Júniusi hőség

  Aznap reggel Matók István egy kicsit később kelt. Előző nap szólt a brigádvezetőnek a tehenészetben, hogy el kell intéznie valamit, szüksége lenne egy szabadnapra. A brigádvezető, aki szegről-végről rokona volt, először nagyon savanyú arcot vágott.
  - Aztán ki jön maga helyett, István bátyám? - kérdezte a kis ember, akit Bütyöknek csúfoltak a háta mögött, de a szemébe nem merték mondani, amióta egy részeg embert megkéselt miatta Agócs Szera bögrecsárdájában.
  Matók István megvonta a vállát.
  - Eleget bejöttem más helyett, most jöjjön valaki helyettem is.
  A brigádvezető morgott valamit, hogy őt mindig szarban hagyják, és senkit sem érdekel, hogyan mászik ki, ebből Matók István arra következtetett, hogy rendben van a dolog, nem is esett több szó róla.
  Már világos volt, amikor fölkelt, lehet, hogy a nap is feljött, csak felhő takarta az égbolt szélét. A kakasok meg úgy kukorékoltak, mintha mind megbolondult volna.
  Ezt később Matók István megemlítette a vallomásában, de a százados, egy sovány, kopasz férfi, dühösen az asztalra csapott.
  - A kurva életbe! Ádámtól, Évától meg az almafától akarja kezdeni? A tárgyra térjen, ember!
  Előkapott egy kockás zsebkendőt, megtörölte a homlokát, a nyakát az álla alatt, sőt lenyúlt vele a kigombolt zubbony alá is, a kék szövet alól kivillant a fehér atlétatrikó meg a mellén nőtt dús, fekete szőr.
  Matók István nem lepődött meg, tudta, hogy a hivatalos embereknek másképpen forog az eszük. Azért elbizonytalanodott egy kicsit, azon tűnődött, hol kezdje újra a történetet.
  Biztos volt benne, hogy a maga korabeli embereket már nem verik meg a rendőrök. Régebben, amikor a téeszcsét szervezték, öregeket meg asszonyokat is vertek, Horvát Veron néni fel is akasztotta magát utána a padláson, mert nem bírta elviselni a szégyent, de ez már régen volt, mostanában nem divat.
  Gumicsizmát, rossz kezeslábast vett föl, és kiment az ólakhoz. A disznók fülsiketítő sivításba kezdtek, lökdösték, taszigálták egymást, belekaptak az előttük nyomakodók farkába. Matók István egy rossz malterhordó taligát tolt be az ól kifutójába, a lapát nyelével szétverte maga körül a disznókat, és a trágyát felhányta a taligára. Talpra állította a feldöntött vályút, azután kitolta a trágyát a kert végébe.
  A disznók a vályúra vetették magukat, ahogy a vödrökből beleöntötte a moslékot, elégedett röfögéssel habzsolták, csak néha visított fel valamelyik, ha eltaszították a vályútól, belekaptak a fülébe vagy az oldalába. Régen el kellett volna szállítani őket, de nem jött értük a teherautó.
  - Nem vesz át többet a Húsipari Vállalat - mondta az elnök. A téeszközpont a szomszéd faluban volt, egy fél napba tellett, amíg biciklin megjárták, és még szerencse, hogy bent találták az elnököt. - Bedugult az export, nem kell több disznó.
  - De hát a szerződés... - kezdte volna valaki, ám az elnök legyintése félbeszakította.
  - Kitörölhetik vele a seggüket! - mondta dühösen. - A vállalat azt mondja, nincs export, nem tud szállítani. Amíg feldolgozza, mit csinálna azzal a tömérdek disznóval, ha átvenné? Hol tartaná? Mivel etetné? Kivel gondoztatná?
  Egész dühös lett az elnök, kövér arcán vörös foltok jelentek meg, kis fekete bajusza körül meg a homlokán kiütött a verejték. Odakint volt vagy negyven fok, és bár egy nagy ventillátor működött az irodában, meleg volt így is.
  Matók István már nem figyelt rá, inkább a berendezést nézegette. Vörös bársonyhuzatú heverő volt a szobában, öblös, mély fotelek álltak a kis dohányzóasztal körül, Mihályi Vince bácsi, akit elbágyasztott a kerekezés a két falu között a tűző napon, el is bóbiskolt az egyikben, a feje néha lecsuklott, akkor mindig ijedten körülnézett, a szemét is összehúzta az erőlködéstől, hogy ébren tudjon maradni.
  Ez csak úgy megfordult Matók István fejében, nem mondta a századosnak, tudta, hogy úgyis félbeszakítaná. És arról sem beszélt, hogy ott az irodában eszébe jutott, vajon kinek a pártján áll az elnök, az övékén-e vagy a Húsipari Vállalatén, rájuk dühös-e, amiért zavarják ezzel a disznóátvétellel vagy a vállalatra, mert az nem viszi el a leszerződött állatokat, s velük tartatja tovább, pedig elérték a vágósúlyt.
