A pult túloldalán támaszkodó fiatalemberhez fordultam hát, ő is tudhat valamit. Tettem egy közömbös megjegyzést az időjárásra vagy a forgalomra, már nem emlékszem pontosan, de a srác valósággal fölvillanyozódott tőle, nem is csoda, már kába volt az unalomtól. Néhány közömbös bevezető mondat után közelebb hajoltam, és halkan, hogy a két férfi ne hallja, azt mondtam:
  "Ezek alighanem eltévesztették az utat, lefordultak arra a rossz makadámútra, amelyik a takarmánykeverőhöz vezet."
  A srác legyintett.
  "Dehogyis tévesztették el. Úgy ismerik a vidéket, mint maga vagy én. Hetente többször is jönnek..."
  "Csak ők, vagy mások is?"
  "Á, nem csak ezek. Majdnem minden nap látok tartálykocsit menni arrafelé."
  "Magyar rendszámúak, mint ez a mostani?"
  Vállat vont.
  "A fene nézegeti. Volt már olyan, amelyiknek az oldalára nem magyar név volt felírva, de attól még lehetett magyar. Most minden cég idegen nevet vesz föl."
  "Maga régen dolgozik itt?"
  "Csak egy hónapja. Segítek a szünetben. Ősszel megyek vissza az egyetemre."
  A két férfi fölállt, odajöttek a pulthoz fizetni. Fura, félig katonai, félig civil ruha volt rajtuk, ilyen levetett, rossz katonai holmit hordtunk valamikor gimnazista koromban a nyári építőtáborban.
  "Mennyi?" kérdezte az egyik férfi, és megállt a pult előtt. Jó magas volt, az arca szögletes, rövidre nyírt szőke hajában apró izzadságcseppek csillogtak. A másik továbbment, csak az ajtó előtt állt meg, ott várt rá.
  "Harminchat."
  A férfi ledobott egy ötvenest a pultra.
  "Egy doboz gyufát!", mondta.
  Volt valami furcsa, idegenszerű a hangjában. Azt nem állítom, hogy törte volna a magyart, ez három ilyen szóból nem is nagyon állapítható meg, de nem úgy ejtette a szavakat, ahogy felénk ejtik. Az "á"-t röviden mondta, a "t"-t meg megnyomta, valahogy így: "gyufatt".
  "Messze mennek még?" fordultam hozzá hirtelen. Azt szerettem volna, hogy legalább mondjon még valamit, amiből következtethetek arra, hogy honnan jöttek. De nem válaszolt, csak átnézett rajtam, és ment a társa után.
  "Nem valami udvariasak" mondtam a srácnak, amikor a két férfi mögött becsukódott az ajtó. "És olyan furcsán ejtette a szavakat, mintha nem is magyar lenne."
  "Magyarok ezek" válaszolta a fiú. "A sofőrök magyarok... legalábbis azt hiszem. De a telepen külföldiek is dolgoznak. Úgy tolmácsolnak nekik a többiek."
  "Nocsak!" mondtam. "Ugyan ki jön ide dolgozni külföldről?"
  "Hát a románok."
  "Gondolja?"
  "Nem gondolom, hanem tudom" felelte. "Néha idejönnek inni. Nem nagyon engedik ki őket a telepről, de átmásznak a kerítésen, vagy kibújnak alatta."
  "Nem engedik ki őket?"
  "Nem hát! Úgy őrzik a telepet, mintha valami szupertitkos támaszpont lenne."
  "Még ilyet!" Összecsaptam a kezem, megjátszottam, hogy nagyon csodálkozom, hadd örüljön a srác. "Miket tud meg az ember! Csak élünk itt nyugodtan, és a közelünkben..."
  "Azt nem tudom, hogy mit csinálnak" vágott a szavamba, mert föllelkesítette a csodálkozásom, "de az biztos, hogy nem egészen tiszta ügy. Ha az lenne, nem kellene annyit titkolózni. Meg idegenből hozni embereket."
  "Hátha azok kevesebbel beérik" kockáztattam meg egy ellenvetést. Ez csak jobban fölpiszkálta a fiút.
