DALOK LADÁNYI MIHÁLYNAK   Tétovázó

Alacsonyabban a csöndnél
mélyebben a göröngyöknél
aki voltál aki vagy
nem tudom hogyan hívjalak

  Madárbánat

Elpusztult fészek
madárbánat.
Szél bújja, tollpihe
mássza.
Árnyék a világ.
Árnyék lapul az ágba.

  Nélküle

Ladányi Mihálynak

ki semmi partokon kószált
és simuló ribanc utakat hágott laposra,
ki mást motozott a fülledt kazlak
tövén örömre, haszonra
és a sarkon is másokat lesett;
ki addig járt a szalmakontyos nyárban
míg rögeszméje lett a szerelem
de kicsókolták a szívét
és elhagyták, mert elhagyott
arcán kigyűlt az átok, jajgatott
s úgy járt a télben, kiskabátban
hogy bokrok rejtették, fák vigyázták,
lógott az ég alatt, s ha azt mondták: árnyalak,
köptek is nagyot, majd csókját vették
a képesítés nélküli angyalok,
jóllakott szeretők,
de most ideért hozzánk,
kik izzadó barázdán lépünk
hol mások lesik esendő szoknyánk fodrait,
s míg semmi-partokon kószálunk, csak ölelnek,
nem szeretnek minket és lecsókolják szívünk fölött az
inget,
hogy meztelen maradjunk; és elhagynak, elhagyunk,
arcunkon kigyül az átok, jajgatunk,
s járunk a hóban - Nélküle!
Hol bokrok rejtenek, fák vigyáznak,
lógunk az ég alatt, s ha azt mondják: szép alak!
köpnek is mellé jó nagyot,
és csókunk veszik és mindegyik otthagy, ott...
Pedig
közeledik
akinek megbocsátunk

  Szerelmes dal

Súgom gyónom fűnek-fának
elszerettelek
húsommal és nedveimmel
elkevertelek

Esti égen csillagom vagy
üzenő tüzem
árva arcom pártfogója
mindened hiszem

Húsod húsom véred vérem
mindig tudtalak
álmomban ha álmodtalak
megkívántalak

  Négysoros

A legszebb nyitott tenyér vagy
Istent is te ruházod -
Nálad lakik az oltalom
bennem kimódolt álmok

  Pillanatkép

Ladányi Mihályról

Egy napraforgó
lustán elforog,
beméri tanyád,
falud, városod.

Köröznek évgyűrűk, mohos
hajad növése fárad;
két gally között a nap delel,
szemedbe lóg a bánat.

  Útravaló

Gyere a nyárba,
hagyjunk itt mindent,
szikrázó zápor
kimossa inged.

Út sodrában majd
fűzike
árnyékot növeszt:
ülj ide!

Házak előtt a
dáliák
elűzik arcod
bánatát.

S ha eső dobálja gyöngyeit
és itat a határ,
megáldom mind a földeket, hogy
boldog zöldbe járj!

  Miniatűr

Havas ág. Belóg a semmibe.
Hol vagy nyár? Hol kéklesz, estike?
Deres világ. Felrobbant hószirom.
Minden nyári csókod leigazolom.

  Éjben szalmazsákok

Két méter hallgatás
köztünk az árok;
lyukas ingemben
szívemig látszok.

Testem széjjelszórva
- éjben szalmazsákok -
leégett telihold
udvarában állok.

Mandulás két szemem
fogyó aranyába'
meglátszik szétosztott
mosolyom hiánya.

Úgy vagyok, mint a kő -
el kell, hogy dobjanak.
Vigasznak túl kevés,
támasznak ingatag.

  Miniatűr II.

Kicsorbult a hold tányérja,
tejfoga elmegy a nyárnak;
télikabátom zaciban,
a szokott sarkon várlak.

  Cigány sorok

Ki virágod voltam,
öröm, íz a szádban,
oldozz fel, érints meg,
ne maradjak gyászban!

Hogyha vissza nem jössz,
magad másnak szántad,
szíved gyökeréig
ásson le a bánat.

Kutyák nyalják véred,
csillagod lehulljon,
hegedűd zápuljon,
örömöd halkuljon.

Megvadult nyarakban
fogvacogva járkálj,
kappanként csukorodj
lotyók sarki nászán.

Szíved kívül hordjad,
hátadon a házad,
szádig érjen a tűz,
rozsda marja nyálad.

Szemed hollók áldják,
száraz ág himbáljon,
Isten bottal verjen,
nyavalya megáldjon.

Ragya felköszöntsön,
fogad is csak kölcsön,
ízenként pusztulj el,
véred ürgét öntsön.

Rí a nyüves bánat,
rejtezkedik kedvem,
öledbe-karodba
emelj vissza, kedves!

Virágod ki voltam,
öröm, íz a szádban,
oldozz fel, érints meg!
Ne maradjak gyászban.

