MEGFONTOLTAN ÉS NEM ÉRZELMI ALAPON DÖTENI
Zalai Ernő egyetemi tanár

A professzor matematikai közgazdaságtan egyik hazai meghonosítója, a tudományok doktora, a Budapesti Közgazdasági Egyetem vezető oktatója. Ösztöndíjasként, vendégkutatóként, később pedig vendégprofesszorként évekig dolgozott USA-beli és ausztriai egyetemeken és intézetekben. Hazai tevékenysége részben a közgazdászképzés gyökeres megújítására és részben a nemzetközi kapcsolatok kiterjesztésére irányul.


Professzor úr! - Milyen szálak kötik Önt a Jászberényhez, illetve a Jászsághoz?

- Ha megkérdik tőlem, hogy hová való vagyok, habozás nélkül válaszolom: jászberényi. Ezt mondom még akkor is, ha Jászberény, a Jászság nem igazán szülőföldem. Ott eszméltem a világra, ott töltöttem el gyermekkorom és kora ifjúságom javarészét. Őt éves voltam, amikor 1949-ben Jászladányba kerültünk, majd 1952 tavaszán Jászberénybe. Szegény édesapám hányattatásai miatt alakult így életünk.

Ezt furcsa hallani, hiszen - ha kevesen is tartják már számon - de édesapja végeredményben sikeres embernek számított, hiszen munkáját Kossuth- díjjal ismerték el.

- Talán ma meglepő hallani, de ő jogi végzettsége ellenére a néptanítói pályát választotta, mert azt a maga számára elfogadhatóbb életformának és megélhetési forrásnak tartotta. A háború alatt Érsekújváron dolgozott a tanfelügyelőségen, majd Székesfehérvárra nevezték ki, ahol komoly összetűzésbe került a megye kommunistáival, mert nem volt hajlandó iskolaigazgatói székbe ültetni alkalmatlan embereiket. Ezért 1948-ban, mint reakciós elemet "szalajtották" és rövid egri kitérő után újra néptanító lett Jászladányban. A jászladányi "átnevelés" és nélkülözés egészen mást jelentett az ekkor már négy gyermekes, egy tanítói fizetésből élő szüleimnek, mint nekünk gyermekeknek. Én legalábbis, még a gyakori éhezést is beleszámítva, csak hálás lehetek a sorsnak az ott gyűjtött tapasztalatokért. Lovakat fogtam be a szekérbe s hajtottam ki sokszor már egyedül a határba, segédkeztem édesapámnak a sertés és baromfi nevelésben, sokat csatangoltam a faluban és a határban. Még láttam cséplőgépet, kocsmai verekedést és sok mindent, ami a városi gyerekeknek nem adatott meg.

Jászberénybe kerülésünknek külön története van. Édesapám nyughatatlan, reformer lélek volt. - Valamit én is örököltem ezirányú hajlamaiból. - Kezdettől fogva érdekelte az osztatlan tanyasi oktatás eredményesebbé tételének kérdése. Ki is dolgozott egy új módszert, amit beadott egy pályázatra. Nem tudom, hogy a pályázati kiírás része volt vagy csak az ő túlélési ösztöne diktálta megoldás, de a lényeg az, hogy az ötletét úgy adta el, mint egy szovjet pedagógus módszerének adaptálását. A hatás minden várakozást felülmúlt. 1952-ben Jászberénybe helyezték át, ahol a tanítás mellett egyidejűleg járási tanfelügyelőnek nevezték ki. 1953-ban pedig Kossuth-díjjal rehabilitálták.

