ELBESZÉLÉSEK
Családi ünnep

  Amikor elhelyezkedtünk az asztal körül, és nagyanyám kiment az első fogásért, a nagybátyám pálinkát kínált körbe a felnőtteknek. Vilmos, a legidősebb unokatestvérem odanyújtotta a poharát.
  - Én is kérek, Kálmán bácsi!
  A nagybátyám habozott, nem tudta, töltsön-e.
  - Gyereknek nem való pálinka! - tiltakozott ingerülten a nagynéném.
  - Nem vagyok már gyerek!
  - De az vagy! Nem ihatsz pálinkát!
  - Otthon ihatok, csak itt nem?
  - Micsoda?
  A nagynéném elvörösödött.
  - Apu megengedte!
  - Nem igaz!
  - De!
  Vilmos már ordított. Az arca vörös volt, vastag szemüvege harciasan villogott.
  A nagynéném vészjósló tekintettel a férjéhez fordult.
  - Pálinkát adtál neki?
  - Eh! Hát egyszer...
  Zavartan maga elé nézett, sovány arcán megfeszültek az izmok.
  - Nem is egyszer! - kiáltott közbe Vilmos.
  - Hát néha, amikor magamnak töltöttem... két-három centet... tudod, milyen kicsik a poharaink.
  - Szóval így állunk?
  Nagyapám megkocogtatta a poharát a villájával.
  - Ezt otthon beszéljétek meg!
  Egyetlen szál haja sem volt, rózsaszínű fejbőre ragyogott a lámpafényben.
  - Jól van! - A nagynéném hangja elcsuklott, zsebkendőt vett elő, és megtörölte a szemét. - Jól van! Azt teszel, amit akarsz! Alkoholistát is nevelhetsz a fiadból!
  - Ugyan, Mártika! - nyugtatgatta anyám. - Attól még nem lesz alkoholista. Hiszen nem kisgyerek már, tizenhat éves!
  - Töltsél neki egy ujjnyit! - döntötte el a vitát a nagyapám. - Annyi nem árt meg. Vagy ha mégis, majd kirókázza.
  A nagybátyám töltött Vilmos poharába. Az unokatestvérem győzelmesen szétnézett, a fény felé fordította a poharát, megszagolta, és csettintett.
  - Én is akarok! - mondta hirtelen Ali, a másik unokatestvérem. - Ha neki lehet, akkor nekem is!
  - Látod? - A nagynéném szemrehányóan a férjére nézett. - Ő is akar! - Azután visszafordult a nagybátyámhoz. - Nehogy tölts neki!
  - Miért nem? - nyafogott Ali.
  - Mert még kicsi vagy!
  - Csak két évvel öregebb, mint én!
  - Két év múlva esetleg te is kaphatsz!
  - Miért csak esetleg?
  - Jól van, két év múlva biztosan kapsz!
  Ali még mondott volna valamit, de a nagyapám fölállt, pohár volt a kezében. Csend lett, mindenki feléje fordult.
  - No... - Megköszörülte a torkát - ... hát hadd legyek én a felköszöntő. Ötven év nem csekélység, nekem elhihetitek, én már másfélszer ötven is elmúltam. De ha választhatnék, hogy hány éves szeretnék lenni, az ötvenet választanám.
  - Ezt csak udvariasságból mondja apuka - szólalt meg apám a többiekre kacsintva. - Azért, hogy ne keseredjen el.
  - Nem a'! Ötvenéves korban az ember ereje még megvan, de már az esze is megvan hozzá. Az élettapasztalata. Hát azért szeretnék én inkább ötven, mint mondjuk harmincéves lenni. És most, hogy te is ötven lettél, kívánok minden jót, még ötven évet erőben, egészségben!
  Felálltunk, a felnőttek koccintottak a nagybátyámmal, a nagynéném két oldalról arcon csókolta.
  - Nősülj meg újra! - mondta két csók között. - Még mindig nem késő.
  A nagybátyám arca elkomorodott.
  - Jól van no, nem kell olyan bús képet vágni! Megértem, hogy eddig nem akartál mostohát hozni a házhoz, de hát a lányod már tizennégy éves, maholnap felnőtt, és itt hagy.
  Mindenki Jolira nézett, aki eddig szótlanul ült az asztal végén. Most sem szólalt meg, az evőeszközöket rakosgatta.
