Maga elmehet

  Hilarion éppen beszállt volna a kocsijába, amikor a két férfi felbukkant. Később számtalanszor fölidézte azt a pillanatot, és sehogy sem jött rá, hogy tudtak előtte úgy beleolvadni a környezetbe, hogy egy másodperccel korábban még nem vette őket észre, azután pedig már ott voltak mellette.
  - Rendőrség! - mondta félhangosan a magasabbik. - Maradjon, nyugton!
  Fehér nadrág és fehér póló volt rajta, úgy nézett ki, mintha éppen teniszezni indulna. A társa alacsonyabb volt, szürke nadrágot és csíkos inget viselt. Ám Hilarion ezt csak később vette észre, akkor nem ért rá ilyen részletekkel törődni.
  Őrizetbe vagyok véve - gondolta, és ez olyan hihetetlennek tűnt, hogy mosolyra ingerelte.
  - De uraim... - kezdte. - Itt valami tévedés...
  - Csend legyen! - vágott közbe az alacsonyabb férfi.
  - Majd bent mindent tisztázunk - tette hozzá egy árnyalatnyival enyhébben a másik. - Jöjjön csendben, ne csináljon hülyeséget!
  Hilarion nem is tudta hirtelen, milyen hülyeséget csinálhatna, csak az autóban jutott eszébe, miközben a rendőrkapitányság felé robogtak, hogy éppenséggel a földre is vethette volna magát, segítségért üvölthetett volna, hiszen a két férfi nem mutatott igazolványt, akár emberrablók is lehettek. De az emberrablás még hihetetlenebbnek látszott, mint az őrizetbe vétel. Miért rabolnának el egy magányosan élő középiskolai tanárt, akinek minden vagyona egy garzonlakás és egy hatéves autó?
  Csendben ment hát a két férfi között egy közelben parkoló kocsihoz, amelyben egy harmadik, szintén civil ruhás ember ült. Közben azért vetett maga köré egy pillantást. Őrizetbe vétele egyáltalán nem zavarta meg az utca életét, pedig a forgalmas főútvonalon a délelőtti órában sokan jártak. Csak egy szatyrot cipelő asszony figyelt föl a másodpercek alatt lezajló eseményre, megállt, és olyan csodálkozó-tűnődő pillantással nézett utánuk, mintha maga sem hinné igazán, hogy látja, amit lát, és végül fejcsóválva továbbindult.
  A kocsiban csend volt, a rendőrök nem néztek Hilarionra, úgy bámultak ki az ablakon, mintha minden figyelmüket lekötötte volna az utca látványa. Kicsit szűken voltak hárman a hátsó ülésen. A fehér pólós rendőrből dezodorillat áradt. Hilarion csak most vette szemügyre alaposabban. Simára borotvált arca, frissen nyírt, gondosan fésült haja valami szépfiús jelleget adott neki. A bal oldalán ülő férfit az arca alapján kissé korlátolt, ügybuzgó parancsvégrehajtónak gondolta Hilarion. Ez a rendőr olyan hangosan szuszogott, mintha hosszan kellett volna futnia, mielőtt beült a kocsiba, és erősen izzadt. Hilarion megpróbált elhúzódni tőle, de nem sikerült, túlságosan szűk volt a hely.
  - Meg vagyok győződve, hogy itt valami tévedés lesz - törte meg Hilarion egy kis idő után a csendet. - Egyáltalán nem látom az okát...
  Hirtelen elhallgatott. A két rendőr összenézett, de nem szóltak, egy pillanat múlva már ugyanúgy bámulták az utcát, ahogy azelőtt.
  - Majd bent minden kiderül - mondta a fehér pólós. - Maradjon már veszteg!
  - De hát mivel vádolnak?
  Egyikük sem válaszolt, hát Hilarion sem erőltette tovább a beszélgetést. Az út nem tartott sokáig, néhány perc múlva megálltak egy nagy kapu előtt, amely csikorogva kinyílt, és a kocsi begördült a rendőrkapitányság udvarára. A magas falak között fullasztóan meleg volt a levegő. Hilarion az égre nézett, amíg átvágtak a betonozott udvaron. Egyetlen felhő sem zavarta meg a tengernyi kékséget, a napsugár égette az arcát.
