|
NAGY
IMRE’ EMLÉKEZETE.
A’
KISFALUDI TÁRSASÁG’
ÉVLAPJAIBÓL.
Nagy
Imre, kit a’ költői
versenyen épen akkor tapsolt meg Pesten a’ részvevő közönség, midőn
hidegűlt
tetemeit baráti kora-sírjához kisérék: Kun Kisújszálláson született,
februariusban 1817. Alsó iskoláit itt és pedig a’ költészetnek
különös
szeretetében, a’ felsőbbeket Debreczenben végezte jeles előmenetellel.
Egyike
volt ő az ottani collegium’ azon derék növendékeinek, kik Péczely,
József,
Debreczen halhatlan érdemű egyik tanitójának buzdítása és vezérlése
mellett, a’
magyar literaturával megismerkedvén, nemesebb izlésű művek’ alkotásában
gyakorlák ifjúságokat. ‘S így poëtai zsengéit a’ tizenhat évű
próbálkozónak a’
Péczely’ Lantjában olvassuk 1834
és 1835-ben. A’ bizodalom, mellyet készűlete ‘s erkölcsei
iránta
tápláltattak, okozá, hogy az 1839-iki tanodai évre a’
költészet’ rendes
tanitójává neveztetnék; de mi előtt hivatalát a’ közelebbi Novemberben
elkezdhette volna, régi baja, a’ köhögés, nagyobb mértékben megújúlt,
‘s ennek
következtében egész életműsége annyira megromlott, hogy kéntelen lenne
fölmentetését kérni. Az előljáróság, irántai gyöngéd kimélésből, csak
ideigleni
oktatóval pótlá helyét, igy akarva a’ taníthatáshoz fennhagyott
reménnyel
nevelni, erősítni reményét az élethez. De ő e’ kiméletnek hasznát nem
vehetve,
minden megtartására fordított gond mellett is csakugyan idő előtt
elhala január 31 1840, miután a’ Kisfaludi Társaság költői első
jutalma
nehány nappal
elébb neki itéltetett. Kevéssel halála előtt írta a’ végűl közlendő Hattyúdalát, mi, költői hivatásának ujabb bizonysága,
az
irodalom minden barátinak csak sajnosabbá tevé kora elvesztését.
Tetemei azon
sírkertben nyugszanak, mellyre több, a’ hazai irodalomban becsre kapott
néven
kívűl, a’ Csokonaié, nem múló fényt
terjeszt. Sírtábláján következő versek olvashatók, Losonczy Lászlótól, barátjai egyikétől, épen attól, ki
helyettese,
utóbb követője is lőn hivatalában:
Ifjú! a’ ki játszi
képzeletnek
Fencsapongva
röpkedsz szárnyain,
Szállj le, ‘s nézd e’ hantok
kit temetnek,
Nézd
ki nyugszik e’ sír álmain.
Nagy Imre, hajh! hon ‘s Múzsák reménye:
Nem szánta őt a’ sors’ durva
kénye.
Lelke tűz volt; szíve
lángzatában
Hőn
ölelte a’ természetet;
Szállt magasra ömledő
dalában
Mint
királyi sas bérczek felett.
Ah de hervadt, ‘s lassú
hervadása.
A’ szabad szívnek szűk
hantot ása!
‘S Múzsa ‘s testvér míg nyög
sírja mellett:
Atyja
távol önti könyeit.
Hű lelkek! hagyjátok a’
keservet;
Csak
kiszenvedt része hamvad itt:
Lelke húnyt anyjához szállt
az égbe,
‘S dalja olvad sphaerák’
zengzetébe.
A’ „Lant”ban
(1834-35)
‘s Athenaeumban (1840) megjelent darabjain kivűl, számos verse
hever
kéz-iratban. - - Ohajtjuk, hogy testvéri vagy baráti kéz minél előbb
közzé
tegye a’ korán elhúnytnak becses hagyományait; ő költő volt, ‘s dalai’ olvasása még sok keblet
melegíthet.
-
|
|