  - Ezt nem itt kell megbeszélni - mondta a nagybátyám szárazon.
  - Jól van. - A nagynéném vállat vont. - A te dolgod, senki sem házasodhat meg helyetted.
  - Nagyapa! Hány óra? - kérdezte hirtelen Ali.
  Mielőtt válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, nagyanyám jelent meg a küszöbön egy nagy porcelántállal, amelyből sűrű gőz szállt föl. Anyám vette észre először, felugrott, hogy segítsen, de mire odaért, nagyanyám már letette a tálat az asztalra.
  - Ugyan már! - mondta. Nem kell nekem ehhez segítség.
  - Miért nem segít Rózsi? - kérdezte a nagynéném. - Igazán nem tudom, miért tartanak cselédet, ha anyuka maga cipekedik.
  - Rózsit hazaengedtem - felelte nagyanyám.
  - De hát most lenne rá a legnagyobb szükség!
  - Segített a főzésben, a tálalást majd elintézzük magunk. Nem kell, hogy itt tátsa a száját, azután fűnek-fának elmesélje, amit hallott.
  A nagynéném szeme kikerekedett.
  - Csak nem gondolod, hogy... hogy megbízták valamivel? - Kérdően a nagybátyámra nézett.
  - Tőlem akár meg is bízhatták. - Elhúzta a száját, és vállat vont. - Inkább ő számoljon be nekik, mint valami vadbarom.
  - Na de ez nem így van! - A nagynéném a "nem" szót szinte sikította. Körbenézett, mintha támogatásra várna a többiektől. - Ebből kellemetlenségetek lehet, mint nekünk volt.
  Tudtam, hogy a nagynénéméknél házkutatást tartottak néhány hete. Ali a bal oldalamon ült, odasúgtam neki: - Mit kerestek nálatok?
  - Röpcédulákat.
  - És voltak?
  Bólintott. A felnőttek a levest szedték, nem figyeltek ránk.
  - Bizisten?
  - Mondom, hogy voltak!
  Elhallgattunk, mert a nagyanyám éppen a mi tányérunkba merte a levest. Azután visszaült a helyére, és enni kezdtünk.
  - Mi lett velük? - súgtam a kanál mellől.
  - Eldugtam mindet.
  - Nem találták meg?
  - Hülye vagy? Azt hiszed, itt lennénk, ha megtalálták volna?
  - Hát ti mit sutyorogtok ott? - hajolt előre az asztal túlsó oldalán a nagynéném.
  - Semmit - mondtam.
  - Semmit - felelte Ali.
  - Társaságban nem illik sutyorogni - jegyezte meg a nagynéném, és visszaült a székére.
  - Igaz. - Anyám ült a jobb oldalamon. Haragosan összevonta a szemöldökét, de a szeme nevetett. - Nem illik sutyorogni, de lehet, hogy olyasmit beszéltek meg, ami nem érdekelné a társaságot.
  A nagynéném még válaszolt volna, de a férje közbevágott
  - Anyuka valóságos varázsló! A boltokban alig lehet kapni valamit, és ilyen csodálatos vacsorát készít!
  - Honnan tudod, hogy csodálatos? - kérdezte a nagyanyám. - Még csak a levesnél tartasz.
  - Ha a folytatás is olyan lesz, mint a kezdet, akkor igazam lesz.
  - Amit itt megeszel, abból nem sokat vettem a boltban - válaszolta nagyanyám. - A piacon még árulnak ezt-azt, a szomszédok hoznak tejet, vajat, túrót, tejfölt. Még húst is, ha levágnak valamit.
  - Feketén? - kérdezte a nagynéném.
  - Előfordul.
  - És nem üldözik?
  - Lehet, hogy az vesz belőle először, akinek üldözni kellene.
  Nagy nevetés támadt. Nagyanyám összeszedte a levesestányérokat, anyám segített kivinni őket, azután a nagynéném is kiment utánuk.
  A férje elővett egy doboz Munkást, rágyújtott, de az első slukk után kásás, mély, hörgő köhögés fogta el. Letette a cigarettát, két kezét a mellére szorította. Az arca kipirult, sőt lassanként bíborvörösre gyúlt, a homlokán verejtékcsöppek csillogtak.
