Legemlékezetesebb nyári élményem

  Nem tudom, hogy elfelejtette-e korábban, vagy most így volt a tantervben, az a lényeg, hogy Csoki csak valamikor október elején adta ki házi dolgozatnak a szokásos "Legemlékezetesebb nyári élményem" témát. Tiszta röhej, hogy több mint egy hónappal az iskolakezdés után jön ilyesmivel, amikor a nyár már olyan távoli és homályos emlék, mint az öt évvel ezelőtti, vagy majdnem olyan. Ráadásul azt is mondta, hogy nyolcadikban már nem elégszik meg tíz-tizenöt tőmondattal, hosszú és alapos leírást vár az eseményekről, sőt jellemezni is kell a szereplőket, és a külsejüket leírni, de úgy ám, hogy összetéveszthetetlenül egyéniek legyenek. Nem tudom, mit képzel rólunk, hogy csupa író jár az osztályába, vagy mi? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Agócs például mit fog írni, hiszen a betűket sem mindig ismeri föl az első nekifutásra, az igekötőket meg a ragokat rendszerint külön írja a szavaktól, a nagybetűket meg ott használja, ahol éppen eszébe jut, néha a szó közepén. Csoki azt szokta neki mondani, hogy csak azért nem buktatja meg másodszor is, mert így hamarabb eltűnik az iskolából.
  Egy hetet kaptunk a házi dolgozat megírására. Az első három napon nem is gondoltam rá, csak akkor kaptam észbe, amikor Csoki kérdezgetni kezdte az osztályt, ki hogyan áll vele. Mindenki azt mondta, hogy már majdnem kész, azt mondtam én is, de arra azért jó volt ez az érdeklődés, hogy legalább gondolkodni kezdjek, mi a francot kellene írnom.
  Az őseim tanárok, anyu magyar-orosz, apu meg matematika-fizika szakos. Szerencsére nem abba az iskolába írattak, ahol ők tanítanak, írtó ciki lenne, ha anyu lapozgatná a naplót, azután kihívna felelni, hogy "Szöllősi", mintha valami idegen volnék. Persze azt sem mondhatná, hogy "Gabsi", mert így hívnak otthon, lenne nagy röhögés az osztályban, rágondolni is rossz.
  Több sztori is eszembe jutott, de valahogy egyik sem volt igazán jó, végül anyut kértem meg, hogy javasoljon valamit. Ő meg faggatni kezdett, hogy mi hagyta bennem a legmélyebb nyomokat, mire emlékszem a legvilágosabban, de nem nagyon tudtam mit mondani. Egy darabig kérdezgetett, azután kiabálni kezdett, hogy ha én olyan málé vagyok, hogy csak élek a világban, anélkül, hogy fölfognék belőle valamit, ő nem tud helyettem élményeket szerezni, és ne várjam, hogy megírja azt a rohadt dolgozatot, törjem csak egy kicsit a fejemet.
  Igazából nem is rám haragudott, ideges volt az október huszonharmadikai műsor miatt. Az igazgatónő ugyanis őt bízta meg, hogy készítsen kultúrműsort az iskolai ünnepségre, mert mindig ő készítette november hetedikére is, már van ebben gyakorlata. Anyu meg szentségelt, hogy az más volt, őrzött egy rahedli segédanyagot, könyveket, amelyekben kész műsorok jelentek meg, csak ki kellett választani, betanítani egyet, és kész. De ezek a kurva írók nem írnak semmit október huszonharmadikáról, vagy alig-alig, legalábbis olyasmit nem, amiből műsort lehetne szerkeszteni.
  Apu nevetett, és azt mondta, válasszon ki egyet a régi műsorok közül, azokban is októberi forradalomról volt szó, legföljebb hagyja ki az Aurórát meg a Téli Palotát, akkor senki sem fogja észrevenni.
  Láttam anyun, hogy nagyon dühös, mégis elnevette magát, azután azt mondta, hogy tiszta szerencse, hogy apu matematika-fizika szakos, nem olyan tárgyakat tanít, amelyek közelebbi kapcsolatba hozhatók a politikával, mert ha magyar vagy történelem szakos lenne, már régen kirúgták volna az ilyen dumákért. De lehet, hogy még így is kirúgják, ha sokat ugrál, pláne most, amikor egyébként is tömegével bocsátják el a tanárokat takarékosság címén.
  A dolgozatommal azonban egy jottányit sem haladtam, és vészesen közeledett a leadás napja. Futólag arra is gondoltam, hogy a nyári iskolai táborból kellene valamit megírnom, de csupa olyan sztori jutott eszembe, amelyekről tudtam, hogy úgysem írhatom meg.
