Vendégek

  Tizenegy órára hárman maradtak, pedig délután még olyan tömeg volt a kocsmában, hogy negyed órát kellett várni egy korsó sörre. De a meccsről jövők gyorsan továbbálltak, a futballisták pedig nem itt ünnepeltek, őket a főtéri vendéglőben terített asztal várta. A tömegre csak a vastag füst emlékeztetett, amely már nem gomolygott a lámpák körül, egyenletesen eloszlott a helyiségben, kékes ködként összemosta a távolabbi tárgyak körvonalait.
  Izgága, vékony ember vitte a szót, kopasz fején izzadságcseppek csillogtak.
  - Az anyja istenit! - kiáltotta, és fölkapta a poharát, amelyből a hirtelen mozdulattól kilöttyent egy kevés bor a foltos terítőre. - Láttad? - A mellette ülő cigányképű fiatalemberhez fordult, akinek göndör haja olajosan tapadt a fejbőrére. - A Ficzek! Az anyja istenit! Megkapta... kettőn át... azután bumm!
  A cigányképű fiatalember egykedvűen kortyolta a sörét.
  - Jól van már, Orbán - mondta végül, és letette a söröskorsót. Az ablak felé nézett, fülbevalóján megvillant a fény.
  Orbán elégedetlenül elfordult tőle, a szemben ülő szemüveges, barázdált arcú férfinak kezdett magyarázni:
  - Nincs igazam? Most mondd meg őszintén, Palikám! Nincs igazam? Megkapta... kettőn át... azután bumm!
  - Nem is rúgta! - vetette közbe a szemüveges. - Fejjel...
  Orbán hátravetette magát, a rozzant szék nagyot reccsent.
  - Fejjel?
  A szemüveges némán bólintott.
  Orbán villámgyorsan visszafordult a cigányképűhöz.
  - Mondd meg neki! Kettőn át... azután bumm! Mondd meg neki, Lajoskám!
  Lajos álmatagon nézett maga elé, mintha nem is hallotta volna.
  A szemüveges csúfondárosan megjegyezte:
  - Te nem is azt a meccset láttad.
  Lajos felröhögött, ismét kortyolt a söréből.
  Orbán úgy nézett rájuk, mintha nem hinne a fülének. Azután félig fölemelkedett a székről, és a pultra dőlve szunyókáló kocsmároshoz fordult.
  - Mondd meg nekik, Lacikám! Mondd csak meg! Még hogy én nem ugyanazt a meccset...! Lábbal vagy fejjel...? Na, mondd csak meg!
  - Én nem érek rá meccsre járni - dünnyögte a kocsmáros, és véreres szemeivel hunyorogva nézett rájuk. - Mit tudom én, hogy fejjel-e vagy lábbal...! - Megnézte az óráját, nagyot sóhajtva lekönyökölt a pultra, és behunyta a szemét.
  Orbán csalódottan elhallgatott, csend volt egy darabig.
  A szemüveges szólalt meg először.
  - Az ötösön fölemelte a lábát, éppen csak a feje magasságába. Az a marha kapus a lábára vetődött, Ficzek meg bebólintotta. Így volt.
  Orbán legyintett, azután Lajos felé fordult.
  - Most mondd meg...! Tiszta hülyeség... Még hogy az ötösön... nyakán a bekkekkel emelgette...
  Lajos tükröt és fésűt vett elő a dzsekije zsebéből, és gondosan megfésülködött. A fésű fogai vastag barázdákat hagytak összetapadt, fekete hajában.
  - Úgy volt - mondta fésülködés közben, és nem vette le a tekintetét a tükörről.
  - Hogy volt? - pattant föl Orbán.
  - Fejjel...
  - Szóval szerintetek fejjel...?
  Nem válaszoltak neki, nem is bólintottak. Orbán elégedetlenül ingatta a fejét egy darabig, azután fölkapta a poharát, és villámgyorsan kiitta belőle a bort. Üres volt már a többiek pohara is.
  - Lacikám! - A szemüveges fölemelte a kezét. Amikor a kocsmáros ránézett, körbemutatott az asztalon. - Még egyszer ugyanezt!
  - Majd én! - szólt közbe Lajos, miközben eltette a tükröt meg a fésűt. A hónaljánál izzadságfoltok sötétlettek, de nem vetette le zöld ballondzsekijét. A másik kettő trikóban volt, Orbán alulról hurkába gyűrte a magáét, és föltolta egészen a melléig, kilátszott sovány, szőrös hasa.