  Nagy festmény volt az elnök háta mögött, Lenint ábrázolta valami vörös függöny előtt, úgy nézett ki, mintha riadtan be akarna hátrálni a függöny mögé. Az íróasztalon Lenin-mellszobor volt bronzból, sőt a két ablak közül is ő tekintett le egy kör alakú domborműről.
  A disznók fölhabzsolták a moslékot a vályúból, és elégedett röfögéssel szétszéledtek az ólban meg a karámban.
  Valamikor az volt a jó disznó, amelyik mozdulni is alig tudott a kövérségtől, 1954-ben a mezőgazdasági kiállításon látott egy két és fél mázsás aranyérmes mangalicát, csak hevert az összeeszkábált ólban, alig pihegett, csodájára jártak az emberek. Most át se vennék, a kilencven-százkilós kell, azt mondják, a húsa értékes, nem a zsírja meg a szalonnája.
  Az anyja éppen indulni készült. Fekete ruha volt rajta, a kezében imakönyv és olvasó, az álla alatt megkötött fekete kendőt a szemébe húzta.
  - Már indul? - kérdezte Matók István, csak azért, hogy ne menjenek el szó nélkül egymás mellett.
  - Mindjárt kondítanak - felelte az anyja, és megállt az ámbitus téglaoszlopa mellett.
  - Eljön a pap?
  - Azt mondják, mára ígérte.
  Felfordult a világ - gondolta Matók István. - Régebben vasárnap volt a mise, most meg akkor van, amikor éppen ráér a pap. A városból jár ki hetenként egyszer, néha vasárnap, néha hétköznapon, ahogy sorra kerül a falu.
  A nap felbukkant az ól melletti szilvafa koronája fölött, egyre melegebb lett. Matók István az anyja után nézett. Senki nem mondaná, hogy már hetvenéves. Rendben tartja a házat, amióta Rozika meghalt, nem biztatja, hogy házasodjon újra, pedig biztosan nehezére esik a mosás, főzés, takarítás. Majdnem minden nap kimegy a temetőbe, rendben tartja a családi sírokat, de a Rozikáéhoz nem nyúl, legföljebb szól neki, hogy gyomlálhatna már, vagy virágot kéne kivinni. Ezt mindig ráhagyja, pedig nem volt rosszban a menyével, néha még dicsérte is az ismerősöknek, ritka dolog ez a faluban.
  Az anyja becsapta maga után az utcaajtót, Matók István meg bement a házba. Csizmát húzott, sötétszürke posztóruhát vett föl, fehér inggel, a fekete ünneplő kalapot csapta a fejébe. Régebben így járt templomba is vasárnaponként, de amióta csak hébe-hóba tartanak misét, elszokott a templomból. A nagy falióra háromnegyed hetet mutatott.
  Bezárta a házat, a kulcsot föltette az eresz alá a gerendára, ott tartották mindig, az anyja nem vitt kulcsot, majd fönt megtalálja, ha visszajön a templomból.
  Mások is most indultak a buszhoz, óvodások kis csapata vonult előtte, minden reggel busz vitte őket a városba, este meg azzal jöttek vissza.
  Az iskola ajtaját beszögezték, a tanárok elköltöztek, a diákok bent laktak a tanyai kollégiumban. Üresen állt az épület, ablakai elszürkültek a portól, néhányat már be is törtek, részegek dobhatták be kővel, amikor éjjel hazafelé mentek a kocsmából vagy Szera néni bögrecsárdájából.
  Az óvoda épületébe a takarmánybolt költözött, nagy fekete tábla volt a falhoz támasztva a bejárata mellett, biztosan az iskolából hozták át, rajta krétával rajzolt nagy betűkkel ez állt: "TÁP NINCS". A boltos olyan gondosan, szépen rajzolt meg minden betűt, mintha ezzel akarta volna enyhíteni a tápért jövők bosszúságát.
  A tanácsháza előtt volt a buszmegálló, már vagy húszan álltak a kis bódé körül, amelynek csak a váza maradt meg, a drótszállal erősített vastag üveget kiverték az oldalából. A teteje vasból volt, legalább be lehetett állni alá, ha esett az eső.
  Matók István megállt a bódé mellett, hátát a rozsdásodó vaslemeznek támasztotta, és rágyújtott. Evés után már elszívott egy cigarettát, most nem kívánta igazán, csak azért gyújtotta meg, hogy jobban teljen az idő.
  Idős férfi csatlakozott a várakozókhoz. Matók István régóta ismerte, de ritkán találkoztak, a férfi kint lakott az Agyagoson egy kis tanyában. Most mégis megörült neki, legalább szólhat valakihez út közben.
  Abonyinak hívták az embert, de a keresztneve nem jutott Matók István eszébe. Megállt mellette, ő is cigarettát vett elő. Vörös volt az arca, fekete csizmáját belepte a por.
  - Kár meggyújtani - jegyezte meg Matók István. - Jön a busz, azután el kell dobni. Cigarettával nem engedi föl a sofőr.
  Abonyi legyintett.
  - Nem jön az olyan hamar, még nem látszik az úton.