Egyszeriben ismert és népszerű emberré vált Jászberényben, de a szűkebb szakmai körökben ez a "kiemelés" egyszersmind néhány "ellenséget" is szerzett neki. Ennek kinyilvánítására 1956 után nyílt igazán alkalmuk, mivel édesapámat közfelkiáltással (távollétében), a pedagógusok képviselőjeként a városi forradalmi bizottságba delegálták. Az igazsághoz tartozik, hogy reformer, de nem forradalmár alkat volt, ösztönösen irtózott az erőszak minden megnyilvánulásától. Így azután nem érezte jól magát ebben a szerepben és nem is vállalt tevőlegesen részt az eseményekben. Nem is vitték el november 4.-e után s "hivatalosan" nem is vonták felelősségre. Annál inkább megpróbáltak tőkét kovácsolni ebből irigy ellenségei, akik ettől fogva ott ártottak neki, ahol csak tudtak a helybéli buta és despota párttitkárnő és megyei társai segítségével. "Áldásos" ténykedésüknek nem kevés köze volt 1964-ben bekövetkezett korai halálához, amit máig sem tudtam elfogadni és megemészteni. Ez az elnyomott fájdalom óhatalanul rányomta bélyegét a városhoz fűződő viszonyomra is. "Kamaszos" lelkem öntudatlanul hosszú ideig, és ma már világosan látom, igazságtalanul, a "várost" vonta felelősségre az okozott fájdalomért néhány szerencsétlen ember helyett.

Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy más jeles emberekkel szemben az Ön kapcsolata meglehetősen meglazult a várossal és a tájjal.

- Az édesapámmal szemben tapasztalt megnyilvánulások erősen közrejátszottak abban, hogy hosszú időre elszakadtam a várostól. S talán azért is szolgált őszinte örömömre, hogy a rendszerváltás időszakában a helyi közélet szereplői közül többen is megkerestek, amit a kölcsönös feloldozás gesztusaként éltem meg.

Ha édesapja felemás megítélése miatt tüskék is maradtak Önben feltételezem, hogy mégis fontos szerepet jelentettek életében a jászberényi iskolák.

- Ez valóban így van, még akkor is, ha általános iskoláimról nem sok maradandó élményem maradt. Nem igazán szerettem az iskolát, a kötelező tanulását-tanítást kifejezetten terhesnek éreztem. Egyedül a gyerektársak vonzottak, 6-7 éves koromban még szerettem iskolába járni. Tulajdonképpen úgy éreztem, nekem csak addig volt szükségem az iskolára, amíg meg nem tanultam olvasni. Onnantól kezdve már magam akartam meghatározni, mikor és mit olvasok. Soha nem olvastam annyit kedvem szerint életemben, mint az első 18 évben. Természetesen nem csak jó oldala volt csapongó, könyvekből merített, önálló "tanulásomnak", mert nem igazán szereztem kellően szolid alapokat a magasabb szintű tanulmányokhoz, különösen nem a természettudományokhoz. Emiatt azután már a gimnáziumban is voltak kisebb kezdeti problémáim. Szerencsémre szüleim elvárásai kemények voltak, így nem igazán engedhettem meg magamnak azt, hogy rossz jegyeket vigyek haza. A másik szerencsém pedig az volt, hogy akadtak olyan kiváló tanáraim, akik nem fogadták el tőlem a tanulás imitálását. Ők néhány jól időzített (nem igazi) "pofonnal" és jó szóval rá tudtak venni néhány tantárgy komolyabb tanulására. A jászberényi Lehel Vezér Gimnázium egyébként akkor is kiemelkedő gimnázium volt, összességében egy remek felkészültségű, jó szellemű, korban-tapasztalatban kiegyensúlyozott összetételű tanári karral, ahol a "nagy öregek" mellé fokozatosan beépültek a tehetséges fiatalabbak. Sok nevet kellene itt megemlítenem ahhoz, hogy senki emlékét ne sértsem, egyet azonban feltétlenül, éspedig Schuk Lajos igazgató és tanár úrét. Ő nemcsak megtanultatta és megszerettette velem a matematikát, de a pályaválasztásnál is segített. Felhívta figyelmemet az akkor számomra jószerivel ismeretlen Közgazdasági Egyetem terv-matematika szakára, ahol azután tanulmányaimat folytattam.

Ezzel együtt nem lehet elmondani rólam, hogy túlzásba vittem a tanulást. Éltem a gondtalan diákéletet, s bár végig kitűnő tanuló voltam, nem "tűntem ki" igazán társaim közül, egy voltam a jobb tanulók közül. Ennek persze ára lett, sok mindent nem tanultam meg, amit tudatosabb felkészüléssel akkor elsajátíthattam volna, s aminek hiányát időnként később is éreztem. Nem olyan környezetben nőttem fel, amely állandó többletteljesítményre sarkallt és célirányos, haszonelvű lénnyé formált volna.

