A nagy riport

  Nem sokat haboztam, amikor a polgármester megkérdezte, hogy elvállalnám-e a városi újság szerkesztését. Korábban már küldözgettem híreket a megyei lapnak, sőt egy féléves tanfolyamot is elvégeztem. Hetente egy délutánt a szerkesztőségben töltöttünk, ahol nagyjából elmagyarázták, hogy kell újságot csinálni. Érdekelt a dolog, meg legalább az iskolán kívül is elfoglalhattam magam valamivel. Elég jó társaság gyűlt össze. A foglalkozás után néhányan mindig beültünk valahova, és dumáltunk egy jót mindenféléről, olyankor úgy éreztem, feltöltődöm szellemileg, azt hiszem, így voltak ezzel a többiek is, főleg azért jártak a tanfolyamra.
  Zsuzsa nem nagyon örült, hogy hetente beutazom a megyeszékhelyre, nem mondta ugyan, de azért észrevettem. Egyszer eljött velem, mondtam neki, hogy üljön be nyugodtan a foglalkozásra, senkit sem szólítanak föl, csak előadásokat tartanak, meg cikkeket beszélünk meg, de nem tudtam rávenni. Halálra unta magát, amíg várt rám, utána meg már dühös volt, és hallgatott egész este, amíg a Dominó presszóban beszélgettünk, nem is jött többször. Zsuzsa ugyanott tanít, ahol én, úgy jöttünk össze, hogy szinte észre sem vettük, és a többiek is elkönyvelték, hogy mi együtt járunk, már házasokként kezelnek minket.
  A polgármester egyébként gyerekkori jó barátom, csak két osztállyal följebb járt, ugyanabban az általános iskolában, ahol most tanítok. Elég régen itt él a családunk, a nagyapámat 1938-ban helyezték ide állomásfőnöknek, az apám itt élte le az életét, ide is házasodott. A nagyapám valamikor a negyvenes évek elején vett hat sor szőlőt, a családi legenda szerint azért, mert a bíró azt mondta neki: "Főnök úr, maga egész rendes ember lenne, csak egy baja van, nem idevalósi. Ha itt akar megtelepedni, először is vegyen szőlőt a Csátésban!"
  A nagyapám hiába ódzkodott, hogy nem ért a szőlőhöz, sose foglalkozott vele, a bíró csak ingatta a fejét. "Majd lesz, aki elvégzi a neheze munkát, maga csak menjen ki néha a présházba, tegyen-vegyen, amit meg tud csinálni, beszélgessen, koccintson a szomszédokkal, majd meglátja, más szemmel kezdenek nézni magára."
  A nagyapám megfogadta a tanácsot, összegyűjtött egy kis pénzt, és megvett hat sor szőlőt egy kis présházzal. Később sokat nevettek ugyan rajta a családban, hogy csak a szőlő miatt fogadta be a falu, mert akkor még falu volt, csak néhány éve lett város, de a nagyapám nem bánta meg. Főleg a nyugdíjazása után járt ki gyakran, meg is tanulta a szőlőművelést. Apám is szívesen foglalkozott a szőlővel, sőt én is értek hozzá valamennyire, ha egyedül akarok maradni, kerül-fordul felülök a motoromra, és kimegyek a szőlőbe.
  Azt gondolhatják, hogy elkalandoztam a témától, de az csak a látszat, hiszen arról kezdtem beszélni, hogy a polgármester megkért, szerkesszem a városi újságot. Márpedig, hogy éppen engem kért meg, annak mind oka volt, amit elmondtam: hogy a polgármester gyerekkori jóbarátom, hogy újságíró-tanfolyamot végeztem, és az is, hogy már nem "gyüttment" vagyok itt.
  Van néhány lap a környéken, amit profi újságírók, a megyei újság munkatársai szerkesztenek, csak éppen az a baj, hogy egyébként semmi közük a településhez, odaszaladnak egyszer-kétszer egy fél napra, fölmarkolják a cikkeket, amelyeket akkorra megírtak nekik, azután söpörnek haza. Nyilván ezt akarta elkerülni a polgármester, azért szólt nekem. Nyomda is van a közelben, alig húsz kilométerre, megvan hát minden, ami egy újsághoz kell, megcsináljuk mi magunk, nem bízzuk idegenekre.