  "Van a városban épp elég munkanélküli. Nem hiszem, hogy az idegenek munkája kevesebbe kerül. Szállást, kosztot kapnak, pénzük is van valamennyi... Látom, amikor fizetnek. Én mondom magának, ezeket azért hozták ide, hogy ne beszéljenek. Aki itt lakik a városban, annak jobban eljárna a szája, elmondaná otthon meg a sógornak, komának, szomszédnak, hogy mi folyik ott."
  "Hát ugyan mi folyna?" kérdeztem ártatlanul, de úgy, hogy a srác éppen ellenvetésnek is vehette. "Olajat vagy benzint raktároznak ott biztosan, azért járnak olyan sűrűn a tartálykocsik. Az őrség meg azért van, mert nagy a tűzveszély."
  Ebben magam sem hittem, csak a fiút akartam tovább beszéltetni.
  "Ha csak azért őriznék" felelte ingerülten, "akkor helybelieket is fölvehettek volna. Azok sem gyújtanának rá a benzineshordók között."
  Hallgattunk egy darabig.
  "Mégis, mit gondol, mit csinálhatnak a telepen?" szegeztem neki végül a kérdést.
  Megvonta a vállát.
  "A fene tudja. Üzemanyaggal manipulálnak, az biztos. Lehet, hogy Jugóba viszik innen, vagy a tüzelőolajat pancsolják gázolajjá... Mostanában hallani ilyesmiről..."
  "Sőt, az is lehet, hogy se ezt, se azt..." jegyeztem meg, de ezzel túllőttem a célon. A srác megsértődött, úgy érezhette, nem hiszek neki, sőt gúnyolódom vele.
  "Az is lehet" mondta, és félig hátat fordított. Azután már csak egyszavas válaszokat adott, nem is erőltettem sokáig a beszélgetést.
  Aznap este már nem akartam visszamenni, nehogy feltűnjön, hogy sokat forgolódom arrafelé, de másnap úgy fél tíz tájban, amikor már teljesen besötétedett, újra kimentem a Virágos csárdába.
  Két személyautó állt előtte, tartálykocsi éppen nem volt ott. Leállítottam a motort a bejárat mellett, azután benyitottam. Most sem voltak sokan, az egyik asztalnál egyetlen férfi üldögélt, a másiknál egy háromtagú társaság. A pult mögött alacsony, kövér asszony állt, a haja szorosan le volt simítva, virágmintás kötényt kötött maga elé. Valamikor az állomáson lévő kis pavilonban dolgozott évekig, ahová apám gyakran átszalajtott cigarettáért, újságért, vagy átmentem magam is, ha volt pénzem egy zacskó cukorra vagy egy szelet csokoládéra. Nem ismert meg, hosszú ideje nem találkoztunk.
  "Nahát! Micsoda véletlen!" kiáltottam. "Hát már nem az állomáson tetszik dolgozni?"
  "Olyan ismerős..." mondta bizonytalanul, és kutatva végigmért.
  Megmondtam apám nevét.
  "Hát persze!" kiáltotta, és a homlokára csapott. Apám az OTP-nél dolgozik, az itteni fiók vezetője, sokan ismerik. "Tudom már, hogyne tudnám! Csak hát jó régen nem láttam. Még szinte kisfiú volt, amikor cukorkáért meg újságért... Adhatok valamit?" Kértem egy fröccsöt, amíg készítette, tovább beszélt. "Nemigen volt még nálunk, amióta bérbe vettük ezt a kocsmát."
  Elmondtam, hogy előző nap voltam ott, beszéltem a fiával.
  "Egyetemista!" mondta büszke mosollyal. "Két év múlva végez, építész lesz, mérnök." Azután megkérdezte: "De mi járatban errefelé?"
  "Az a helyzet" feleltem, és közelebb hajoltam egy kicsit, "hogy Romániába megyek a jövő héten, és lej kellene... Úgy hallom, itt a telepen románok is dolgoznak, hátha tudnék venni tőlük."
  Lehalkította a hangját. "Mennyire gondolt?"
  "Nem olyan sokra" feleltem bizonytalanul. "Csak éppen költőpénznek..."