  Zöld szívvel

Ilyennek sohasem szerettél.
Ezt a kucorgó lompost
egyszer sem ölelted.
Simítsd rám ujjaid - sikoltást
szögelnek a nélküled-esték.
Ingem bárkinek nyitva,
vigy el, vagy gyere vissza!
Zölden hull szívem
kipróbált földbe.
Minden állatnak kijutok!
Kiért mennél te ölre,
ha szelíd arcomat se bánod?!
Te párázó szemű hajnali árok,
kibontott gödrű tenyér,
zabálj fel, ne hagyj itt,
félbeszegve!
Beleid húrján játszik az éhség,
eleget, jót sohasem ettél!
Szájhagyomány útján akiket szerettél,
ölelésüktől ordasabb lettél!
Én összeállok kisebzett fekhelyeddel
és vonítsunk együtt! Az ütődött hold
mindenütt adott. Szeretem borszagod,
szélütött fáid
s ha bolygó mellem kezedbe vágyik
ne tedd kezedet keresztbe...
Eressz be! Eressz be!

  Mikor elmentél/tétek

magányos pisztolylövésként
dörrent a nagykapu s harmat tollászkodott
a pókháló villanydrótjain.

* Hogy szerettem pórusaikban a csendet.
Uram, nézz meg engem!
Belémharaptak.
Foguk közt visznek.

Helyemet feladom.
Fekszem.
Hiszem a térfogatom
s miközben őrt állítok
a kószáló halálnak,
várlak.
Megvárlak.

  Búcsú

Ezüstpénz
Rohadt halpikkelyek
Könnyek
Könnyek díszítenek
Illatod elmenőben
megakad levegőmben
Csoportkép a szememben
összehajol a bánat
Kihez forduljak
Kinek kiáltasz
Az erdő levizitelt
a hegyek sosem alkusznak
Világos fejjel hazudhatunk
ilyen sötéten Egyébként
oly lényegtelen se pont
se felkiáltójel uramisten
még kérdezni se

  Express levél Ladányi Mihálynak

Ki elszegődtél Isten főpohárnokának
idd ki borod, te részeges!
Ősz van és karmos szelek fújnak,
postán küldjük az ingedet.

Zöldhalom, Iskoladűlő,
irányítószám a végtelen...
Ladányi Mihály a vén kerülő
mustot árul a végeken.

Testes pohárban megfogódzik,
csordultig tölt, úgy adja át;
vesztett nyarakból lányokat szólít,
füstté múlik és messze száll.

Éjfélre nők sírdogálnak
kunyhója körül és Pesten is
lányok dőlnek a poharukba...
Így volt ez régen, többször is.

* * * Összeálltál egy ócska fakereszttel
csillagászati őszben, gyönyörű időn...
Fáj, a húsomnak fáj, kivel alszol
szüretidőn, a temetőn!

Utóirat

Nem érdekelt, hogyan beszélek,
szeretted mindenik hibám;
rohadt dolog, hogy őszidőben
szüret táján is van halál.

Pereg a zöld a diófádról,
levél az ember, elpereg,
ki elszegődtél Isten főpohárnokának
vágjál pofákat s integess

  Dalok

Ladányi Mihálynak

Csillagom alszik
sötét egen,
holdam is késik,
sötétedem.

Károg a holló,
álom az élet,
leng, leng az árnyam,
pörgök a szélben.

Visznek reszkető
holdezüst utak,
idegen hold és
csillagok alatt.

* Áldalak, várlak. Hol telelsz?
Ülök halálos csendbe'.
Kezemmel dúcolt homlokom
összeomlott az este.

Eltört rajtam a napsugár,
forró vérem mással üdvözült,
holtomiglan-holtodiglant
betartanom sohse sikerült.

  Song

Hiszen ha véled maradhatnék,
bárcsak egy órácskára is!
Nincs beszéd és nem szerelmeskedünk,
hallgatom szívveréseid.

Erdő-szerelméről suttog a nyárfa,
egy messzi madár hangosan rikoltoz,
ülök és szíveden hallgatódzom,
rumot iszom és halkan szédülök.

  Szilvafák közt

Csóróra égett mostoha
szelid istenű árva
elkékült szilvafák közt
a csönd esését várja

s lehull a csók függönye
egymásra dől a szükség
sírsz, mint ha fájna
fáj, mint ha ütnél

  Ezer darabra

A nyári por tüdőnkre szállong
s álmodjuk egymást, meglehet...
Itt kóborolsz kilenc rezedával
pamuk ingedben, részegen.

Nyílik a szád s én csókolnálak,
de felbugyog a nyári nap
s ezer darabra törik széjjel
szemünk mögött az áhítat.

S nyálkeveredések éjszakáján
ki lettél vérrokonom
már készülök arcod
elfeledni, szemem mögé lopom.