  Csak az a baj, hogy a képviselőtestület néhány tagja morgott, hogy túl sokba kerülne az újság, ha engem teljesen függetlenítenének, és a havonta megjelenő hatoldalas lap készítése nem töltené ki a munkaidőmet. Ebben volt is egy kis igazság, bár én biztosan találtam volna elfoglaltságot magamnak, így aztán abban maradtunk, hogy néhány órát az iskolában is tanítanom kell hetenként az újság szerkesztése mellett. Ettől azután mindenki megnyugodott, belenyugodtam én is, pláne, hogy néhány ezer forinttal magasabb lett a fizetésem. Csak Zsuzsa aggályoskodott, hogy két félállás rosszabb, mint egy egész, majd jön egy új polgármester, akinek nem tetszik a képem, és elveszi tőlem a lapot, vagy megszüntetik, azután esetleg se újság, se iskola, és ha oda nem vesznek vissza főállásba, két szék között könnyen a földön találom magam.
  Én azonban bíztam az újságban, vagy inkább magamban, bíztam a polgármesterben is, akinek elég jól fut a szekere, majdnem egyhangúlag választották meg. Nem éreztem a bizonytalanságot, amit Zsuzsa sugallt volna az aggályoskodásával, és nekem lett igazam.
  Elég jól indult a lap, ezer példányban nyomják, és ez szép eredmény egy ilyen kis városban. A szerkesztésbe gyorsan beletanultam, a tördelés volt a legnehezebb, de a nyomdászok segítettek, igaz, minden hónapban vittem nekik valamit, egy kis pálinkát, egy üveg bort vagy egy kosár szőlőt. De nemcsak ezért segítettek, és nem is csak azért, mert az újság hozzájárult a talpon maradásukhoz. Segítettek volna barátságból is, megvan az a jó tulajdonságom, hogy elég könnyen szót értek az emberekkel.
  Ősz elejétől tavasz végéig nincs gond a szerkesztéssel, az iskolában, a kultúrházban, a könyvtárban mindig történik valami, amit meg lehet írni. Azután ott vannak az ünnepek, azokról is meg kell emlékezni, február-márciusban írhatok arról, hogy milyen évet zárt az a néhány cég, amelyik még talpon maradt, tudósítok a szövetkezeti közgyűlésekről meg a nálunk megszerveződött két-három párt nagy ritkán tartott megmozdulásáról. Szóval ősztől tavaszig még csak-csak van téma, de a nyár néha nagyon feladja a leckét. Mintha megállna az élet. Egy csomó intézmény bezár, az emberek szabadságra mennek, és ahol nincs ott a főnök, ott senki sem nyilatkozik semmiről, még a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokról sem. Jöjjek vissza két hét, három hét múlva, de a lapnak mégis meg kell jelennie minden hónap tizedikére, nem szüneteltethetem a nyári hónapokban.
  Most legutóbb is a júliusi számot még összehoztam nagy nehezen, beletettem egy nagy képes riportot az iskolai évzáró ünnepségről, majdnem egy egész oldalt elvitt az a cikk, de az augusztusi szám sehogy sem akart összeállni. Nem találtam meg senkit, már azon gondolkoztam, hogy beleteszek valami jó hosszú novellát, néhány verset meg egy nagy képriportot az aratásról, azután passz, elmegyek szabadságra én is, legföljebb a polgármester majd megint csóválja a fejét egy kicsit, hogy ennyi pénzért, tudniillik amennyibe az újság kerül a városnak, nem verseket akarnak olvasni, a lapnak a város életét kell tükröznie stb... stb...
  Tavaly már így jártam egyszer, akkor azt feleltem neki, hogy ha semmi sem történik ebben a kurva városban, akkor a lap csak a semmit tükrözheti. Nevetett, de azért egy kis éllel válaszolta, hogy történik itt mindig valami, csak észre kell venni. Ezt a vitát szerettem volna elkerülni az idén, de ötletem nem volt, és három oldal még üresen állt. Végül egy délelőtt bementem a Helle kocsmába. Ez az állomás mellett van, és mindig iszogat ott egy csomó ember. Arra gondoltam, hogy írok egy riportot arról, amit ott hallok, látok, tapasztalok. Nem valami nagy ötlet, nem is szoktam ilyesmit csinálni, de nem jutott jobb az eszembe, és egy ilyen riporttal is telik az újság.