  "Ilyentájt jönnek, ha jönnek" mondta az asszony, még mindig suttogva. "üljön le, várjon egy darabig, majd odaküldöm magához valamelyiket."
  Vagy húsz percig üldögéltem, azután kimentem az udvarra, megkerültem az épületet. Langyos, csillagos este volt, a csárda magányosan állt a messze nyúló földek között, csak távolról világított néhány pislákoló fény. Régen nem jártam már ilyen későn a határban. Üldögéltem egy darabig a kút mellett egy alacsony favágótőkén, nem volt kedvem visszamenni a párás, meleg csárdába. Arra gondoltam, mire való ez az egész nyomozósdi, hiszen mit tudhatok meg, ha sikerül is szóra bírnom valamelyik munkást? Hogy olajat töltögetnek egyik tartályból a másikba? És akkor mi van? Hogy olajat szőkítenek gázolajjá, vagy valamilyen úton-módon üzemanyagot csempésznek innen Jugoszláviába, kijátszva az embargót? Netán lopott benzint, gázolajat tárolnak, és innen szállítják tovább? Ha megtudok is valamit, azt bizonyítani kellene, papírokkal, ilyen papírokat pedig lehetetlen szerezni. Ahhoz be kellene jutnom a telepre, az irodába, asztalfiókot, szekrényt, esetleg páncélszekrényt kinyitni, vagy rábeszélni valakit, hogy megtegye.
  Nevetséges szerepjátszónak, komédiásnak éreztem magam azokban a pillanatokban, aki nyomozó riporternek képzeli magát, olyannak, amilyeneket filmekben lehet látni, s amilyenek a valóságban talán nincsenek is. Lehet, hogy mégis Zsuzsának van igaza, meg kellene ülnöm a seggemen, s ha már mindenképpen szükséges ez az újság, igyekeznem kellene olyan cikkekkel megtölteni, amilyeneket várnak tőlem, s amilyenekkel a többit megtöltik. Senki sem kívánja, hogy vásárra vigyem a bőröm... Persze ez is valami fellengzős gondolat, magamban egyáltalán nem hittem, hogy veszély fenyegethet. Körülvett a kisváros jól ismert világa, amely szorosan tartott ugyan, de védett is, nem hihettem, hogy ebben a közegben bármilyen bajom eshet. Hiszen mindenki ismert, vagy ismerte az apámat, iskolatársam, tanítványom, vagy valamelyik tanítványom apja-anyja volt, esetleg apám barátja, ismerőse, üzletfele a bankból. Néha nyomasztott ez az ismertség, talán azért is jártam szívesen a megyeszékhelyre az újságíró-tanfolyamra, mert ott nem kellett állandó készenlétben lennem, hogy köszönjek vagy köszönést fogadjak, személytelenné válhattam, elvegyülve a tömegben. Most azonban, hogy egyedül üldögéltem a favágótőkén a csárda sötét udvarán, amelyre csak a hátsó bejárat fölött világító villanykörte vetett gyenge fényt, váratlan erővel megragadott a biztonság és az otthonosság érzése. Lám, itt is találtam ismerőst, aki segít, akár nekivághatnék a telepre vezető útnak, bemehetnék a kapun, az őr csak a száját jártatta, mit tehetne, ha azt mondanám, hogy a városi lap újságírója vagyok...?
  De mégsem indultam a telepre, hanem visszamentem a csárdába. Közben cserélődtek a vendégek, bár nem lettek többen. Alig tértem vissza a helyemre, odajött az asztalomhoz két szürke munkaruhás férfi.
  "Magának kellene lej?" kérdezte a magasabbik. Az arca borostás volt, a nyáresti melegben sem gombolta ki az inge fölött viselt kabátot. Erősen kopaszodott, csak a feje tetején volt haj, azt simán hátrafésülte. A másik alacsonyabb volt, egy kissé lógott rajta a ruha, valószínűleg nem találtak rávalót, s egy pár számmal nagyobbat adtak neki. Sűrű fekete haja volt, a két szemöldöke feltűnően vastag, ettől szúrós lett a pillantása.