  Hatkilométeres bekötőút vezetett a faluból az országútra. Rossz makadámút volt, valamikor leöntötték egy vékony aszfaltréteggel, de az már feltöredezett, csak foltokban maradt meg belőle valami. Reggelente ezen bukdácsolt be a busz, ha valaki egy kicsit kijjebb állt, már a megérkezése előtt egy negyedórával láthatta, szinte attól a pillanattól kezdve, hogy befordult a bekötőútra.
  - Nem jön? - kérdezte Matók István, csak hogy mondjon valamit.
  - Nem. - Abonyi nagyot szívott a cigarettából. - Lehet, hogy egyáltalán nem is jön.
  - Ugyan már! - Matók István megcsóválta a fejét. - Szokott az jönni.
  - Szokott, szokott - hagyta rá a másik -, de azért van olyan is, hogy nem jön. Kilyukad a kereke, vagy eltörik benne valami. Egyszer pont a bejárásnál romlott le, jöhettünk gyalog. Pedig olyan hideg volt, hogy a köpés megfagyott, mire leért a földre.
  Elhallgatott, azután a kalapot a kezében tartva, egy zsebkendővel megtörölte a homlokát, mintha annak a hideg télnek az emlegetésekor jutott volna eszébe, hogy most milyen meleg van. A homloka közvetlenül a szemöldöke fölött barna volt, följebb meg hófehér. A két részt mély vörös csík választotta el, ahol a szűk kalap belenyomódott a bőrébe.
  - Az nagy baj lenne - mondta Matók István. Azután magyarázóan hozzátette: - Ha nem jönne a busz.
  - Hova lesz a menés? - Abonyi visszatette a fejére a kalapot.
  - A városba.
  - Azt gondolom, de a városba hova?
  Matók István elkedvetlenedett, Abonyi olyasmire kíváncsi, amihez semmi köze, kár volt szóba ereszkedni vele.
  - A boltba - mondta végül kényszeredetten. Hallgatott egy kis ideig, lehet, hogy Abonyi vele megy egy darabon a városban is, hát még hozzátette: - A boltba meg a takarékba.
  Amikor a kihallgatása során a takarékot emlegette, a százados hirtelen fölélénkült.
  - Minek ment az ótépébe?
  - Levelet kaptam, hogy fizessem be a részletet, de amíg nem vették át a disznókat, nem volt rá pénzem. Ezt akartam megmondani.
  Dohos, áporodott levegő volt az irodában, a százados hiába nyitotta ki az ablakot. Hetenként kétszer jött a körzeti megbízott két-két órára, az irodája csak akkor volt nyitva, s a nedves, szürkére koszolódott vályogfalakból áradt a penészes dohszag.
  - Szóval anyagi gondjai voltak?
  Matók István nem válaszolt.
  - Voltak vagy nem voltak? - A százados az órájára nézett. Szeretett volna már elmenni, nem nehéz eset ez, egy csomó szemtanú látta a gyilkosságot, de mégsem lehet ripsz-ropsz befejezni, a tanúk annyi marhaságot összehordtak, még valami zsebkendő meg boszorkányság is szóba került, hátha kiderül valami újabb adalék, tisztán kell látni.
  - Nekem nem voltak. - Matók István vállat vont.
  - Be tudta volna fizetni a részletet?
  - Le vagyok szerződve a disznókkal... csak nem vették át...
  - Nem kért pénzt Szarvasnétól?
  - Kitől?
  - Hát az áldozattól.
  Matók István elmosolyodott.
  - Tőle ugyan hiába kértem volna. Nem adott az saját gyerekének se, még percentre se.
  - Hány disznója van?
  - Nekem negyven.
  A százados halkan füttyentett.
  - A kurva életbe! Az ember azt hinné, nyomorognak a világ végén, nincs már itt semmi, se tanács, se iskola, se óvoda, se rendes bolt, a rendőr meg a pap is csak hébe-hóba néz maguk felé, aztán kiderül, hogy tele vannak pénzzel. - Hirtelen elhallgatott, a papírokat kezdte rendezgetni az asztalon, mintha megbánta volna, hogy olyan sokat beszélt. - Szóval nem volt pénze?
  - De volt - felelte Matók István. - Itt áll a pénz a disznókban, csak a vállalat nem küldte értük az autót.
  - Mégse volt, csak akkor lett volna, ha átveszik a disznókat... - Legyintett, mintha fölösleges szócséplésnek tartaná az egészet. - Egyáltalán, mire kért maga kölcsönt?
  - A házra cserepet tetettünk nád helyett... és abból vettük a sírra a követ, meg körben megcsináltattuk a vaskerítést.
  A százados kinézett az ablakon. A poros piactéren szent Vendel színesre festett, pásztorkalapos, subás szobra állt egy oszlop tetején. A szent kampós botot tartott a kezében, két bárány feküdt a lábánál. Az oszlop körül feketeruhás öregasszonyok, egy kicsit közelebb meg férfiak álldogáltak egykedvűen. A századost nyugtalanította a csoportosulás, legszívesebben hazaküldte volna az embereket, neki már nem volt rájuk szüksége, a tanúk ott ültek az előszobában egy hosszú lócán, rendőr állt mellettük, nehogy összebeszéljenek, de azután arra gondolt, ez a pár öreg aligha kezd rendbontást, hadd álldogáljanak ott, amíg bele nem fáradnak.
