Szülék, ‘s haza reménye, nemes tanuló ifjuság!

 
Öröm, és fájdalom járja át keblemet, midőn jelenleg körötökbe lépek. Öröm, ha megbízatásomat tekintem; fájdalom ha meggondolom, hogy azt csak részint, csak félig engedé teljesíthetnem az irígy sors. Keresik szemeim, és nem találják díszsoraitokban a’ jeles, a’ mindnyájatok által szeretett társat, kinek kell vala főkép e’ mai nap’ úgy tisztességében, mint örömében osztoznia; kinek én, si qua fala aspera rumpat, a’ haza és nemzeti literatura tisztelt férfiai - egy igen nemes czélra, a’ fiatal elmék ébresztésére, általok a’ literaturának új jeles művekkel gazdagítására összeállott, ‘s nevét a’ magyar hon egyik halhatatlan fiától kölcsönzött társaság - nevében diadalkoszorút valék mai napon ifjú szög fürtjei közé tűzendő. De világosabban kell szólanom. Harminczan víttak az ország’ különböző részeiből, mindnyájan minden szépért, jóért lángzó keblű, mindnyájan a’ honi nagy tetteket, velök, ha lehet, magok nevét is örökítni vágyó lelkes ifjak, az idei, előttetek nem ösmeretlen Kisfaludy-jutalomért, köztök közőletek is többen. Sokan érdemeltek a’ nemes küzdők közől különösebb dicséretet, helyeslést mindnyájan a’ szép pályára keltökért, jutalmat ketten, iskolánk nevendéke ‘s társatok mindegyik, Nagy Imre és Szilágyi István. A’ társaság, mint tagját, és talán mivel gondolá, miben nem is csalatkozott, hogy minden előmenetel, mellyet a’ nemzeti literatura mezején tesztek, és így társaitoknak is azon közelebb aratott babérja senkinek nagyobb, bensőbb örömöt nem okoz, mint nekem: engem, javatokért, becsűletetökért buzgó, a’ ti ártatlan örömeiteket, mint magáét tekintő, szíves barátotok -’s legrégibb oktatótokat bízott meg, hogy néktek az örvendetes eredményt, ifju társaitoknak rátok is fényt sugárzó diadalát, hírűl, nékik nyert diadaljeleiket általadnám Én valék az első, kit, - három nappal későbben, mint anyagi és szellemi előhaladásunk’ gyűlhelyén, hazánk fővárosában, a’ tudós bírák ajkáról elhangzott az itélet - édes örömmel; én az első, kit mondhatatlan fájdalommal lepe meg a’ vett tudósítás. Ó mert kinek én, ha napjait nem hosszabbíthatám, szomorú enyésztét legalább olly örömest szerettem volna e’ hírrel földerítni, az annyi szépet nagyot igérő lelkes ifjú, szeretett Nagyunk nem vala többé! A’ hosszabb időkre, jobb sorsra méltó, alig megkóstolhatva az élet’ örömeit, nemes törekvéseiben, fenszárnyaló szép reményei, égi bájos álmai közepett, a’ haláltól meglepetve, a’ múlt január 31-dikén, és így csak 9 nappal elébb, mint az ő megkoszorúztatását a’ fővárosból hozó hírnök megérkezék, mi előtt 22-dik évét betölthette volna, végbúcsút vőn tőlünk; kihűlt, ‘s most már hideg sírban nyugszik a’ hő kebel. Ó csalárd emberi remény! hiú, hasztalan emberi törekvések! Igy hanyatlik el gyakran, inaiban erővel, tűzzel teli keblében, pályája felén innen, a’ gyors futó! ‘s ki vészt nem sejdítve, vígan száll az élet’ nagy tengerére, a’ gondtalan hajós, mielőtt partot, mielőtt czélt érhetne, hűtlen sajkájával egyszerre hullámsírba dől! ‘S im kettő helyett most én csak egynek nyújthatom a’ pályabért. Nagyunk