is fellelhetők.

E kiváltságokat három körülmény jellemezte: 1. Messze mögötte maradtak a nemesi privilégiumoknak. 2. Sohasem személyhez, hanem mindég helyhez, illetve földhöz voltak kötve. 3. A kerületekben letelepedettek bármilyen jogi helyzetű egyének voltak is, ha a kiváltságos területen fekvőségeket szereztek, részeseivé váltak e feudális jognak.

Ezek előre bocsátása után, röviden tekintsük át a jász és két kun kerület kiváltságos állapotát, hogy tárgyunk lényegét: az itt megtelepedett magyar nemesek jogi helyzetét tisztán lássuk.

A kunok és a jászok beköltözködése után kibocsátott keresztségi oklevél széleskörű kiváltságot biztosított a jövevény lakosoknak, a nádor hatósága alá rendelve azokat, teljes szabadságot és adómentességet ígért, a személyes katonai kötelezettség terhe mellett. Ez a kiváltság szinte teljesen egyenlővé tette a jászkunokat a magyar nemességgel, de mint rövidesen kitünt, a gyakorlat és az írott törvény a fenti privilégiumot nem csak hogy figyelembe se vette, hanem az újabb törvények mind nagyobb és nagyobb terhekkel sújtották a kiváltságos területek lakosait.

Már az Anjouk, de még inkább a Hunyadi-ház korában érvényesült az a szokás, hogy a kunok és a jászok, mint királyi és királynői várbirtokon letelepedettek csupán olyan privilégiumokat élvezhetnek, mint a többi jogi helyzetű földterületek lakosai. Ennek következtében a Mátyás által bevezetett új adónemek fizetése alól sem mentesültek. Hasonló helyzet állott fenn a mohácsi vész után, sőt a felszabadító háború költségeinek fedezésére földjüket is elzálogosította az udvar, mint királyi birtokot - a rajta lakó kun és jász telepesekkel együtt.

A jász-kunság visszaváltásának, a redemptiónak a ténye alapjában az egyedek, az itt lakók pénzügyi művelete volt. A visszaváltás lényegében nem változtatott a kunok és jászok jogi helyzetén, mert továbbra is királyi várföld tulajdonosai, illetve haszonélvezői maradtak. Kiváltságot csak annyiban élveztek, hogy személyük után adómentességben részesültek, de vagyonuk, azaz a fekvőségük után adón kellett fizetniök. Fizették az állami contributiókat, tűrniök kellett a katonai beszállásolást, a katonaság részére fuvaroztak és viselték a kerületek önkormányzati költségeit. Joguk volt azonban ahhoz, hogy az adók megosztását önkormányzatilag állapítsák meg, illetve azt a lakosság vagyonára arányosan szétoszthatták.

Hogy ez állami terheken kívül tartoztak-e rendkívüli szolgáltatásokkal is, az a viszonyoktól függött és nem csekély mértékben attól, hogy a rájuk rótt terhekkel szemben mennyiben tudták mentességüket igazolni. Különösen a rév- és vámmentesség és a dietalis taksa fizetése alól való szabadulás okozott nagyobb nehézségeket a XVIII. sz. második felében.

A rév- és vámmentesség bizonyos vonatkozásban sarkalatos kiváltságaik közé tartozhatott, de idevonatkozó kiváltságleveleik a török hódoltság korában elkallódtak és előjogaikat a vámhelyek nem ismerték el. Evégből új kiváltságlevelet szereztek, de ez az érdekeltek, elsősorban a városi polgárok érdekeit sértette. Az előjogaikra féltékeny kunok és jászok azonban mindaddig nem nyugodtak, míg Mária Terézia e kiváltságukat is nem biztosította 1761-ben az 1756. évi kamarai rendelet szerint. Ennek alapján a szolnoki és Bánhalma melletti kakati vámosokhoz rendeletet küldtek, hogy az útlevéllel ellátott jászkunoktól, ha maguk dolgában járnak, vámot ne szedjenek, kivéve, ha nyereséggel összekötött kereskedés céljából utaznak, amikor is csupán a személyük szerint vámmentesek, de árúikért vámot tartoznak fizetni.

Még több utánjárásba, sőt anyagi megerőltetésbe került az országgyűlési taksa fizetése alól való mentesítés biztosítása. Az 1751. évi országgyűlést megelőzőleg a m. udv. kamara leírt a kerületekhez, hogy mivel az a régi szokás, hogy a szab. kir. városok és egyéb kiváltságos helyek, minden országgyűlés alkalmával, az országgyűlés költségeire adakozni szoktak, e végből a közelgő országgyűlésre 3000 frt-ot róttak ki a distriktusokra, erősen hívén, hogy az udvar iránti hódolatból azt mielőbb beszolgáltatják a szolnoki sóhivatali pénztárba.

