TALPIG NYÁRBAN   Szorgalmi (Fogalmazás múltamról, magamnak)

Volt magyar tanáromnak, Kiss
Endre ny. igazgatónak ajánlom

Bevezetés

Mit tudom én, hogy vagyok-e?
Az, ami fáj, a lélek-e?
Meghalt-e minden mi elhagyott
vagy csak én vagyok tetszhalott?

Könnyem ha hull, pergetek gyöngyszemet -
én nem vagyok bátor, csak vértezett.

Tárgyalás

A híresztelések ellenére volt apám.
Mikor születtem, nem rohant madám.
Ettem málét, ciberét, néha még loptam is,
tündéri életem volt, mert sokszor adtam is.
Madárlátta kenyér, lábatörött nyúl...
gyerekkorom árnya fényként visszahull.
Ha volna otthonom, Anyám mesélne
végtelen dallamon.
Apám danászna,
fillérek cincognák bánatát,
sóra meg cukorra elkérném
kubikolt aranyát.

Utcák! Taposom múltam por-haját...
Hol ringón átlebegtem, láncravert hallgatás.

Befejezés

Visszanézni sem érdemes
darabka múltba,
emlékszépített tájra -
egyszervolt-országból jutsz
sohsemvolt-nyárba.

  Csontvarázsoló

Hideg halál jön, isten hidege csontvarázsoló, lábunk alatt majd hópihék, halálos surranó. Megszegett együttélés, szakadék öl, védett, csókbiztos fekhely, onnan felküldött ének. Kő darab. Kő-magány. Nem repül síron a kőgalamb, kőre ül. Ittmaradt kőgalamb kő-Apám sírján a kő-magány kőmadár Galamb képében hűtelen másik légtérbe tévedt, másképp hordja a szívét, másképp feszül az égnek.

Kőgalamb kő-Apám nem repül, sírján a kőmadár kőre ült. Hideg halált él, isten hidegét, csontvarázsolót, gránátos csendből súgja az el nem súghatót. Elkoppant drága pénzem szakadék ölében fényes, házunk vacsoracsillaga halálba széledt. Kőgalamb, kőmadár. Nem repül. Sírján a kő-magány kőre hűlt.

  Emlék

Lábszagú estében
dűlöngő kunhalom,
elmorzsolt, vén mesék,
feldúcolt holnapok.

Ház egy álom mellett,
árokpart, sok gyerek,
elhajló asszonyok,
megbékélt részegek.

Tarisznyás koldusok,
félrevert szombatok,
kocsmagőz zátonyán
megfogant angyalok.

Térdzoknik ünnepe,
aprópénz élire,
két forint mozira,
mázsa fa télire.

Hunyt-egek, tűrt bajok,
egyszer-volt fellegek,
"Apádholkódorog?",
"Nyakamonhánygyerek?".

Csíp a csóka komámasszony dob szerdára csütörtökön hol

vak a varjú elveszett a gyűrű bab péntekre van a szerelem

  Félálomban

Felemel, elejt, hordoz az este, vízszintes árnyam hull levelekre. Leskel az alkony, bújik a csillag, aki ma itt volt, holnapra itthagy. Pörög a levél, pihen a szárnyam, gyerekkoromban anyámmal háltam.

Megvan az ágyunk, megvan a szárnyam, anyám meg fű lett messzi határban. Apám az harmat, anyámon csillog, elűzik számról messze a szitkot. Felemel, elejt, hordoz az este, vízszintes árnyam hull levelekre.

  Látogatás

Apám töreket hord. Veti a válykot.
Kell a fedél, ha ég szakad.
Anyám csipkét ver, kávét főz -
soha ne maradj magad
mondja kérdőn. Van hely
a szívemben, nyugtatom. Elhiszi.
Két csöndes mellén harmatcsepp szárad.
Én meg susogósra állítom a fákat
és felhúzott szívvel hazamegyek.
Csucsu, édeseim!
Szívemen virágzik a temető,
arcomon hold búzája:
pereg a könnyem.

  Szabad szállás

Halott édesapámnak

Lángszórós rózsák, égjetek!
sirasd el, Isten, házeresz
s ha van még - kévékbe szedett árpa!
Visszakérte arcát a barázda.

Halott virággal viselős
szabad szállás csontlegelő!
Figyeld és vigyázd! Házsorod
csontozott csöndjén ácsorog.

Szájából mi kiűzetett -
vess neki szót, édes kölest.
Ácsolj neki másik hazát,
feje fölé feltámadást.

Koldusaként a fényes hitnek
lehunyt szemének tovább higyjek.

  Csillagmese a Sárkány-tó utcából

Az ég apadt hasára
rongyos felhőket
pólyált a szél,
feldagadt szívű
Hold járt s ledér
csillagok bokáztak
a Tejúton egy bakának.

Ott ment Apám,
felpántlikázott
szívlapáttal;
szavára jámboran
döccent a Göncöl.
Vitték a házat,
az ereszt,
egy szürke,
egy deres.

Nyomukban körtefa
kutyahű este,
sebet fakasztó kaszák
behegedt rendje.
Anyám hajtott.
Fénylett előre, hátra;
húgom a derékban,
csurgott az álma.

Utánuk szaladt az utca
dúlt kunhalom, három,
cigánysorról Marcell néni -
most is ide látom.

Dédnagyanyám csontfésűje:
hajnal hírmondója,
csillagpásztor öregapám
ködszemű tinója.

Hadak útján járó csillag,
rétszagoló reggel,
minden ősöm, pereputtyom
fáradt seregekkel.

Foszló úton foszló lábak
- eső hull a sárba -
csendes mezők térdig füvén
ügyelnek a nyájra.

  Csillagok, szél,...

Az utcák hosszát, magasát
kémények kígyója tekergi át.

A béke habos bokornak öltözött:
halott madár járása eltörött.

Ó, mama ha hopp,
holnap csak kopp!
Idő pereg,
bolond forog.

Az indulat meg egyre rosszabb,
kályha a székkel pattogva tüzet rak
s jönnek kutyák, telek, szemközti járda -
neon csurog, habzik a nyála.

Kint csillagok, szél, hóra hó,
Törökszentmiklósra takaró.

  Ars poetica

Ez itt a város -
csöndjében élek,
porszem és könnycsepp
fogják a vérem.

Meztelen szavak
lógnak a számból,
kint sem és bent sem,
jobb lenne máshol.

Ha menni tudnék,
bujdosnék, futnék,
odébb egy házzal
jobb sorshoz jutnék...

Ébredj fel, fiam!
Ferdén lóg a Nap!
Kisváros, por, könny,
mindenütt akad.

Döntsd el magadban
mit és mennyit érsz
s szard össze magad
vagy
öntsön el a vér.

  Talpig nyárban

Tenyérnyi egükön pállott a Nap
és éhes nyárba
temette arcuk a barázda.
Arra való az élet, sohse kérdezzünk semmit,
mondták tüzes csalánnak, aranyos gólyahírnek,
és kévékbe szedték az árnyakat,
ólba tereltek elbődült estét;
teleik felett repedt kemencék
füstjében gyereklábakkal harangoztak az évek.
Hálni járt beléjük a "félek".
És mentek a hosszú, fényesre kalapált nyárba,
ahol halálra várva készülődött az árpa,
pipacs vérébe zuhant...

Paraszti csontok nyitnak az estikék alatt.
Szívünkig ér az Alföld.