Örök hómezőben

Tebenned bíztak, ha a hold öntött kerekén gurigázott; éjféli csókjaik lövészárkok sarában égtek. Fejük felé négy lovas lépett. Kapcájuk bűzlik, kondul a félhold, koponya-mezőben kinyílott a vérfolt, csontjuk hó alá loptad. Uram, sokat hajoltak. Föld a sisakokban, föld feszül a szájba, arcuk a Don folyó medrébe ásva. Koponya-erdőben, világ-temetőben, szélfútta magyarok örök hómezőben.

  Búcsúzóul

letépem ezt a holdas éjszakát, miközben ajkam rózsaszínből kékre vált Gondolok rád szerelemcsütörtökön, lusta hétfőn; szeleket hozok, nyáron fuvallatost, télen meleg délit, kötök neked zoknikat, réklit, küldök megértést, álomszabadságot, fenyőillatot, vasalt lepedőket s szerzek egy jobb szeretőt árva szeretődnek.

  Bruttó

Arcomat mindig feladtam, mosolyom kitakartam, simító kezem letörött, öklöt szereztem harcban. Szívemet tőből kitéptem, de újranőtt és játszott, dúdolt keserves dalokat és sokkal szebbnek látszott. Sorsomat pénzért árultam, semmim nem maradt, látod? Visszhangos, szélbő utakon elragadott az átok. Így éltem jókat, rosszakat, s akár rég, most se mérek: ennyit adtam, ennyit kaptam, nem nőtt szívemen kéreg.

  Ideje lenne

Lesütöm fekete szemem - karám mögött a ménes - kapáló lábak szívemen, lesütöm fekete szemem. Elfojtom torkom szavaim - harang hallgat a tájban - eső jön, szél fúj, havazik, elfojtom torkom szavaim. Megkötöm két jó lábomat - nem kószálunk az égig - azért az utak, várjanak, megkötöm két jó lábamat. Ideje lenne vallani - kezem magasra tartom - ne szeresd tenger partjaim, elbuktak forradalmaim.

  Az este

Az este, lehunyja szemét a tengerekre. A víz felett, a víz alatt, cetek és delfinek alszanak, alszanak, mint békés határok túl az Óperencián. Ahogyan kicsi lánykoromban, elringok én is álmaimban. Nem fröccsen vér és fájdalom, átlátok most a dolgokon. Homlokom mögött tiszta tudat, bejárok minden életutat, mely álmos tenyerembe vésetett. Forrással táncolok, fenyvesekben suttogó puha szélkutyákkal vígan gabalyodva, leviháncolok, hegyről a dombra. S az alkony fényein átsejlő este, lehunyja szemét a tengerekre.

  Kései kérdés

Az este eszembe jutottál s akkor hasított belém a gond, az édeni: mondd, csókolóztunk mi a hitvesi évek megmart estjein? Súgtál te nékem - leszámítva a becserkészés napjait - vérszínű, meleg ízeket? Szerettél? De tényleg, szerettél engemet?

  Fatális kanális

Poshadt vízbe kanál esett, vízilény a kanál is? Amit hiszel, nagy tévedés, mondhatnám, hogy fatális. Mert a vízbe beleesett kezemből egy fatál is, ám a vizet tovább is csak úgy hívják, hogy kanális.

  Nászmenet

Mintha követnének. Nem tudom, csak sejtem - egy hímivarsejt üldözi női petesejtem.

  Dánom, bánom

Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Weöres Sanyi. Dánom, bánom, nem akartam rosszat írni csak kigyütt a számon.

  Tavaszi fohász

Adj orgonákat, felbúgó tavaszi eget, tehéncsordát, lelegelni a végtelent! Legyen májusvirág, essen le hold és harmat, ültesd ingünk mögé tavaszi forradalmad!

  Harc poetika

Én azokról írok verseket, kik nem olvasnak engem, mert ködlő hajnaltól jajgató estig nyakig állnak az anyaföldben, állnak napestig. Álmukban nem várja őket Párizs. Galuskán élnek s azt mondják: pá, rizs! Szalonna, kenyér, háztáji hagyma - este az asszony azt mondja: hagyj ma! Zsebükben elfér parányi méltóságuk. Izzad a tenyerük, büdös a lábuk. De tudom, itt él köztük az égő Dózsa unokája a vérbő Dósa. S ama hétszilvafás messzi őse, a nehéz pillájú lázadó. Ó Páris, ó Bakony! Ahogy megírták: vér és takony.

  Panasz

Hiába járok sokszor a moziba, nem én mentem el kétszer a Roziba. Kopott szívem körül foszlik a címer, anyám egy trógerrel örömöt mímel. Öcsém egy stukkerral, húgom a droggal, iszik a faterom tíz éve okkal. Nővérem pucéran seggel a sztrádán, strichel a négyesen világi árván. Nagyanyám protkója pohárban gagyog, felteszi: zörög, kiveszi, makog. Miénk az ország, miénk a hatalom, húsz éve élek, minek, ha feladom? Beomló alkonyon járkál egy ember, romos kabátban és felfércelt szívvel.

