|| TARTALOM || TOVÁBB ||

Dienes Eszter: Holdvirágzás



I. FELBORULT BÖLCSŐM
 
Kunhegyes

Mások füstjével szemem teli,
nem sejtik, mire gondolok,
szívemhez éjjel
csillag dörgölődzik,
akác suhog.

Holdvirágzás, csillaghervadás,
leszáll az éj, liheg -
hangos városok énekelnek
csendes tanyák felett.

Akácos áll, köti a port,
engem is ideköt minden,
itt voltam jó, itt lettem verve.
Itt hagyott el az isten.

 
Felborult bölcsőm

Füstszínű ködben
ázik az este,
ruhám egy bokor
ágára vetve.

Nevére vett és
dajkál az alkony,
édesanyámnak
sárarca arcom.

Állok a szürke
alkonyi dombon,
erdők vérképe
szárad a lombon.

Felborult bölcsőm,
Kunhegyes tája!
Nincs is tán okom
gondolni raja.

Ha van, csak annyi
- mint bárki másnak -
apám és anyám
onnan vigyáznak.

Füstszínű ködben
ázik az este,
benéz az idő
nyitott szemembe.

 
Látogatás

Apám töreket hord. Válykot vet.
Fedél kell, ha az ég szakad.
Anyám csipkét ver, kávét főz -
akihez mindig lesz szavam.
Van hely a szívemben, hazudok.
Elhiszik.
Csöndes mellükön harmatcsepp szárad.
Én meg susogósra állítom a fákat
s hazamegyek.
Csucsu, édeseim!
Szívemen virágzik a temető,
arcomon hold búzája:
pereg a könnyem.

 
Félálomban

Felemel, elejt,
hordoz az este,
sötét árnyékom
hull levelekre.

Leskel az alkony,
bújik a csillag,
aki ma itt volt,
holnapra itt hagy.

Pörög a levél,
pihen a szárnyam,
gyerekkoromban
anyámmal háltam.

Megvan az ágyunk,
megvan a szárnyam,
anyám meg fű lett
messzi határban.

Apám, ő harmat,
anyámon csillog,
elűzik számról
messze a szitkot.

Felemel, elejt,
hordoz az este,
sötét árnyékom
hull levelekre.

 
Levél Anna húgomnak

Nem küldesz, nem jön üzenet
Míg a disznókat eteted
átjár a bűz, a dögszag.
Gágog a csend, béget a nyár,
száradt tinta az alföldi ég.
Szél kujtorog. Konyhádban
rakás légy párzik.
Egy lábos habot hörög,
pelenka ázik.
Hátadra telepszik,
rád ül a messze,
a moslék felböfög,
nyúlik az este.
Korpa száradt kezedre,
lábaidra,
Pannika, Panka,
gondolsz-e álmaidra?

 
Ünnep

Fű közül előbújik a vasárnap.
Körüldönög, majd kicselezi egy
cigánygyerek pihés fejét
s elrepül.
Húslevesek illata
beleszárad a csendbe,
megül a Tisza innenső partján,
ajtóm előtt.
Régi vasárnapok íze
összefut számban.
Nem köpöm ki.
Emlék.

 
Karmazsin-ház

Májusban kinyílt a bazsarózsa teste.
Lilike néni tánctanár ablakból leste.
Kezében olló, s egy éjjel
levágta mind a rózsát
a Karmazsin-ház tágas udvarán.

Júliusban Füred kutyánk
megharapta Kiss Jóska fülit
Fáj? - kérdeztem tőle
s rácsókoltam egy picit
a Karmazsin-ház tágas udvarán.

Akaszd föl magad a körtefára!
- mondta részeg apámnak anyám.
Én soha többé nem szedtem körtét
a Karmazsin-ház tágas udvarán.

Igen, igen. Egy pohár bor után
Kiss Jóska, apám és anyám,
Lilike néni tánc- és illemtanár
ülnek, állnak, élnek,
eleresztik hangjuk a szélben
a Karmazsin-ház tágas udvarán.

Elutaztam a Karmazsin-házhoz.
Álltam az udvaron.
Apám, anyám halott volt nagyon.
Eltűnt Lilike néni, véle az illatok.
Jóska is halott.
Imádkozni kezdtem
a Karmazsin-ház tágas udvarán.

 
Sikoly

Sikolts a mába,
hallja a holnap!
Ahol ma ritmus,
holnap csak holtak.
Ahol ma húsod
húsomnak feszül,
holnap csak csontok mértana.
Rámszabott sikoly és
mértékutáni éjszaka.

 
Őszi szonett

Aranybarna ősz mosakszik,
vörös haja sárba bomlik.
Vérzik szíve ezer fának,
szakálla nőtt ég-apánknak.

Öreg fa áll - deres várta.
Emberarcok berámázva.
Ködös foltok, mély sikátor,
villanypóznán fény rikácsol.

