Ismét Pécs

  A város komor látvánnyal fogadta a visszatérő sereget. Az utcákról még alig takarították el a romokat, a kormos falak, a beomlott tetők tehetetlenségről és félelemről árulkodtak. Hiszen még dörögtek a német és a várbeli török ágyúk, ha nem is olyan sűrűn, mint a város elfoglalása utáni napokban. A nagy robajjal becsapódó golyók tovább rombolták, amit a tűzvész meghagyott, riogatták a házfaltól házfalig lopózva közlekedő embereket.
  Máté jobbra-balra tekintgetett a kihalt utcán. Azt remélte, megpillanthatja Piroskát valamelyik sietős léptekkel haladó járókelőben, de csak nagy ritkán bukkant föl valaki a házak mellett, a falhoz lapulva, s arról is legtöbbször kiderült közelebbről, hogy férfi, sőt katona, leginkább német zsoldos.
  - Kihalt ez a város? - fordult Máté egy kis idő múlva Bottyánhoz.
  A férfi körülnézett, mintha csak most eszmélne rá, hogy hol jár.
  - Szétfutott a nép - mondta dörmögve egy kis idő múlva. - Így szokott ez lenni. Aki teheti, igyekszik kifelé a falvakba, a tanyákra, ki hova tud. Vagy ha maradni kénytelen, itt húzódik meg a pincékben, mert fél az ágyúgolyóktól.
  Mintha csak a szavait akarták volna bizonyítani, gyors egymásutánban négy-öt ágyú is eldördült, német és török vegyesen, de a török golyók másfelé hullottak le, a robajukat sem hallották.
  A város szélén, egy alig sérült házban kaptak szállást. Máté meg a társai a pincébe kerültek, ahol hűvös volt ugyan, de nem csontig ható hideg, mint odafönt, s egy kis szétterített szalmán egészen jó fekvés esett, tetőtől talpig pokrócba burkolózva. Néhányan hordókat kerestek a hosszú pincében, amely mélyen benyúlt a hegy alá, de hordók sehol sem voltak.
  Máté ellátta a lovát a fallal körülvett szűk udvaron, azután megkereste Bottyánt, aki egy kis tűz mellett ült a pincelejáró mellett. Pavle, szokásától eltérően, énekelt a tűzbe bámulva, de olyan szomorú volt a dala, hogy Máté szíve összefacsarodott, pedig egy szót sem értett belőle.
  - Körülnézek - mondta a fiú. Könnyedén akarta ezt odavetni a másik kettőnek, de a hangja elfúlt az izgalomtól.
  Pavle meg sem hallotta, belemerült a szomorú dalba, Bottyán azonban fölkapta a fejét.
  - Hová mégy?
  - Körülnézek - ismételte a fiú.
  Bottyán határozatlanul rápillantott, azután Pavléra, nem tudta eldönteni, menjen-e vagy maradjon, végül mégis fölállt, és elindult mellette.
  Kimentek az emberekkel és lovakkal zsúfolt udvarról. Egy darabig némán taposták a koromtól, füsttől szürkére koszolódott havat. Máté nem tudta, hogy a város melyik részén vannak, találomra indult el a lejtős utca vége felé. Koradélután volt, még nem alkonyodott, de az acélszürke égbolt alatt már könnyű köd szállt a Mecsek felől.
  - Megkeresem Piroskát - mondta a fiú hirtelen, és megkönnyebbült, hogy kimondta, mintha tehertől szabadult volna.
  Bottyán bólogatott.
  - Gondoltam. - Hallgatott egy kicsit, azután hozzátette: - Nagyon megváltoztál, Máté fiam, amióta megismerted azt az asszonyt.
  - Ugyanaz vagyok én most is.
  - Ugyanaz - bólogatott a másik -, de nem ugyanolyan. Elgondolkozóbb, töprengőbb lettél. Azelőtt be nem állt a szád, folyton kérdezősködtél, tudni akartál mindent... most meg alig hallani a szavadat.
  Máté nem válaszolt. Hiszen lehet, hogy igaza van ennek az embernek, aki az apja lehetne, s úgy is segítette, mintha az édes gyerekét látná benne. De hát mit tegyen, ha egyre csak Piroska jár az eszében! Ahogy a füstöt okádó ablakban áll, ahogy rémülten visszahőköl Dragan láttán, s főleg amint hozzásimul a lépcső fordulójában a búcsúzáskor.
  - Merre megyünk, hé?! - riasztotta föl Bottyán szava. - Tudod te egyáltalán, hol van az az asszony, vagy csak bolyongsz össze-vissza? Másodszor megyünk végig ugyanazon az utcán!
  Máté fölkapta a fejét. Próbált tájékozódni, úgy gondolta, könnyen megtalálja Piroska rokonainak a házát, de akkor az asszony vezette, ő csak ment a nyomában, nem is nézett körül, azután Dragan felbukkanása miatt sem nagyon volt ideje nézelődni. Határozatlanul forgatta a fejét, Bottyán látta, hogy nem tudja, merre keresse a házat.
  Egy katona jött szemben, a férfi megállította.
