Egy különös nap vége

  "Isten veled" mondta Erika, és elindult az előszoba felé. Lassan ment, mintha marasztalást várna, és még volna értelme a marasztalásnak, pedig mindenki érezte, hogy nincs erő, amely visszatarthatná.
  Vámosy lerogyott egy székre, a kezébe temette az arcát.
  "Nóra, Nóra!" Félig suttogta, félig nyöszörögte a szavakat, döbbenet, sértődöttség, fájdalom és félelem keveredett a hangjában. Azután fölemelkedett és körülnézett, olyan csodálkozó tekintettel, mintha csak most venné észre, hogy egyedül maradt, és most hinné el, hogy ez megtörténhetett vele. "Üres" mondta tompa, színtelen hangon, "nincs többé". A csendet a becsapódó kapu döndülése törte meg, majd néhány másodpercre visszaállt a csend, olyan súlyosan, töményen, mintha nem a hangok hiánya, hanem valami érzékelhető anyag volna a levegőben.
  Felcsattant a taps, sőt nem is csattant, hanem dördült, robbant. Általában gyéren kezdődik, és fokozatosan erősödik meg, a nézők alkalmazkodnak a leghangosabban tapsolók üteméhez. Most azonban a tenyerek már az első pillanatban egyszerre csapódtak össze. Évtizedek óta a színházban dolgozó öreg epizodisták és műszakiak sem emlékeztek hasonlóra.
  Másodszor, harmadszor is kimentek megköszönni a tapsot, mely elhalkult egy kicsit, amikor eltűntek a színfalak mögött, azután követelően, már-már erőszakosan újra megerősödött. A közönség nem mozdult. Erika nem tudta, hányszor hívták őket vissza, valami furcsa bódulat vett rajta erőt, amit főiskolás korában érzett utoljára a színpadon, és amiről maga sem hitte, hogy még átélheti. Összenéztek Vámosyval, az arcukon valami hitetlenkedő mosoly volt, amit a közönség persze észrevett, és még hangosabb lett a taps. Erika arra gondolt, hogyha Vámosy nem mosolyogna, talán reszketni kezdene az ajka. Az ő ajka nem reszketett, de maga sem értette, hogyan történt, a szeme hirtelen teleszaladt könnyel.
  Azután persze vége lett ennek is, kigyulladtak a lámpák a nézőtéren.
  Néhányan megállították a zsúfolt folyosón, gratuláltak neki. Egy nő kérdezett valamit, de nem értette a kérdést, "Majd később!" mondta válasz helyett.
  A parányi öltözőben magára zárta az ajtót, és percekig mozdulatlanul ült a tükör előtt, anélkül hogy belenézett volna. Azután hirtelen fölriadt, gyorsan, kapkodva lemosta a sminket. Szeretett volna már a klubban lenni. Gondolatok és szavak feszítették, tudta, hogy most valami másképpen lesz ott is, az előadás utáni bágyadt érzelmi és gondolati leeresztés helyett más módon, de folytatódik, ami a színházban történt. Lehetetlen, hogy Vámosy ma este is ugyanúgy behúzódjék a sarokba, mint máskor, és csendben leigya magát, Fazekas disznó vicceket meséljen, Bérczy Beáta pedig századszor is elmondja, hogy amikor Pesten játszott, hogyan környékezte meg a Politikai Bizottság egyik tagja, de ő hogy rúgta ki "a pasast".
  Erika biztos volt benne, hogy a többiek is tele vannak a siker emlékével, és ők is alig várják, hogy megosszák egymással. Mikor kilépett az öltözőből, a keskeny folyosó már üres volt, valamelyik ajtó mögül zene hallatszott.
  Erika lement a lépcsőn, intett a portásnak, aki éppen kávét főzött, és ugyanolyan álmosan bólintott neki, mint máskor.
  Szegény - gondolta Erika -, nem látta az előadást. Azután elmosolyodott, hogy mik jutnak eszébe, de azért tudta, hogy ha az álmos szemű éjszakai portás ott ült volna a nézőtéren, most nem ilyen unott, megszokott mozdulattal bólintana neki köszönésképpen.