  - Muszáj szívni ezt a büdös bagót? - kérdezte szemrehányóan a nagyapám. - Biztos megtiltotta az orvos.
  - Megtiltotta. - A nagynéném férje még kapkodta a levegőt, szaggatottan beszélt. - De minek hagyjam abba, ha jólesik?
  - Hogy ne halj meg idő előtt! - mondta a nagyapám ingerülten.
  - Ne dohányozzak, ne igyak alkoholt, ne egyek fűszeres és akkor még elélhetek tizenöt-húsz évig. De miért, kérdem én, ugyan miért, ha semmit sem szabad, ami jólesne?
  - Hogy fölneveld a gyerekeidet, azért! - Nagyapám most már nagyon mérges volt. Tenyerével az asztalra csapott. - Az ebadta!
  Ismét nyílt az ajtó, nagyanyám jött be egy nagy tál sült hússal, anyám krumplipürét, nagynéném kompótot hozott. Nagyanyám húst szedett mindenkinek, a kompótból magunk merítettünk a tányérunk mellett lévő üvegtálkába.
  - Hogy dugtad el? - kérdeztem Alit, amíg a felnőttek az étellel foglalatoskodtak.
  - Mit?
  - Hát a röpcédulákat!
  - Ja! Átkutatták az egyik szobát, én pedig megkérdeztem, hogy átmehetek-e oda tanulni. De a röpcédulákat előbb áttettem a szekrényből a táskámba. Azt mondták, hogy átmehetek, így átvittem mindent oda, ahol már végeztek. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a táskámba belenézzen.
  A sült finom volt, nem is tudom, mikor ettem azelőtt ilyet. Nálunk ebédre legtöbbször tészta volt, vagy főzelék tükörtojással, s anyám vasárnap néha csirkét vágott.
  Csendben ettünk, a többiek is áhítatos arccal hajoltak a tányér fölé.
  A nagyanyám hirtelen lecsapta az evőeszközeit.
  - A bor! - kiáltotta riadtan. - Elfelejtkeztünk a borról!
  A nagybátyám még lenyelt egy falatot, és megtörölte a száját a damasztszalvétával, amelynek egyik szélét begyűrte a gallérja mögé.
  - Lemegyek a pincébe - mondta, és a szalvétát az asztalra tette.
  - Fejezd be, majd lemégy utána - mondta apám.
  - Nem, nem! A bor evés közben is kell, nemcsak utána. - A nagybátyám fölállt. - Jobb lesz az emésztésed, ha közben megiszol néhány kortyot.
  Kiment, a többiek visszahajoltak a tányérjuk fölé. Sokáig csend volt, csak az evőeszközök csörgése hallatszott. Azután a nagynéném férje félrenyelt, ugyanolyan görcsös köhögés szakadt föl a tüdejéből, mint az előbb, amikor rágyújtott. Apám megütögette a hátát, de a köhögés nehezen csillapodott. A nagynéném fejezte be először az evést. Letette a villáját, és körbenézett a többieken.
  - Ismeritek az új Mécs László-verset? - Csodálkozva néztek rá. A nagynéném várt egy darabig. - Na? Ismeritek?
  Senki sem válaszolt, csak a nagyapám kezdett dörmögni:
  - Szavalni akarsz, vagy mi?
  A nagynéném fölemelte a kezét, mintha csendet intene, azután elkezdte:

Hideg szoba, korgó gyomor,
tízméteres Sztálin-szobor.
Nyomor, nyomor, nyomor!

Meleg szoba, teli gyomor,
icipici Truman-szobor.
Mikor, mikor, mikor?

  Zavart csend támadt, csak Vilmos meg Ali vihogott föl.
  - Tényleg ezt írta? - kérdezte nagyanyám bizonytalanul.
  - Hát persze! - kottyantott közbe Vilmos. - Ezt írta, és meg is jelent a Csillagban.
  - Milyen csillagban?
  De Vilmos nem tudott válaszolni, mert az anyja átnyúlt az asztalon, és tarkón legyintette.
  - Ne szemtelenkedj!
  - Ez vicc - mondta a nagynéném férje. - Vicc és paródia. Olyan, mint Karinthytól az Így írtok ti.
  Felderültek az arcok, de azért maradt valami kényszeredettség a levegőben.