  A Helle kocsma még most is őrzi a régi hangulatát, nem alakították át, nem csúfolják presszónak, megmaradt annak, ami volt. A pultja horganyzott bádog, a padlója olajos deszka, az ablakai kicsik, és vasrács van rajtuk. Amikor bementem, majdnem üres volt az ivó, persze hétköznap délelőtt nagy tömegre nem is lehetett számítani, csak hárman fröccsöztek odabent. Koszos vászonnadrág és atlétatrikó volt rajtunk, gyanítom, hogy rakodhattak az állomáson, és éppen szünetet tartottak, vagy nemrég fejezték be. Egyébként piszok meleg volt, hiába hajolnak hatalmas nyárfák a Helle kocsma fölé, hiába a vastag vályogfalak, bent is alig volt hűvösebb, mint odakint. Mind a három ember sűrűn törölgette magáról a verejtéket, és hessegette a legyeket, mert légy aztán volt bőven, egy disznóhizlalda van az állomás másik oldalán, onnan jön a sok légy meg a bűz is, ha éppen arról fúj a szél.
  Kértem egy kisfröccsöt, azután a pohárral a kezemben egy kissé arrébb húzódtam a pult vége felé, ahol egy üvegszekrényben néhány sósperec árválkodott, és hallgattam a három férfi beszélgetését. A pult előtt álltak ők is, a hangjukat akkor sem halkították le, amikor beléptem, csak éppen rám néztek, azután folytatták a diskurzust. Az egyik futballista volt, ismertem látásból, a csúfnevén Linának hívták, az igazi nevére nem emlékszem. Egy nyugdíjas vasutas hozza mindig a fociról szóló cikkeket a lapba, én nem nagyon ismerem a futballistákat.
  Új munkahelyekről beszéltek, de nem értettem meg azonnal, hogy hol lennének ezek a munkahelyek. Lina egyre erősködött, hogy hamarosan fölvesznek valahol a városban tizenöt-húsz embert, a másik kettő meg hitetlenül csóválta a fejét, és mondogatta, hogy nem lesz abból semmi, nemhogy újakat vennének föl, de inkább elbocsátják azokat is, akik még dolgoznak. Bennem meg máris kezdett kialakulni egy cikk vázlata a város munkaerőhelyzetéről. Mert igaz, hogy írtam már többször is leépítésekről, elbocsátásokról, de arról még nem, hogy általában milyen a városban a foglalkoztatottság. Erről a városházán adatokat is kaphatok. Úgy megörültem az ötletnek, hogy már indulni készültem, de a három ember beszélgetése olyan irányt vett, hogy mégis maradtam, sőt kértem még egy fröccsöt.
  Elhangzott ugyanis a Szentgyörgyi úti takarmánykeverő telep neve, s lassanként összeállt a kép: Lina azt bizonygatta, hogy valami cég megvette a telepet, és máris megkezdődött ott a munka, egyelőre csak néhány emberrel, de ha fölfut a termelés, biztosan szükség lesz újabb munkásokra is. A többiek mondogatták, hogy eddig még senkit sem vettek föl a városból, ha egyáltalán igaz ez az egész, akkor a saját embereiket hozták valahonnan, velük dolgoztatnak.
  Ezen még elvitatkoztak egy darabig, de újat már nem tudtak mondani, én meg fizettem, és otthagytam őket. Igazán meg lehettem elégedve, két jó témát is kaptam, a munkaerőhelyzetet meg ezt a takarmánykeverőt. Az utóbbi izgatott jobban, a másik egyszerű ügy volt, ahhoz akármikor megszerezhetem az adatokat. A takarmánykeverő azonban nem hagyott nyugodni. Hogy lehet az, hogy erről semmit sem tudtam eddig, pedig már a kocsmában is beszélik?