  Hűvös volt az utcán, havat ígérő szél fodrozta a pocsolyák vizét. Erika megállt a színészbejárónál, mert egy autó közeledett. A kerekei alól messzire fröccsent a latyak, de a széles járdán át nem ért el a bejáratig. Erika fölnézett az égre. Az előadás közben esett az eső, szerette volna látni, eloszlottak-e a felhők, de az erős, fehér neonfények elvakították, fölöttük akkor is üres feketeségnek látszott volna az ég, ha a felhők nem takarják el a csillagokat.
  A közeli parkból két összekapaszkodott részeg botorkált elő, ordítottak, nem lehetett tudni, énekelni akarnak-e, vagy csak érthetetlen szótöredékeket üvöltenek. Amikor elhaladtak a sarkon álló telefonfülke mellett, az egyik elengedte a dülöngélő társát, és bevágta a fülke ajtaját, majd belerúgott az oldalába, azután hangos röhögéssel tovaimbolyogtak.
  Erika beljebb húzódott a bejárat fölötti kis eresz árnyékába. Amikor a részegek elhaladtak, összébb húzta magán a vállára vetett kabátot, és átszaladt az úton.
  A klub a színészbejáróval szemben egy hosszú, málló vakolatú földszintes épületben volt, amelynek másik felében a díszletműhely és a raktár kapott helyet. Néhány hónapja a régi, magasan levő szűk ablakokat nagy kirakatüvegekre cserélték, azóta az utcáról be lehetett látni a helyiségbe. Mielőtt belépett volna, benézett rajta Erika is, és csalódottan látta, hogy Fazekas egy nagy társaság közepén ül, alighanem vicceket mesél, a feje fölött sűrű füst gomolyog. Vámosy egyedül gubbaszt egy félreeső asztalnál, előtte az elmaradhatatlan üveg vörösbor. A terem vége homályba veszett, Erika csak annyit látott, hogy sokan vannak ott, de hogy kik, azt kívülről nem lehetett megállapítani.
  Amikor belépett, mellbe vágta a párás meleg és a sűrű füst. A kabátját felakasztotta az ajtó mellett álló fogasra, és bizonytalanul körbenézett, hogy melyik asztalhoz ülhetne.
  Az egyik távoli asztalnál hirtelen fölpattant egy alacsony, kövér férfi, és vadul integetni kezdett. Erika észrevette, de átsiklott rajta a tekintete. Látásból ismerte, néhány hete majdnem minden estéjét itt töltötte, gyakran mások is jöttek vele, ittak, fizettek boldog-boldogtalannak, segédszínészekből, díszletmunkásokból mindig nagy társaság lebzselt körülöttük.
  Valaki egyszer szóvá is tette Borosnak, a klub bérlőjének, hogy beenged mindenféle alakokat, pedig ez zártkörű klub lenne, de Boros megvonta a vállát.
  "Ez a Dékány meg a haverjai több pénzt itt hagynak egy este, mint a színészek egy hét alatt. Tudod te, hogy hányan tartják nekem a markukat? Sokan, öregem, nagyon sokan! Fizetem a színháznak a bérleti díjat, fizetek a Köjál- vagy milyen ellenőrnek, a tűzoltónak, a polgármesteri hivatal meg az adóhivatal ellenőrének, mert ha nem fizetek, rögtön találnak egy rakás hibát, és büntetnek, hogy belegebedek! Ez a Dékány nagy bunkó, de fölveti a pénz, most nyitotta meg a negyedik boltját a városban, ugyan miért ne jöhetne ide, ha jólesik neki, és meghívják az itteni barátai?"
  "Drága művésznő!" kiáltotta Dékány már messziről, és szélesen elmosolyodott. "Engedje meg, hogy az asztalunkhoz hívjam!"
  Na nem! - gondolta Erika, és egyszerre rossz kedve támadt. Szeretett volna beszélgetni a ma esti előadásról, de nem ezzel az emberrel, aki talán sohasem ül be a nézőtérre, a pénze mellé valami presztízsfélét remél attól, hogy a színészklubban tölti az estéit, pletykákat hall és terjeszt. A bennfentesek közé akar tartozni, az elithez, és azt reméli, hogy itt találja meg...