  - Az Így írtok tiről jut eszembe - kezdte apám -, hogy engem egyszer megbicskáztak Ady Endre miatt. De lehet, hogy már meséltem...
  Én ismertem a történetet, sőt valószínűleg a többiek is ismerték, talán csak a gyerekek meg a nagynéném férje nem, de lehet, hogy már ők is hallották.
  - Volt a Hevesi úton egy diákkocsma - kezdte apám -, annak a belső szobájában, jártunk esténként, mert onnan a kertek alatt el lehetett szaladni, ha tanárok jöttek ellenőrizni. A húszas évek elején húsz-huszonkét éves osztálytársaink is voltak, akik a háború, meg esetleg a hadifogság után folytatták a tanulást. Velük nehezebben boldogultak a tanárok, mint a tizenhét-tizennyolc évesekkel. Szóval ott voltunk egyszer, és Ádám Balázs elkezdte dicsérni Adyt, hogy milyen modern, milyen mély Éppen akkor került a kezembe az Így írtok ti, hát gyorsan elmondtam az egyik Ady-paródiát, de úgy, mintha igazi Ady-vers volna. Ádám Balázs elkezdte elemezni, hogy mi benne a nagyszerű, azután amikor megmondtam, hogy ez paródia, bicskát rántott, és a karomba szúrt.
  Az asszonyok szörnyülködtek.
  - És te visszaszúrtál? - kérdeztem.
  - Nem. - Apám vállat vont. - Azonnal lefogták, hogy szúrtam volna meg? De különben sem hordtam magamnál bicskát.
  - Jó tökön kellett volna rúgni! - jegyezte meg Vilmos.
  - Hogy beszélsz?! - kiáltott rá az anyja. - Nem szégyelled magad? - Fehér volt az arcbőre, mintha sosem járt volna napon, de most újra elpirult a méregtől meg a szégyenkezéstől. A férjéhez fordult. - Ezt a gyereket már egyáltalán nem lehet rendes társaságba vinni, csak szégyent hoz ránk.
  Vilmos flegmán vállat vont, az apja pedig rendületlenül evett tovább, mintha nem hallotta volna a megjegyzést.
  A nagybátyám lépett be, négy üveg volt nála.
  - Na végre! - mondta szemrehányóan a nagyapám. - Már azt hittem, vissza se jössz, magad iszod meg...
  - Kiégett a villanykörte a pincében. Vissza kellett jönni gyertyáért.
  Letette az üvegeket az asztalra.
  - Milyen? - kérdezte a nagyapám.
  - A vörös száraz, a fehér félédes. A sülthöz a vörösből töltök.
  A nagybátyám teletöltötte a poharakat, a gyerekekébe is öntött egy ujjnyit. Apró kortyokban, cseppenként ittam meg. Nem ízlett, de örültem, hogy én is kaptam belőle.
  - Aztán ha elmegyünk, nehogy Joli is úgy járjon, mint az apja járt egyszer gyerekkorában! - mondta apám nevetve.
  - Hogy járt Kálmán bácsi? - kíváncsiskodott Vilmos.
  - Vidrányban egyszer vendégek voltak nálunk - kezdte apám -, és amikor elmentek, Kálmán az összes borospohárból megitta a maradékot. Hamarosan rosszul lett, összecsuklott, félrebeszélt, a cselédet elküldték orvosért, aki sokáig vizsgálgatta, mint aki nem hisz a szemének, azután döbbenten azt mondta: - Ez a gyerek tökrészeg!
  Mindenki nevetett, apám a nagyanyámhoz fordult.
  - Így volt, anyuka?
  - Így bizony - bólintott a nagyanyám. - Majd lesült a bőr a képemről az orvos előtt, pedig jóban voltunk, ő is eljárt hozzánk vendégségbe.
  - De én akkor csak ötéves voltam - szólt közbe a nagybátyám - Jolika pedig tizennégy lesz nemsokára.
  - Jól van, no - mondta apám békítően. - Nem is komolyan mondtam.
  Az asszonyok összeszedték a tányérokat meg az evőeszközöket.
  - Mit kapunk még? - kérdezte a nagyapám.
  - Süteményt, édességet. - Nagyanyám az ajtóból szólt vissza. - Vagy akarsz még valamit?
  - Éhes maradt, apuka? - kérdezte apám.
