AUTONÓMIA, UTÓRENDISÉG ÉS MODERNIZÁCIÓ
Márkus István szociográfus

Márkus István a magyar szociológia és szociográfia egyik nesztora. Munkásságának középpontjában a magyar parasztság kutatásának problémája, az utóbbi években pedig az általa útórendiségnek nevezett társadalomfejlődési fázis elemzése áll. A problémakörhöz kapcsolódó vizsgálatai elsősorban az Alföld különböző részeihez kötődnek. A Jászsággal meglehetősen sajátos módon - szülei deportálása folytán - került kapcsolatba, majd nem egészen rajta múlott, hogy a hatvanas évek végén éppenhogy elkezdett szociográfiája torzóban maradt. Ezúttal - külön kérésére - mégsem erről, hanem a Jászság társadalmának történeti és aktuális problémáiról beszélgettünk.


Ha a Jászság történetét elemezzük, akkor annak középkori gyökerekre visszanyúló privilegizált helyzete - a kunokéval és a székelyekével együtt - jelentősen eltér az ország egészétől. Mi volt a tartalma ennek a privilegizáltságnak?

- Bizonyára helytelen az a közkeletű elképzelés, mely szerint a feudális társadalom mereven kettéosztható, egyfelől privilegizált, egyben uralkodó kisebbségre, másfelől a privilégiumokból kizárt, dolgozó többségre. Még ennél is hibásabb az a felfogás, mely szerint a feudalizmus 1848-ig tartott volna, azóta pedig a kapitalizmus osztálytársadalmával volna hazánkban is dolgunk. Éppen a Jászság esete is mutatja, hogy a képlet kezdettől végig sokkal bonyolultabb.

A középkori előzményekre most nincs értelme kitérni, elég, ha a XVIII. századtól újrainduló fejlődésről beszélünk. Mit jelent ebben az időben az ún. jászkun autonómia, és mit tesz ez a kiváltságos helyzet, hogy akár a jászok, akár a kunok - illetve hát a nevezett térségek lakosai, akárhonnan jöttek is - kívül álltak volna a korszak rendi társadalmán? - Szó sincs róla. A XVIII. század magyar rendisége úgy illeszkedett az ugyancsak rendi szerkezetű Habsburg birodalomba, hogy számos fontos terület, város és társadalmi réteg a birodalmi főhatalom és főhatós g különleges védelme alatt kívül került a rendi szerkezet klasszikus kettősségén, a nemesség és a jobbágyság merev megosztottságán. Ezzel azonban sem a városok és mezővárosok, sem a katonai határvidékek őr-népei, sem a jászok és kunok nem kerültek a rendiségen kívüli állapotba. Csupán annyi történt, hogy nem a werbőcziánus magyar rendi jog, hanem a birodalmi rendiség differenciáltabb kategóriái érvényesültek itt. A XVIII. századi Jászság relatív autonómiája annyit jelentett, hogy a területet és lakóit kivonták a magyar vármegyei szervezetből, viszont ezek a térségek és népek is benne maradtak a birodalom átfogó, ugyancsak rendi szervezetében, ideértve a jogszolgáltatást, a vezető elit kiválasztását és helyi hatalmat, az egyház súlyát és szerepét, s - ami perdöntő - az egyszerű nép alávetett, paraszti állapotát, mely utóbbi alig különbözött más magyar és nemzetiségi térségek jobbágyainak állapotától.

A különbség a Jászság (és más kiváltságos területek) javára annyi volt, hogy a redemptio óta nem lévén itt igazi nagybirtok és közvetlen földesúri hatalom, a paraszti többségű társadalom szabadon terjeszkedhetett és intézhette mindennapi dolgait, mint a jobbágyság körülményei között. Ugyanezért valamivel könnyebb lehetett módos paraszt fiából akár iparossá, akár tanult értelmiségivé válni. De a paraszt és az úr között - lett légyen az úr is a nép iskolázott fia - hasonló volt a társadalmi különbség és az "alapviszony", mint más, nem- kiváltságos tájakon. Alig hihető, hogy Jászfényszarunak vagy Jászágónak valamikor is szélesebb körű és hathatósabb autonómiája lett volna, mint akármelyik alföldi jobbágyfalunak. Jászberényé sem különbözhetett sokban, mondjuk Nagykőrös korabeli városi szabadságától.