nyeré az első jutalmat, e’ bilikomot, mellyet kezemben tartok. Ennek kell vala az eddig mertért jutalmúl, ennek, hogy ezután többet, nagyobbat merjen, ösztönül szolgálni boldogultunknak. De mielőtt általvehette volna, neki már menyben volt hazája, ott pályabére, hova földi öröm, földi ösztön nem hathatnak, hol neki azokra többé semmi szüksége. Fájdalomtól rontsolt szívvel kelle tudatnom a’ társasággal, hogy megbízásának reá nézve immár nincs helye; és - mivel esetet, mint ez, feledett, vagy nem akart feltenni, tehát róla nem is rendelkezett előre a’ társaság; ‘s hasonló esetben magyar academiánk a’ nagy jutalomróli rendelkezést magának világos szavakkal fentartani jónak látta - keseredett szívvel kérdésbe tennem egyszersmind azt is: mi történjék a’ csak őt illető, de fájdalom! őt többé nem érdekelhető pályadíjjal! ‘S mit gondoltok ifjú társai, baráti a’ hamar elköltözöttnek! minő hatást tőn a’ társaságra, midőn februar 18-diki gyűlésében az én szomorú tudósításom, ‘s az ő, - bővebb ismertetés végett tudósításomhoz csatolt - saját, előttetek ismeretes Hattyúdala ez a’ sokat szenvedett, szenvedései’ közel végét érző ifjú kebelnek, már már kékűlő ajkakon forró ömledezése, felolvastatott? „Nem maradt szem szárazon” igy ír egy lelkes barátja az ifjúság ‘s nemzeti literaturánknak, tisztelt barátom nékem, tagja a’ társaságnak, ‘s azon ülésben tanúja és részese a’ köz legmélyebb megindúlásnak. ‘S a’ társaság maga, azon kevésből is, mit elhúnyt barátunk eddig tehete, méltányolni tudva, mit bírt, mit vesztett benne, érzékeny fájdalmát jelenté válaszában kora halálán, fájdalmát annyi szép reménynek, literaturánk, költészetünk’ nagy kárával, az ifjú iróban végkép’ enyésztén. „Szép tehetség’ jeleit mutatja a’ koszorúzott munka, és Hattyúdala egy valóban költői lélek’ megkapó ömledezése. Ő dísze fogott volna lenni költészetünknek, ‘s ez kettőzi a’ szomorú érzést, mellyel őt közőlünk kiragadva tudjuk: „ezen kifejezésekkel él korunk nemzetünk’ dicsekvése, maradandó dísze, hazánk koszorúzott regényírója, a’ társaság’ közelebb választott új igazgatója, hozzám e’ tárgyban intézett levelében, melly egyszersmind a’ társaság’ azon határozatát is hozá: a’ nem nagy, de egyedűl érdem tekintetéből oda itélt emléket adnám által a’ boldogult örököseinek, kiknek joguk van olly emlékeztetőhöz, melly némi, bármelly kis részben is, vígasztalhatja keservökben. - ‘S kinek nagyobb keserve? tehát kinek több joga a’ vígasztaló emlékeztetőhöz is, mint neked, rokon keblű, egyetlen idősb testvére, pályatársa, utolsó lehelletéig hű barátja, tanács- és segédnyujtója, mindene?! Vedd tehát e’ téged teljes joggal illető örökséget! vedd e’ drága emléket! Könyeket fog az, hiszem, nem egyszer, keserű könyeket fakasztani szemeidből, de ugyanaz meg is vígasztalni, könyeidet megédesíteni, eszedbe juttatva: hogy annak, a’ kit te siratsz, kire egyébiránt napja itten lehúnytával csak egy szebb élet’ hajnala derűlt, ha rövid volt is, de dicső, földi pályája. És ti őt már annyiszor visszasohajtott társak, barátok! szenteljetek még egy pár könyet a’ korán, de győzödelme’ közben dicsően enyészett pályatárs’ emlékezetének; ‘s az ifjúi részvét e’ szent gyöngyeivel szemeitekben, tegyetek fogadást, hogy küzdeni fogtok hévvel és állhatatossággal, mint ő: ‘s akkor rátok is vár a’ pályabér. -