  A polgármesterhez szoktam menni, ha felvilágosításra van szükségem, de ő most éppen szabadságon volt, és valahol az Adriai-tengerben áztatta a bütykeit, fölkerestem hát a jegyzőt, bár vele nem voltam olyan jóban. Olyan kihalt volt a főutca, mintha egy lélek sem lakna itt, és egyre melegebb lett, még szerencse, hogy a motoron mindig éri az embert egy kis légáramlat. A polgármester és a jegyző irodája ugyanabból az előszobából nyílik, ott ül Margitka, a közös titkárnőjük, de akkor éppen nem volt ott, kimehetett valahová. Így hát bekopogtattam, és be is nyitottam rögtön a jegyzőhöz, aki éppen legyet fogott az íróasztala fölött, zavarba is jött egy kicsit, amikor rányitottam. De azért most is udvarias volt, leültetett, és megkérdezte, hogy miben tudna segíteni "a helyi sajtónak".
  Amikor a Szentgyörgyi úti takarmánykeverőről kérdeztem, csak annyit mondott, hogy erről ő sem tud sokat, egy budapesti kft. vette bérbe a telepet a téesztől. Istállók vannak ott, de az állatok jó részét levágták, a maradékot áttelepítették egy másik telepre, a Szentgyörgyi úti épületek üresen álltak. Romlott, pusztult ott minden, az ajtókat, ablakokat kezdték szétlopkodni, a keverőtartályok rozsdásodtak, a téesz vezetői örültek, amikor jelentkezett az a budapesti kft, és valami jelképes bérleti díjért meg a legfontosabb állagmegóvási munkák elvégzéséért örömmel odaadták nekik, használják, amire akarják.
  A következő kérdésem éppen az volt, hogy hát mire használja a kft. azt a telepet, de a jegyző erre semmit sem mondott, hanem azt javasolta, talán a téesznél kellene érdeklődnöm. Csakhogy - tette hozzá rögtön - ez nem lesz könnyű, mert a téesz éppen átalakulóban van, néhányan kiléptek belőle, a bentmaradók meg a régi nagy téesz helyett három kisebb szövetkezetet alakítottak, de még azok sem alakultak meg jogilag, és tán maguk sem tudják, hogy kié, vagy kiké lesz a Szentgyörgyi úti takarmánykeverő.
  "De hát valakinek csak fizeti a kft. a bérleti díjat" mondtam erre, és a jegyző azt válaszolta, hogy nem rossz ötlet, ha többet akarok tudni, a legjobb volna kimenni, és megkérdezni a helyszínen.
  Tizenegy körül indultam el a városházáról, először a Szentgyörgy felé vezető országúton mentem, azután a Virágos csárdánál le kellett kanyarodnom egy keskeny, elhanyagolt makadámútra, alig győztem kerülgetni a kátyúkat, és még vagy három kilométert zötykölődtem a bejáratig. A világ végén van az a telep, legalább hét kilométer a várostól, de ott véget ért a makadámút is, csak egy dűlőút vezet tovább, és jó húsz kilométeren át semmi sincs utána, néhány roskatag tanyán kívül.
  Az épületek elég rossz állapotban voltak, de feltűnt, hogy betonoszlopok közé vadonatúj, magas drótkerítést húztak köréjük. Az út egy nagy kapuhoz vezetett, de az zárva volt. Álldogáltam előtte, csengőt kerestem, de hiába. Kiáltottam néhányat, hogy "Hahó!" meg "Jó napot!" és "Van itt valaki?", ám erre sem mozdult semmi odabent. Letámasztottam a motort, és éppen nekiveselkedtem volna, hogy átmászom a kapu tetején, amikor hirtelen föltűnt mögötte egy tereptarka ruhás férfi. Biztosan ott lapult valahol addig is, talán a kerítés tövében nőtt magas fűben hasalt, az a lényeg, hogy az egyik pillanatban még sehol sem láttam, azután meg már ott volt. Sőt, elég barátságtalanul megkérdezte, hogy "Na, mi újság?".
  Nem szeretem az ilyen stílust, ezért először is hangsúlyozott udvariassággal köszöntem, de az ilyen figurák nem érzékenyek a finomabb iróniára, csak bámult mereven a képembe, talán azt gondolta, megijedtem tőle, azért vagyok olyan udvarias. Azután közöltem vele, hogy újsággal momentán nem szolgálhatok, de szeretnék bemenni.