  Például azt sem, amikor Tóth Klári árulkodott Piroska néninek, hogy a fiúk folyton piszkálják. Ez a táborba érkezésünk napján történt, mindenki jött-ment, kereste a helyét, szóval nagy volt a zűrzavar, de aki már lepakolt, az csak tétlenül ténfergett. Tóth Klári meg azonnal fürdőruhára vetkőzött, és csak valami rövid blúzt kapott fölé, ami jobbra-balra röpködött, amikor a csaj forgolódott, hajlongott a pakoláskor, és még azt is kiemelte, amit egyébként eltakart volna. Persze az unatkozó, csellengő srácok, legalábbis a nagyobbak, a hetedik-nyolcadikosok odaseregletek, és direkt jó hangosan kezdték tárgyalni, hogy Tóth Klárinak milyen jó segge van, sőt nem csak beszélték, egyik-másik meg is akart győződni, hogy olyan feszes-e, amilyennek látszik. A vége az lett, hogy Klári odament Piroska nénihez, hogy a fiúk nem hagyják békén, de ezt tutira úgy mondta, hogy nem lehetett tudni, panaszkodik-e vagy dicsekszik. Mi persze már tágultunk onnan, mert gondoltuk, hogy jön a letolás, de még láttam, hogy Piroska néni végignéz Tóth Klárin, és azt mondja neki: "Próbálj meg fölvenni valamit, hátha akkor majd békén hagynak!" A csaj égett, mint egy atommáglya, mi meg jót röhögtünk, és napokig cukkoltuk, Piroska nénit utánozva, hogy "Próbálj meg fölvenni valamit!"
  Az is eszembe jutott, mi lenne, ha megírnám, hogyan leskelődtünk éjszaka Sakkmatt meg Zsuzsa néni után, de persze ez sem volt komoly, tudtam, hogy nem írhatom meg. Pedig biztosan nagy sikerem lenne vele az osztályban. Az eset úgy történt, hogy velünk volt a táborban Sakkmatt, a tesitanár, meg Zsuzsa néni is, aki földrajzot meg biológiát tanít. Sakkmatt onnan kapta a nevét, hogy lelkes sakkozó, játszik a város sakkcsapatában. Annyira szereti a sakkot, hogy néha tesiórán futtat egy kicsit, hogy mégis mozogjunk valamennyit, azután sakkozunk. Egyébként ez a Sakkmatt akkora, mint egy ruhásszekrény, nehézsúlyú birkózónak vagy diszkoszvetőnek lehetne nézni inkább, mintsem sakkozónak. Zsuzsa néni meg kicsi, tán százhatvan centi, meg ötven kiló sincs, állandóan diáknak nézik. A jegyszedők már nem egyszer kiabáltak vele a kirándulásokon, hogy "Ne te rendelkezz itt, kislány, küldd ide a tanárotokat!"
  Úgy látszik, igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást, szóval ezek ketten összeszerelmesedtek, sőt együtt is élnek, pedig nincsenek összeházasodva. A táborban persze külön faházban laktak, legalábbis hivatalosan. Nyerges az első este odasúgta néhányunknak, hogy lessük ki őket, hátha marad egy kis rés a függönyön, és láthatunk valamit.
  Villanyoltás után ki is lopóztunk a Zsuzsa néni faházához. Ott még égett a villany, de a függöny olyan gondosan össze volt húzva, hogy egy milliméternyi rés sem maradt rajta. Nyerges azt sutyorogta, hogy ő biztosan tudja, Sakkmatt bent van, de szerintem ez egyáltalán nem volt biztos. Ugyan honnan tudta volna, hiszen velünk jött az ablak alá, mi pedig nem láttuk, hogy Sakkmatt bement volna. Magam sem tudom, miért, de valahogy jobb volt azt hinni, hogy Sakkmatt nincs bent. Elképzeltem vele Zsuzsa nénit tőlem talán egy fél méternyire a deszkafal túlsó oldalán, és rossz kedvem lett, ott is hagytam a leselkedőket hamarosan, pláne, hogy egyre hűvösebb lett az éjszaka, hiába volt június vége, dideregtem pizsamában.
  Nyerges azután másnap szövegelt, hogy micsoda nyögéseket hallott belülről, de a többiek elárulták, hogy hazudik, nem is hallatszott semmi.
  Hát ezt sem lehet megírni, de akkor mit? Egyre pipább lettem Csokira. Ha még nem mondtam volna, őt azért hívják így, mert olyan barna a bőre, mintha cigány volna, pedig nem az, csak feszt napozik, amíg lehet, egész nyáron a strandon süttette magát a nappal, ősszel alig ismertem meg, az arca sötétbarna volt, a fogai csak úgy villogtak, a haját meg kiszívta a nap, egészen kiszőkült. Amikor meg nem lehet napozni, akkor kvarcol, így azután egész évben sem kopik le róla a barnaság. A Csoki név annyira ráragadt, hogy van, aki nem is tudja az igazi nevét, tavaly Szilárd Kriszta Csoki néninek szólította tévedésből. Meg is ijedt, hogy mi lesz, de nem lett semmi, Csoki úgy tett, mintha nem hallotta volna.
  A cserkészek sztorija látszott a legjobbnak, arra gondoltam, ha azt megírom, nem lehet gond belőle. Mellettünk cserkészek táboroztak, több iskolából jöttek össze vagy harmincan, a miénkből is voltak közülük hárman. Egy nyugdíjas katonatiszt vezette a tábort, Laci bácsinak szólították.