  Bólintottam, erre mind a ketten leültek az asztalomhoz. A nevüket nem mondták meg. "Mennyi kellene?"
  "Vagy negyven-ötvenezer."
  A magasabbik elgondolkozva bólintott.
  "Mikorra?"
  "A jövő hét közepén utazom."
  Ismét bólintott.
  "Lehet róla szó." Akcentus nélkül beszélt magyarul.
  "Csak az a kérdés, mennyit szán rá."
  "Százért tízet."
  Elégedetlenül megcsóválta a fejét.
  "Az nem sok."
  Csend volt egy darabig. Éreztem egy kis lelkiismeret-furdalást, hiszen eszem ágában sem volt lejt venni, nem készültem Romániába, csak úgy gondoltam, ez lesz a leghatásosabb módszer, hogy kapcsolatot teremtsek a telepen dolgozókkal. Ígérhettem volna többet is, igazán semmibe sem kerül, de hihetőbbnek tűnt a dolog, ha alkudozom.
  "Nem biztos, hogy tízért lesz" szólalt meg a férfi egy kis szünet után. "Adjon húszat! Magának még így is megéri, ha kint jól vásárol."
  "Nem szeretek alkudozni" válaszoltam. "Ha olyan sokat keresnek a telepen, hogy nincs szükségük pénzre, felejtsük el!"
  "Nem arról van szó" mondta a férfi. "Megegyezhetünk azért, de százért tíz tényleg nem sok."
  "Nem hiába beszélik a városban, hogy aki bejut dolgozni a telepre, az megütötte a főnyereményt, olyan jól fizetnek."
  "Az ám!", felelte csúfondárosan a férfi. "Aki irigyli, jöjjön és próbálja meg!"
  "Mennének is szívesen, de a városból nem vesznek föl senkit. De ha olyan rossz, maguk miért csinálják?"
  "Az a kis pénz is több a semminél. Otthon azt is várja a család."
  Rendeltem neki kétszer egy deci pálinkát, magam megmaradtam a fröccsnél.
  "Egyáltalán, mit csinálnak maguk ott a telepen? szegeztem nekik a kérdést, de úgy, mintha csak az előző beszélgetés folytatása lenne, mintha érveket keresnék arra, hogy nem olyan rossz a helyzetük, csak sajnáltatják magukat.
  A férfi jó nagyot húzott a pálinkából.
  "Tankautóban üzemanyagot hoznak, azt tartályokba fejtjük, azután jönnek más autók üresen, azokat pedig megtöltjük."
  "Csak ennyi?"
  "Ennyi."
  "Ez olyan nehéz?" kérdeztem gunyoros mosollyal. Jól számítottam, ez felbosszantotta az emberemet, bizonygatni kezdte, hogy neki van igaza.
  "De nincs ám nyolcórás munkaidő! Reggel, este, éjjel, amikor jönnek, készen kell lenni."
  "Öntenek valamit az üzemanyaghoz?"
  Az alacsonyabbik, fekete férfi, aki eddig hallgatott, mintha nem értene semmit a beszélgetésből, hirtelen megszólalt románul. Nem értettem, mit mondott, de a hangsúlyából éreztem, hogy figyelmezteti valamire a másikat. Váltottak néhány szót, azután a férfi, akivel addig beszéltem, visszakérdezett:
  "Miért érdekli az magát?"
  "Nem érdekel különösebben, maga kezdett beszélni a munkájáról."
  Ez persze nem volt igaz, de ki emlékezett már akkor, hogy melyikünk hozta szóba először a telepen folyó munkát!
  "Én nem tudom, hogy tesznek-e valamit az üzemanyaghoz, de nem is érdekel" mondta a férfi elutasítóan. "Elvégzem a munkámat, és amíg megkapom érte a pénzemet, addig semmi közöm a többihez."
  Beszélgettünk még egy kicsit, de akárhogy próbálkoztam, nem tudtam többet kiszedni belőlük a telepen végzett munkáról. Végül azzal búcsúztak, hogy másnap hozzák a pénzt. Nem tudom, hogy elhozták-e, én azóta nem jártam arrafelé.