Tudnivaló, hogy a rendiség országos megszilárdítását, abban az úri státus kiemelkedését és körülbástyázottságát éppen a XVIII. század hozta meg hazánkban, javarészt a Habsburgokkal 1740-ben megkötött nagy kompromisszum után. Éppen akkor, amikor a Jászság és a Kunság megváltakozott, jó pénzen megvásárolva a Német Lovagrend uralma alóli kiszabadulását, egyben a vármegyei szervezettől való függetlenségét is. A redempciós tagozódás ugyancsak jellegzetes, hiszen a redemptusok számítottak "igazi jászoknak", ők voltak a kiváltságok effektív élvezői. Az irredemptusok már nem tartoztak a kivételezettek sorába, mégsem voltak kirekesztve a kollektív nemesség általános állapotából, amibe a nádvágó szegény ember, a pásztor vagy a szolga is belefért.

Az egész építményt már a XVIII. században is át meg átjárja az értelmiségi funkciók rendszere, amelyben az értelmiségi tevékenység, a képzettség rendies helyet és rangot nyert. A papok szerepe sem egyszerűsíthető le vallási feladatokra: hatékony társadalmi szervezőerőként funkcionáltak. Jóváhagyatták, szentesítették, megszokatták, ellenőrizték, egymáshoz igazították a különféle rendi, illetve rendies szerepeket. Ugyanakkor közvetítettek a felsőbbség és az alárendelt rendek között. Bizonyos mértékig magát az államot is helyettesítették, megtestesítették és képviselték. Egységesen és erősen katolikus tájakon mint a Jászság, ez a szerepkör különösen erős lehetett.

Ennek az egész, sok tekintetben irracionálisnak tűnő, burjánzó státusvilágnak szüksége volt valamiféle legalizálásra. S minthogy a Tripartitum, meg egyáltalán a való élettől eltávolodott jogrend ezt elég kevéssé legalizálta, itt a vallással összefonódó államiság töltötte be ezt a funkciót, aminek szolgálatában a papság mégjobban működött, mint a máshol a nemesi vármegye. Az l867 utáni és az 1945-ig fennálló utórendiség, ennek a félig spontán, félig tudatos egyházi és világi hatóságok által adminisztrált, irracionálisan zűrzavaros, mégis életképes tagozódásnak a továbbélése.

A jászok privilegizált helyzete különös hangsúlyt kapott a XVIII. században, amikor a redemptioban az autonómia szervezőerőként jelent meg. Újra és újra visszatér területük megváltásának igénye, amely a ragaszkodást és az összetartozást egyaránt magában foglaló jász öntudat egyik legfontosabb elemévé vált.

- Ez ismét példa arra, hogy mennyire eltér az ideologikus, a jogászi és a reális magyarázat. Egyben arra is példa, hogy a valóságban ezek fogalmak csak relatíve érvényesek.

A Jászságnak ahhoz képest autonómiája volt, hogy a Kunsággal együtt kivétetett az újjászervezett vármegyei szervezet alól. Autonómiája volt abban az értelemben is, hogy megváltotta önmagát, így nem került nagyobb mértékben földesúri hatalom alá, hanem legfeljebb önmagából alakultak ki kisebbszerű földesúri rétegek vagy csoportok. Ebben a tekintetben autonóm volt. Ugyanakkor egyáltalán nem volt az abban az értelemben, ahogy betagozódott egy országos rendi struktúrába. Abba, amelyben nem önmaga által meghatározott, elvállalt szerepköre volt, hanem azt kellett tennie, amit tennie rendeltetett. A nádor legfelsőbb büntető bírósága és a kebeléből kialakult félig-meddig úri és úri értelmiségi hatóságok sokszor igen diktatórikusan döntöttek, határoztak és alkalmazták vele szemben az országos jogot. Emellett ott állnak a gazdaparaszti és szegényparaszti életformának különböző fokozatai, amelyek édeskevés autonómiát mutatnak fel. Csínján kell bánni a definíciókkal, mert romantikus, utópisztikus és a mai politikára ráhangolt fogalmakkal operálva, könnyen fennáll a tévedés veszélye.