Csőre töltött varjak várnak,
őrizői hét határnak.
Jég-hályog, páncél, jég-lakat,

nyög a folyó a jég alatt.
Ezüst halpénz, drága ó-hold,
égi budin hosszan trónol.

 
Fohász háborúban

Este van, lásd, este,
bezárul a virág,
messze csillag, bolygó,
pulzál a nagyvilág.

Meggyfa hófehérben,
aranyeső sárgán,
kéri kedved minden,
alszik már a sátán.

Tied az éjszaka,
álmodj nekünk szépet,
ikont, díszes oltárt,
faragott szentképet

Ázsia, Afrika,
és a többi földrész,
egyek voltunk régen,
egy vagy, ki bennünk élsz.

Bízik a hangya is,
ringatja a bábot,
fűszálanként őrizd
az egész világot!

 
Öregasszony vendége voltam

1.
Ülj le fiam, csak ülj a fényben!
Átutazó az örökléten.
Kövem a kövön nem maradt,
fáradt nyelvemen por-szavak.

Kunyhóm se ép már, elrohadt
törek és sár és áldozat...

2.
Itt fekszik kezem az ölemben.
Gyerek és testvér messze mentek.
Bálás ruháim szikkadt feketék.
Tudod, uram, már én is elmennék.

Hánytad, dobáltad kik körűltem éltek,
újabban legyintsz, magamban beszélek.
Ha süt a nap, láthatóbbak a dolgok.
Válogatom őket. Ez a dolgom.

Itt ülök, mint ha kellenék valakinek.
Csodálkozom is rajta éppen eleget.

Napot lopok, mint a tekintetes asszony,
belelépek a vastag, nyári porba.
Dicsértessél jó Jézus Krisztusom!
Mért vágott apád szájon, nem tudom.

 
Ima

Az élet szép, mindenki másnak.
Az én fülembe mindig kiabáltak.
Eső esik, halkan zihál a hó,
gyere el értem, Mindenható!

Ki csóró voltam kisgyereknek,
szegény felnőttként élek.
Magam vagyok a kezdetektől
és egyfolytában félek.

 
Kétely

Ó, szentséges Isten!
Szeretem egedet.
Nem tudom, én hiszlek,
Vagy te hiszel engemet?

 
Lógtam bokrod alatt

Azt mondtad: jó. Jött a rossz.
Béke a szívnek! Harcolok.
Szabadság! Felhúztál négy falat.
Hűség! Lógtam bokrod alatt.

Nagyon hittelek. Mint aki árva.
Ezentúl teszek a glóriádra -
tudom, hogy bennünk,
belül feszül az égbolt.

 
Roszka mama monológja az elmeosztályról

Dir Miszter és kedves Szűz Mária Misszisz!
Tudom, az Államokban mindenki iszik.
Itt csak infúzió van, meg rácsos ágy,
kérlek, tegyetek csodát!
A kórház nyugati határain fegyveres őrszemek állnak,
vigyáznak át ne kiabáljak, de én csak mondom, mondom:
A viszki jó, a pálinka büdös.
Vad rácsok és hülyék közt ülök,
teszem a dolgom, felmondom imám:
uram, aki vagy!
Nyujókban élsz vagy Lószandzseleszben?
Itt állok egy koszlott lemberdzsekben.
Nyugatról kaptam, bálákban hozták,
karitatív mosollyal adták,
hordom nyolc éve lassan...

A viszki jó, a pálinka büdös.
Kérlek, küldj egy üveg viszkit,
a magyar törkölytől hisztit kapok,
csak hisztit.
Az orvosok rendesek. Ha jó vagyok,
kimenőcédulát adnak a kórház körüli parkba,
hol bokorterápiában részesítik egymást
betegtársaim. Nekem nincsenek elvárásaim.
Öreg vagyok terápiához, a dohányzóban se
csókolózik velem senki...

Istenkém, szeretnék hazamenni!
A viszki jó, a pálinka büdös.
Hát hol élsz?
Nyujókban élsz vagy Lószandzseleszben, Kedves?
Istenkém, Istenem, Isten!

 
Torzó

Szálló, bevérzett levelek.
Rozsdával áldott pléhkereszt.
Két karjából szögfejnyi fájdalom
indul az égbe, csonka lábakon.

Kígyó siklik a réten.
Tél alá almoznak a fák,
bogyók nyílt sebe vérzik.
A gallynak törése fáj.

Őszül és lüktet az este.
Biceg véle a hold-fogat...
Féllábú Krisztus a szélben -
töröld le könnyes arcomat.

 
Vastag Margó megirigyli Villon úr babérjait s szabálytalan balladát ír

Kell asztal, papír, penna és méreg,
pályinka, kotyvalék, édes.
S mint jó gané alkalmi párom Villon,
ezentúl én is testamentumom írom.

Úrnő leszek, nem kivénhedt rima,
kinek neve Szellentős Margó,
beszéde argó s hús-testét gyakorta
árnyékolja Villon úr keszegre aszott teste.