De a kíváltságaikra féltékeny kunok és jászok másként gondolkoztak. Protestáltak és kérvényeztek. Elsősorban Grassalkovichhoz folyamodtak, aki nagy jó indulattal azt javasolta, hogy a kiszabott összegnek legalább a felét küldjék be, a királynő viszont úgy döntött, hogy míg mentességük tényleg bebizonyosodik, legalább 1000 frt-ot fizessenek ezen a címen.

A jász-kunok természetesen ebbe sem nyugodtak bele, minden áron igyekeztek igazolni mentességüket. Almásy János főkapitány kérelmére Kozma Pál és Péchy Pál nádori ítélőmester mellé beosztott táblai hites jegyzők tanúkihallgatásokat eszközöltek. A tanúk a következőképpen vallottak:

1. Nagy Mátyás jászkapitány : 28 éve kapitánya a jászoknak, de sem azalatt, sem azelőtt soha dietalis taksát nem fizettek. Az apja mindég tanácsbeli volt, de se tőle, se más öregektől. ilyen fizetésről nem hallott.

2. Nánási János kiskun táblabíró: 1712 óta gyakran megfordult kunok dolgában az országgyűléseken s így tudhatná, ha valaha is fizettek volna dietalis taksát.

3. Dósa Pál jász assessor: már négy országgyűlésre emlékszik, de soha se fizettek dietalis taksát.

4. Kállay András assessor jászberényi, Kisvárdai Dániel assessor kisujszállási, Tóth András assessor kúnszentmártoni, Tóth Miklós kunszentmiklósi, Balogh Márton kiséri és Balajthy Mátyás jászapáti főbírók hasonló értelemben vallottak.

A fenti tanúk tehát kétségtelenül beigazolták a jászok és kunok taksa fizetés alól való mentességét, ez azonban nem jelentette a kirótt összeg elengedését is. Mária Terézia ragaszkodott legalább 1000 frt megfizetéséhez, mert a kamara felfogása szerint sem e tanúkihallgatásokkal, sem azugyanez ügyről felterjesztett kiváltságlevelükkel nem tudták kellőleg igazolni, hogy a rendkívüli terhek és taksák fizetése alól fel volnának mentve.

Végre is az ügy olyan egyezséggel végződött, hogy a kunok és jászok lefizettek 3000 körmöci aranyat és ennek iejében Mária Terézia pátense a dietalis taksa fizetése alól örökre felmentette őket.

Az ilyen rendkívüli fizetségek mellett állandóan terhelte a kerületeket az országgyűlés által kivetett adó megfelelő hányada, amit azonban önkormányzati joguk alapján maguk osztották szét az egyes városok és községek között arányosan. Az 1751. országgyűlésen felajánlott hadiadóból a Jászkunság 78 portájára (portáját 50 frt 58 kr-ral számítva) 43.315 frt. 25 kr. esett. A hadiadón kívül saját vagyonukat terhelte a házipénztárak költségeinek biztosítása (utak, közmunka, tisztviselők fizetése stb.), sőt a nádor részére adott ajándék is tetemes összeget (3000 frt-ot) tett ki és mivel minden évben fizették, tehát szintén állandó jellegű járandóságnak tekinthetjük. Ha még a szükség kívánta más szubszidiumot is adtak a köz céljaira, mint a hétéves háború előtt Batthyány nádor felhívta a Jászkunságot, hogy Ő Felsége önkéntes kölcsönadásra vonatkozó felszólításának tegyenek eleget; a kölcsönadás ne egyesek, hanem a kerületek nevében történjék. A kincstár a befizetett összeg után 6%-ot ígért, illetve kötelezte magát, hogy az esedékes kamatot félévenként beszámítja a közadóba a háború végével pedig a tőkét 3 év alatt visszafizeti (hadikölcsön!). E felhívásra a kerületek a királynőnek háborús segedelemre 25.000 Rfrt-ot ajánlottak fel és ugyanakkor minden visszafizetés nélkűl 10.000 körmöci aranyat.