Hangsúlyozom, hogy sem a jász sem a kun autonómia nem zárta ki a XVIII. és XIX. századi társadalom tagozódását, amelyben a parasztság nagy tömegei, beleértve a kisebb-nagyobb gazdák széles rétegeit és különösen a szegényparasztokat, a rendi társadalom alá szorultak, tekintet nélkül arra, hogy volt-e kollektív nemességük vagy sem. Legfeljebb az alászorulás itt egy kicsit enyhébben ment, nem lévén igazi nagybirtok. Ugyanakkor a Jászságnak is kialakult egy saját anyagból szabott, részben bevándoroltakból elő álló úri és úri értelmiségi felsőbbsége. Ez annyit jelent, hogy jóval a jászkun kerületek közjogi önállóságának megszüntetése előtt betagolódtak a korabeli magyar társadalomba. Ki kell emelnem viszont a Jászság egyik különlegességét, amelyet elsősorban Fodor Ferenc kitűnő monográfiája bizonyít. A Jászság eszerint olyan értelemben volt szabadparaszti, hogy nem nyomorította meg külön egy jobbágyosító, robotoltató, az élet mindennapjaiba úri érdekből beavatkozó hatalom. A parasztság itt bizonyos értelemben a maga útján fejlődhetett. Bizonyos mértékig öntörvényű volt, ennek tudati tükröződését nevezhették jász öntudatnak is, ami keveredhetett a gazdaöntudattal. A kényes és valószínűleg bizonyos mértékig az úrnélküliséget hangsúlyozó, önelvű gazdalét öntudata azonosult a fejekben azzal, hogy mi jászok (és kunok) voltunk és azok is maradunk. Hangsúlyozom, hogy a mai polgári autonómia értelmében azonban semmiképpen sem voltak autonómnak tekinthetők.

A Hármas Kerület önállóságának elvesztése, a megyerendszerbe való betagolód s azonban mindenképpen érzékenyen érintette a tájat. Jászberény és a környék lehetőségei korlátozottabbá váltak, amit a helyi politika és a köztudat lényegében mindmáig sérelmesnek tart. Ezzel szemben bizonyos szerzők ezt az eseményt úgy kommentálják, hogy a konzervatív, a feudális, idejétmúlttá vált kerületi rendszert, modern, polgári közigazgatással váltották fel. Mennyire ért egyet ezekkel a véleményekkel?

- Ami a vármegyét illeti, itt vissza kellene menni a centralistákig, akik a központosítást mint a modernizáció elengedhetetlen és korszakosan érvényes útját-módját pártolták, akarták és üdvözölték. A vármegyét viszont az avult érdekek konzervatív védelmezőjének tekintették és tegyük hozzá, nem ok nélkül. A táblabíró világhoz képest egy európai típusú department rendszert pártoltak. Olyan, a központosított hatalomnak alárendelt egységekben gondolkoztak, amiben a megyék rendi, úri, középnemesi vezetésű autonómiája végre megtöretik és ezzel megnyílik a haladás útja. A departmenekben már lehetett volna folyókat szabályozni, a megyehatárokat átlépve végre célszerűen területet rendezni. Nem is szólva a követelményként jelentkező vasútról, ami ugyanezért nem fért bele a vármegye rendszerébe.

A kérdés további részére inkább sejtéseim vannak. Ezek egyike az, hogy az ilyen sokáig létezett félautonómiákban, mint amit a "kerületek" jelentettek, erős érdekviszonyok alakulhattak ki. Kikupálódhatott egy elit, többnyire jogtudó, iskolázott vagy földbirtokkal rendelkező, illetve a földbirtokot és a jogtudást összehozó, egybeolvasztó réteg. Néhány tucat família, amelyik persze egyáltalán nem rémuralmat gyakorolt, mert Magyarországon ilyen nem volt. De azért ez a réteg megtanulta a maga jogait előjognak értelmezni és ekként örökíteni. Nos egy modernizációra törekvő gazdaságpolitika képviselői közül sokan voltak, akik akár a székely, akár a jász-kun, akár még a mezővárosi autonómiának a tradicionális formáit is elavultnak és konzervatív érdekek feleslegessé vált eszközének fogták fel.