  A szemüveges nem hagyta annyiban.
  - Ne törődj vele, Lacikám! Számold csak nekem! Ha nincs is munkám, azért nem szorulok potyára! - Agyongyűrött dobozból cigarettát kotort elő, reszketett a keze, amikor rágyújtott.
  - Nekem sincs - mondta békítően Lajos. Azután hozzátette: - De nem is bánom. A tököm tele volt már az építőiparral.
  A szemüveges legyintett.
  - Te jobban élsz, amióta nem dolgozol.
  Lajos titokzatosan elmosolyodott.
  A kocsmáros tálcán kihozta a két korsó sört és a pohár bort. Indult volna vissza a pulthoz, de a szemüveges megfogta a karját.
  - Lacikám! Hogy lehet az, hogy jobban él, amióta munkanélkülin van?
  - Majd a rendőrök mondják meg, nem én... - dörmögte a kocsmáros.
  Lajos harsogva fölnevetett, nagy, fehér fogain megcsillant a lámpa fénye.
  - A rendőröknek először is a kocsmárosokat kéne elkapni... - mondta. - Megnézni, hogy vizezik a bort, hogy mérik a sört...
  A kocsmáros visszafordult.
  - Ha nem tetszik, eridj máshova! Azt hiszed...
  - Nem úgy gondolta... - szólt közbe Orbán békítően. - Csak viccelt.
  A kocsmáros otthagyta őket, és még dörmögött valamit elmenőben.
  Némán ittak, sokáig egyikük sem szólt. Azután Lajos följebb húzta a dzsekije ujját, féltenyérnyi kvarcóra volt alatta.
  - Mennyi? - kérdezte Orbán rosszkedvűen.
  - Fél tizenkettő.
  Orbán feszengett, maga sem tudta, menjen-e vagy maradjon.
  - Mi van? - nézett rá megvetően a szemüveges. - Már elmégy?
  - Várja az asszony - mondta Lajos.
  - Meg a munka holnap.
  - Mennyit keresel te a dobozüzemben? - kérdezte Lajos, és a szemüvegesre hunyorított.
  - Mi közöd hozzá? - Orbán hátat fordított neki.
  - Keres vagy nyolcezret - jegyezte meg a szemüveges.
  - Nem is nyolcat! - pattant föl Orbán.
  - Kevesebbet?
  - Tudod, kivel szórakozz?
  - Hát mennyit? - kérdezte Lajos, és bármennyire komolyan akart nézni Orbánra, mégis elmosolyodott.
  - Mit érdekel az téged?
  - De komolyan... mennyit?
  - Nem meri megmondani - szólt közbe a szemüveges.
  - Dehogynem.
  - Tizenegyet - nyögte kényszeredetten Orbán. - Meg, ebédhozzájárulás és...
  Lajosból harsogva kirobbant a nevetés. A szemüveges is nevetett, de hang nélkül rázkódott a válla.
  - Ti még ennyit se kerestek - mondta megbántva Orbán. - Nekem legalább van munkám.
  - Tizenegyezerért a kalapácsot se venném a kezembe - felelte Lajos. - Nemhogy ládákat szögeljek egész nap.
  Orbán mondani akart valamit, de hirtelen meggondolta, mert a kocsmáros előjött a pult mögül, az ajtóhoz ment, és lecsapta a villanykapcsolókat. Az asztaluk is sötétbe borult, csak a pultnál maradt égve egy körte.
  - Hé! - kiáltotta Lajos. - A világítás jár a vendégnek!
  - Jól van, na! - morogta a kocsmáros, és meggyújtotta a fölöttük lévő villanyt. A terem túlsó vége már homályba veszett.
  - Mert az az igazság... - kezdte Orbán, de hirtelen nem jutott eszébe, hogy mit akart mondani.
  - Az az igazság, hogy egy nagy szar az egész - mondta Lajos. - De engem nem taposnak el, az biztos!
  A szemüveges rábólintott, Orbán zavartan hallgatott, nem egészen értette, miről van szó.
  Hirtelen kinyílt az ajtó, mindnyájan arra fordultak. Egy férfi lépett be, világos vászonöltöny volt rajta, a kezében fekete diplomatatáska. Mind a hárman rábámultak, de ő nem törődött velük, éppen csak átsiklott rajtuk a tekintete, azután odament a kocsmároshoz, aki kíváncsian elébe ment néhány lépést, és halkan beszélgetni kezdtek.