  "Mit akar?" kérdezte gyanakodva.
  "A telep vezetőjével szeretnék beszélni."
  "Honnan jött?"
  Értettem én a kérdést, azt akarta tudni, hogy melyik cégtől vagy hivataltól keresem, de ártatlan képpel csak annyit válaszoltam: "Innen a városból."
  Erre dühbe gurult, és a jobb kezével jelentőségteljesen a kigombolt dzsekije alá nyúlt, jelezve, hogy fegyver van a hóna alatt. Kívül nem hordott fegyvert, bár igyekezett katonásan kinézni, csak a haja volt túl hosszú hozzá.
  "Semmi dolga itt!" kiáltotta gorombán. "Menjen a francba!"
  Erre udvariasan elmagyaráztam, hogy baja lehet belőle, ha nem szól a telep vezetőjének. Hátha fontos ügyben jövök, egyébként pedig, ahol állok, a telep kerítésén kívül az úton, az közterület, nincs joga megszabni, hogy ott maradhatok-e vagy nem. Egyre sötétebb lett a tekintete, annyira, hogy a végén már meg is ijedtem, hogy lepuffant dühében, azután azt mond, amit akar, hogy átmásztam a kerítésen és megtámadtam, vagy valami ilyesmit. Erre azonban nem került sor, csak fenyegetően megkérdezte: "Mihez nincs jogom?"
  "Ahhoz, hogy elküldjön innen."
  "Kimegyek, és jól szétverem azt a nagy pofádat..."
  Kulcscsomót vett elő, és jelentőségteljesen megcsörgette, jelezve, hogy készül kinyitni a kaput, hogy beváltsa a fenyegetését. Nem tudom, hogy tényleg kijött volna-e, mindenesetre nem vártam meg, felültem a motorra, és eljöttem. Még kiabált utánam valamit, de ahogy távolodtam, és a motor is zúgott, nem értettem semmit a szavaiból.
  Visszafelé jövet azután szidtam magamat az ostobaságomért meg a hebehurgyaságomért. Nem kellett volna összebalhézni az őrrel, csak megnehezítettem a dolgomat. Most még körülményesebb lesz megtudnom, hogy mi folyik odabent. Persze, ha megmondom, hogy újságíró vagyok, valószínűleg akkor sem engedett volna be, legföljebb udvariasabban beszél, bár még az sem biztos. De talán szólt volna valami fejesnek, akivel szót lehetett volna érteni. Kerülgettem a kátyúkat a rossz úton, és közben azon gondolkoztam, hogy mi legyen hát a következő lépés. Mert az szóba se jöhetett, hogy csak úgy leszálljak erről a dologról, annál sokkal jobban szorított az anyaghiány meg a közelgő lapzárta, és kíváncsi is voltam. Semmiért nem húznak ki méregdrága új kerítést, nem alkalmaznak őrt. Van ott valami, amit nagyon titokban akarnak tartani.
  Megebédeltem otthon, azután magamhoz vettem a távcsövemet, és visszamentem a takarmánykeverőhöz. Csak most még jóval a kapu előtt leállítottam a motort, hogy a hangjára ne figyeljenek föl, inkább toltam egy darabon. Azután még mielőtt az út a kapuhoz kanyarodna, beállítottam a napraforgótáblába, én meg átmentem a kanyar túlsó oldalára, ahonnan a magasra nőtt szárak közül már be lehetett látni a telepre. A nap a hátam mögött sütött, ez is kedvező volt, mert a fénye nem vakított el, és a telepről sem vehették észre a lencse csillogását.
  Őrült meleg volt, megrekkent a párás levegő a napraforgótáblában, úgy éreztem magam, mintha üvegházban álldogálnék. Ráadásul a napraforgófejek és a levelek szúrták, karcolták a bőrt a meztelen karomon, az apró sebeket pedig csípte az izzadság...