  Bevezették egy kopár folyosóra, melyről zöldre festett ajtók nyíltak. Kitárták előtte az egyiket, és enyhe taszítással átlódították a küszöbön, azután az ajtó becsukódott mögötte. Hilarion hátrapillantott, de két kísérője nem jött utána, csak távolodó lépteik kopogtak még egy ideig a visszhangos folyosón.
  A szokásosnál kissé nagyobb, kopár szobában volt. Egy ajtó nyílt belőle a szomszéd helyiségbe, és volt mellette egy alacsony ablak is, de függöny takarta, nem lehetett átlátni rajta. Néhány kopott szekrény és három szék alkotta a berendezést. Mind a három szék foglalt volt, ketten pedig a padlón ültek, hátukat a falnak vetették.
  Hilarion kíváncsian megnézte őket, az egyetlen nőn kissé hosszabban elidőzött a tekintete. Fiatal, fiús termetű lány volt, nadrágot viselt, és a haját olyan rövidre nyíratta, hogy ha a tarka póló alatt rejtőző formás mellei nem árulják el, Hilarion nem is vette volna észre azonnal, hogy nem férfi.
  A bentlévők az ajtónyitásra fölkapták a fejüket, és egy kis bizonytalan csodálkozás jelent meg az arcukon.
  - Jó napot! - köszönt Hilarion.
  Néhány másodpercig csend volt. Megállt az ajtó mellett, és a falnak támaszkodott. Egy fiatalember fölállt a földről, és lassan odament hozzá.
  - Helló! - és biztatóan rámosolygott.
  Hilarion zavarban volt egy kicsit, nem szólt hát, csak bólintott és visszamosolygott. A fiatalembernek hosszú, hullámos haja és dús szakálla volt.
  - Te ki vagy? Nem ismerünk.
  Hilarion megmondta a nevét. A másik vállat vont, látszott, hogy nem ismerős neki a név, és csodálkozik ezen.
  - Miért hoztak be?
  - Fogalmam sincs.
  A fiatalember kutató tekintettel közelebb hajolt.
  - Tényleg?
  - Tényleg - felelte Hilarion. - A könyvtárba indultam, éppen be akartam szállni a kocsimba, amikor fölbukkant mellettem az a két alak.
  A fal mellett ülő másik fiatalember lassan fölállt, és közelebb jött.
  - Ne játszd meg magad! Nekünk nyugodtan elmondhatod...
  - Nincs mit elmondanom - felelte Hilarion egy kis értetlen mosollyal. Azután elszállt a mosoly az arcáról, mert eszébe jutott, hogy olvasta valahol, a rendőrség gyakran rakja be a saját embereit a letartóztatottak közé, hogy megtudjon valamit. És persze az is lehet, hogy egy másik szobában minden szót magnóra vesznek, ami itt elhangzik.
  - Szóval te nem tartozol közénk? - kérdezte a szakállas.
  - Nem tudom, kik vagytok.
  - Talán egy másik csoport tagja... - mondta bizonytalanul a fiatalember, aki később jött oda hozzájuk. Tarkamintás ing és farmer volt rajta, vastag szemüveget hordott, amelynek lencséje mögött szokatlanul nagynak látszott a pupillája.
  - Semmilyen csoportnak nem vagyok tagja - mondta Hilarion. - A könyvtárba indultam, amikor... de ezt már mondtam. Fogalmam sincs, miért...
  - Na, ide figyelj! - szakította félbe a szakállas, és már némi türelmetlenség vegyült a hangjába. - Mindenki tudja, hogy ezek a disznók - a másik helyiség felé intett a fejével - a látogatás előtt összeszedik a mieinket, mert be vannak szarva, hogy valami zűrt csinálunk... - Elhallgatott egy pillanatra, és biztatóan Hilarionra nézett, mintha azt akarta volna sugallni, hogy értse már meg, miről van szó, de Hilarion nem értette. Sőt az jutott eszébe, hogy ha lehallgatják őket, ami valószínű, a "disznók" kitételért még meggyűlhet a baja a szakállasnak. Ha pedig mégis így beszél, akkor nyilván nem fél, ha nem fél, akkor tudja, hogy nincs rá oka, mert az "ő" emberük.
  - ... semmi az egész - mondta éppen a szakállas, amikor Hilarion újra figyelni kezdett rá -, a látogatás végén elengednek, mintha mi sem történt volna. Csak két napig leszünk a vendégeik.