  Végül összeállt a lap anyaga, írtam egy riportot a telepről is. Benne volt nagyjából, amit itt elmondtam, csak lerövidítve, hogy beleférjen egy újságoldal három hasábjába. Sok konkrétum nem volt benne, de azt hiszem, elég jól sikerült érzékeltetnem a dolog titokzatosságát, és azt, hogy ahol ennyi titok van, ott leplezni akarnak valamit, leplezni pedig, legalábbis ilyen módon, csak szabálytalan, törvénytelen dolgokat szoktak.
  Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a cikkem nagy visszhangot keltett, vagy ha keltett is valahol, abból nem sok jutott el hozzám. Néhányan ugyan megállítottak az utcán, kérdezgettek volna még, hogy mi van a telepen, de csalódottan vették tudomásul, hogy magam sem tudok többet.
  Néhány nap múlva azonban meglátogatott a polgármester az irodámban. Ugyanis kaptam egy szobát a városházán, ott volt a lap szerkesztősége. Éppen újságot olvastam, amikor benyitott a polgármester. Ez egyébként elég ritkán fordult elő, inkább telefonált, és ő hívott magához, ha beszélni akart velem, ezért egy kicsit csodálkozva néztem föl az újságból, amikor belépett. A lapunk augusztusi száma volt a kezében, a telepről szóló cikknél nyitotta ki, és letette elém az asztalra.
  "Megbeszélted ezt valakivel?" kérdezte. Láttam rajta, hogy ideges, de talán tekintettel a régi barátságra, fékezi magát.
  "Kivel kellett volna megbeszélnem?" kérdeztem vissza nyugodtan.
  "Honnan kaptad az információkat?"
  "Benne van" böktem az újságra.
  "Azt látom." Fölemelte egy kicsit a hangját, de nem kiabált. "Mindenféle részeges csavargóktól, kocsmatöltelékektől."
  "Szerettem volna érdeklődni hivatalosan is, de senki sem állt szóba velem. Az őr gorombáskodott, telefonjuk nincs, vagy ha van, az titkos, itt a városházán meg senki sem tudott semmit. A jegyző..."
  "Ki javasolta, hogy foglalkozz ezzel a témával?"
  "Senki."
  A polgármester megtörölte a homlokát.
  "Két hétre kihúzom a lábam..."
  "Mi bajod ezzel a cikkel?" szakítottam félbe. "Vagy szólt valaki? Reklamált? Akárki volt, rajta, mondja el az igazságot, ha ez nem igaz... én megírom szívesen azt is."
  "Az a baj" mondta a polgármester, inkább gondterhelten, mint dühösen, "hogy ötszáz munkanélküli van a városban. Ötszáz ember vár munkára, azután idejön egy cég, és mi, vagyis te, vagy az újság, vagy mit tudom én, szóval nekitámad, gyanúsítgat..."
  "Épp elég gyanúsak... Azonkívül egyetlen helybeli sem dolgozik ott, ez a cég az égvilágon semmit sem enyhít a munkanélküliségen... és biztos, hogy valami disznóság..."
  A polgármester felkapta az újságot.
  "Ha most nem enyhít, még enyhíthet" felelte. "Bért fizet a szövetkezetnek a telepért, és bővítheti a tevékenységét. Ez a cikk meg elriasztja a befektetőket!"
  "Mondom, hogy valami törvénytelen..."
  "Mi közöm hozzá?!" A polgármester már kiabált. "Ha törvénytelen, az a rendőrség dolga, nem az enyém, és nem a tied! Mi vagy te, detektív, vagy mi az ördög? Ez nem a te dolgod, és nagyon megkérlek... eh!" Legyintett, és hirtelen kiviharzott a szobából.
  Zsuzsa közben hazajött a táborból, a kezébe került a lap, és persze rögtön jött az aggodalmaival. Még valami olyasmit is mondott, hogy ha nem maradok veszteg, ezek el is tehetnek láb alól, ki tudja, milyen erők és milyen pénzek mozognak a háttérben, és milyen magasra vezetnek a szálak.