  Erika elhúzta a száját, ez a társaság mint az "elit"! Vámosy a vörös borával, Fazekas a vicceivel, Bérczy Beáta... ő most nincs itt, pedig ilyenkor már rendszerint elfoglalja a helyét a terem közepén álló asztalnál. Nem volt itt Solymos sem, aki Rank doktort játszotta, pedig vele talán lehetne egy-két értelmes szót váltani. Itt volt viszont a karmester, két zeneiskolai tanárral ült egy asztalnál. Elmerülten beszélgettek, a fejük szinte összeért az asztal fölött.
  Elmegyek - gondolta Erika. - Ennél egyedül is jobb otthon.
  Egy apró garzonlakásban lakott a színészházban.
  Abban a pillanatban ért oda Dékány. Apró malacszemei alázatosan hunyorogtak.
  "Drága művésznő!" kiáltotta újra, ugyanolyan hangosan, mint amikor a terem végéből szólt Erikához. "Szeretnénk ünnepelni..."
  Sör- és dohányszagú volt a lehelete.
  "Köszönöm" mondta Erika, és elfordult, levette a kabátját a fogasról. "Csak egy pillanatra... kerestem valakit, de látom, hogy nincs..."
  Dékány kikapta a kezéből a kabátot, Erika azt hitte, föl akarja segíteni rá, de a férfi hirtelen visszaakasztotta a fogasra.
  "Szó sem lehet róla, hogy most elmenjen!" A részegek erőszakosságával megfogta a karját, és húzta volna maga után.
  "Kérem!" mondta Erika ingerülten. "Hagyjon!"
  "Dehogy hagyom, drága művésznő! Ne sértsen meg!"
  Erika kirántotta a karját a kezéből, visszalépett a fogashoz, a kabátját a karjára dobta. Segélykérően körülnézett, de senki sem figyelt rájuk. Az ajtóhoz ment volna, ám a férfi elállta az útját.
  "Ne sértsen meg...!"
  "Nem akarom megsérteni" felelte Erika "de fáradt vagyok, elmegyek."
  Dékány megcsóválta a fejét. Még mosolygott, de a szemében fölvillant valami hideg, fenyegető fény!
  "Nem, nem! Szó sem lehet róla, drága, amíg egy felest meg nem ittunk az egészségére. Naaa! Csak egy felest drága... a Gabi bácsi egészségére, meg a..."
  "Azt mondtam, hogy el akarok menni" mondta lassan, tagoltan Erika. "Engedjen ki!" Megpróbálta félretolni a férfit, de nem sikerült.
  "Szégyell meginni velem egy konyakot?" Dékány szeme összeszűkült. "Mit képzel, mi vagyok én, leprás vagy écces? Az én pénzem is van olyan jó, mint a másé!"
  "Nem akarok vitatkozni..." kezdte Erika, de a másik közbevágott:
  "Nem is ajánlom!"
  Erika hirtelen elsírta magát. Már nem emlékezett rá, hogy mit akart mondani a többieknek az előadásról, csak egyet akart, hazamenni, bevenni egy altatót, belezuhanni az ágyba, és aludni...
  Dékány meghökkent, amikor sírni látta Erikát, de a zavara csak egy pillanatig tartott.
  "Majd egy feles..." mondta, majd az segít. Na, ne sírjon már!" Erika arcához nyúlt, talán a könnyét akarta letörölni.
  "Ne érjen hozzám!" Erika elkapta a fejét. "Takarodjék az utamból, maga..."
  "Takarodjak?!" sziszegte a másik hirtelen elvörösödő arccal. "Azt mondtad, hogy takarodjak?" Közelebb jött, Erika hátrált egy lépést. Várta, hogy valaki végre közbelép, de senki sem figyelt oda. Dékány egy köteg ötezrest rántott elő a zakója zsebéből, és meglobogtatta Erika arca előtt. "Nekem mondod, hogy takarodjak? Megveszlek kilóra, te rohadt kis kurva! Te se vagy más, mint a többi, ne játszd meg magad!"
  Erika el akart siklani mellette, de a férfi egy villámgyors mozdulattal zsebre gyűrte a pénzt, utánanyúlt, és visszafordította. Azután tömpe ujjú, vastag keze meglendült. A lámpák fénye ezer darabra tört, és belehullott valami feneketlen sötétségbe.