  - Milyen látogatás? - kérdezte ártatlanul Hilarion. Napok óta nem olvasott újságot, nem nézett tévét, nem hallgatott rádiót, a Nemzeti Könyvtárban ült reggeltől estig, gyűjtötte az anyagot a doktori disszertációjához.
  A szakállas fölnevetett, de olyan harsányan, hogy Hilarion összerezzent.
  - Hallottátok? - fordult a többiekhez. - A pasas azt kérdezi, milyen látogatás!
  Most már mindenki odasereglett Hilarion köré, azok is, akik addig nem hagyták ott a széküket.
  - Honnan jött ez? - kérdezte a nő. Mély hangja volt, mélyebb, mint egyik-másik fiatalemberé. - A Holdról?
  Ezen újra nevettek.
  - Tényleg nem tudod, hogy milyen látogatásról van szó? - kérdezte a szakállas. - Ezzel vannak tele a lapok, ezt üvölti a tévé és a rádió, a csapból is ez folyik.
  - A disszertációmhoz gyűjtöm az anyagot - magyarázta Hilarion. - Szeretném kihasználni a nyári szünetet, hogy az év végéig megírhassam. Nemigen foglalkozom most mással...
  - Szerintem te vagy az egyetlen az országban, aki nem tud erről a látogatásról - jegyezte meg a szakállas, azután fejcsóválva hozzátette: - Ez egy csodabogár!
  - Ha ugyan igazat beszél - vetette ellene a tarkainges, és néhányan bólogattak.
  - Szóval azt állítod, hogy nem vagy anarchista? - kérdezte a lány.
  - Nem vagyok anarchista. - Hilarion csodálkozva végignézett rajtuk. "Tehát ezek anarchisták" - gondolta. - "És most összeszedték őket, nehogy megzavarják azt a bizonyos látogatást." Nem tudta, ki látogat a városba, de nem is érdekelte.
  - Nem jártál anarchista összejövetelekre, tüntetésekre?
  - Nem.
  - A barátaid, ismerőseid között sincsenek anarchisták?
  - Nem tudok róla.
  - Nem löktél valahol olyan dumát, ami alapján ezek - a másik szoba felé intett - azt hihették, hogy közénk tartozol?
  Hilarion tűnődött egy pillanatig. Végiggondolta, kikkel, miről beszélt az utóbbi időben.
  - Nem is nagyon beszéltem senkivel hosszasabban a szünet kezdete óta. Minden időmet a könyvtárban töltöttem.
  - Nem olvastál anarchista szerzőket? - folytatta a lány a kérdezősködést. - Az is lehet ám, hogy átnézik a könyvtárban a kérőlapokat, és így szúrják ki, hogy közöd van az anarchizmushoz.
  - A disszertációm témája a századelő színházi reneszánsza - mondta Hilarion. - Mostanában csak ehhez olvasok a könyvtárban forrásanyagot.
  - Hát ez tényleg távol áll az anarchizmustól - nevetett a lány.
  Azután tanácstalanul elhallgattak.
  - Rögtön gondoltam, hogy nem tartozik közénk - mondta a szakállas egy kis szünet után.
  - Egyáltalán nincs anarchista képe - nevetett a tarkainges.
  - Hülye vagy! - A szakállas leintette. - A mieinket ismerem... legalábbis látásból. Nem vagyunk olyan sokan.
  - Lehetne valami új csoport tagja, vagy vidéken...
  - De hát nem vidéki! A fővárosiakat meg ismerem.
  - Ez mind rendben van - zárta le a vitát a lány -, de akkor azt mondjátok meg, hogy a túróba kerül ide ez a pasas?
  Mind Hilarionra néztek.
  - Na, hogy? - szegezte neki a kérdést a szakállas.
  - Fogalmam sincs. - Hilarion vállat vont. - Nyilván tévedésből.
  - Puff! - mondta a tarkainges. - Tettünk egy tiszteletkört a semmi körül.
  - Ha kevésbé árnyaltan akarom kifejezni magam - vette át a szót a szakállas -, mondhatom úgy is, hogy adtunk a szarnak egy pofont.