Kérem fejtse ki és elemezze részletesebben, hogy mit ért Ön többletteljesítményre ösztönző, haszonelvű lénnyé formáló környezeten?

- Egy felnövekvő gyerek személyiségének kialakulására három közösség hat, illetve közvetíti felé a társadalmi értékeket. Elsősorban a család, a második az iskola, az osztálytársaktól a tanárokig beleértve mindenkit, a harmadik pedig az egyénen kívüli tágabb társadalom. Ismerősök, rádió, televízió, újságok, tehát mindaz, amin keresztül valamit észlel a világból. Én úgy vélem, hogy aki itt nőtt föl ebben a régióban, Magyarországon, Kelet-Európában (történetesen Jászberényben) és nem volt eleve motivált, belülről vezérelt, az nem kaphatott elég ösztönzést kívülről sem a nagyobb teljesítmény elérésére. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve a társadalom felől kifejezetten negatív impulzusok érték a felnövekvő gyermekeket. Lépten-nyomon érzékelhették, hogy a tudásnak, a képességeknek nincs akkora jelentősége a későbbi boldogulás szempontjából, mint sok minden másodlagos dolognak: az összeköttetésnek, a káderlapnak és egyebeknek. Az iskolarendszerben akkor már ugyancsak éreztette hatását az az átgondolatlan tömegesítés, amihez sem a személyi sem a pénzügyi erőforrások nem voltak meg. Tehát ez az ösztönző is gyengült. Később sajnos a családi környezet is sokat veszített nevelő, teljesítményre sarkalló hatásából.

Úgy gondolom, ez a keleti hatás eredménye. Az "Elbától keletre" elterülő európai "végeken" - sajátos történeleme miatt - nem vált széles körben elterjedtté ez a fajta célorientált és teljesítménymotívált kultúra, amely megfontoltan és nem érzelmi alapon dönt valamiről. A racionalitás, a tolerancia hiányzott és hiányzik az élet különböző vetületeinek a szervezésében. Az a fajta erő, ami a nyugat-európai társadalmakat a többi társadalmakhoz képest jelentősen előre vitte és viszonylagos gazdasági sikerük egyik kovásza. Nem feltétlenül magasabb rendű, csak más, mint a miénk, de sajnos, modern világunkban sokkal versenyképesebbnek is mutatkozik, legalábbis a belátható, történelmileg rövid távon. A pontosítás kedvéért gyorsan hozzátenném, hogy azokkal a filozófusokkal értek egyet, akik szerint az emberiség képtelen igazán tudatosan szervezni az életét. A döntésekben alapvetően az érzelmek és a tudat alatti tényezők dominálnak. Lényegesek azonban a fokozatok, hiszen - ha mondjuk - Nyugat-Európában a döntések 20 %-a alapul a racionalitáson, addig ez Kelet-Európában még mindig csak l-2 %! - Ezeken kellene tudni túllépni. Érzem, itt van elmaradás a teljesítményelvű társadalmakhoz képest! Természetesen, ezek a számok csak illusztratív jellegűek, azt akarom érzékeltetni, hogy náluk jóval nagyobb részt képvisel az ilyen kultúra. Az innovatív, az alkotó, az előre menő, a valamit akaró és tudó kultúra, ami egy társadalmat képes előbbre vinni! - Ezt kell erősíteni, azért, hogy egy jó értelemben vett társadalmi elit alakuljon ki, amelyet most az ember nagyon nehezen talál meg ebben az országban. Van ugyan egy nagyon szűk réteg, hozzájuk képest egy viszonylag széles potenciális elit nem tudott aktivizálódni, elég önbizalmat vagy tapasztalatot gyűjteni az átalakulási folyamatban való tevékeny részvételre. Így aztán bátran állíthatom, erőteljesen a középszer diktál, ő van uralmon. És nem azért, mert ők kiszorították a hozzáértőket, hiszen eleve nagyon kevés hozzáértő ember volt az országban. Borzalmas módon pazarolta az elmúlt negyven év az emberi erőforrásokat is!