  - Hé, pajtás, merre van az Eszterházy Pál úr szállása?
  De a katona értetlenül bámult rájuk, azután idegen nyelven morgott valamit, és továbbment.
  A következő katona magyar volt, de ő meg mindenképpen tudni akarta, mi dolguk az Eszterházy Pál úr szállásán. Bottyán vitatkozott vele egy darabig, nem akarta megmondani, miért mennek oda, a katona meg egyre kíváncsiskodott, végül Máté vágta el a beszélgetés fonalát.
  - Fontos üzenetet viszünk - mondta határozottan. - Ne tarts fel minket, hanem mondd szaporán, merre menjünk!
  A katona megilletődött a határozott hangtól, gyorsan útba igazította őket, és elment.
  - Hol tanultál meg ilyen jól hazudni? - kérdezte Bottyán nevetve.
  - Nem szeretek én hazudni - felelte Máté - de sok mindenre ráviszi az embert a szükség.
  Indult, amerre a katona mutatta az utat. Bottyán még nevetgélt egy darabig, a fejét csóválta.
  A köd egyre sűrűbb lett, az épületek lassan elvesztették éles körvonalaikat. A hó ropogott a talpuk alatt, a köddel szúrós hideg is lekúszott a hegyről. De Máté nem érezte a hideget, és nem csak azért, mert vastag posztókabátot viselt, és a gyaloglás is melegítette. A gondolat, hogy hamarosan találkozik Piroskával, jóleső melegséget árasztott el a testében.
  - Aztán mi lesz, ha megtalálod? - kérdezte Bottyán váratlanul, és a kérdés szíven ütötte a fiút.
  Mi lesz, ha megtalálja Piroskát? Mit mond neki? Elgondolta ezt már százszor is, megszerkesztette magában, de elmondhatja-e Bottyánnak? Hiszen lehet, hogy Piroska alig fog rá emlékezni, vagy úgy tesz, mintha éppen csak rémlene neki valami. Az is lehet, hogy egy idegen férfit talál ott... De az lehetetlen! "Engem itt megtalál" - ezt mondta, amikor búcsút vettek egymástól, és ez azt jelenti, hogy visszavárja, még akkor is, ha a rokonai le akarják beszélni...
  - Hallod egyáltalán, amit mondok? - kérdezte Bottyán türelmetlenül.
  - Hallom, hallom - felelte Máté felriadva. Azután, maga sem tudta hogyan, kibukott belőle a szó: - Ittmaradok vele... nála... - elakadt a szava, de egy pillanat múlva összeszedte magát - ... nem megyek tovább a sereggel!
  - A bán úr szegődött katonája vagy - mondta Bottyán. Kikerültek egy nagy törmelékkupacot, amelyet a város elfoglalása óta nem takarítottak el az utca közepéről, vagy talán az ágyúzás miatt azóta omlott oda. - Az a szegődés nem játék ám!
  - El voltam én szegődve a karcagi pusztára is gulyásnak - felelte Máté. - Ki gondolta volna, hogy a bán úr katonája leszek, amikor elindultunk a csordával Velencébe?
  - Lehet, hogy nem gondoltad, mégis az vagy, a bán úr katonája.
  - Vége van már a hadjáratnak - erősködött Máté. - Hallottam, hogy azt beszélik az emberek, indulunk tovább hamarosan, nem vesszük be a várat, mert úgysem tudnánk megtartani ilyen messze a török háta mögött. A német csak azért mutatta, hogy hosszú, kemény ostromra készül, hogy elvonja a figyelmet a bán úr seregéről, amelyik lement a Drávához, hogy felégesse a hidat...
  Máté magyarázott volna tovább is, hogy mi miért és hogyan lesz, de Bottyán félbeszakította.
  - Ha ilyen jól tudod, hogy mire készülnek az urak, és még azt is, hogy miért, tudhatnál arról is, hogy a szegődés az elbocsátásig tart.
  Máté beharapta a szája szélét, és elhallgatott. Sértette a nyers közbevágás meg a kioktató hang. Hiszen tudta ő nagyon jól, hogy a szegődés az elbocsátásig tart, meg akkor kapna még egy kis pénzt, de nem gondolt most a pénzzel. Piroskával kell találkoznia minél hamarabb, s ha találkoznak, mit számít az a néhány forint! Az is eszébe jutott, hogy Kadocsa hadnagy fölfigyelt rá, azt mondta, a hadjárat befejezése után beszélni akar vele, talán elszegődhetne állandóra a bán úr fegyveresei közé, vihetné valamire, ha megtanul írni-olvasni, talán még tiszt is lehetne belőle... de a fantáziája hiába ragadta magával, Piroska képe mindig visszazökkentette a valóságba. Hiszen szebb is volna, ha tisztként menne el hozzá, úgy kérné feleségül, akkor a módos rokonok sem húzogatnák a szájukat, de hát mikor lenne az, talán tíz-tizenöt év múlva, s hol lehetnének ők már akkor ebben a bolond világban?
  - Nem kell a pénz, amit a szegődésért kapnék még - mondta végül. - Amit meg eddig kaptam, azért megdolgoztam, ahogy tőlem tellett.