  - Lehet ám - kezdte a lány elgondolkozva -, hogy tényleg tévedésből hozták be. - Úgy beszélt a többieknek Hilarionról, mintha távollevőről beszélne. - A zsernyákok gatyája nyilván tele van a látogatás miatt, kapkodnak. Miért ne szúrhattak volna el egy nevet, egy címet vagy egy fotót?
  - Akkor is furcsa - mondta a szakállas. - Nemigen szokott...
  Abban a pillanatban kinyílt a szomszéd szobába nyíló ajtó, és belépett rajta egy zömök, szürke öltönyös férfi.
  - Na, mi van? - kérdezte rosszat ígérő nyájassággal már az ajtóból. - Csevegünk? Kupaktanácsot alakítunk? Nem megmondtam, hogy nincs duma?
  - Azt megmondta - felelte a tarkainges -, de azt nem, hogy miért hoztak be.
  A rendőr olyan elképedt tekintettel nézett oda, mintha nem hinne a fülének.
  - Hetvenkét óráig akkor is bent tarthatlak, kisfiam - mondta végül -, ha egyszerűen nem tetszik a képed. Ezt jól jegyezd meg, és most fogd be sürgősen, amíg...
  - Megkérem, hogy ne tegezzen! - A fiú hangja udvarias, de határozott volt. - Ehhez nincs joga!
  - Mihez nincs jogom? - kérdezte a rendőr vészjóslóan összehúzott szemmel, és tett egy lépést a fiú felé, azután megtorpant, mint aki hirtelen meggondolta magát, és Hilarionhoz fordult. - Te vagy az új fiú, mi?
  Hilarion nem válaszolt. A rendőr, mintha megfeledkezett volna a tarkaingesről, közelebb lépett hozzá, és némán méregette egy darabig.
  - Megnémultál?
  - Ha arra kíváncsi, valóban engem hoztak be utoljára - felelte Hilarion.
  A rendőr még közelebb lépett, az arca alig tíz centire volt a Hilarionétól. Enyhe italszagot árasztott. Hilarion hátrább lépett volna, de már a falnál állt, nem volt hely a hátrálásra.
  - "Valóban engem hoztak be..." - utánozta a rendőr gúnyosan a szavait. - Kurva finomak vagyunk... olyan műveltek, hogy csak na! - Hallgatott egy darabig, mintha azon gondolkozna, hogyan folytassa. - Aztán mi vagy, te nagyokos?
  - Hogy érti ezt? - kérdezett vissza Hilarion.
  - Hogy értem? Úgy értem, ahogy mondtam.
  - Ha arra kíváncsi, hogy mi a foglalkozásom, akkor megmondhatom: tanár vagyok.
  - Aha! - A rendőr fölemelte az ujját. - Szóval egy nagyokos tanár, aki "megmondhatja"! Hát én is megmondhatom, hogy kurvára rühellem az ilyeneket, mint te vagy!
  Hilarion nem válaszolt, csend volt egy darabig.
  - Aztán személyid van-e?
  Hilarion gondolkozott egy pillanatig. Egy vékony, irattartószerű aktatáskában hordta az iratait, a jegyzeteivel és a tollaival együtt. Fölidézte azokat a pillanatokat, amikor a két rendőr felbukkant mellette, és eszébe jutott, hogy a táska nála volt, amikor beültették a rendőrautóba, viszont nem hozta magával, amikor kiszállt belőle.
  - A kocsiban maradt a táskámban - felelte végül.
  A rendőr átment a másik szobába, de vissza is tért egy pillanat múlva, és újra megállt előtte.
  Ez kiszúrt magának... - gondolta Hilarion. De még mindig nem tudta igazán komolyan venni az eseményeket, inkább szórakoztatta a rendőr viselkedése. Vigyáznia kellett, hogy el ne mosolyodjon, amikor a férfi megint tíz centire tolta az arcát az övéhez.
  - Szóval tanárok vagyunk? - kérdezte szigorú hangon.
  Hilarion egészen a következő pillanatokig nem félt ugyan, de fölöslegesen provokálni sem akarta a rendőrt. Erre a kérdésre azonban meggondolatlanul és szinte önkéntelenül olyan választ adott, amely miatt később dühös is volt magára.
  - Csak én... - Abban a pillanatban megérezte, hogy ebből baj lesz. Elharapta a mondat végét, sőt legszívesebben visszaszívta volna az egészet, de már késő volt.