Az iméntiek ellenére mégiscsak a mai elit pályájának alakulásáról szeretnék érdeklődni. Nevezetesen azokról a kor- és sorstársairól, akik a hatvanas években jártak egyetemre, majd a kádári rendszerben pikáns módon amerikai és más nyugati tapasztalatszerzésre nyílott alkalmuk. A Ford és más ösztöndíjakat elnyerőkre gondolok, akik az utóbbi években, vagy éppen most jutottak befolyásos pozíciókhoz. Hogyan történt az utóbbiak kiválasztása, kik részesülhettek ilyen lehetőségben?

- A dolog egyik része valóban pikáns, mert hála istennek azért a gondolkodó lényeket semmiféle rendszerben sem lehet abszolút mértékben ellenőrizni. A hatvanas években elindult egy folyamat, amely meglehetősen bonyolult módon, de mégis könnyebbé tette bizonyos információk elérését. Az én szakterületemre például Lengyelországon keresztül jutottak be új információk. Lengyelország a győztesek oldalán került ki a háborúból, s bár őket is lenyelte a Szovjetunió, náluk nem bélyegezték meg és távolították el a korábbi elitet, így esetükben folyamatosságról beszélhetünk. A közgazdasági elit egyik képviselője volt Oscar Lange, aki a varsói egyetemen a nyitott (és nyithatott) nyugati szellemű kurzusokat. Persze nagyon ügyesen kellett politizálnia, átkeresztelni, elbújtatni a ökonometriát, a matematikai közgazdaságtant és másokat. Azt a matematikai közgazdaságtant - az én szűkebb területemet - ami még a hetvenes években is átkos burzsoá tudománynak számított. 1973-ban, amikor a reform megbicsaklott, az egyetem akkori párttitkára sok fórumon megbírált, hogy én olyan burzsoá tudományt tanítok, amit más tanszékeken kritizálnak. Frissen megírt jegyzetemet ideológiai felülvizsgálatnak vetették alá, de hála Istennek felmentő, pozitív véleményt kaptam. - Mert itt már akkor is voltak értelmes, normális emberek! - Ez az egyetem már a hetvenes években is inkább pragmatikus volt, mint ideologikus.

Konkrétan visszatérve a Ford ösztöndíjra, feltétlenül ki kell emelni, hogy az amerikaiak, szemben Nyugat-Európával, soha nem fordítottak hátat a kelet-európai régiónak. Amerika részben a nagyhatalmi törekvései miatt folyamatosan figyelemmel kísérte az itt zajló eseményeket. Minden olyan kezdeményezésre reagált, ami a rendszer lebontására irányult és azokat örömmel támogatta és segítette. A társadalomtudományi ösztöndíjak adományozása terén az amerikaiak szigorúan önző, ha tetszik fellazító politikai érdekei érvényesültek, ebben nem szabad idealistának lenni. Felismerték a Közgazdasági Egyetem kulcshelyzetét és elérték a kormánynál, hogy közvetlenül ide irányíthassák az ösztöndíjakat. A reform kezdetén Szabó Kálmán, egy nagyon felvilágosult és a változás iránt fogékony rektor állt az egyetem élén, akiben a kormány is és az amerikaiak is megbíztak. Végeredményben ő választotta ki azokat, akiknek megvolt az adottságuk és a képességük, akik az elindult megújulási politikába beleillettek. De az amerikaiak képviselői is eljöttek, meginterjúvoltak egy szélesebb kört, csak így láttak biztosítottnak, hogy nem a párt kegyeltjei lettek a jelöltek. Nekem akkorra például már komoly teljesítményeim voltak: az első "aranygyűrűs" doktor voltam az egyetem történetében, úttörő területen, a matematikai közgazdaságtan területén dolgoztam. Végeredményben ezen a réven kerültem ki, ami aztán későbbi pályafutásomban döntőnek bizonyult.

197l-ben ez nem számíthatott mindennapi eseménynek, hiszen akkor még Ausztriába is nagyon kevesen utaztak. Mit jelentett ez a tapasztalatszerzés az Ön pályája során? - Mennyiben alakult máskép a pályája, mint azoknak, akik előtt nem nyílt ilyen lehetőség?

