ÖRÖKÖS LÁZ   Balatoni anzix

Homok ágyában szendereg,
szikrázik az álmom;
törött üveg, mint kincs ragyog,
ragyogni látom.

Minek jöttem az űrhidegbe?
Erre strichel a szél is,
a fák szoknyája nyakbavetve,
kurva a kitanult ég is.

A hernyóbőrű szürke por
onanizál a parti fákon,
világgá tévedt porszemek
keringőznek egy pókfonálon.

Útszéli üveg-éjszakámra
repedt burkából hold csepeg,
fegyveres kedvein Káin
barbár képében ténfereg.

Buta álmokat öldösök lesből,
elvétek nagy szerelmeket,
papást-mamást játszom, válóperest,
kiszeretek a szagló testből.

  Emlék

Égő ól, vagy
roggyant szalmakazlak,
ellenséges fájdalom,
vonító alakzat.

  Turizmus

Magyarország legkisebb
falujában bemegyek a
köpködőbe és kikérek
egy korsó világost.

Világos?

  A hízelgőnek

Dicsérj csak!
Köpök rá, hogy zsebből felmagasztalsz!
Ha táncolnék kedvem szerint,
feldőlne szék és minden asztal.
De nem teszem, mert: etikett!
Szép szó - és francia!
Szegény Apám,
csontjával fordul a taliga.

  Örökös láz

Szívemet véste
kőrisből pásztor,
hol tejesbárányt
dajkál a jászol.

Elcsapták léptem,
vonít a talpam,
ringyósult kedvem
magamra csaltam.

S míg az örökös láz
égig énekeltet -
szállásom e földön,
sírig kevesellek!

  Istentelen

Elnézlek lenn a földről
amint csendesen motyogsz;
tudod, hogy nem szeretnek
ördögök, sem angyalok.

Tudod, hogy az a bomba
kivérzett alomban robban,
hanyattdűlnek a gyilkosok
s a jók is azonnyomban.

És nem lelsz majd senkit idelenn
műved csodálni, falni,
magad maradsz a föld színén
és nem lesz kit leszarni.

  Csillag-soron

R. M. emlékére

Suhog az ősz,
már mindig csak feletted,
a Holdat elvonszolják
s boltot nyit szemedben
a kiárusított ég,
szilva felejti hamvát.
Két szemed partja közt
felvonulnak a hangyák.
Bejárják koponyád hegyét,
savval maratják két szemed,
hazát teremtő férfikor,
elveszett ékezet, hiába jönnek,
s hegyről a pásztorok -
csillag-soron már ősz morog.
És kevés vigasz: kétfelől
súgnak a szavak: voltál öröklött menedék!
Két szemed partja közt
dominózik a sötét.
suhog az ősz.

  Tengervágyó

Minden madárszárnyban partja-nincs végtelen -
simulj szélirányba, szájsötét életem!
A tengert akarom! Folyékony sejtjeit!
Szél fúj éjszakámban, reggelre messze visz...

Nem támad fel a szél, messze lebeg a tenger,
állok fulladozva: Isten vagyok, az ember!
Sárral összeverve, folyó vére partján
paraszt apám lányát megkötözve tartják!

Nem támad fel a szél, hajóm nem tart partnak?
Nincs módom, nincs jussom, nincs elég hatalmam?
Földdel megátkozva sem göröngy ravatal!
ÉRTEM JÖN A TENGER s habjával eltakar.

  Ideje lenne vallani

Lesütöm fekete szemem
- karám mögött a ménes -
kapáló lábak szívemen
lesütöm fekete szemem

Elfojtom torkom, szavaim
- harang hallgat a tájban -
eső jön, szél fúj, havazik
elfojtom torkom, szavaim

Megkötöm két jó lábomat
- nem kószálunk az égig -
azért az utak, várjanak
megkötöm két jó lábamat

Ideje lenne vallani
- kezem magasra tartom -
ne szeresd tenger, partjaim
elbuktak forradalmaim

  Titti mesél

Kisfiamnak

Kis bárányom, mondja anya,
zizeg erdő selyem haja.
Pántlikázza szél, zivatar,
kicsi kezed mindent takar.

Anya dúdol, anya mesél,
anya kerek, anya kövér.

Álmodj napot, holdat, szépet,
ég darabját, habos kékeket!
Kéményt, melyen gólya fia,
labdát, melynek gól a fia.

Anya dúdol, anya mesél,
anya kerek, anya kövér.

  Összegzés

Elfogy az ember.
Halványabb lesz egy csókkal,
tünékeny nyárból kikopik;
sétál folyókkal, trógerokkal,
alászolgál és távozik.

  Egy estém otthon

P. Sándornak

Nyitott szemembe megérkeznek
az első leértékelt csillagok.
Megstoppolom a szívverésem
megfürdök, ágyazok. Jőj el,
szabadság harcos éjszakája!
S elhullt testemen ki-bejárva
hajnalig
lakmároznak az angyalok.

  Skizofrénia

Mezítláb porban lépem az utat, hangosan hívlak, szomjas a kutat. Szaladok szélben, gondolok hátra, utol ha érnél, lábam megállna

Ülj le most mellém s ne szólj rám, kedves! Tudom, hogy nem vagy. Pillám se rebben.

  Gyopárt álmodnék

Ha átvergődnék a berámázott ablakon,
hajnalok kertjében járnék.
Tenyerem tavába gyűlne a zápor,
csontváry-sárga lenne az ég,
gyopárt álmodnék nagy hegyekkel.

Négyzetes szobában behatárolt
csend vagyok, forintos könnyet
csurgatok, szara-facsari éhes vagyok,
lusta és jajgatós.
Ha néha játszom - magamba hallgatóst.
Napot lesek az égen,
ahogy csendesen leég,
porbafingó galambok
bóbitás fejét.

Dallamra dicsekszik
bennem a bánat

  Atomhalál

Hajlong a ház falán
fekete ölelkezés,
örökre párbafonva
menyasszony, vőlegény.

Arcát a Hold ha elcseréli,
kerek lányhasban érik a mag -
az a lány nem csordít hajnalt,
örökre fal marad.

Mikor dürrög a Hold és
                                    gerincre
dűlnek bőszoknyás hegyek,
az a fiú, a falbamártott,
nem magzik életet.

Áll az idő hullásában
fiú és lány egy ház falán,
és égre nézik csillagok
bánatvert hadát.


Beszélik, Hirosima
arcán a fájdalom
egymásbaégett lányt s fiút
szolgál egy házfalon.

  Mese - mese...

Hova ütsz, ha már mindenütt
védett állat a sárkány?
Többsincs királyfi, nincs mese
s nincs fele királyság.

Hova futsz, ha már sehova,
ha nincs hely megmaradni?
Ha az utak elcsángáltak
hol fogsz alkonyodni?

Hova jutsz, ha már nem telik
három kívánságra?
Te mesebeli átkozott,
vár a vasorrú bába.

  Lógtam bokrod alatt

Azt mondtad, jó. Jött a rossz.
Béke a szívnek! Harcolok.
Szabadság! Felhúztál négy falat.
Hűség! Lógtam bokrod alatt.

Nagyon hittelek. Mint aki árva.
Ezentúl teszek a glóriádra -
tudom, hogy bennünk,
belül feszül az égbolt.