  - Csak kíváncsi vagyok.
  - Aki kíváncsi, hamar megöregszik - kottyantotta közbe Ali.
  - Fogd be a szád! - förmedt rá a nagynéném férje. - Hogy beszélsz a nagyapáddal?
  Ali lehajtotta a fejét, de oldalról láttam, hogy kuncog.
  - Hány óra van, nagyapa? - kérdezte álszent mosollyal egy kis szünet után.
  Nagyapám már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor Joli hirtelen fölkiáltott:
  - Én tudom, hogy Ali miért kérdezgeti nagyapától, hogy hány óra!
  - Hülye liba! - mondta Ali, és tüntetően hátat fordított neki.
  - Te vagy a hülye liba! - sikította Joli, és segélykérően az apjára nézett.
  - De gyerekek! - mondta szemrehányóan a nagynéném férje. - Hagyjátok abba! Rokonok között nem illő az ilyen beszéd!
  - Úgy van! - tette hozzá a nagybátyám, és gyorsan teletöltötte a poharakat. - No, ezt még küldjük el a sült után!
  Vilmos és Ali is nyújtotta a poharát, de nem kaptak a borból. Még mielőtt tiltakozhattak volna, nagyanyám megjelent az ajtóban egy tortával, mögötte anyám tálcán süteményt hozott, a nyomukban a nagynéném jött, egyik kezében mély porcelán tál volt, nem látszott, hogy mi van benne, a másikban pedig tálca, magas halomban barnállott rajta valami.
  Nagy ováció támadt, a két fiú megfeledkezett a borról. A tálakat, tálcákat lerakták az asztal közepére, gyorsan arrébb húztuk a tányérunkat, poharunkat, hogy legyen hely.
  - Tessék választani! - mondta nagyanyám elégedett mosollyal, amikor véget ért az éljenzés.
  Nagy hangzavar támadt.
  - Én tortát kérek! - süvítette Vilmos.
  - Én is! - tette hozzá Ali.
  - Abban mi van? - kérdeztem. A mély porcelán tál messze volt tőlem, fölállva sem láttam bele.
  - Tejszínhab - mondta anyám. - A gesztenyéhez.
  A nagynéném férje, kihasználva, hogy a figyelem az édességekre terelődött, elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Csak akkor vettük észre, amikor ismét elfogta a köhögés. Próbálta visszatartani, de nem sikerült.
  - Megígérted, hogy nem gyújtasz rá! - mondta szemrehányóan a nagynéném.
  - Semmit sem ígértem - nyögte a férje, amikor a köhögése kissé csillapodott.
  - Nyomd már el! - mondta a nagyanyám. - Az asztmádnak biztosan nem használ.
  A nagynéném férje vállat vont.
  - Ha árt, nekem árt.
  - És mi is szívjuk veled együtt - felelte a nagyanyám.
  - Akkor elszívom odakint.
  Felugrott, látszott, hogy mérges, de igyekszik fékezni magát.
  - Aladár!
  A nagyanyám utána kiáltott, de ő úgy tett, mintha nem hallotta volna.
  - Honnan szerzett anyuka gesztenyét? - kérdezte anyám, talán azért is, hogy témát váltson.
  - Abrakadabra, hab ragad babra! - mondta Joli hadarva.
  Mindenki ránézett, ettől hirtelen elpirult, a nyaka meg a füle is vörös lett.
  - Mit mondasz? - fordult feléje a nagynéném. - Mi ez a halandzsa?
  Az unokanővérem hallgatott, lehajtotta a fejét, a pirosság csak lassan halványodott az arcán. A nagynéném azonban nem hagyta annyiban.
  - Mit mondott? - fordult anyámhoz. - Te hallottad?
  - Azt hiszem, azt mondta, hogy abrakadabra, bab ragad habra.
  - Hab ragad babra - szólalt meg újra Joli, és ismét elpirult, de nem annyira, mint az előbb.
  Anyám elnevette magát.
  - Csak nem? - Nagyanyámra nézett. - Babból?
  A nagyanyám bólogatott.
  - Sajnos.
  - És hogy csinálja anyuka? - hajolt előre a nagynéném.
  - Megfőzöm, átpasszírozom, azután mint a gesztenyét...