Ó, az a kikapós kecske!
Értem mekeg az ólból.
Vagyok, ki vagyok!
Durrantós Margó,
s amíg a gyertya ég,
teszem-veszem farom.

Kerek fenekem, ne szellents, mert ez a marha,
szálkás betűkkel bevarrja seggemen a lukat,
miközben a Herceg s udvara rajtam mulat.

Szünet! Szünet! Elfáradt pennám
s mielőtt végképp feladnám,
jó Francois-mal elbeszélgetek.

Kis futrinkám, mesterdalnokom, kéred?
Told gatyádba a hancúrlécet,
másik finomról beszélek,
pályinkáról, te oktondi,
adok néked is, ne légy irigy!

Mióta az eszem tudom, alultápláltan élek.
Ily beszéd illik egy költőnéhez! -
s nem csak éhezem a jóra, szomjazom.
Mit szorongatod? Kinek kell most e bájdorong?
Kis futrinkám, mesterdalnokom!

Beszélgessünk! Mily fenséges lőre ezen ital!
Fene a bőrszerszámját, folyton pitélni akar!
S mi a fizetség? Vastag Margónak becéz
s kiált ribancot!
Miatta kaptam el a francot!
Kis futrinkám mesterdalnokom!

Jó Villon Francois!
Tudom, mi tejben a légy.
Én tettem bele.
Gondoltam, megbírkózik
bölcs gyomrod vele.
Naná! Ismét gerincre dobtál!
Két jó lábom glóriát fon rád...
Dolgozz csak rajtam, drága Mester!
Te is, én is meghalunk egyszer,
kis futrinkám mesterdalnokom.

Ha végképp véged s ahogyan hiszed:
sovány segged súgdos a kötélnek,
én ott leszek, vonyítok érted,
kis futrinkám, mesterdalnokom.

Ajánlás:

Jó Francois!
Farkad ne mérd el semmiképp.
Ha én a zsák, te foltocska közép.
Míg ribanc vagyok, lator a neved,
s a pillanat téged se ment,
kis futrinkám, mesterdalnokom.

 
Mottó

Dekázni nem tudok,
vagyok pedig a mérleg;
lehet, hogy hazudok,
de magamnak mérek.

 
Ráolvasó

Kedves,
hogy soha
ne élj nyugodtan,
neked,
egyedül neked
suttogom:
Nem vagy bűnös.
Csak buta vagy.
Nagyon.

 
Cigányszerelem

Libben a szoknyám, lobban az erdő,
szerelem levele nyomomban pergő.

Lobban az erdő, libben a lábam,
szerelmes Isten! Kikkel is háltam!

Kiknek a keze moccant utánam,
verje az Isten, verje a bánat!

Hány öklelt szelíddé, s alázta vállam,
csókoltak égettre fűtetlen ágyban!

Kiknek a szava béklyózta lábam,
verje az Isten, verje a bánat!

Hány hamis csókkal zúzták be számat,
S hol van csak egy is, hűteni lázat?

Kiknek a vére véremtől áradt,
verje az Isten, verje a bánat.

 
Voltam aki vagyok

Dicsérj csak! Köpök rá!
Hogy zsebből felmagasztalsz.
Tied a ház, az asztal,
tied a szék, az ágy,
szemed vizén a vágyakozás
sodrában gally vagyok.
S bár minden elmúlt, én
maradok,
voltam aki vagyok.

 
Utolsó kívánság

Mindnyájatokat eltemettem.
Temessetek el ti is engem.

 
Egy estém otthon
P. Sándornak

Nyitott szemembe megérkeznek
az első leértékelt csillagok.
Megstoppolom a szívverésem,
megfürdök, ágyazok. Jöjj el,
szabadság harcos éjszakája!
S elhullt testemen ki-bejárva
hajnalig
lakmároznak az angyalok.

 
Tudom

Tudom, hiába fon körém
védőhálót az alkony,
a halál gyilkos angyala
felismeri az arcom.

Tudom, hiába sző körém
védőhálót az este,
a halál biztos módjait
már testem felfedezte.

S tudom, hiába von körém
védőhálót az éjjel,
kezem, lábam s ti, csontjaim,
indultok szerteszéjjel.

 
Atomballada

Beszélik, Hirosima
arcán a fájdalom
egymásbaégett lányt s fiút
szolgál egy házfalon.

Hajlong a ház falán
fekete ölelkezés
örökre párba fonva
menyasszony, vőlegény.

Arcát a Hold ha lecseréli,
kerek lányhasban érik a mag.
Az a lány nem csordít hajnalt,
örökre fal marad.

Mikor dürrög a Hold és gerincre
dűlnek bőszoknyás hegyek,
az a fiú, a falbamártott
nem magzik életet.

Áll az idő hullásában
fiú és lány egy ház falán,
és égre nézik csillagok
bánatvert hadát.

 

[Tovább]