  - Ebben a faluban csak öregek vannak? - hirtelen visszafordult Matók Istvánhoz.
  - Mit kezdenének itt a fiatalok?
  A százados bólogatott.
  - Hát igen. Döglődik ez a falu, mintha a világ végén lenne, pedig alig huszonöt kilométerre a város. Maguk miért nem hagyják itt?
  - Ugyan hová mennénk? Meg miből? Nincs itt ára a háznak, tán még ingyen se kelne el némelyik, ott áll bedeszkázva üresen vagy egy tucat, nem kell senkinek.
  - Van pénzük...
  - Akinek van, az el is megy. Nekem nincs annyi, hogy a városban vegyek házat.
  A százados hirtelen fölállt, hátát a légypiszkos falnak támasztotta.
  A kurva életbe! - gondolta. - Fecsegek ezzel az öregemberrel, mintha jó ismerősöm lenne, pedig gyilkos!
  A busz már egy negyedórát késett. Néhányan kiálltak az út közepére, ahonnan végig lehetett látni a hat kilométeres bekötőutat.
  - Telefonálni kéne! - mondta egy asszony bizonytalanul.
  - Ugyan hova? - Többen is feléje fordultak.
  - Hát a buszvállalathoz, hogy jön-e a... - Nem fejezte be, csak a kezével mutatott arra, amerről a busznak kellett volna jönnie.
  - Honnan akar telefonálni? - kérdezte ingerülten a kucsmás férfi. - A kurblis telefon rossz, vagy tán már nincs is meg. A rendőrszobán van egy, de be van zárva.
  - A tanácsházán is van.
  - Az is be van zárva. Csak holnapután lesz fogadóóra, akkor jönnek ki a városból.
  - Én csak ezeket a szerencsétleneket sajnálom - mondta az asszony, és az óvodásokra mutatott. - Ezek ma már nem jutnak be a városba, az biztos. Mehetnek haza, vagy csavarogni, ha az apjuk-anyjuk elment dolgozni.
  - Megmondtam, hogy nem jön! - szólt közbe Abonyi. - Megmondtam előre!
  - Mert maga olyan okos... - jegyezte meg élesen egy kékfestőruhás asszony. - Mit örvendezik, maga is potyára gyalogolt ide!
  Néhányan nevettek. Abonyi folytatta, mintha nem is hallotta volna a közbeszólást:
  - A gép ugye néha elromlik, mert nem lehet mindig jó. Olyankor azután nem jön. Kilyukad a kereke, vagy eltörik benne valami, és már nem is jön. Én megmondtam! - Matók Istvánhoz fordult. - Ugye, hogy megmondtam?
  - Fogja már be! - szólt oda egy magas, svájcisapkás férfi. Kezeslábas volt rajta, szerelőféle lehetett.
  A tehenészetben javított valami gépet - gondolta Matók István. Csak azt furcsállta, hogy szerszámosláda nem volt nála, meg hogy a buszra várt. A szerelők autóval, de legalábbis motorral jártak.
  - Vén hülye! - A szerelő egyre jobban dühbe jött. - Még hogy megmondta! Örvendezik a más baján!
  - Nem örvendezek én, de akkor is megmondtam - felelte Abonyi makacsul. Azután Matók Istvánra mutatott. - Ez az ember is tanúsíthatja, hogy megmondtam.
  - Nem érti, hogy kuss van?! - A szerelő kivörösödött arccal ordított. Közelebb lépett, és úgy nézett körül, mintha keresne valamit, amivel Abonyit leüthetné.
  Néhány asszony méltatlankodva felmordult, nem lehetett tudni, hogy a szerelőre morognak-e, vagy Abonyira.
  Matók István hirtelen elindult hazafelé. Még hallotta, hogy Abonyi kiabál utána:
  - Ne menjen el, hé! Maga hallotta, hogy én megmondtam!
  Nem fordult meg, a kiabálás és a hangos szóváltás lassan elhalkult mögötte.
  Elveszett ez a nap, a tehenészetbe már nem érdemes visszamenni, de legközelebb ki tudja, mikor kérhet újra szabadnapot. Pedig meg kellene mondani a takarékban, hogy várjanak még egy pár napot, biztosan jön az autó, elviszik azokat a rohadt disznókat, és kifizetik értük a pénzt, amely minden nappal kevesebb lesz, mert most már ingyen tartja az állatokat, az ezután megetetett ennivaló a nyereségből megy.
  Az overallos szerelő jutott eszébe, ahogy önmagából kikelve ordított Abonyival, és valahogy megértette a dühét. Ha most állna elébe a bolond beszédével, talán ő is ordítana vele.
  Széles, poros utca ágazott el a kövesúttól, alig négy-öt ház volt benne, a vége már kukoricaföldekre nyílt. Matók István elment egy korhadt deszkakerítés mellett, egy kutya őrjöngve megugatta, a lécet rágta dühében.