  Hiába hegyezték a fülüket, nem hallották, miről van szó. Az idegen néha kifelé mutatott, azután elhallgatott, és a kocsmáros dörmögése hallatszott, de azt sem értették. Végül férfi leült az ajtó közelében az egyik asztalhoz, a diplomatatáskát maga elé tette az abroszra. A kocsmáros kivitt neki egy fröccsöt, azt mohón fölhajtotta, majdnem egy szuszra, azután hátradőlt a széken, és rájuk nézett.
  Mind a hárman úgy bámulták, hogy a szájuk is tátva maradt, még akkor sem kaptak észbe, amikor találkozott a pillantásuk. Azután az idegen elmosolyodott, s ettől zavarba jöttek.
  - Mit vigyorog ez? - kérdezte a szemüveges, és belekortyolt a sörébe. Azután cigarettára akart gyújtani, de üres volt a doboz. Összegyűrte, és dühösen a félig telt hamutartóba hajította.
  - Mint a fakutya - jegyezte meg Lajos egy kicsit hangosabban.
  - Rajtunk röhög! - pattant föl Orbán. - De majd jól beverem..., hogy elmenjen a...
  Ezt már meghallhatta az idegen, mert a mosoly eltűnt az arcáról, és elfordította a fejét. Nem látszott gyenge legénynek, ámbár inkább kövérkés volt, mint izmos, de azért egy Orbán-féle cingár alaktól nemigen ijedt volna meg.
  A kocsmáros lassan, ráérősen odament az asztalukhoz.
  - Nem kell balhé! - Suttogott, de azért elég határozott volt a hangja. - Értve vagyok?
  - Rajtunk röhög? - kérdezte sértődötten Orbán, de már ő is suttogott.
  - Van eszében - felelte a kocsmáros. - Nem röhög ez senkin, nincs kedve röhögni.
  - Ki ez a manus? - kérdezte Lajos.
  - Mit keres itt? - toldotta meg a kérdést a szemüveges.
  - Azt mondja, lerobbant az autója a temető sarkánál, nem tud továbbmenni. Szerelő kellene, aki megjavítja.
  - Ilyenkor?
  Lajos ismét megnézte az óráját, háromnegyed tizenkettő volt.
  - Legalább be kellene húzatni.
  - Nem bántja azt ott senki. A szellemektől félti?
  - Milyen kocsija van?
  A kocsmáros vállat vont.
  - Akkor se röhögjön! - mondta nyomatékosan Orbán.
  - Nem is röhögött - felelte a szemüveges.
  - De bizony röhögött! - Orbán felugrott a székéről, azután vissza is ült azon nyomban. - Mit véded? Rajtad is röhögött!
  - Nem kell balhé! - mondta a kocsmáros. - Meg vagyok értve? Balhé nem kell! - Visszament a pulthoz.
  - Csak mosolygott - állította a szemüveges. - Úgy mosolygott, mintha köszönt volna. Ez egy finom úriember.
  - Tele van a tököm a finom úriemberekkel is! - mondta Lajos, és lecsapta a poharát.
  A másik kettő elhallgatott. A kocsmáros rosszalló pillantást vetett feléjük a hangosabb szóra.
  - Ki lehet ez? - törte meg a csendet halkan Orbán.
  - Valami vigéc. - A szemüveges elhúzta a száját.
  Az idegen intett a kocsmárosnak, és mutatta, hogy hozzon még egy fröccsöt. Csendben váltottak néhány szót, azután a kocsmáros három korsó sört hozott nekik.
  - Ő küldi. - Az idegen felé bökött.
  Mind a hárman odanéztek, az idegen megemelte a poharát feléjük. Zavartan összenéztek, odabólintottak, majd Lajos magasra emelte a kezében tartott söröskorsót.
  - Köszönjük! - harsogta.
  Az idegen fölállt, átjött az asztalukhoz, és megállt a kocsmáros mellett. Áthozta a poharát is.
  - Köszönöm, hogy az urak elfogadták szerény kínálásomat - mondta. Kellemes, behízelgő hangja volt, nem magas és nem mély, egy kicsit megnyújtotta a szavak végét. - Ha nem veszik tolakodásnak, helyet foglalok a körükben.
  Ismét egymásra néztek, mintha nem értenék egészen pontosan, hogy mit akar, végül Lajos kapott észbe. Átnyúlt a szomszéd asztalhoz, és maga mellé penderített egy széket.
  - Tessék csak! - mondta készségesen.
  A kocsmáros elment, csend volt egy darabig.
