Egy téli éjszakán

  Haza kellett volna küldenem Járvás Vincét, amikor láttam, hogy részeg, de megsajnáltam. Hideg volt, mínusz öt fokot mutatott a hőmérő otthon az ablakban, Járvás meg a temetőn túlról jött, nyilván azért ivott, hogy ne fázzon útközbe.
  A községháza udvarán találkoztunk este tízkor, Cseh István volt a harmadik a csapatban, ő ért oda először, egy oszlop mellett topogott, amikor megérkeztem. Éppen csak váltottunk néhány szót, és befutott Járvás is. Nem volt nagyon részeg, csak sokat beszélt, és pálinkaszag terjengett körülötte.
  Nemrégen szervezték meg nálunk a faluőrséget, egy csapat este tíztől egyig járkál a faluban. Persze jó lenne, ha egy másik, mondjuk, egytől négyig járna, de nincs elég ember, háromnaponként kerülne ránk a sor, azt meg ki bírná?
  Amikor szólt a polgármester, hogy megbízna egy csapat vezetésével mint volt tiszthelyettest, megörültem, jólesett, hogy számítanak rám. Azután kiderült, hogy ez mégsem katonaság, sok mindent el kellett nézni, mert ha keményebben szólok valakire, megsértődik, és nem jön többet.
  Járvás Vincének is azért néztem el a pálinkázást, mert sajnáltam, de nem is akartam, hogy felkapja a vizet, és otthagyjon bennünket.
  Ahogy megjött, indultunk nyomban, a kiskapu nem volt bezárva, azt sose zárják be, mert a tűzoltószertár ott van az udvaron, ha sürgősen menni kell, nem érnénk rá a kulcsot keresgetni.
  Átvágtunk a piactéren, először a Bem utca felé mentünk, arra van a cigánytelep. Járvás egyfolytában beszélt Cseh Istvánnak, valami baja volt a Vasipari Szövetkezetben, azt magyarázta.
  Egyszer hirtelen elhallgatott. Csend volt a környéken. Persze csalóka is lehet az ilyen csendesség, hát megmarkoltam a botomat.
  Fegyvert nem szabad hordani, de azért mindenkinél van valami. Nálam bot, Cseh Istvánnál biciklilánc, Járvás meg szintén botot hord magánál, a végét kivájta, és ólmot öntött bele. És nem is szegjük meg a szabályt, hiszen a bot nem fegyver, a biciklilánc sem, ha mondjuk pisztoly volna nálunk, az más, a pisztoly komoly dolog.
  Csak a keményre fagyott hó ropogását hallottuk. Kevés helyen takarították el a havat a házak előtt meg a kerítések mellett, vigyázni kellett, hova lépünk, mert néhol úgy csúszott a járda, mint a korcsolyapálya az iskola udvarán.
  Kiértünk az utca végére. A putrikhoz nem vezet csinált út, úgy gubbasztanak összevissza építve a kinyíló mezőn, mintha sárba süppedtek volna. Tanácstalanul álldogáltunk egy darabig, azután Cseh István megkérdezte:
  - Most merre?
  - Menjünk a hobbikhoz! - mondta Járvás Vince.
  - Miért pont a hobbikhoz? - kérdeztem. Arrafelé sincs rendes járda, csak valami lapos köveket raktak le, hogy eső után az emberek ne süllyedjenek el a sárban. Igaz, most fagyos a föld, de a hó belepte az utat, arrafelé meg még úgy sem takarítják el, mint a faluban.
  - Megint feltörtek néhány házat - mondta Járvás Vince. - Találkoztam a pajzsoki orvossal, éppen a rendőröktől jött, bejelentette, hogy feltörték a víkendházát. Úgy káromkodott, mint a záporeső, elvitték a hétezer forintos japán permetezőjét.
  - Megérdemli, ha kint hagyta a kertben - vélte Cseh István. - Tudhatta volna, hogy onnan ellopják.
  - Nem úgy van az! - csattant föl Járvás. - Nehogy már az legyen a hibás, akitől ellopnak valamit!