- Visszaidézve fölöttébb nagy élmény volt, mert igazán azt sem reméltem, hogy én életemben valaha Amerikát megláthatom. Mindenképpen nagyon izgalmas volt a találkozás ezzel az európai, de mégis oly más, egyes vonatkozásaiban vonzó, másokban taszító kultúrával. Valóban a végletek és ellentmondások, a nagy lehetőségek országa. Egyik oldalról naiv és idealista, másik oldalról nagyon is rafinált és pragmatikus. Furcsa keverék. Megkapó az egymás iránt megnyilvánuló tolerancia magas foka, az alulról jövő kezdeményezések, az önszerveződés kiterjedtsége, az egészséges polgári öntudat, az autonóm véleményformálás szabadsága és természetessége, a kiemelkedő szakemberek szakmai elhívatottsága és profizmusa. Megragadott a jelentős részben emberbaráti segítségre alapozott szociális támogatási rendszer és a filantróp adományokból fenntartott közlétesítmények (viszonylagos) működőképessége, a hihetetlen mértékben kiépített infrastruktúra (utak, telefonok, légi közlekedés, stb.) és a felhalmozott vagyon gazdagsága. De félelmetes a bürokrácia ereje, a profi politikusok magabiztos machinálása, a rafinált agymosás intenzitása, a fogyasztói társadalom közismert "vásárlási narkotikumának" ereje és uniformizáló hatása, a tömegkultúra professzionális primitívitása, az eltérő etnikumok, népcsoportok felszínes asszimilációja és informális szegregációja. A nagy lehetőségekből a tömegek közvetlenül alapjában véve vajmi keveset kapnak, inkább csak közvetve - a magasabb anyagi életszínvonal formájában.

Emellett borzalmasan sokat számított a mikrokörnyezet. Szembesültem azzal, hogy nálunk a hatvanas években igen silányan művelték a közgazdaságtant. A Közgazdasági Szemlét, legtöbbször undorral toltam el magamtól, mint olyat, aminek semmi köze a tudományhoz. Megfogadtam nem fogom magam törni, hogy ilyen cikkeket írjak. Ez volt az az időszak, amikor értelmiségi körben a következő mondás járta. Az értelmiségiek előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Egy tenni és valamivel többet akaró embernek tehát nem volt könnyű az élete. További alternatívaként elmehetett maszekolni, pénzt keresni. Aki nem ilyen módon menekült, az az állam- vagy a pártapparátusban kötött ki, mert a liberális Kádár-rendszer már az értelmiség számára is perspektíva volt. Ez az ami a Szelényi Ivánt és Konrád Györgyöt arra a téves felismerésre indította, hogy itt az értelmiség hatalomátvétele folyt.

Körübelül így festett a környezetem, amikor a Ford ösztöndíj 197l-ben kiragadott innen. Ott számomra egy teljesen új világ tárult fel. Új szellemiség és mentalitás, más tudományos színvonal és követelmény. Feltöltekeztem, egy csomó olyan dolgot, muníciót hoztam, ami engem itthon lökött és irányított.

Mi volt az a többlet, mi volt más, ami alapvetően "eltérítette" az ismertetetett hazai modellek vállalásától, pontosabban az azokkal való megalkuvástól. Feltételezem mindez nem volt konfliktusoktól mentes.

- A külföldi intézményekben - ezt később Ausztriában is tapasztaltam - kemény követelményeket támasztanak, más a munka szervezése, eltérő a munkamorál. Ott általában munkát adtak és világosan megmondták, hogy mit vártak az embertől. Jól érzékelhettem, hogy egy amerikai jelölt milyen hihetetlenül keményen megdolgozik egy master vagy PhD fokozatért és ez mekkora teljesítményt hoz ki belőlük. Ehhez képest nálunk még mindig rosszértelmű és félrevezető szellemiség uralkodik. Az egyetemen jó ha diákok 30 százaléka akar és tud. És nemcsak hogy akar, hanem hajlandó is érte a keményebb munkát vállalni. Ez a közszellem a teljesítményelvűség hiányának a számlájára irható, ami lényegében a keleti régió már említett történelmi, kulturális problémája. Az amit nálunk egyszerűen nem is éreznek, és mindaddig nem is fognak érzékelni, amíg az emberek többsége csak turistaként megy ki nyugatra. Emiatt gyakran kerültem itthon konfliktusba. Bírálóim felrótták; túl nagyok az elvárásaim a munkatársaimmal szemben. Erre én azt mondtam, ez csak kétharmada annak, amit nyugaton elvárnának tőlük.