  Leltárhiány

Születésem dátumát elírták idétlen hivatalnokok. Mirhám, tömjénem elfogyott. Aranyat sohasem láttam.

  Azt mondják

Azt mondják, létemnek köszönhetem a tudatom. Rémlik, mintha lennék. Tudatom.

  Amit akarunk

Ebben a füttyzivataros tájban, legyek utcáján, dongók havában, széna és szalma egy tenyéren; félpénzen élünk, egész reményen. Közeledik az új karácsony, húsvét, vasárnap ünnepünk. Azt gondolunk, amit akarunk. Ölhetők vagyunk. Ölhetünk.

  Kaput

Teherautóval megyünk Kunhegyesről Berekfürdőre Kunmadarason át. Ollé! Mondja a húgom s elhányja magát. Rizsföldek úsznak. Poros akác és ezüst nyárfa leveleit a hajnali holdra hányja. Bizsergős, csípős napkelet. S jönnek sorban az átlósan átvetett, nagy csendre felkent orosz fegyverek, sok tisztilakás. Üvölt a húgom: japajimáty! Vojná kaput! Kiáltom én, de éber apánk mindkettőnkre ráver: ne játszódjatok az orosz hadsereggel! Ugye, nem bántanak? Ne nézz oda. Ha nem látod, nincsenek, mondta szegény apám, akiből csak este nyolc után tört ki a szikra: szarok a ruszkikra! bődült el a laktanya előtt, visszamenet. Gyomrában négy korsó sör hányta a habot Hangját elvarrta a szél s a ZIL is nagyon zörgött az éjben. Így nézett ki ezerkilencszázötvenhétben egy egyszemélyes forradalom. Kaput, Apám! Kaput, minden oroszok.

  Hetvennyolcadik magyar népmese

Hova ütsz, ha már mindenütt védett állat a sárkány? Többsincs királyfi, nincs mese s nincs fele királyság. Hova futsz, ha már sehova, ha nincs hely megmaradni? Ha az utak elcsángáltak hol fogsz alkonyodni? Hova jutsz, ha nem telik három kívánságra? Te mesebeli átkozott, vár a vasorrú bába.

  Miniatűr

Havas ág. Belóg a semmibe. Hol vagy nyár? Hol kéklesz estike? Havas világ. Felrobbant hószirom. Minden nyári csókod leigazolom.

  Esti tűnődés

Hol élnek most az angyalok? Kémhold jelent fel csillagot. Szemük nincs vagy csak kancsalok? Hol élnek most az angyalok? Ahol lélegzik most a csend, ott tartják számon léptemet? Égő ágyam, te jajhalom! Kihűlt szobában vartyogok.

  Titkok

Mit suttog a hatalomnak a vágy, szegényeknek a nincsen? Kiből lesz főkomornyik és kiből isten?

  Összegzés

Elfogy az ember. Halványul minden csókkal, tűnékeny nyárból kikopik; sétál folyókkal, trógerokkal, alászolgál és távozik.

  Mihez képest

Ráhajlok, Isten, egyfiadra, ha már szögekbe léptem; pimasz, ruhátlan arccal megcsókolom a térded. Ne kérdezd tőlem, ki vagyok? Haljak meg, hogyha élek! Elhagyott minden oltalom, hát mihez képest féljek?

  Nélküled

1. Levél vagy, súgom az estének, szállja le rám, tudom, szeretnélek. Tied az ágam, hasadt törzsem, ölelj át engem, mert megölnek. 2. Nagy kráter az éjszaka, belezuhansz és hullsz haza. Talán álmodsz vagy képzelődsz, így múlik el a délelőtt. Így múlik el a délután, ha kés előtte vagy kés utána. 3. Most megadom a mélység adatait a reménytelenség fokán, hol nyitott szemembe köptek. Szükségem volt rád, de többen nem adtak nekem igazat. Nem hitték, hogy ennyire szeretlek s nélküled belep a gaz, elsárgul a nyárfa, lepattogzik a kertek tűzzománca, számról a szerelem. 4. Mit írhatnék a diliházból? Árammal veretik testem. Ölelésedből kiestem. Esti ködökben kékre mártva nagy virágok ülnek szemembe. Mindegyik te vagy. Tőből lemetszve. Talán álmodsz, vagy képzelődsz, Így múlik el a délelőtt. Így múlik el a délután, ha kés előtte vagy kés utána. Karcag, Pszichiátria, 1986.

  Azért a szent fát...

Üzenem a szarrágó szórágóknak: kalitkás díszmadár ne álljon rigónak. Felborzolt kakadu mezős pacsirtának, ne írjon másoknak, aki csak magának!

  Tél elé

Szárnyát röpteti, készül a nyár, zörgő édenkert pihéje száll; repedt héjában messzire izzik a gesztenye. Kalásztalan földön öreg esték tanyáznak, szél böngész omló barázdát a parti töltés vigyázzban, dunyháját rendezi, összébbsimul a táj. Mellén kivert jajjal hazátlan köd bolyong s egy parkban megkopott szívvel csókot illeszt egymás nyakára két repedttorkú gerle. Rozsda-ruháját pergeti, tél elé zuhan egy fejsze.