  - Hallottuk - a szemüveges a pult felé bökött -, hogy elromlott az autója.
  - Igen, sajnos. - Az idegen felsóhajtott. - Hirtelen rángatni kezdett, azután leállt. Nem tudom, mi történhetett
  - Biztos a gyertya... - jegyezte meg Lajos.
  - Vagy felforrt a hűtővize - tette hozzá a szemüveges.
  - Meg kellett volna nézni - mondta Orbán. - Hát a szállás...
  - Az az igazság - felelte az idegen mosolyogva -, hogy sötét van ott, meg nem is értek hozzá. Két napja hoztam ki szervízből... Nekem nincs időm autót bütykölni...
  - Hát mi a ... - Lajos hirtelen elakadt, de egy pillanatnyi habozás után folytatta: - ... mi a foglalkozásunk?
  - Úgy érti, hogy az enyém? - fordult feléje az idegen.
  Lajos bólintott.
  - Sales manager vagyok. - Névjegyet húzott elő a zsebéből, és átnyújtotta Lajosnak. A színesen nyomott kártya tele volt írva címekkel és telefonszámokkal, Lajos alig találta meg a nevet.
  - Hordós Aladár... - betűzte ki végül.
  Az idegen bólintott.
  Lajos átadta a névjegyet a szemüvegesnek, és széles mozdulattal nyújtotta a kezét.
  - Farkas Lajos - mondta jó hangosan.
  Az idegen a többiekkel is kezet fogott, ők azonban éppen csak elmormogták a nevüket. Nemigen lehetett érteni, de az idegent ez egy csöppet sem zavarta.
  Lajos hirtelen fölállt.
  - Engedelmet - mondta -, de vannak ugye elintézni való folyó ügyek... - Nevetett, és elindult a vécéajtó felé, amelyet földig érő bordó függöny takart.
  Csend lett az asztalnál, némán néztek utána.
  - Még egy kört? - kérdezte az idegen.
  A másik kettő bólintott. Mire Lajos visszajött, már ott álltak előttük a teli söröskorsók.
  - Egészségünkre! - Mielőtt az idegen beleivott volna a sörébe, a korsó alját keményen az asztalhoz ütötte. A többiek utánozták.
  - És most hogy lesz? - nézett az idegenre a szemüveges.
  - Mi hogy lesz?
  - Hát a szállás...
  - Ja! A főnök úr mondta, hogy nincs itt szálloda. De nála megalhatok, holnap meg majd csak kerül valaki, aki megnézi a kocsit.
  - Elkésik a munkából - mondta Orbán.
  Az idegen vállat vont.
  - Majd jól letolja a főnöke - tette hozzá a szemüveges egy kis kárörvendő nevetéssel.
  - Nem tol le - felelte az idegen -, mert én vagyok ott a főnök.
  - Záróra! - kiáltotta a kocsmáros.
  Az idegen megnézte a karóráját.
  - Már el is múlt! - kiáltott vissza.
  - Hány óra? - kérdezte a szemüveges.
  - Tizenkettő tíz.
  A kocsmáros odament az asztalukhoz.
  - Két kört írjon nekem! - mondta az idegen. Vastag bőrtárcát húzott elő, fizetett, azután szabadkozva fölállt. - Egy pillanat! Rögtön jövök. - Eltűnt a bordó függöny mögött.
  Fizettek a többiek is, a kocsmáros összeszedte az asztalról az üres poharakat, és belerakta a mosogatóba.
  - Az anyja istenit! - mondta félhangosan Orbán. - Láttátok, mennyi pénz van nála? Vagy százezer, ha nem több!
  - Nincs az annyi! - kontrázott a szemüveges. - Csak ezresek azok vagy ötszázasok.
  - Én jól megnéztem - fordult vele szembe Orbán. - Mondom, hogy ötezresek... legalább százezer... az anyja...
  - Mikor keresel te annyit ládaszögeléssel? - kérdezte Lajos, és Orbán vállára csapott.
  A kis ember dühösen felpattant.
  - Te beszélsz? Ennek egy hónapban több pénze van, mint hármunknak egy évben.
  - Zárok! - kiáltotta a kocsmáros.
  - Őt nem zárhatod be - mutatott a szemüveges a vécé felé.
  - Majd hátul kiengedem.
  Morogva kimentek, a kocsmáros bezárta mögöttük az ajtót. Langyos nyári éjszaka volt. Az ezüstös holdfény megvilágította az országutat, mögötte a temető sarkánál magas fák sötét tömbje állt.