E’ másik, kezemben lévő serlegen - mellyet egy, mint hazafi és író, minden hon és literatura’ baráti előtt tiszteletben álló férfiú, egyike azon, nyelvünk, nemzetiségünk, szellemi kifejlődésünk’ ügyét szívén viselő szép lelkű hazafiaknak, kik a’ többször említett Kisfaludy - Társaságot kezdetben alkoták, jelenleg fentartják, magyar academiánk’ egyik igen munkás tagja, ‘s ez idő szerint érdemteljes titoknoka, rendkivűl tett fel a’ lefolyt évre másodjutalmúl; e’ serlegen, mondom, Szilágyi István társunk’ neve áll, mint győztesé. Jer azért kétszer szerencsés ifjú! szerencsés győzelmedben, szerencsés hogy annak örömét is, nem, mint oldalad mellett idő előtt összeroskadott pálya -’s diadaltársad, velünk együtt éldelheted, jer fogadd kezemből e’ díszkehelyt, mellyet elébb az egész haza’ színe előtt örömtelve neked itélt, ‘s most szerencsekívánásai mellett, illy fényes gyülekezet, rang, személyes érdem által kitünő férfiak jelenlétében, általam nyújt a’ tisztelt társaság, jutalmúl azért, mit eddig tevél; serkentésűl, hogy jövőre többet tenni törekedjél a’ honi irói pályán, nehézségek elől vissza nem rettenve, tapsoktól el nem szédítve:

Nemes tanúló ifjúság! Előttetek a’ buzdító szép példa. Ime soraitokból egyszerre ketten győztesek. Soraitokban díszlett egykor az ifjú férfi, ki feljebbi, ki az előtti esztendőben, kétszer egymás után, ugyan ezen jutalmat kiküzdte. És így három év alatt - mióta áll a’ legnemesebb, fiatalokat dicsőitő vetélkedés, mellyet egy elhúnyt, sokat, bár nem soká hatott páratlan hazafi ‘s lelkes író varázs neve, ‘s élő barátinak, nevéhez kapcsolt, becsesb mint nagyobb jutalmai ébresztének - már négy babérkoszorú, tehát minden a’ költői osztályban nyerhető jutalom, nyerve mind, iskolánkból vagy nem rég, vagy még ki sem kelt társaitok által, nyerve nyilván mind azoknak élénk részvéte, helyeslő, egyszersmind lelkesítő tapsai között, kiknek rég hazafi ohajtása volt: bár ezen szépen virágzó, legnagyobb tiszta magyar ajkú főiskolában, Róma és Hellas ízlést ‘s elméket formáló nagy classicusai mellett, átaljában több figyelem fordíttatnék a’ hazai nyelv ‘s literaturára. Ime most tettel bebizonyítva: hogy a’ réginek szerelme nem oltotta ki hazafi kebleitekből az újnak, a’ nemzetinek sokkal természetesb, mindenen felülállni tartozó, czélra egyedűl vezető szerelmét; hogy a’ kor’ előre haladásával előre törekedtek ti is; ‘s hogy minden tisztelet mellett, mellyel, mint kell, ama régi nagy példányok iránt viseltettek, azokat, illő méltánylással, hazánk minden el nem fogúlt, értő férfiai, minden virágzó nemzeti literaturával bíró mívelt népek példájakint, csak eszközül, nem czélul tekintitek. Rajtatok függnek a’ haza’ szemei. Törve társaitok által az út. Haladni ezen kettős kötelességtek; vesztegelni kettős szégyen, kettős, hon és iskola elleni árulás lenne. Előre tehát a’ megkezdett pályán, előre ifjú barátim!

Előre ifjú hazafiak!