  - De bizony az is hibás! - Cseh is fölemelte a hangját. - Ha mindenki vigyázna a holmijára, nem lenne lopás!
  Járvás válaszolni akart, de közbevágtam, nem akartam, hogy összevesszenek.
  - Menjünk a hobbik felé!
  Csendben elindultunk. Most ők mentek elöl.
  - Én tudom, hogy miért olyan fontos neked a doktor úr permetezője - mondta Cseh István csúfondárosan.
  - Ha tudod, örülj neki!
  - Mert megegyeztetek, hogy te műveled a telkét. Persze nem ingyen. És permetezed is, hát azért fáj a permetező...
  - Hát aztán? Mi rossz van abban, ha megegyeztünk?
  Járvás hangja ingerültebb lett, mintha valami szégyellnivaló cselekedeten kapták volna.
  - Nincs abban semmi rossz - jegyeztem meg békítően. - A doktor megvette azt a telket a gyógyvíz miatt, házat is épített rá, de nincs ideje a kert gondozására. Inkább mással műveltesse, mint hogy felverje a gaz.
  Szél fújt szembe, nem nagyon erős, mégis fázott tőle az arcom, egyszer a könny is kicsordult a szememből, amikor egy kicsit megerősödött.
  A többiek is fáztak, Cseh felhajtotta a kabátgallérját, Járvás meg elővett egy lapos üveget, és felém nyújtotta.
  - Húzza meg főnök, mert befagy a lyukunk ebben a hidegben!
  Nem vettem el tőle az üveget.
  - Majd ha végeztünk, meghúzom szívesen. - Morgott valamit, és a szájához akarta emelni az üveget, de még mielőtt beleivott volna, rászóltam: - Szolgálatban magának sem szabad!
  Megállt a keze a levegőben, olyan csodálkozva nézett rám, mintha nem hinne a fülének.
  - Kinek lesz attól gyereke, ha iszok egy nyeletet? - kérdezte foghegyről, és közelebb vitte a szájához az üveget.
  Elöntött a méreg, szórakozik velem ez a részeges disznó, és még neki áll följebb.
  - Úgy igyon belőle - mondtam, és a dühtől elfúlt a hangom -, hogy azonnal mehet is haza utána.
  Visszahúzta az üveget a szájától, rácsavarta a kupakot, és csak azután szólalt meg:
  - Nem kell engem hazaküldeni, megyek magamtól is.
  Szabályos hátraarcot csinált, és elindult visszafelé.
  - Hé! Mit csinálsz? - kiáltott utána Cseh, de Járvás meg sem fordult, ment tovább.
  - Hagyja csak! - mondtam Csehnek félhangosan. - Jobb ha hazamegy, majd mi ketten befejezzük az őrséget.
  Némán jött mellettem egészen a strandig. Ott van egy vendéglő, télen is nyitva szokott lenni, de most biztosan szünnapja volt, az egész épület sötétségbe borult.
  - A francba! - fakadt ki Cseh. - Ez a hülye is pont most zár be! Megmelegedhettünk volna.
  Nem feleltem, álldogáltunk egy darabig a vendéglőnél, csend volt, csak messze, az állomás felé ugattak a kutyák.
  - Menjünk a hobbikhoz! - mondtam végül, és elindultam a kádfürdő meg a strand kerítése között lévő keskeny út felé, amely egyenesen a hobbitelkekhez vezetett. Cseh buzgón jött mellettem, vigyázott, nehogy egy fél lépéssel is elmaradjon. Az volt az érzésem, fél egy kicsit, hogy csak ketten maradtunk. És mintha neheztelt volna, amiért Járvást hazaküldtem.
  Amikor túljutottunk a kádfürdő sarkán, s már láttuk a hosszan elnyúló hobbitelkeket, hirtelen egy alakot vettünk észre a sötétben.
  - Ki az? - kérdezte Cseh riadtan, és közelebb húzódott hozzám. Közben a zsebéhez nyúlt, ahol a bicikliláncot tartotta. Az alak nem válaszolt, nem is jött közelebb.