  - Fölösleges elmondani - legyintett Vilmos -, anyu úgysem csinálja meg. Elmondatja nagymamával, néha még föl is írja, azután sose csinálja meg.
  - Nem igaz! - csattant föl az anyja. - A bajor húst is megcsináltam!
  - No, azt egyszer - morgott Vilmos. - Egyszer.
  Nagyanyám fölvágta a tortát.
  - Szedjetek! De a süteményből és a gesztenyéből is.
  Én gesztenyét kértem, mert még sohasem ettem addig, de nem ízlett. Próbáltam több tejszínhabbal, de úgy sem volt jó. Hirtelen úgy éreztem, hogy pisilni kell. Fölálltam.
  - Hová mégy? - kérdezte apám szigorúan.
  - Ki.
  A fejemmel arrafelé intettem, amerre a vécé volt.
  - Hová ki? - Apám nem kapcsolt. - Nem illik felugrálni az asztaltól.
  - Hát pisilni - feleltem türelmetlenül.
  Vilmos meg Ali kuncogtak. Apám nem válaszolt. Sötét volt az ámbituson, csak a saroknál lévő utcai lámpa vetett rá egy kis fényt, éppen csak annyit, hogy tájékozódni lehessen. A nagynéném férje eltűnt az egyik oszlop árnyékában, csak cigarettájának parazsa világított.
  - Hová mégy? - kérdezte.
  - A vécére.
  - Gyújtsd meg a villanyt, mert leesel a lépcsőn.
  Tapogattam egy kicsit a falat az ajtó mellett, és hamar megtaláltam a kapcsolót. Felkattintottam, az ámbitust és az udvarra vezető öt-hat lépcsőt gyenge, sárgás fény öntötte el.
  Amikor visszamentem, a nagynéném férje már nem volt az ámbituson. Kezet mostam a fürdőszobában, sokáig folyattam a vizet a ragyogó, nikkelezett csapból. Mi kannával hordtuk a vizet a sarki kútról. Nyári estéken néha fél órát is kellett várni, mire sorra kerültünk.
  Nagy vitában voltak, amikor leültem, alig vettek rólam tudomást. Csak anyám kérdezte meg suttogva:
  - Mostál kezet?
  - Igen.
  Bólintott, és visszafordult a vitatkozókhoz.
  - Akkor is disznóság volt! - kiáltotta a nagybátyám. - Ártatlanul elvisz hozzátok egy csomagot, hogy őrizzétek meg, azután kiderül, hogy röpcédula van benne. Ilyesmiért manapság tíz évet is lehet kapni.
  - Vagy tizenötöt - tette hozzá a nagyapám.
  Úgy látszott, mintha szunyókálna, néha még a szemét is lehunyta, azután váratlanul beleszólt a beszélgetésbe, és a megjegyzéséből kiderült, hogy mindvégig figyelt.
  - Legalább megmondhatta volna, hogy mi van a csomagban - folytatta a nagybátyám. - Hogy magatok dönthessétek el...
  - Ki is vágtam volna vele együtt! - kiáltotta harciasan a nagynéném. Hallgatott egy darabig, azután a férjéhez fordult. - Szerintem te tudtad, hogy mi van benne!
  A férje zavartan fölvonta a vállát.
  - De nem! Mondtam már, hogy nem!
  - Hm... hm... - A nagynéném hitetlenül csóválta a fejét. - Még szerencse, hogy megnéztem, mi van a csomagban. Látszott, hogy kapkodott, aki beletekerte az újságpapírba, a madzag is túl tág volt, amellyel átkötötték, nem kellett elvágni, simán lejött. Azt hittem, azon nyomban meghalok, amikor megláttam a röpcédulákat.
  - Mi volt rajtuk? - kérdezte anyám kíváncsian.
  - Egy rajz. Ragyogó nap, amely felé egy parasztember ment, a háta mögött pedig a földön hevert egy ütött-kopott tábla TSZCS felirattal.
  - És mit csináltatok? - kérdezte apám.
  - Mondtam, hogy takarítsa el a háztól, mert bedobom a vécébe. Úgy is volt, hogy másnap visszaviszi, de délután, vagyis inkább már estefelé, jöttek keresni. Reggel Aladár a munkahelyén mondta volna annak az embernek, akitől kapta, hogy vigye el, de már nem jött be, elvitték az ávósok. Azután az egész csomagot bedobtam a klozettbe.