  - Micsoda? - A rendőr szeme összeszűkült, a férfi hátrább lépett, és ökölbe szorította a jobb kezét. - Szórakozol velem, te szarjankó?
  Ez belevág a képembe - gondolta Hilarion -, vagy a gyomromba, hogy ne maradjon nyoma. Inkább érezte, mint tudta, vagy elhatározta, hogy visszaüt, ha a rendőr megüti, és utána már minden lehetséges lesz... A világ összemosódott, eltűnt körülötte. Talán meg is szédült egy pillanatra.
  - Hogy beszél velünk? Már kértem arra is, hogy ne tegezzen...!
  Hilarion hallotta a hangot, a mondatot is értette, de az első pillanatban nem tudta, hogy vajon ő mondta-e, vagy valaki más.
  A rendőr villámgyorsan megfordult, azután egy pillanatig bizonytalanul állt a helyén, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy melyikükhöz szóljon, majd hirtelen megragadta a tarkainges karját.
  - Kuss! - üvöltötte az arcába egészen közelről. - Nincs pofázás! Meg vagyok értve? A falhoz! - Értetlenül néztek rá, hát megismételte: - Arccal a falhoz! Mind! Na, mi lesz? - Nagyot lökött a lányon, erre a többiek kelletlenül a fal felé fordultak.
  Hilarion is a poros, repedezett falhoz állt, de látta, amint a rendőr karjánál fogva melléhúzta a fiút.
  - Azt mondtam, a falhoz, te szaros! Szét a lábakat! - Belerúgott a fiú bokájába, talán ki is rúgta volna alóla a lábát, ha közben nem markolja a karját. - Pofázás? Pimaszkodás? Anarchistaság? Majd én kiverem belőled egy életre... - Hirtelen elengedte a fiú karját, de a hajába markolt a tarkójánál, és az arcát a falhoz csapta.
  A fiú felüvöltött, Hilarion látta, hogy a szemüvege a földre esik, az orrából spriccelve elered a vér. A rendőr elrántotta, de már késő volt, a vér a falra fröccsent, és egyenes csíkban lefolyt rajta.
  - A francba!
  A rendőr dühe mintha egy pillanat alatt elpárolgott volna, a férfi zavartan bámulta a vért.
  Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és valaki Hilarion nevét kiáltotta, ő azonban, még mindig a lezajlott események hatása alatt, nem mozdult, nem is érzékelte, hogy őt hívják. Néhány másodperc múlva ismét elhangzott a neve, s végre eljutott a tudatáig. Óvatosan a mellette álló rendőrre nézett, és elindult az ajtó felé.
  Egy idősebb, őszülő férfi állt az ajtóban.
  - Maga az? - kérdezte, és megismételte Hilarion nevét.
  - Igen.
  - Jöjjön!
  Kopár szoba volt ez is, csak egy kicsit több bútor volt benne, mint a szomszéd helyiségben.
  A férfi leült az íróasztala mögé, Hilarion személyi igazolványát kezdte lapozgatni. A vékony, dossziészerű táska kinyitva hevert előtte az asztalon. A férfi az igazolványból megkérdezte Hilarion néhány adatát, azután összecsapta a könyvecskét, rádobta a táskára, úgy nyújtotta együtt Hilarionnak.
  - Maga nem tartozik ezek közé. - A szomszéd szoba felé mutatott, különös megvető hangsúllyal ejtette ki az "ezek" szót. Hilarion, miközben az igazolványt a táskába csúsztatta, úgy érezte, a férfi ezt valami mentegetőzésfélének szánja.
  - A szomszéd szobában megvertek egy fiatalembert - mondta.
  A férfi tekintete megkeményedett.
  - Maga elmehet - vetette oda szárazon.
  - Az a rendőr belerúgott, azután a falba verte a fejét. A vére végigfolyt a...
  - Elmehet! - ismételte meg a férfi. Nem emelte föl a hangját, csak egy kissé megnyomta az első szótagot.
  Hilarion szó nélkül megfordult, kilépett az ajtón, és jó erősen bevágta maga után. Akkorát dördült a visszhangos épületben, mint egy ágyúlövés. Azt hitte, a férfi üvöltve kirohan utána, vagy a szomszéd szobákból jönnek ki a hangra, de nem történt semmi.