  - Ki maga? - kérdeztem én is. Azt hittem, erős és csengő lesz a hangom, de volt benne egy kis tétova bizonytalanság.
  Közben Cseh elővette a bicikliláncot, és megsuhogtatta a levegőben.
  - Nehogy agyonüssenek már! - mondta nevetve az ember a sötétben. - Én vagyok, visszajöttem, ha kellek.
  Járvás közelebb lépett, az utcai lámpa fénye megvilágította az arcát. Gondolom, egy másik utcán sietve került elénk, amíg álldogáltunk a vendéglőnél.
  - Ne legyen rám mérges, főnök! - mondta bűnbánóan, és még közelebb lépett. - Isten bizony nem húztam meg az üveget. Magára is lehelhetek, ha akarja.
  Még csak az kéne, hogy rám leheljen, ha nem ivott is közben, még lehetett érezni rajta a korábban beszopott pálinka szagát. Nem tudom, miből főzte a pálinkát, mert hogy maga főzte, az biztos, a boltban nem mernek ilyen förtelmet árulni.
  - Ha itt van, hát jöjjön velünk! - mondtam, mintha szívességet tennék, hogy visszaengedem.
  Némán mentünk tovább. A hó le volt taposva a gyalogúton, ugyan kik járkálhatnak most erre? Mentünk a sötétbe borult házak között, van itt mindenfajta épület, deszkából összetákolt sufnitól meg rossz autóbusztól kezdve emeletes házig, amelyikkel a falu közepén sem vallana szégyent a gazdája.
  Valahogy rossz érzésem támadt a sok sötét, lakatlan épülettől, mintha kihalt kísértetvárosban jártam volna, csak az utcai lámpák mutatták, hogy nem egészen elhagyatott vidék ez, a lámpák télen-nyáron világítottak, akár volt kint valaki, akár nem.
  A többieknek is hasonló érzése lehetett, mert ők is némán jöttek, a csend kísérteties volt, erre már kutyák sem ugattak, csak a talpunk alatt ropogó hó keltett egy kis zajt.
  Egyszerre éreztük meg a füstöt. Mire én kimondtam, hogy "Itt füstöl valami", már a többiek is szaglásztak. Keserű füst volt, mintha nedves gaz égett volna valahol, őszi estéken lehet ilyet érezni, amikor a kertekben ásáskor égetik a füvet.
  Megálltunk, tanácstalanul forgattuk a fejünket, de a tüzet sehol sem láttuk.
  - Valami ég - mormolta Cseh István.
  Járvás fölnevetett.
  - Az már igaz, ha füst van, tűznek is kell lenni!
  - Talán egy ház ég - felelte Cseh.
  De hiába néztünk körül újra, nem láttuk, hogy ház égett volna valahol. Nem nagy az egész hobbitelep, négy-öt rövid utca, egy égő házat vagy akár sufni, akárhonnan meg lehet látni.
  A szél megerősödött, sűrűbb füstöt kavart körénk.
  - Arról jön - mutatott balra Cseh. - Onnan hozza a szél.
  Magam is láttam, hogy a bal oldalon lévő emeletes ház mögül jön a füst, de nem fentről ereszkedett le, hanem szinte a hó fölött terjedt, mintha a földön égne valami.
  - Lehet, hogy meggyulladt a ház mögött valami farakás - mondtam. - Menjünk, mielőtt továbbterjed!
  De ez nem volt olyan egyszerű, mert az utcán végig magas drótkerítések húzódtak a telekhatárokon, némelyiken még szögesdrót is feszült, azon nem ugorhattunk át, hogy hamarabb a tűzhöz érjünk. Persze igazából átugorhattunk volna akárhol, még a szögesdrót sem igazi akadály, ha nagyon kell sietni, de nem akartam, hogy a tulajdonosok majd panaszt tegyenek ránk, ha a sötétben kitaposunk egy kis fát, vagy valami más kárt okozunk. A sógoromnak is van itt egy kis kertje a másik oldalon, ő szokta mondogatni, hogy milyen furcsa emberek vannak, egyik-másik már azért is káromkodni kezd, ha valaki megáll a háza előtt nézelődni, nemhogy még be is ugorna a kerítésen.