  Nálunk az volt a szokás, hogy reggeli után, ha nem volt valami program, nem mentünk túrázni a hegyekbe vagy valamelyik közeli városba, irány a Balaton, rohantunk a vízbe. A cserkészeknél meg zászlófelvonás volt, meneteltek, mint a katonák, meg mindenféle előadásokat tartottak, összeültek beszélgetni, legföljebb délután mehettek a strandra. De a második vagy a harmadik napon Laci bácsi kitalálta, hogy gyűjtsenek köveket a környéken, és építsenek templomot a zászlórúdjuk mellé. Méghozzá nem is kicsit, hanem vagy két méter magasat. Attól kezdve azután köveket gyűjtöttek meg építettek a kora délutáni hőségben a napon, és már csak négy óra körül jutottak el a Balatonba.
  Ezt onnan tudom, hogy a srácok kezdtek átszökdösni hozzánk, először a saját iskolánkbeliek, azután idegenek is, és elmesélték. Könnyű volt átjönni, mert a templomépítéskor levetették az egyenruhájukat, hogy ne koszolódjon, fürdőgatyában vagy rövid nadrágban jártak. Kibontották a kerítést, átbújtak a lyukon, azután elkeveredtek közöttünk a strandon. Később előfordult, hogy már ebédre átjöttek, volt kaja bőven, az iskolai konyhás nénik is velünk voltak a táborban, annyit főztek, hogy jusson mindenkinek repeta, aki kér, jutott a cserkészeknek is. Először igyekeztek rejtőzködni, mi hoztuk el nekik az ennivalót, azután fölbátorodtak, a tanárok meg nem szóltak nekik, hogy mit keresnek nálunk, úgy tettek, mintha nem vették volna észre őket.
  Laci bácsi azonban észrevette, hogy fogyatkoznak a gyerekei, és persze nem kellett nagy nyomozás, hogy rájöjjön, hol vannak. Egy nap azután átjött nagy dérrel-durral rögtön ebéd után, amikor indultunk volna fürödni, összeszedte a cserkészeket, és keményen rájuk parancsolt, hogy menjenek vissza vele a táborukba.
  Ebből még nem lett volna baj, végül is az ő gondjára voltak bízva, de Laci bácsi nem elégedett meg annyival, hogy elvigye a gyerekeit, hanem veszekedni kezdett Piroska nénivel, hogy miért engedte oda hozzánk a cserkészeket, meg követeli, hogy ez többet ne forduljon elő.
  Piroska néni nagyon szelíden beszélt vele, tisztára mintha meg lett volna ijedve. Zsuzsa néni ott mosogatott mellettük két lánnyal meg két fiúval, végighallgatta Laci bácsi szövegét, azután csendben megjegyezte: "Vonzóbb programot kellene csinálni, akkor nem szökdösnének el a gyerekei."
  Az az igazság, hogy én kezdtem el vihogni ezen, azután nevettek a többiek is körülöttünk, még a cserkészek is fölbátorodtak, alig győztek forogni jobbra-balra, hogy elrejtsék a somolygásukat. Laci bácsinak meg hirtelen lila lett a feje, a száját kitátotta, azután becsukta hang nélkül. Amikor újra meg tudott szólalni, legelőször is lebüdöskommunistakurvázta Zsuzsa nénit, amit viszont Sakkmatt nagyon zokon vett, mert közben odajött ő is, nem kiabált, mint Laci bácsi, csak odahajolt a füléhez, és súgott neki valamit. Senki sem tudja, hogy mit mondott, bár én úgy körülbelül sejtem, mindenesetre Laci bácsi sürgősen otthagyott bennünket, és a gyerekeit maga előtt terelve visszament a táborukba.
  Piroska néni behívta Zsuzsa nénit meg Sakkmattot a faházba, ahol lakott, gondolom, megbeszélték, hogy mi legyen ezek után. Nem tudom, miben maradtak, az élet ugyanúgy folyt tovább, ahogy azelőtt, csak a cserkészek nem jöttek át többet.
  Mi persze sokáig tárgyaltuk az esetet. Nyerges okoskodott, hogy Zsuzsa nénit meg Sakkmattot biztosan elzavarják az iskolából, de lehet, hogy még Piroska nénit is, mert most Laci bácsi meg a hozzá hasonlók parancsolnak, ők mondják meg, hogy kit kell kirúgni. De Piroska néni ott volt az évnyitón, sőt Zsuzsa néni és Sakkmatt is, amiből látszik, hogy Nyergesnek megint csak a szája járt.
  Szóval arra gondoltam, hogy ezt a sztorit írom le, persze kihagyom, amit Laci bácsi mondott Zsuzsa néninek, mert ilyen csúnya szavakat tényleg nem lehet egy dolgozatba beleírni, de anyu fölsikoltott, hogy eszembe ne jusson. Mondtam neki, hogy nem is jutott eszembe, hogy beleírjam, amit Laci bácsi... anyu azonban közbevágott, hogy nem csak arról van szó, ezt az egész történetet nem szabad megírni, nem olyan időket élünk...
  Ennél többet nem mondott, de témát sem javasolt, amikor kérdeztem, hogy hát akkor most miről írjak, csak idegesen otthagyott.