  Csend lett hirtelen, néhány másodpercig senki sem szólalt meg.
  - Angyal szállt át a szobán - mondta nagyapám, és nevetett.
  - Szegény Jolánkám - suttogta a nagybátyám, és megtörölte a szemét.
  Mindenki elkomolyodott, még nagyobb lett a csend. Az asztalon négy borosüveg állt, három üres, a negyedikben volt még egy kevés. A pálinkásüveg félig volt.
  - Miért nem iszol? - kérdezte a nagyapám anyámat, és a poharára mutatott, amelyből legföljebb egy ujjnyi hiányzott.
  - Méreg az epémnek - mondta anyám, és a pohár fölé nyújtotta a kezét.
  - Eh! - Nagyapám legyintett. - Nem lehet azt tudni, hogy méreg-e vagy orvosság!
  - Dehogynem! - Anyám nevetett. - Ha fáj tőle, akkor biztosan méreg.
  - Meddig lesz ez még így?! - sóhajtott a nagynéném.
  - Micsoda, Mártika? - kérdezte apám.
  - Nem tudhatjuk, mikor törnek ránk megint.
  - Lehet, hogy már nem sokáig - szólt közbe a nagybátyám.
  Közelebb hajolt az asztal fölött. Vörös volt az arca, a homloka gyöngyözött.
  - Sose lesz ennek vége! - mondta a nagynéném.
  A nagybátyám titokzatosan elmosolyodott.
  - Hátha mégis?
  - Hallottál valamit?
  - Azt beszélik - a nagybátyám még közelebb hajolt, és lehalkította a hangját -, hogy amerikaiak szálltak le a Mátrába ejtőernyővel.
  - Hülyeség! - mondta anyám mérgesen.
  - Nono! - A nagybátyám fölemelte a mutatóujját. - Miért lenne hülyeség?
  - Azt hiszed, ilyen csönd volna errefelé, ha a Mátrában lennének az amerikaiak? Alig negyven kilométerre?
  - Hátha azért van csönd, mert nem akarják, hogy az emberek megtudják.
  - De miért nem mondta be a Szabad Európa vagy az Amerika Hangja?
  - Mert esetleg nekik sem érdekük, hogy idő előtt napvilágra kerüljön a dolog.
  - Kitől hallottad? - kérdezte anyám.
  - A postástól.
  - Hiszen az bolond!
  - Nem olyan biztos az! Hátha csak tetteti?
  - Ez az a postás, aki a múltkor azt mondta, hogy nem lesz háború, csak békeharc, de olyan, hogy kő kövön nem marad? - kérdezte Vilmos.
  - Ez.
  Néhányan nevettek.
  - Ez lehetetlen - mondta anyám. - Becsapjátok magatokat, hogy reménykedhessetek valamiben. - A nagyapámhoz fordult. - Nincs igazam, apuka?
  - Nem tudom. Én már semmit se tudok, vén szaros vagyok.
  Felvihogtunk, azután aggodalmasan körülnéztem, félve, hogy leszidnak, de a felnőtteket is meglepte nagyapám kijelentése, nem figyeltek ránk.
  - No de, apuka! - szólt közbe a nagynéném.
  - Úgy igaz, ahogy mondom - folytatta a nagyapám. - Vén szaros vagyok. A múltkor kimentem a temetőbe a menyem meg az unokám sírjához, azután még a Balajthy Gáboréhoz, szóval egyszerűen beszartam odakint.
  - No de ezt vacsora közben...! - méltatlankodott a nagynéném.
  - Nem eszik már senki.
  Meg a gyerekek előtt...
  - Nagyapa! Hány óra? - kérdezte Ali, de mielőtt választ kaphatott volna, a nagyanyám közbeszólt:
  - Mert egy csomó cseresznyét ettél előtte, csak úgy magában. Mondtam, hogy kenyeret is egyél, de nem hallgattál rám.
  A nagyapám anyámhoz fordult.
  - Úgyhogy tőlem ne kérdezd, hogy igazad van-e!
  - Mentek valahová a nyáron? - kérdezte hirtelen a nagyanyám.
  - Mi? - A nagynéném nevetett. - Örülünk, ha nem döglünk éhen.
  - És ti?