Maradjunk még a modernizáció és a konzervativizmus kérdéskörénél. A Jászság esetében ez annyit jelentett, hogy a privilegizált helyzethez való ragaszkodás szembekerült a modernizációval. Az említett kis autonómiák, kisgazdaságok és a középbirtokok tulajdonosai féltették a földjüket és igen nehezen engedték ide a vasútat, ami konzervativizmus közismert megnyilvánulása a tájon? - Netalán a modernizációval szembeni fenntartásos magatartásoknak racionális, megfontolásra érdemes elemei is akadtak?

- Ezt is inkább sejtem mint látom. Kétségtelen, hogy a vasúttal meg a modernizációval szembeni közparaszti ellenállásnak racionális alapjai is voltak. Jól kialakult formái éltek ugyanis a majdnem önellátó gazdasági létnek, s ez a létforma joggal féltette önmagát. Tehát nem hiszem, hogy pusztán azért féltek volna, mert a földjüket elveszi a vasút. Egyszerűen tartottak a modern világtól, tudatosan és kevésbé tudatosan a világgazdaság betörésétől és versenyétől. Például már a közlegelők felosztásával szemben is meglehetősen nagy ellenállás volt országszerte, ami Jászságban is megnyilvánult.

A modernizálás fő kérdése hosszú ideig az állattenyésztésre alapozott gazdálkodás megszüntetése volt. Azé a gazdálkodásé, amely aránylag kevés közvetlen munkát igénylt és bizonyos biztonságot nyújtott. A jószágot tőkévé is lehetett tenni, vásárra lehetett hajtani akármilyen messzire, ahol elkelt. Ezt az életformát felcserélni egy olyannal, amelyben az időjárás sokkal nagyobb mértékben úr, kockázatosabb. Nem is beszélve arról, hogy a kinek-kinek jutó föld terjedelme: eleve rétegképző erő. A korábbiakhoz, a megszokotthoz képest nagy különbség támadhat emberek között. Nem mindegy hogy valakinek 30 vagy 40 holdja van, vagy éppen csak 5, és eközben az önellátásra való visszahúzódás tömeges lehetősége is elenyészik.

A XX. századi kis és kisközép-paraszti árutermelő gazdálkodásra való átállásra ez a társadalom éppen rendies szerkezeténél fogva sem volt felkészülve. Véleményem szerint ez az alapkérdés. A manapság sokat emlegetett, de ritkán olvasott Hajnal István az Osztálytársadalom című, a magyar századvégről írt kiváló tanulmányában kimutatta, hogy a rendies konzervatív formák között a szegényparasztságnak is megvolt a maga helye. Most ez a hely megsemmisült. Részben azért, mert számuk nagymértékben felduzzadt, a demográfiai robbanás történt, a társadalomnak pedig nem volt arra szerve, apparátusa, és persze figyelme sem, hogy mit kezdjen ezzel az új szegényparaszti osztállyal.

Itt jegyzem meg, hogy a probléma levezetésére nagyon fontos és nagyon pozitív példát mutatott a Jászság a maga nagy kirajzásaival. Magam ezzel Nagykőrösön találkoztam először, amikor kiderült, hogy az eredeti református törzslakosság lassacskán a korábbi létszáma alá olvadt. Ezzel szemben a népesség növekedése a XIX. században kívülről, katolikus vidékről és elsősorban a Jászságból jött. Kiderült, hogy a Jászság egy roppant népesség tartalék-medence, amelyik az Alföld első, második, harmadik vagy nem tudom hányadik benépesítésének forrása, legfőbb mozgatója, kétkezi munkása, haszonélvezője a maga sokgyerekes, roppant szorgalmas és nagyon tanulékony családjainak tízezreivel. Ezek a tanyásként, felesként, később meg bérlőként megtelepedett jász családok benépesítették a tanyavilágot. A tősgyökös református nagykőrösi, kecskeméti gazdák jórészben megmaradtak a városban és ezeken a szolgáló népeken át folytatták tanyai gazdálkodásukat.