  Úgy gondoltam, jobb, ha körben megyünk, a füst nem lett sűrűbb, ez megnyugtatott egy kicsit. Cseh ott ügetett mellettem, Járvás lemaradt, nehezen, sípolva kapkodta a levegőt. Valamit kiáltott utánunk, talán azt, hogy várjuk meg, de nem értettük a zihálásától, meg különben sem értünk volna rá, hogy várakozzunk.
  Ahogy befordultunk a keresztutcába, észrevettem, hogy egy kis tűz ég, jó messze a ház mögött, a lángja egy fél méternél nem csapott magasabbra, és vastag, fehér füstfüggönyt világított meg.
  Az utcának azon a végén még nem mindenki kerítette be a földjét, az egyik ilyen kerítetlen telken égett a tűz, és láttuk, hogy egy alak is mozdul mellette, rádob valamit, amitől a láng szinte eltűnt, a füst viszont még sűrűbben gomolyodott elő.
  Megálltam, Cseh is lefékezett mellettem. Valaki melegedett a bódé előtt.
  - Ki lehet az? - kérdezte Cseh. Suttogott, pedig még vagy nyolcvan méterre voltunk a tűztől.
  - Nem tudom.
  - Az biztos, hogy idegen!
  Ennek a megállapításához nem kellett valami nagy ész, nem is válaszoltam neki. Közben Járvás utolért bennünket, és ő is meglátta a tüzet.
  - Mi az? - kérdezte, és szintén suttogott, bár lehet, hogy csak azért, mert nem kapott levegőt a futás után.
  - Valaki tüzet gyújtott, és melegszik mellette - felelte Cseh.
  - A Borbás Lajos földjén? Az ő házában?
  Hát elég nagy túlzás volt, hogy háznak nevezte azt a sufnit. Inkább szerszámoskamra volt, meg arra is szolgált, hogy legyen hová beállni, ha elered az eső.
  Járvás egyre dühösebb lett, talán még a pálinka hatása sem múlt el nála egészen.
  - Beköltözik a más házába! Tüzet gyújt, mintha otthon lenne!, Na, de majd megmutatjuk neki, hol lakik a Jóisten!
  Megemelte a botját, és elindult a tűz felé, de alig tett néhány lépést, Cseh súgva utána szólt:
  - Hátha többen vannak?
  Járvás elbizonytalanodott, tett még néhány tétova lépést, azután megállt, és visszajött hozzánk.
  - Mi hárman vagyunk - mondta rábeszélően. - Ők se lehetnek többen.
  - Az nem biztos - vágta rá Cseh. - És ha nincsenek is többen, lehet náluk kés vagy ilyesmi... felkaphatják a bódéban lévő szerszámokat, ásót, kapát...
  Láttam rajta, hogy fél, és esze ágában sincs odamenni a tűzhöz.
  - Mi különben sem intézkedhetünk - folytatta. - Megmondta a rendőr, hogy nem igazoltathatunk, senkit sem állíthatunk elő. Odamész azokhoz - Járvásra nézett, és a tűz felé mutatott -, azután mi lesz? - Egy darabig egyikünk sem szólt, hát még rábeszélően hozzátette: - Szólni kell a rendőrnek.
  Az órámra néztem, tizenegy óra volt. Fél tizenkettőre esetleg beérnénk a káembés lakására. Ha már ágyban van, és onnan ugrasztjuk ki, hogy jöjjön, mert tábortüzet láttunk a hobbiknál az egyik fabódé előtt, szétrúgja a seggünket. Úgyis neheztel ezért a faluőrségért, úgy gondolja, elégedetlenek a munkájával, ezért szervezték meg. Egyszer tartott egy felkészítést, félóra alatt eldarált egy csomó tudnivalót meg jogszabályokat, senki sem tudta követni, még jegyzetelni sem, úgy hadart.