  - Gábor a Balatonhoz megy - mutatott rám anyám.
  - A Balatonhoz? - Ali szeme felvillant. - Egyszer mi is voltunk a Balatonnál. Hajnalban indultunk, este mentünk haza.
  - Hogy sikerült elintézni? - kérdezte a nagynéném. - Nem lehet olcsó mulatság.
  - Táborba megy. Nem kerül semmibe.
  - Úttörőtáborba?
  Anyám bólintott.
  - És elengeded?
  - A saját pénzemen nem tudnám elküldeni két hétre.
  - Nem félsz, hogy átnevelik?
  - Mit csinálnak vele?
  - Kommunistát nevelnek belőle.
  - Kommunistát? - Anyám kerekre nyitotta a szemét.
  - Azt. Hiszen azért szervezik az ilyen táborokat.
  - Ha két alatt kommunistát tudnak nevelni valakiből, aki nem az, akkor lehet, hogy nekik van igazuk - nevetett anyám.
  - Egy gyereknél ez másképp van. - A nagynéném nem nevetett vele, sőt rosszallóan megcsóválta a fejét. - Nagyon könnyen veszed ezt. Aztán mire észbe kapsz, már késő lesz. - Áthajolt az asztalon, és megcirógatta az államat. - Ha faggatnának majd abban a táborban, hogy otthon meg a rokonoknál miről szoktatok beszélgetni, azt kell mondanod, hogy semmi érdekesről, csupa hétköznapi dologról. Arról, hogy milyen az idő, mi lesz ebédre, meg mi volt az iskolában.
  Olyan riadt és mézesmázos volt a hangja, hogy legszívesebben nevettem volna, de éreztem, hogy a nevetést nem vennék jó néven. Így önkéntelenül hátrahúztam a fejem, olyan messzire, hogy ne érjen el.
  - Ugyan, Mártika! - mondta apám zavartan, és egy kicsit ingerülten. - Csak nem képzeled, hogy egyenként kifaggatják őket?
  - Ezektől minden kitelik - felelte a nagynéném élesen, miközben visszaült a székére. - Elkottyant valamit, mondjuk a röpcédulákról, és megnézhetjük magunkat! Ha hazajön, jól gondold meg, hogy mit mondasz előtte!
  - Nem kottyant el semmit! - mondta apám. - És nem fogom meggondolni, hogy mit mondjak előtte. - Csend volt egy darabig, azután apám hirtelen az órájára nézett. - Azt hiszem, ideje, hogy elbúcsúzzunk.
  A díszesen faragott faliórára pillantottam, fél kilenc volt. Máskor nem mentünk haza ilyenkor, vacsora után kártyáztunk, tíz óra felé kezdtünk öltözködni.
  - Korán van még - mondta nagyanyám. - Ráértek.
  Apámra néztem, szívesen maradtam volna, szerettem lórumozni, de láttam az arcán, hogy hiába kérleli a nagyanyám, és hiába kérlelném én is.
  - Mi a fene lelt? - fordult hozzá a nagyapám. - Csak nem sértődtél meg ennek a bolondnak a lefetyelésétől?
  - De apuka! - szólt közbe a nagynéném.
  - Nem sértődtem meg, de ideje indulni - mondta apám és fölállt.
  Fölálltunk mi is, kimentünk az előszobába.
  - Köszönjük, anyuka! - mondta anyám. - Minden nagyon finom volt.
  A többiek követtek, jött Jolán és Ali is, csak Vilmos maradt bent, gyanítom, hogy titokban ivott valamit. A nagyapám még próbált marasztalni, de ahogy haladtunk kifelé, egyre kevesebb meggyőződéssel.
  - Nagyapa! - kiáltotta hirtelen Aladár. - Hány óra?
  - Verd a segged a hóra, majd megtudod, hány óra!
  Jolán és Ali felüvöltött, velük üvöltöttem én is.
  - Nincs is hó! - visította Jolán. - Nincs is hó! Nincs is hó!
  - Csend legyen! - kiáltotta a nagyanyám.
  Vilmos kidugta a fejét az előszobaajtón, kíváncsi lehetett, miért üvöltünk. A szája szélén bor piroslott. Miközben nagyanyám Alival és a nagyapámmal veszekedett, mutattam neki, hogy törölje meg a száját.