  Belökte a következő ház kapuját. Az ámbitushoz vezető vékony drót megrándult a kapunyitástól, odabent megszólalt egy öblös hangú tehénkolomp. Kövér kis asszony pattant ki a ház elé, amikor meglátta Matók Istvánt, szélesen elmosolyodott.
  - Isten hozta, aranyoskám! Jöjjön csak!
  - Jó napot, Szera néném!
  Hűvös volt az ámbitus alatt, az oszlopok között kihúzott dróton szőlő futott föl, árnyékot vetett a kecskelábú asztalra és a rozoga székekre.
  - Jöjjön csak, aranyoskám! - mondta az asszony biztatóan. - Vannak itt hárman is, legalább nem unatkozik az ilyen magamfajta öregasszonnyal.
  Ketten az asztal mellett ültek, kissé távolabb egy cigány támasztotta az oszlopot. A két férfi fölnézett, odabólintottak Matók Istvánnak, a cigány nem mozdult, üveges szemmel bámult a poharába.
  - Mit hozhatok, aranyoskám? - Az asszony várakozva nézett egy pillanatig, azután rábeszélően folytatta: - Pálinkát vagy kis finom borocskát?
  - Egy féldeci pálinkát, Szera néném - mondta végül Matók István.
  Az asszony eltűnt a házban.
  - És akkor bejött a finánc! - mondta harsogva a fiatalabbik férfi az asztalnál. Csak annyi időre hallgatott el, amíg Matók István kikérte a pálinkáját. - Meglátta Szera nénémnél az iszogatókat! - Lecsapta a vastag borospoharat az asztalra, beletúrt ritkuló, zsíros hajába.
  A másik, egy mészfoltos ruhájú, borostás öregember, megcsóválta a fejét.
  - Az anyját!
  - Az még semmi! - A fiatalabbik tátott szájjal fölnevetett. - Ezt hallgassa meg, Pali bátyám! Azt mondja a finánc: "Szera néném! Maga méri a pálinkát!" Mire Szera néni nagy ártatlanul azt válaszolja: "Már hogyne mérném, aranyoskám, hiszen ha nem mérném, vagy a vendég csapódna be, vagy én járnék rosszul!"
  Hosszan, rekedten hahotáztak, azután a fiatalabbik az ajtó felé fordult, és bekiáltott a házba:
  - Így volt-e, Szera néném?
  Az asszony abban a pillanatban lépett ki az ajtón, kezében hozta a teli pálinkáspoharat.
  - Így volt, így, a nyavalya essen bele! - mondta mosolyogva, és Matók István kezébe nyomta az italt. - Hát a cigány hova lett? - kérdezte hirtelen meglepetten.
  A többiek is az oszlop felé fordultak. A cigány már nem állt ott, de észrevették a bakancsát a lugas levelei között. A férfi lecsúszott az oszlop mellett, és begurult a vesszők közé, csak a bakancsa lógott ki.
  - Megvan az embere! - nevetett a fiatalember.
  - A franc, aki megeszi! - az asszony dühösen legyintett. - Ezzel is csak nekem lesz bajom, várhatom, amíg fölébred, és kifizeti, amit megivott!
  - Ha van pénze egyáltalán! - az öregebbik fölemelte az ujját. - Mert az is lehet, hogy hitelbe iszik.
  - Hitelbe ám, az anyja istenit! - csattant föl az asszony. - Még mit nem! Majd pont ennek adok hitelt!
  - Meg kell nézni, van-e nála pénz - tanácsolta az öreg.
  - Vagy húzza le a bakancsát, Szera néném! - tódította a fiatalabbik, és teli szájjal, harsogva nevetett. - Abból kifutja, amit megivott!
  Matók István hirtelen fölhajtotta a pálinkát, megborzongott, amikor a fémízű rossz ital leszaladt a gyomrába.
  - Még egyet, aranyoskám? - kérdezte az asszony, és már indult volna befelé, de Matók István megrázta a fejét. Pénzt vett elő, letette az asztalra. - Már megy is, aranyoskám?
  Matók István morgott valamit, hogy siet, azután otthagyta őket.
  Otthon lehúzta a csizmát, papucsba lépett, és éppen átöltözni készült, amikor zaj támadt odakint.
  Mi az isten az? - gondolta dühösen.
  Feketeruhás öregasszonyok által az ámbituson. Egy pillanatig némán néztek rá, amikor megjelent az ajtóban, azután a szélen álló magas, sovány asszony, akinek a háta olyan görbe volt, mintha púpja lett volna, halkan jajgatni kezdett.
  - Mi az? - kérdezte Matók István. Hirtelen észrevette, hogy az anyja is ott van a csoportban, de nem a saját lábán áll, ketten tartják a hóna alatt. A ruhájáról csak nagyjából verték le a port. Nem szólt, sápadtan nézett rá, olyan nagy volt a szeme, amilyennek Matók István még sohasem látta. - Mi van magával? - fordult az anyja felé. Várta, hogy mondjon valamit, de az anyja nem szólalt meg.