Ezek után felvethetjük azt a kérdést, hogy a Jászkunság területére beköltözött nemesi előjogokat élvező, kiváltságos magyar családoknak milyen lehetett a jogi helyzete? Erre vonatkozólag a XIX. sz. elejéig semmi határozottat sem tudunk mondani. Ez talán azzal magyarázható, hogy a beköltözött nemesek elszegényedett emberek lehettek, akik megelégedtek a kun privilégiumokban biztosított előjogokkal, annyival inkább, mert a jászkunok nem szívesen tűrték, hogy rovásukra jövevények előjogokat gyakoroljanak. Földesúri jogokkal nem élhettek, mert a betelepedett és az érdekelt község hallgatólagos vagy kifejezett beleegyezése folytán, a polgárok sorába felvett jobbágyok az összlakossággal egyenlő szabadságot élveztek, a redemptio következtében előállott megkülönböztetések határain belül. E szerint minden telepesnek, lett légyen az magyar nemes, jász vagy kun, esetleg beköltözött jobbágy, a terület kíváltságos jogi helyzete sajátságos jogokat szabott, melyből egyeseknek kiemelkedni vagy abból egyeseket kirekeszteni nem volt lehetséges.

Csak 1802-ben kezdtek a Halason lakó törzsökös nemesi családok mozgolódni és elégedetlenkedni, amiért nemesi kiváltságaik nem részesülnek kellő figyelemben a kerületekben. E végből az országgyűléshez fordultak panaszukkal.

Ellenük a kunok és jászok képviseletében Dósa Antal elleníratot adott be. Ebben kifejtette, hogy miután a Jászkunság lakói egyenlő haszonban és előnyben részesülnek, kell, hogy a terheket is egyenlően viseljék. Már századok óta ez a szokás, így azok a nemesek, akik a kerületekbe beköltöztek, önként, kényszerítés nélkül kötelezték magukat a terhek viselésére. Minthogy pedig az önként elvállalt teher és kötelezettség ellen panaszkodni nem lehet, kérték a halasi nemesek kívánságának mellőzését.

Az országgyűlés azonban másként vélekedett. Úgy döntött, hogy a Jászkunságban lakó nemesekre is az 1635 : XXI., 1647 : LXXVIII. és 1715 :LXXVII. t. c.-ek alkalmazandók, amelyek a szab. kir. városok, valamint a kiváltságolt városok nemeseit mentesítik minden személyi teher alól, minő az előfogatolás és az útak javítása.

Az országgyűlés ez elvi kijelentésnél tovább nem ment; az ügyet törvénnyel nem szabályozta. A kerületek azonban maguk is belátták, hogy a kérdést rendezniök kell. Ezért még ugyanez évben közös bizottságot küldtek ki, mely 1803 június 29-én tartott ülésében a következő szabályzatot hozta: ámbár a Mária Terézia által 1745-ben kibocsátott privilégium az egész Jászkunság jogviszonyait szabályozza és azon változtatni nem szabad, mindazonáltal a kebelbeli nemesek joggal követelhetik, hogy a törvényekben gyökerező személyes kiváltságaik a különleges jászkun szabályzatokkal összhangba hozassanak, azt azonban nem kívánhatják, hogy a közterhektől, amelyek viselésére, a kegyes privilegium a kebelbeli lakosságot egyaránt kötelezi, mentesittessenek Ennélfogva a deputáció úgy döntött, hogy a kebelbeli nemesek azokban a személyes kiváltságokban, melyeket kezdettől fogva élveztek, vagy amelybe most visszahelyeztettek, továbbra is megtartassanak és megoltalmaztassanak. Nevezetesen:

1. Fej- vagy személyi adót ne fizessenek.

2. Senkinek a kérésére vagy megkeresésére bűnügyben személyükben el ne zárassanak, méginkább meg ne büntettessenek, míg törvényesen meg nem ídéztettek és el nem marasztaltattak. Polgári ügyben azonban a többi polgártársakkal hasonló törvény és bíráskodás alatt maradtak.

3. Házaikba katonát beszállásolni s azok részére főzetni nem szabad. Ezt a terhet azonban meg kell váltaniok. A katonai ellátás megváltását a bizottság úgy állapította meg, hogy a házi pénztár javára kirótt minden adóforint után évi 6 kr váltságot kellett fizetni minden nemes embernek, a katonai beszállás megváltásába pedig, tekintet nélkül a vagyoni állapotra, kvártély címén évi 3 frt-ot fizettek.

4. Katonai fuvarozásra nem kényszeríthetők, ha csak nyereségből maguk nem vállalkoznak rá; nem értetnek azonban ide a közügyben való, vagy gazdasági fuvarozások.

5. Olyan hidak és utak készítésére és javítására, melyekből egyéni gazdasági hasznuk nincs, nem kötelezhetők.

6. Háború vagy tömeges katonai átkelés alkalmával tűrni és viselni tartoztak a beszállásolást, ellátást és a fuvarozást is.

E szabályzatot József nádor helybenhagyta azzal a hozzáadással, hogy közmunkát is viselni tartoznak, illetőleg azt a helyi viszonyoknak megfelelő napszámért megválthatják. E jóváhagyott határozattal végleges formát adtak a kebelbeli magyar nemesek jogi helyzetének.

[ Fel ]