Ezek után Ön szerint milyenek a lehetőségeink? Az utóbbi két évben bizonyos szelepek felszabadultak, politikai szempontból adottá vált a változtatás lehetősége. Netalán Széchenyi szellemét idézve, európai színvonalon művelt emberekkel lehetne tényleges előrehaladást elérni?

- Borzalmas nehéz lesz, mert az egész egy evolutiv folyamat, ami egyfajta adaptációnak is felfogható. Azzal a megszorítással, hogy itt sajnos nincs recept, nincs jó megoldás. Van egy, a teljesítményelvű kultúrára épülő modell, ami működőképesnek bizonyult és amire ugyanaz vonatkoztatható, mint ami a demokráciára, nincs jobb nála! - Egyedül ez nyújthat megoldást, a teljesítményelvűséget valamilyen módon adaptálnunk kell és ötvözni kultúránk értékeivel és maradandó hagyományainkkal. Ahogy a németek, a japánok, vagy a svédek tették: mindegyikük a maga kultúrájába építette be a teljesítményelvűségre jellemző elemeket. Ez az egy út van, amit csak úgy lehet elérni - 15-20 év alatt - ha minél több fiatalt küldünk ki egy-két évre munkálkodni, tanulni, hogy magukba szívják azt a kultúrát. Széchenyit említette én egy régebbi példára Kármán József: A nemzet csinosodása című művében olvasottakra utalnék. Ő arról panaszkodik, hogy sok honfitársa göttingai tanulmányai után hazajőve újra felvette nemesi gúnyáját és két év múlva az ott tanultakból semmit sem hasznosított. Tehát önmagában még a külföldi tapasztalatszerzés sem elég. Ha viszont a kijutók száma - most egy fizikai analógiával példálózok - eléri a kritikus tömeget, akkor már nem tudja megfojtani őket a konzervatívizmus vagy a középszer. Egy új generáció színrelépésével talán már az élet minden területén meghatározóvá válhat a profizmus. Úgy érzem mindenkinek, aki felelős pozícióban van, ezt kell elősegítenie, akár kockázatokat is vállalva. Mert tényleg nagy kockázat külföldre kiküldeni embereket most, amikor ilyen materiális és önző kultúra alakult ki. A közösségi-kollektivizmus jegyében ugyanis a legönzőbb embertípust sikerült kinevelni Kelet-Európában. Hiányzik az a kötőelem, a Csoóri Sándor által hangsúlyozott egészséges nemzeti tudat. Az ami itt tartja az embereket és felelősséget ébreszt bennük ezért az országért és nemcsak magáért vagy a családjáért. Ezért nagy most a kockázat! - Szomorúan látom, hogy az átmenet első időszaka jelentős részben voltaképpen kicsinyes hatalmi harcok jegyében telt el. Pedig ha a politikusok nem saját önző szempontjaikat helyezték volna előtérbe, ki tudták volna az embereket mozdítani abból az apátiából, amibe az elmúlt negyven év sodorta őket: a "ne szólj szám nem fáj fejem", a "nem megyünk fejjel a falnak", vagy az erdélyiektől származó "lehajló füvet nem éri a kasza", amire a keserves történelmi tapasztalat tanította meg az itt élő népeket. Az emberekben változatlanul félelmek bujkálnak, hiányzik a bátorság, az önbizalom. Lehet, hogy ez így pesszimistán hangzik. Pedig nekem nincs kétségem, hogy a magyar és benne a jászsági nép munkaképes, munkabíró és kitartó, ami változások biztosítéka lehet. Ugyanakkor a sztyeppei gyökerű hagyományok folyományaként nagyon nehezen hajlik a változásokra. A Keletről hozott elemek, a keleti hatalmak tartós hatása nem engedte Kelet-Európában kibontakozni a felhalmozás, a vagyongyűjtés és a vállalkozás szellemét. Tehát ha ezt a munkabírást kombinálni tudjuk egy ügyesebb vállalkozó-készséggel, a kockáztató merészséggel, akkor ez az átalakulás nem lehet megoldhatatlan feladat


1992