  - Jaj Istenem, Uram - mondta helyette kántáló hangon a hajlott hátú öregasszony. - Elesett szegény a templomból jövet, kaptam volna én utána, de hiába, úgy esett el, mintha villám sújtott volna rá!
  Matók István félreállt az ajtóból, az öregasszonyok egy pillanat alatt ellepték a házat. Szétbontották az ágyat, az anyját végigfektették rajta. Matók István a konyhában ült le, az asszonyok jöttek-mentek körülötte, vizet vitt be valaki. Nem szűnő halk jajgatás hallatszott odabentről, nem tudhatta, hogy az anyja jajgat-e, vagy valaki más.
  Üresnek érezte magát, és valami nagy szomorúság növekedett benne, nemcsak a kezét-lábát, de a gondolatait is megbénította. Tudta, hogy most rendelkeznie kellene, megkérni valakit, akinek motorja van, hogy menjen be a városba a mentőkért, hiszen ha az anyja nem tud állni, biztosan eltört a lába. Ki kellene kérdeznie az asszonyokat, hogy mi történt, hogyan történt, sürögni-forogni kéne közöttük, de fölállni sem bírt a fal mellé állított lócáról.
  A százados gyomra akkorát kordult, hogy Matók István is meghallotta az asztal másik oldalán. Egy pillanatig fennakadt a szó, mintha a százados maga is csodálkozott volna, hogy ilyen hangot hall, azután az ajtóhoz ment, és kinyitotta.
  - Zombori!
  - Igenis! - csattant szolgálatkészen a kint álló rendőr hangja.
  - Hozzon nekem valami ennivalót!
  - Nem tudok, százados elvtárs!
  A százados éppen a farzsebe felé nyúlt, hogy pénzt vegyen elő, a keze megállt félúton.
  - Miért nem tud?
  - Mert nincs semmi a kocsmában... csak ital. Az előbb voltunk ott, magunknak is ennivalót akartunk...
  - A kurva életbe! - A százados becsapta az ajtót. Úgy fordult Matók István felé, mintha őt hibáztatná mindenért. - Azt mondja meg, ember, hogy lehet itt élni? Hiszen nincs itt semmi, egyáltalán semmi! Csak az igát lehet húzni, mint a barmok, utána meg berúgni a kocsmában!
  Kopogtatás hallatszott, de a százados először nem vette észre, csak a második, erősebb kopogtatásra szólt ki.
  Vékony, gyerekképű rendőr dugta be a fejét.
  - Százados elvtárs! - kezdte egy kicsit elfogódottan. Ugyanaz volt, akivel az előbb beszélt a százados, Matók István megismerte a hangjáról. - Ha tetszik gondolni, bemegyünk a városba, és hozunk...
  - Nem tetszem gondolni! - vetette oda a százados, és ingerülten hátat fordított neki. A rendőr sértődött arccal visszahúzódott, és halkan becsukta az ajtót.
  - Azt mondja meg végre - a százados visszaült a helyére -, hogy miért ölte meg Szarvas Józsefnét?
  Elcsitult a sürgés-forgás, elhalkult a zaj, bár odabentről ahol az anyja feküdt, még kihallatszott valami motoszkálás, mintha széket toltak volna arrébb, azután fojtott beszéd vagy halk imádkozás, a behúzott ajtón át nem lehetett érteni.
  Fölemelte a fejét, a tekintete egy mereven rászegeződő pillantással találkozott. A magas, hajlott hátú asszony állt az ajtófélfának támaszkodva, s merően nézte őt. Nem szólt, nem is köhintett, mintha anélkül is biztos lett volna benne, hogy felpillant rá. Egy másodpercig mozdulatlan szemmel néztek egymásra. Matók István ismerte ezt az asszonyt is, néha eljött az anyjához, de nem szerette, ha ott volt, inkább kiment az ámbitusra. Hajlottan is magas volt az asszony, sovány, mint a tüdőbajosok, és szigorúan összeszorította mindig a száját, hogy csak egy halvány vonal látszott belőle. Fekete ruhában járt, fekete kendőjét télen-nyáron mélyen a szemébe húzta, mindig valami baljós, sötét árnyék ült a szemén.
  Matók István fölállt.
  - Megkérem a Madarász-gyereket, menjen be a városba a mentőkért.
  - Nem kell - mondta szinte csukott szájjal az öregasszony. - Már szóltak Urbán Palinak, egy jó óra múlva itt lesz az autó.
  Matók István visszaült, lekönyökölt az asztalra, homlokát a tenyerébe támasztotta. Az asszony nem mozdult, Matók megérezte, hogy mondani akar valamit, de túlságosan fásult volt, hogy beszélgetni kezdjen vele, vagy akár kérdően ráemelje a tekintetét.
  - Nem véletlenül esett el az anyja - mondta hirtelen az asszony.
  Matók István fölemelte a fejét.
  - Mit mond?
  - Nem volt az véletlen, hogy elesett az anyja. - Az öregasszony összeszorította a száját.
  - Hogyhogy?
  - Egy zsebkendőbe botlott el! - Az öregasszony közelebb jött, s lehajolt Matók Istvánhoz. Borszagú volt a lehelete.
  - Milyen zsebkendőbe?