Külön fejezet ebben az intenzív kultúrák elsajátítása és meghonosítása, amiben az Alföld különböző részeire, a Duna-Tisza közére kirajzott jász népnek jó része volt.

Itt érzem az egyik legfőbb vizsgálnivalót. Ahogy a Jászság megtelt és a kirajzások nyomán más területek is megteltek, újabb tízezreket már nem tudtak felszívni. Az árugazdaság, az adófizetés kényszerűséggé vált és közben megmaradt a nagy létszámú sok gyerekes család, mint egyik alapforma a Jászságban. A Jászság a többitől, érzésem szerint, sok tekintetben elütő változata a magyar parasztságnak, amelyben éppen a sokgyerekes család megfeszített, sokirányú állattenyésztő, kertészkedő és iparoskodó intenzív munkája válik tömeges és jellegzetes életformává.

Mindehhez sajátos módon kapcsolódott a babonákkal és szokásokkal átszőtt paraszti-népi vallásosság. Jászberényi emlékeim is arra utalnak, hogy szerették ha köröttük van egy zárda vagy kolostor. Kedvükbe jártak papjainak, hogy azok a szertartásokkal megtegyék a magukét az élet megszentelésének érdekében. Tekintélyt is élvezett a papság. Egymás közötti viszonyokban is élt a vallás. Kötelező volt, mert az apáik meg az anyáik is így csinálták, erre neveltek őket. Nem állhattak volna meg a szomszédság előtt, ha el nem mentek volna a templomba.

Összefoglalva, előttünk van egy sajátos, önmaga gazdasági dinamizmusát erősen átélő és ugyanakkor vallásos etnikum. És nem azért mert autonóm lenne, nem azért mert jásznak született és jásznak hal meg. (Hiszen mindez a Kunságra nem érvényes! - Mert ott se sok gyerek, se szorgalom ilyen értelemben.) Éppen azért speciális, mert bizonyos mértékig önelvű kisparaszti tömegfejlődést valósított meg, amely így felelt a kor kihívásaira, így reagált az őket ért hatásokra.

A hazai modernizáció egyik sokat vitatott - a tájon is érvényesülő - speciális alkérdéséről szeretném véleményét kérni, nevezetesen a zsidóság szerepéről. Beilleszkedésüknek a Jászságban élő idegenekkel szemben megfogalmazott fenntartások, azokat "gyüttment"-nek nevező gyakorlat miatt különleges akadályai lehettek. Néhány csúcsteljesítmény azonban bizonyítja, hogy a zsidóság mégiscsak alakítója volt az itt élő emberek életszemléletének.

- Amikor én a Jászságban jártam a hatvanas években, akkor ez nem volt igazán élő probléma. Hipotetikusan mégis azt mondhatom, ha egy nép ennyire kompakt, ennyire katolikus, ennyire önérzetes a maga módján s amelynek eredeti szokásai és erkölcsei az árugazdaság világán kívül keletkeztek, annak komoly fenntartásai lehettek az árugazdaság exponenseivel szemben. Azokkal, akik ráadásul nem is keresztények, tehát eleve gyanúsak. Az ilyen körülmények között megjelent és lassanként megtelepedett a zsidóság ezért is sokáig megmaradt gettószerű állapotban. Ha utóbb kitört, akkor egyrészt a vagyon, másrészt a tanulás útján tehette.

Ez is meglehetősen nagy kontrasztot jelentett a kisparaszttal szemben, akinek öt gyereke közül legalább négy ugyancsak kisparaszt lett. A négy elemis paraszt számára nem volt iskola, amely műveltebbé tette volna. A paraszt nem tanulta meg, hogyan kell a pénzből tőkét csinálni, de még a parasztból lett iparos sem. A jász paraszt fogta magát és elment a nagykőrösi tanyák közé tanyásnak, felszerelte gyerekét egy-két lóval, tehénnel, hogy az már bérlő lehessen. Pedig ekkorra a pénz forgótőkévé is vált, kamatozott, át lehetett váltani iskolázásra, tudásra, a gyerek taníttatására és tudni kellett nem sajnálni az erre szolgáló összeget. A zsidóság egy része valóban tisztában volt azzal, hogy a tudásba fektetett tőke visszaszolgál. Nem a gyerek adta vissza, de visszakapta a család rangjával és öntudatával. Amikor kiderült az, hogy a pénz meg a tudás az kiemelheti az embert, azért a Monarchiában, mert az értelmiség útja az egyetemeken át megnyílt az ügyvédi, az orvosi és más úri státusok felé.