  Nem is tudnám megmondani, hogy mire számítottam, egyszerűen vártam valamire, ami közelebb visz a rejtély megoldásához. Egy-egy pillanatra igazi nyomozó riporternek éreztem magam, olyannak, amilyeneket a filmekben lehet látni, azután meg inkább a helyzet komikumát érzékeltem, és arra gondoltam, mit mondana Zsuzsa, ha egyáltalán meg tudna szólalni a nevetéstől. Zsuzsa, amilyen gyakorlatias gondolkodású, olyan éles nyelvű is tud lenni, biztosan lett volna néhány megjegyzése, mondjuk arról, hogy a nagy nyomozó riporter egy ötven köbcentis robogóval érkezik a helyszínre, nem ám valami csodakocsival, és próbál meglátni valamit a napraforgófejek közül, csak az a baj, hogy maga sem tudja, hogy mit. Így aztán még az is lehetséges, hogy tényleg meglát valamit, de nem tudja, hogy meglátta. Zsuzsa valahogy így szövegelt volna, ha ott van velem, de szerencsére táborban volt az osztályával a Mátrában.
  Egyébként a határ teljesen kihalt volt, attól kezdve, hogy a Virágos csárdánál lekanyarodtam az országútról, egyetlen lelket sem láttam. Csak valahol nagyon messze araszolt egy kombájn, arra, ahol egy kis dombra fut föl a búzatábla.
  Jó ideig lapultam a napraforgószárak között, de nem mondhatom, hogy sok haszna lett volna. Egyszer megláttam a tereptarka ruhás őrt, amint komótosan végigsétált a kerítés mellett, és hosszasan törölgette a verejtéket a homlokáról meg a nyakáról, azután két munkaruhába öltözött férfi átvágott az épületek közötti szabad térségen, az egyik hulló vakolatú egykori istállóból átmentek a másikba, de nem volt semmi a kezükben, úgy ballagtak, mintha éppen csak sétálgatni támadt volna kedvük.
  Vagy két óra hosszáig kitartottam, azután meguntam a leskelődést. Már nagyon melegem volt, és káprázott a szemem az erőlködéstől. Kitoltam a motort az útra, és visszaindultam a Virágos csárda felé.
  Ha nem állt volna egy tartálykocsi a csárda mellett az út szélén, elmentem volna előtte, és talán hagyom a fenébe az egész ügyet, valami olyasmibe fogok, amivel gyorsan megtelik a lap. A tartálykocsi azonban ott állt, és nem is az országúton, hiszen az nem tűnt volna föl, járhatnak azon éppen tartálykocsik is, hanem a makadámúton, amelyik a telepre vezet. A csárda pontosan ott van, ahol ez a rossz út elágazik az országútból, így azután mind a két oldalán megállhatnak a járművek. Csak éppen aki az országúton megy, az nem fordul be parkolni, talál elég helyet a várakozásra anélkül is.
  A csárda udvarán van egy gémeskút, húztam egy vödör vizet, és a mellette lévő favályúba öntöttem. Megmostam az arcomat meg a karomat, mert már nagyon csípte az izzadság, és a napraforgó meg a fölvert por jól össze is koszolt. A nap még magasan járt, néhány perc alatt fölszárította a vizet a bőrömről.
  A kocsmában két férfi üldögélt az egyik asztal mellett, pohár volt előttük. Egy egészen fiatal srác állt a pult mögött, nem is állt, hanem könyökölt, mozdulatlan volt a tekintete, mintha nyitott szemmel aludt volna. Kértem egy kisfröccsöt, mire kelletlenül fölegyenesedett, megcsinálta, és a poharat elém tolta a pulton. Elég savanyú, rossz borból készült, de úgy kitikkadtam a napraforgótáblában, hogy egy hajtásra megittam, és kértem még egyet. Ezt már lassabban kortyoltam, húztam egy kicsit az időt. Nyilvánvaló volt, hogy ezek az emberek a telepre mennek, hiszen miért állna egyébként arrafelé az autójuk orra. Éppenséggel odamehettem volna hozzájuk, vagy fizethettem volna valamit, a kocsmai etikett szabályai szerint ez nem minősül tolakodásnak, de féltem, hogy úgy járok velük, mint az őrrel jártam, vagy ha nem is egészen úgy, de elmondják bent, hogy kérdezgettem őket, azután már teljesen egyértelmű lesz, hogy kémkedem a telep körül, és ezzel csak a dolgomat nehezítem.