  - A Kurdi Klára zsebkendőjébe! Akarattal ejtette el az úton a gonosz lélek, a maga anyja meg nem vette észre, belebotlott, de nem tudta arrébb rúgni, mint egy akármilyen rongydarabot, hanem elesett benne, mintha nehéz kő lett volna, vagy kiálló gyökér...
  Matók István legyintett.
  - Miket beszél! Jó, hogy azt nem mondja, hogy boszorkány!
  Az öregasszony fölegyenesedett, mint aki sértődötten menni készül, azután mégis visszahajolt, és suttogva folytatta:
  - Én nem akarok senkire semmit mondani, a maga dolga, nem az enyém, de azt a saját két szememmel láttam, hogy Kurdi Klára elejtette a zsebkendőjét. Először utána akartam kiáltani, de messze volt, hát azt gondoltam, majd fölveszem, és odaadom neki. A maga anyja úgy ment a zsebkendő felé, mint akit megbabonáztak. Azt gondoltam, ő is meglátta, és fel akarja venni, amikor meg észrevettem, hogy belebotolhat, már késő volt. Belerúgott, de mintha nehéz kőbe vagy kiálló gyökérbe... el is vágódott azon nyomban, azután csak jajgatott, nem is tudtuk talpra állítani.
  - Én nem hiszem, hogy... - kezdte Matók István, de az öregasszony nem hagyta, hogy befejezze.
  - Nem mondanám, de a saját két szememmel láttam.
  Matók István keservesen elmosolyodott. Rákiabált volna az öregasszonyra, ha nem látja az előbb, hogyan segített hazahozni az anyját.
  - Én nem hiszek az ilyesmiben, Anna néném! - mondta végül. - Elbotlott valamiben az anyám, vagy megszédült a melegtől. Amióta az eszemet tudom, nem volt még június elején ekkora hőség.
  - Megmondták a többiek is, hogy a Kurdi Klára zsebkendője miatt...
  Matók István elkínzottan leeresztette a homlokát a konyhaasztal kopott deszkájára. Legszívesebben befogta volna a fülét, hogy ne halljon semmit, sem ennek az öregasszonynak a kántálását, sem a belső szobából a halk jajgatást.
  - A kurva életbe! - A százados éhes volt, kínozta a hőség az áporodott dohszagú szobában, és a gyomra összeszorult a gondolatra, hogy még le kell írnia a vallomásokat a beporosodott, ósdi írógépen, késő este lesz, mire kiszabadul innen. - Azt mondták, azért ütötte agyon Szarvasnét egy ácskapoccsal, mert maga szerint boszorkány, miatta esett el az anyja.
  - Én sose mondtam, hogy boszorkány lenne. Ilyet nem mondtam...
  - Mindenki azt állította, akit eddig kihallgattam.
  - Akkor se igaz.
  - Hisz maga a boszorkányokban?
  Matók István vállat vont.
  - Én nem érek rá ilyesmiken gondolkozni. Van elég dolgom...
  - Hisz vagy nem hisz?
  - Sohasem mondtam Kurdi Klárára vagyis Szarvasnéra, hogy boszorkány lenne... meg másra se...
  - De abban hisz-e, hogy léteznek boszorkányok?
  Matók István megint megvonta a vállát.
  - Azt én nem tudhatom...
  A százados az asztalra csapott, a sörösdobozban tartott tollak, ceruzák megzörrentek.
  - A kurva életbe! Ne vonogassa a vállát, hanem feleljen egyenesen! Hiszi vagy nem hiszi!
  Matók István nem válaszolt, nem is nézett a századosra. A háború előtt a nagy bálak idején a csendőr összeszedte a verekedősebb legényeket, még mielőtt megszólalt volna a zene, sorba állította őket az udvaron, és mindegyiknek adott egy nagy pofont.
  - Aki verekedni mer, az számlálatlanul kap még ugyanilyet! - mondta, és egyenként végignézett rajtuk. - Ezt jól véssétek az eszetekbe, bugrisok!
  Nem is számított igazi legénynek, akit egyszer-egyszer nem hívott ki a csendőr. Azután később is el-elcsattant egy pofon, sőt voltak cifrább esetek is. Dehogyis lehetett volna régebben vállat vonogatni, foghegyről beszélni a rendőrrel! Nagyot változott a világ. Matók István megsajnálta egy kicsit a századost, hiszen olyan sápadt, a haja csapzottan tapad a homlokára, éhes is lehet. De hát maga csinálja a bajt magának, nincs itt semmi titok, nem tagadja ő, hogy megölte Szarvasnét, agyonütötte egy ácskapoccsal az ámbituson, vagyis inkább már előtte az udvaron, ezt mondja mindenki, látta egy csomó asszony, hát akkor mit kérdezgeti, hogy hisz-e a boszorkányokban?
  Úgy vágta ki az ajtót, hogy nekicsapódott a sublót szélének, ha üveges lett volna, ezerfelé repül belőle az üveg. Így csak visszavágódott a tömör faajtó, majdnem kilökte az érkezőt a küszöbről.