Tekintetes Curatoratus! iskolánk, ecclesiánk, városunk’ nagyérdemű őrállói! ezen főiskola’ minden helybeli jóltevői, pártfogói! Eleven részvételteket mindenben, mi ezen fő iskola’ javát, becsűletét illeti, avagy csak ezen mai ünnepélyünkre illy szép számmal felgyülekezéstek is eléggé mutatja. Mit is várhatánk egyebet tőletek? Nem a’ ti, szent vallásunk, és isten dicsősége mellett buzgó őseitek, hivatalbeli derék előzőitek alapíták-e, ‘s tartották tudományos intézetünket, százados viszontagságok közt, hanyatlás nélkül fenn? Nem vagytok-e ti azoknak utódaí? örökösei dicsőségöknek? ‘s már csak ennél fogva is - ha hozzájok méltóknak látszani, ha őrállói, ha polgári tiszteteknek megfelelni akartok - kötelesek, nem csak avúlni, sülyedni nem engedni, mit ők annyi áldozattal, gonddal építettek, hanem a’ haladó század’ lelkével, a’ kor’ kivánatival összehangzólag, újabb fényre, koronként feljebb, magasb, kitünőbb polczra emelni? Hogy ti magas hivatástokat nemcsak értitek, hanem szemeitek előtt is tartjátok, tetteitek hirdetik; hirdeti oskolánknak, az újabb időkben, a’ ti hatalmas közremunkálkodástokkal is; akár belső elrendezését, akár a’ külső díszt tekintjük, szemlátomásti növekedése, szomorú düledékeiből újra pompásabban felépűlte. Szívünk’ mélyéből keletkezik tehát azon ohajtás: tartsa meg isten hasznos élteteket, tartsa meg buzgóságtokat. Buzgóságtokért mi, mit hálánk’ nyilvánítására egyedűl lehet, tenni, szent kötelességünknek tartandjuk; ‘s mi lehetne ez más, mint szíves erős akarat részünkről: megszerezni, a’ mennyiben mi rajtunk áll, számotokra azon legédesben jutalmazó örömöt: hogy ezen főoskolát, melly tiétek legközelebb, a’ mi kormányzásunk, ‘s a’ ti folytonos pártolástok alatt, naponként öregbűlni, gyarapodni lássátok, úgy a’ tisztességes tudományokban, mint az ezeknek igaz becsöket megadni egyedűl képes isteni félelem, tiszta feddhetlen erkölcsben.

Nagy tekintetű úri gyülekezet! hon és tudományos míveltség’ díszei, baráti! minden rendű rangú tisztelt jelenlévők! kik magatokat megalázni, igen becses jelenlétetekkel e’ mai nap díszét, ünnepélyünk’ fényét, a’ jutalmazottak’ örömét, jutalmaik becsét nevelni kegyesek valátok, fogadjátok figyelmetekért, melly nem annyira irántunk, iskolánk oktató-kara, reményteljes ifjú polgárai, mint a’ honi literatura, tehát maga a’ hon iránt mutatott figyelem: fogadjátok mondom figyelmetekért hálás köszönetünket; de fogadjátok egyszersmind azon társaságnak is, mellyet nekem ez alkalommal képviselni szerencsém vagyon, sőt fogadjátok az egész hon’ hálás köszönetét is általam; ‘s mielőtt innen távoznátok, kívánjátok velünk együtt hazafi lángkebellel: éljen és emelkedjék Austria’ védszárnyai alatt a’ magyarhon! éljen hazánk szelíd atyja, felséges urunk királyunk! virágozzék napról napra szebben, ‘s terjedjen ápoló gondja ‘s atyai kormánya alatt, őseink’ legdrágább hagyománya, nemzetiségünk’ palladiuma, nyelvünk! éljenek, kik ennek, a’ saját honjában szintekkorig száműzöttnek, pártjára kelvén, megpolgárosíttatását végre, küzdve annyi akadály, küzdve annyi előitéletekkel, kivívák! éljenek, kik a’ haza’ szent oltárára nyujtott áldozataik, névszerint, kik a’ már eddig is sokat tett, ‘s még többet igérő magyar academia, ‘s annyi más a’ nemzeti nyelvre, életre kisebb nagyobb hatású társaságok, egyesűletek alapítását! - éljenek, kik a’ nemzeti literatura eddigelé tövises, jutalmat sem nem igért, sem nem adott mezején lankadatlan munkálva, tudós fáradozásaik, írás ‘s szónoklat által nyelvünk, literaturánk jelenlegi virágzását eszközlék! éljen nyelvünk’ e’ bajnokainak - meddig az általok hosszú álmából felrázott nemzet örökre el nem szenderűl; ‘s ezt isten sohane adja! - éljen mindnyájoknak túl a’ síron is áldott emlékezetök!