Végül időben most nagyot ugorva, az 1940-es évek végén, az 50-es évek elején mégiscsak berobbant ide a modernizáció. Igencsak váratlanul, méghozzá meglehetősen brutális módon. A deportáltak által épített, hadicélokat szolgáló Hűtőgépgyár abszolút tájidegenként került ide, a későbbiekben viszont nagyon is beleszervesült a tájba. Méghozzá úgy, hogy tulajdonképpen a gyár alakított ki magának egy sajátos világot. A centralizált közigazgatás mindenféle helyi autonómiát megfojtott, eközben a Hűtőgépgyár élve az adódó lehetőséggel nagyívű pályát futott be. Számomra mégis úgy tűnik, hogy a megjelent a modernizációt meglehetősen nehezen tudta megemészteni ez a népesség.

- Nem tudom pontosan lemérni, hogy ezt az életformaváltást miként tudta átélni ez a nép. Tudok négy vagy öt családot akik egy nemzedékváltás során megtalálták helyüket a Hűtőgépgyárban. Azt hiszem, magát a gyárat és a gyár különféle jászsági alegységeit megszerették az emberek. Legalábbis nekem azt mondták és valahol a Gorjanc Ignác is így nyilatkozott. Mindenesetre az volt a benyomásom, hogy néhány év átmeneti zűrzavar elteltével ez a váltás megtörtént. Gorjancról egyébként érdemes lenne monográfiát írni. Ő azért tudott nagy emberré válni, mert a szakemberek jó kiválogatásával egyszerre bizonyult szerencsés kezű gazdasági vezetőnek és ugyanakkor egy kegyes patrónus nagyúrnak.

Ezzel visszakanyarodunk az előbbiekben érintett utórendiség problémájához. A gyár itt valóban nagyhatalommá változott és patrónusa lett számos dolognak: a sporttól a kultúráig, a csecsemőgondozástól a kórházak felszereléséig. Az az érzésem, hogy a modern és nem modern ipar behelyeződése a magyar vidék adta társadalmába, az több okból erősen utórendi jellegű volt és maradt. Olyan, amely újabb függési viszonyokat teremtett. Kialakult a nem egyérteműen örökölhető, de mégis sok tekintetben öröklődő előjogok és az előjogoktól való megfosztottság több tagozatú rendszere.

Ez oldottabb, mint a feudális alapzatú, ebben van mobilitás, van választási lehetőség, a következő nemzedék máshonnan indul el, de mégiscsak függőségi rendszer... Ez nem egyedüli magyar jelenség, hiszen eléggé közismert, ahogy Japánban a feudalizmus alapszövete átnőtt a kapitalizmusba. Ott az ipar mindenütt átvette a föld szerepét és az emberek egy idő után nem a földhöz, hanem a vállalathoz lettek hűek. Ugyanott a segédszemélyzet felügyel és tisztes megfélemlítéssel engedelmességben tartja az emberek tömegét, akik egyébként erre hajlanak is, hiszen így vannak nevelve. Nálunk megannyi hasonlóság ellenére, mégsem egészen ez érvényesült. Mert itt kiépült a második gazdaság és a szabad munkahelyválasztás gyakorlata. Az alulról kiinduló rejtett bérfelverési, korrigálási mozzanatok, belejátszottak ebbe, átformálták ezt a rendszert.

Mára viszont újra kiéleződött ez a probléma és ez életbevágóan fontos kérdés. Annyi munkahely esik ki, hogy újra fennáll a refeudalizálódás esélye, rengeteg ember kerülhet függő helyzetbe. Ettől pedig hatalmasabbak lesznek a kishatalmasok mint eddig voltak. Ebből valószínűleg egy új struktúra fog kialakulni, amelyben újra fognak éledni a személyes függésnek való alárendelődés mindenféle formái. Legalábbis ez az egyik tendencia.


1992