  Szarvasné állt az ajtóban, kezét a csípőjére tette, alig kapott levegőt, látszott, hogy futott idáig.
  - Mit híresztel maga? - kiáltott Matók Istvánnak. - Hogy miattam esett el az anyja, az én zsebkendőmben botlott volna el? - Csúnya, káráló hangja volt, most meg a dühtől még valami furcsa cigányos akcentust is kaptak a szavai. - Nem szégyelli magát?! Bolond vénember!
  Matók István fölemelte a homlokát az asztal lapjáról. Szarvasné mögött négy-öt feketekendős arc jelent meg az ajtónyílásban, az asszonyok nyomakodtak volna előre, hogy lássanak-halljanak mindent, de nem akartak belépni a küszöbön, csak a. nyakukat nyújtogatták befelé.
  Kurdi Klára - gondolta Matók István. - Úgy meghízott, hogy alig tud menni, pedig milyen szép lány volt a régi bálak idején! Táncoltak is együtt sokszor, a lányok közül senki sem tudta olyan szép egyenes derékkal járni a csárdást, mint ő. Az a szóbeszéd járta róla, hogy könnyen hajlandó egy kis cicázásra a kazlak között, a kukoricásban vagy az istállópadláson, hajtotta a vére, a szülei igyekeztek is szabadulni tőle, férjhez adták fiatalon, aztán elcsitult a szóbeszéd.
  A kendő alól kilógott a haja, visszanyomta volna, de kihullt újra. Az arca kerek volt, mint egy cipó, és nedves az izzadtságtól.
  - Nono, Klárika! - szólalt meg valaki az ajtóban.
  Szarvasné megperdült, Matók István nem hitte volna, hogy ilyen fürgén meg tud fordulni a sarkán.
  - Maga csak ne szóljon bele, Regina néném! - Azután visszafordult, egy lépéssel közelebb jött Matók Istvánhoz. Én megmondom, ami a nyelvemen van, nem kell engem nyugtatgatni! Nem hagyom, hogy a falu csúfjára boszorkánynak nevezzen egy ütődött vénember! De nemhogy megmondom a magamét, még be is jelentem a bíróságon! Még hogy az én zsebkendőmben botlott el az anyja!
  - Én nem mondtam, hogy maga boszorkány - szólalt meg Matók István. - Én ilyet senkire nem mondtam, az biztos!
  - Még le is tagadja! Legalább vállalná, ha már... - Szarvasné egy pillanatra elhallgatott, mintha kifogyott volna a levegő a tüdejéből, de kisvártatva hevesen folytatta: - Még hogy az én zsebkendőmben botlott el az anyja! Tán inkább a pálinkától, amit reggel megivott! Mert azt akárki megmondhatja, hogy bűzlött a pálinkától, alig lehetett megmaradni mellette. Csak ezt persze szégyellik, aztán kitalálnak mindenfélét!
  Sohasem ivott annyit az anyja, hogy meglátszott volna rajta, legföljebb reggelenként, fölkelés után egy kupicával, utóbb néha kettővel, de hát annyit mindenki iszik, annyi nem árthat meg.
  - Erre bezzeg nem tud válaszolni! - mondta az asszony, és kövér arca grimaszos mosolyra torzult. - Mert ez az igazság, hiába próbálja leplezni ocsmány pletykákkal!
  Mondta még tovább is, de Matók István már nem figyelt a szavak értelmére. Csak a hangot hallotta, a gonosz kárálás egyre jobban sértette a fülét.
  - Kifelé! - Lassan fölállt, lépett egyet az asszonyok felé.
  Szarvasné elhallgatott, de a csend csak egy pillanatig tartott. Az asszonyok egy tapodtat sem mozdultak a háta mögül, hallotta visszafojtott lélegzésüket, és ebből bátorságot merített.
  - Nekem mondja, hogy kifelé! Akit bemocskolt a ronda szájával?
  Matók István érezte, hogy az ünnepi fehér ing lucskosan tapad a hátára, pedig a konyhában hűvösebb volt, mint odakint.
  - Elég volt! - Megfogta Szarvasné két vállát, és az asszonyt kilökte az ajtón. Az öregasszonyok csoportja szétrebbent, de egy kissé messzebb összeállt újra. - Megmondtam, hogy elég volt!
  - Maga engem ne lökdössön! - Szarvasné megállt volna az ámbitus alatt, de Matók István újból taszított rajta egyet, majd kilépett utána az ámbitus hűvöséből, a nap őrjöngve az arcába vágott, mintha izzó parázshoz hajolt volna.
  - Elég volt! Kifelé!
  Szarvasné lépésről-lépésre hátrált, de a hangja nem akadt el.
  - Megver az Isten, még jobban megver a mocskos hazudozásodért, vert eddig is, elvette a feleségedet meg a fiadat, de jól tette, írmagja se maradjon az ilyen...
  A százados elmondta neki az asszonyok vallomása alapján, hogy miket mondott még Szarvasné, de Matók István nem emlékezett a szavakra. Csak a fülsértő, agyát marcangoló rikácsolásra emlékezett, meg arra, hogy el akarta hallgattatni bármi áron.