  Az idegen sokáig volt bent, Orbán közben arrébb ment néhány lépéssel, és az út szélén lévő akácsurjánok közé vizelt.
  - Mire várunk? - kérdezte türelmetlenül Lajos.
  - Hát annak a ... hogy is hívják... Hordós vagy mi...
  - Minek? Lehet, hogy már ki se dugja az orrát.
  Orbán visszajött a bokroktól, a nadrágját gombolgatta.
  - Mi van?
  - Gyerünk a francba! - mondta Lajos. - Ezzel a manussal is tele van a tököm.
  Tanácstalanul hallgattak egy darabig, nem tudták, menjenek-e vagy várjanak még, amikor az épület sarkánál csattant a kapu, és megjelent az idegen. Odament hozzájuk.
  - Köszönöm, hogy megvártak - mondta mosolyogva. - Szeretnék egy kis szívességet kérni. Ha segítenének betolni a kocsimat az udvarra... Nyugodtabb leszek, ha nem marad az országúton.
  Elindult, némán követték mind a hárman.
  - Milyen kocsija van? - kérdezte Lajos.
  - Audi.
  - Jó drága volt, mi?
  - Hát nem volt olcsó. De a minőséget meg kell fizetni.
  - Aztán leáll az út szélén - jegyezte meg Lajos csúfondárosan.
  Az idegen sokáig nem válaszolt. Már föltűnt előttük az autó a holdfényben, amikor megszólalt:
  - Ami elromolhat, az el is romlik. - Majd néhány lépés után hozzátette: - Ez Murphy törvénye.
  Senki sem válaszolt. Odaértek a kocsihoz, a szemüveges végigsimított a motorháztetőn.
  - Nem értenek nálunk az ilyen finom szerkezetekhez. - Elismerően csettintett. - Belebarmolt valami marha, aztán persze, hogy leáll. A Trabant való ezeknek meg a Zaporozsec...
  - Két napja hoztam ki a szervízből - mondta az idegen.
  Kinyitotta a kocsi ajtaját, diplomatatáskáját a hátsó ülésre dobta. - A kocsma udvaráig kellene tolni.
  - Üljön csak be! - mondta a szemüveges.
  Az idegen beült a kocsiba, kiengedte a kéziféket, azután leeresztette az ablakot, és kiszólt:
  - Na most!
  Nem kellett erőlködniük, a kocsi könnyen gurult, bármelyikük egyedül is eltolhatta volna. Először csak lépésben haladtak, azután Lajos felkiáltott:
  - Nyomd meg!
  Nekifeszültek mind a hárman, a végén már futottak. Hirtelen megzökkent a kocsi, nehezebb lett tolni, és a motor pöffent néhányat.
  - Úgy van! - kurjantott Lajos. - Kuplungot, gyújtást neki!
  Előbb rendszertelenül összevissza, azután egyre szabályosabban járni kezdett a motor.
  - Nincs ennek semmi baja! - kiáltotta Lajos lihegve.
  Sűrű füstöt köpött közéjük a kocsi, a szemüveges köhögve, fuldokolva megállt. Azután a többiek is lemaradtak, az autó kifutott a kezük alól. Az idegen bekapcsolta a reflektorokat, az éles fehér fény megvilágította a kocsmát.
  Zihálva megálltak, nézték a távolodó kocsi vörös fényeit.
  - Az anyját! - kiáltotta hirtelen Lajos. - Ez nem áll meg a kocsmánál.
  Az Audi valóban nem lassított a kocsma előtt, nem fordult be az udvarára, megállás nélkül elrobogott mellette, a reflektorok fénye egy pillanatra megvilágította a malom előtt álló kőkeresztet, azután eltűnt a kanyarban.
  - Hát ez elment! - mondta Orbán, és hitetlenül a többiekre nézett.
  - A marha kocsmáros meg nyitott kapuval várta! - Lajos harsányan fölnevetett.
  - Na, azt ugyan várhatja! - A szemüveges is nevetett, és elindult a falu felé. A többiek követték.
  - Mégis szarság volt ez tőle - mondta Orbán.
  Lajos abbahagyta a nevetést.
  - Azért két kört fizetett nekünk.
  - Akkor is! Se köszönöm, se semmi... A Lacit is átverte... hogy majd ott alszik... azután sutty... - A másik kettő csendben ment mellette. Egy kis idő múlva Orbán megjegyezte:
  - Mégis be kellett volna verni a pofáját... amikor vigyorgott... akkor... az lett volna a legjobb...