  A mártíromsághoz nem volt nagy kedvem, az igaz, de nem is hittem, hogy a dolgok odáig fajulhatnak. Hiszen a polgármesteren kívül senki sem keresett meg, se helyreigazítási kérelem, sem szemrehányás, sem fenyegetés, a telepiek hallgattak, mintha nem olvasták volna a riportot, vagy nem róluk szólt volna.
  Néhány napig még arra is számítottam, hogy valaki fölfigyel a cikkemre, mondjuk egy nagyobb lap vagy a rendőrség, és megkeresnek újabb információkért, vagy hogy tanúskodjam, de nem történt semmi. Persze kicsi ez a lap, a város határain kívül nemigen olvassa senki, az itteni rendőrség meg úgy lehetett vele, mint a polgármester: minek riasszuk el a befektetőket, amíg nincs konkrét ok a gyanúra, vagy nincs hivatalos följelentés.
  Augusztus végén kijött a megyei laptól egy ismerős újságíró, akivel egy kicsit jobban összeismerkedtem a tanfolyamon. Azt hittem, végre a riportom nyomán akar érdeklődni a telepi dolgok iránt, de másról, apróságokról kérdezgetett. Végül megemlítettem neki a riportomat. Eleinte úgy látszott, hogy érdekli, elolvasta, dicsérte, hogy milyen jól megírtam, de amikor fölajánlottam, hogy folytassa a tájékozódást, gyűjtsön még adatokat, és írja meg a megyei lapba, csak a nyakát húzogatta.
  "Negyven flekket kell megjelentetnem havonta" mondta mentegetőzve. "Tudod, milyen sok az?" Bólogattam, negyven flekk tényleg sok. "Ha belefogok ebbe, és rámegy egy hetem, mennyit tudok írni belőle? Mondjuk, jó esetben öt-hat flekket. De ha nem lehet a végére járni, akkor semmit, és nem lesz meg a teljesítményem, ugrik a prémium, sőt még jól le is baltáznak, hogy keveset dolgozom." Kövérkés arcáról, hosszú, lekonyuló bajuszáról áradt az önsajnálat.
  Volt abban valami igazság, amit mondott, de azért ismertem annyira a viszonyokat a megyei lapnál, hogy tudtam, ha letesz az asztalra egy szenzációs riportot, senki sem fogja a teljesítményét firtatni. Nem is beszéltünk többet a takarmánykeverő telepről, inkább azt kezdte feszegetni, hogy elkészülnek-e a tanév kezdetére az iskola tetőszerkezetének a felújításával.
  Szeptember első napjaiban döntöttem: a riportomat még javítgattam egy kicsit, néhány helyen igyekeztem a leírásokat szemléletesebbé, a párbeszédeket pergőbbé tenni, azután elküldtem az egyik országos lap szerkesztőségének. Tudom, hogy sokat kockáztattam, akár azt is, hogy kirúgnak a városi laptól, barátság ide, barátság oda, a polgármester ezt már aligha nézte volna el, sőt talán még az iskolából is... legföljebb abban bízhattam, hogy az országos lap tekintélye majd véd valamennyire. Zsuzsának nem is szóltam, nem akartam hallgatni a sopánkodását.
  Már másnap izgatottan lapoztam az újságot, pedig hát tudtam, hogy még nem lehet benne. Napokig vártam a cikket, vagy valami választ, hogy "Kérjük szíves türelmét..." vagy legalább, hogy "Őszinte sajnálattal közöljük, hogy írása nem..." esetleg valami hasonlót, de semmiféle válasz nem érkezett.
  Két hét múlva fölhívtam a szerkesztőséget, kapcsolgattak ide-oda, végül valaki azt mondta, várjak türelmesen, rengeteg anyag vár közlésre náluk, de szerintem fogalma sem volt a riportomról.
  Most november eleje van, megszokásból még mindennap átnézem azt a budapesti lapot, de már nem nagyon bízom benne, hogy valaha is közli az írásomat. Persze lehet, hogy bennem van a hiba, nem tudtam elég jól megírni a sztorit.
  Egyébként az életem nem változott, szerkesztem a városi lapot, tanítok az iskolában... Zsuzsa gyereket vár, még ebben a hónapban megtartjuk az esküvőt.