  Szóval a káembéshez nem megyünk, azt eldöntöttem, de akkor mit csinálunk? Járvás és Cseh várakozóan nézett rám, hiába, én voltam a parancsnok.
  - Menjünk közelebb! De óvatosan!
  Hirtelen jobb nem jutott eszembe. Ha a kunyhó háta mögé kerülünk, nem vesznek észre, különben is, ezen a részen még nem állították föl a villanyoszlopokat, nem volt világítás.
  Felcsapott a láng. Ültem már sötétben tűz mellett, tudom, hogy a lángok csak kis kört világítanak meg, azon túl még a holdvilágos éjszaka is koromfeketének látszik.
  Közelebb mentünk hát, de nem egyenesen, hanem széles félkörben, s csak akkor közeledtünk a bódéhoz, amikor már a háta mögött voltunk. Megmarkoltam a botomat, a tenyerem megizzadt, beletöröltem a nagykabátomba. Járvás is csendben markolászta a botját, Cseh meg a biciklilánc végét fogta, csak a hó roppant meg néha a lábunk alatt, de a tűz is ropogott, az ember, aki mellette ült, nem hallotta, hogy közeledünk.
  - Ez egyedül van! - suttogtam a mögöttem jövőknek. Most már tényleg suttogni kellett, a hangos szóra felfigyelhetett volna.
  - A többiek a bódéban lehetnek - súgta vissza Cseh. - Akár tízen is!
  Ez erős túlzás volt, a szűk sufniban legföljebb még két ember férne el, de már ők is aligha tudnák kinyújtani a lábukat.
  A bódé hátuljához értünk. Nekitámaszkodtam a gyalulatlan léceknek, amelyekről még a kérget sem szedték le, hulladékfaként vehette a gazdája a fatelepen.
  - És most? - kérdezte Cseh suttogva, az izgalomtól remegő hangon.
  - Ki kell vallatni - mondta már majdnem hangosan Járvás. - Ilyen csavargók lophatták el a doktor úr permetezőjét is. Lehet, hogy éppen ez a szarházi!
  - Nem kell heveskedni! - néztem Járvásra.
  Hirtelen léptünk ki a kunyhó két végénél, és közrefogtuk a csavargót.
  - Jó estét! - köszöntem rá nyomatékosan.
  Fölnézett a tűz mellett ültéből. Nem látszott, hogy meglepődött, vagy pláne megijedt volna. Koszos kalap volt a fején, megbökte a szélét a mutatóujjával.
  - Jó estét!
  Egy konzervdobozban valami kotyvalékot főzött a tűzön, amely már hamvadni kezdett, csak a parazsa világított.
  - Mit csinál itt?
  Hülye kérdés volt, a vak is láthatta, hogy főz és melegszik.
  - Főzök - mondta. - Nem látja?
  Járvás hirtelen kiugrott a sötétből.
  - Beszélj tisztességesen a parancsnok úrral! - kiáltotta. - Hogy merted feltörni ezt a házat? Hogy mertél tüzet gyújtani a más telkén? Kitől loptad a tűzrevalót?
  Fölnézett újra, először Járvásra, azután rám, mintha arra lett volna kíváncsi, egyetértek-e a kiabálásával. Idősebb, borostás, sovány arcú ember volt. Szótlanul visszahajolt a konzervdoboz fölé. Járvás közelebb lépett. Nem rúgott bele, csak megbökte a lábát a bakancsa orrával.
  - No, feleljen csak arra, amit kérdeztem!
  - Nyitva volt az ajtó - morogta az öreg. - Nem én törtem fel.
  - Haha! És ezt el is higgyük, mi? Azt szeretnéd?
  Az öreg vállat vont. Piszkos, szürke nagykabát volt rajta
  - Ne vonogasd a vállad, te! - Járvás fenyegetően közelebb lépett, attól féltem, megüti, mert dühösen hadonászott a botjával.
  Félretoltam hát egy lépésnyit, és beálltam közéjük.
  - Megfagy itt, jóember - mondtam. - Nem fél? Leég a tűz, aztán megfagy. Nem rakhatja egész éjjel.
  - Betakarózok. - Az öreg a háta mögé mutatott a bódéba. - Van egy meleg takaróm.
  - A más házában! - kiáltotta Járvás, és előre akart rontani, de visszatoltam. Cseh szótlanul álldogált a tűz mellett, mintha semmi köze sem lenne az egészhez.
  - Nyitva volt az ajtó - ismételte makacsul az öreg.
  - És ha nyitva volt, akkor be lehet telepedni? Lehet lopni?
  - Én nem lopok! - Az öreg hirtelen kikapta a konzervdobozt a parázsból, és letette egy kissé távolabb a tűztől, ahol már elolvadt a hó.
  - És a tűzrevalót sem loptad?
  - Az a kukoricaszár már nem kell senkinek. - Oldalra mutatott, ahol a sötétben behavazott szárkúpok sorakoztak, az első kettőt halványan megvilágította a tűz.
  - Honnan tudod, hogy már nem kell?
  Járvás ismét előbbre akart lépni, de elálltam az útját, majdnem belelökött a tűzbe.
  Az öreg erre nem válaszolt, azt próbálgatta, meghűlt-e már annyira a konzervdoboz, hogy kézbe vehesse, és igyon belőle.
  - Bevisszük, a rendőr majd ellátja a baját! - mondta Járvás.
  - Nem vihetjük be - súgtam neki, hogy az öreg ne hallja meg, de mégis meghallotta.
  - Pedig jó lenne, ha bevinnének - mondta, és elmosolyodott. - A zárkában meleg van, és adnak enni.
  - Szórakozol velünk? A börtönben is az én pénzemből, az én adómból tartanának, te szemét! Én dolgozom, hogy beledöglök, te meg szeretnél börtönbe kerülni, mert ott eltartanak, ott ajnároznak, jaj, nehogy megsértsük szegény csavargó, tolvaj, betörő urak jogait! Hát nem mégy börtönbe, de itt se fogsz zabálni, te szarházi! - Félretaszított, hogy csak vagy két lépés után nyertem vissza az egyensúlyomat, és felrúgta az öreg konzervdobozát. - Rohadt söpredék, koldus, cigányfajzat! - üvöltötte teli torokból. - Vége annak a világnak, amelyikben tutujgattak benneteket! Vért fogtok pisálni, ha megismeritek a magyarok istenét!
  Az öreg néhány pillanatig döbbenten nézte a felborult konzervdobozt, amelyben valami levesféle főhetett, és mind kifolyt, amikor Járvás felrúgta. Azután fölállt, és szembefordult Járvással. Magasabb volt mindnyájunknál, amíg ült, ez nem látszott, valóságos óriás.
  - Ez volt a vacsorám - mondta csendesen. - Miért...?
  Járvás hirtelen lesújtott a fejére a botjával A kalap messzire repült. Az öreg döbbenten állt egy pillanatig, mintha nem akarta volna elhinni, hogy mi történt vele. Két kezét a fejéhez akarta emelni, de erre már nem volt ideje, mert lassan térdre rogyott, azután ledőlt a földre.
  Döbbent csend volt egy pillanatig, majd Járvás felkiáltott:
  - Szimulál a disznó!
  Emelte a lábát, mintha bele akarna rúgni, azután mégis visszahúzta.
  Lehajoltam az öreghez, a hátára fordítottam, és közelebb húztam a tűzhöz. A szeme nyitva volt, a lángok fénye tükröződött benne. Az orrából folyt a vér.
  Fölegyenesedtem, Cseh is közelebb jött, és szótlanul Járvásra néztünk. Egy darabig állta a tekintetünket, azután elfordult, és elvékonyodott hangon kiabálni kezdett:
  - Meg akart támadni! Láttátok ti is... láttátok... én csak önvédelemből... ti is tanúsíthatjátok...