  - Elég bolond vagy, ha nem kell - morogta Bottyán. - Megkaphatnád néhány hét múlva, azután úgy jöhetnél vissza, hogy csörögne egy kis pénz a zsebedben...
  - Ez az a ház - mondta hirtelen Máté, és megállt.
  Bottyán szemügyre vette a hosszú, sötét kapuboltozatos épületet, és csettintett.
  - Hát nem szegény az a te Piroskád. Nem is értem...
  - A rokonaié a ház, nem az övé - mondta Máté. - Ő máshol lakott, de az a lakás sem volt az övék. Egy kereskedőé volt, akinél az ura dolgozott, amíg a haramiák meg nem ölték. De erről már beszéltem...
  - Hát, Isten áldjon! - morogta Bottyán, miután jól szemrevételezte a házat. - Nem biztos, hogy okos dolog, amit csinálsz, de nem vagy már gyerek, te tudod... sajnálom, hogy elmégy, mintha a fiam lennél... mintha a fiam hagyna ott... - hirtelen elfulladt a hangja, Máté megdöbbent a gondolatra, hogy talán a könny is kicsordul ennek a kemény, mogorva katonaembernek a szeméből.
  - Mondja meg Pavlénak, hogy... sajnálom, ha már nem találkoznánk... ő is olyan jó volt hozzám, mintha az apám lett volna, az apám, akit sohasem ismertem, meghalt, mielőtt annyira cseperedtem, hogy emlékezhetnék rá...
  Nem az apjáról akart beszélni, hanem arról, hogy mennyire megszerette ezt a két embert, akik mellette álltak, segítették, de félt, hogy elakadna a szava, és annyira sem tudná elrejteni az érzelmeit, mint Bottyán, s tán sírva fakadna szégyenszemre.
  Arra riadt föl, hogy Bottyán keményen megszorítja a kezét, hirtelen hátat fordít, és gyors léptekkel elindul.


A család

  Ott állt hát ismét a boltíves nagy ház előtt, mint akkor Piroskával, és az jutott eszébe, hogy lám, egyeseknek milyen szerencséjük van! Piroska rokonai nem csak az ostromot és az azt követő fosztogatást, gyújtogatást vészelték át, de a várbeli török ágyúk sem tettek kárt a házukban. S ha elvonul a had Pécsről, és visszajönnek a törökök, velük is szót értenek majd bizonyosan, mint ahogy korábban szót értettek.
  A kapubejáró alatt most is ácsorogtak katonák, de hogy Máté egyedül ment be, ügyet sem vetettek rá. Áthaladt a szűk udvaron, és bekopogtatott egy ajtón. Vékony kis szolgálólány vitt éppen valami edényt a helyiségben, mikor meglátta Mátét, futva igyekezett ki egy másik ajtón, hiába szólt utána a fiú, nem hallotta meg, vagy úgy tett, mintha nem hallaná. Éppen csak néhány szemvillanásnyi idő telt el, amikor megjelent ugyanabban az ajtóban egy nagydarab, őszülő férfi, hosszú szárú pipával a kezében. Az arca vörös volt, mintha gutaütés kerülgetné, és lilás erek hálózták be.
  Bizalmatlanul nézett Mátéra, és egy kis aggodalom is volt a tekintetében.
  - Mi járatban? - kérdezte végül egy kis vizsgálódás után.
  Máté köhintett, zavarban volt, azt remélte, megismerik, emlékeznek még rá, hiszen nem olyan régen járt itt Piroskával, ő rögtön megismerte a házigazdát.
  - Kangur Máté a nevem - kezdte, és egy kissé meghajtotta a fejét. - Jártam itt nemrég, gazduram...
  Elhallgatott, nem nagyon tudta, hogy térjen rá a Piroska dolgára. A férfi összehúzott szemmel nézte egy darabig. Az aggodalma elszállt a fiú tisztelettudó viselkedésétől, de nem enyhült meg a nyilván koldusszegény katona iránt, bár kíváncsi is volt, hogy mit akar.
  - Nemrég? - A pipaszárával megvakarta dús, őszülő haját, amely a válláig ért, s úgy belefeledkezett ebbe, mintha nem is emlékezne már, hogy valaki áll vele szemben.
  - Piroskával jöttem a múltkor - mondta nagy sóhajjal a fiú. - Aznap, amikor leégett a házuk...
  - Aha - felelte elgondolkozva a férfi, majd egy kis szünet után hirtelen közelebb lépett Mátéhoz. - És most mit akarsz?
  - Látni szeretném Piroskát... beszélni akarok vele.
  - Minek? Tán nála feledtél valamit? - kérdezte a férfi, és mosoly bujkált a bajusza alatt, de nem barátságos, inkább gúnyos mosoly.
  Máté megrázta a fejét.
  - Nem azért jöttem.
  - Akkor mit akarsz? - Türelmetlenebb lett a hang, mintha a férfi sajnálná a Mátéra vesztegetett időt.
  Szól Eszterházy úr katonáinak, s ők egy pillanat alatt kidobnak innen - gondolta Máté aggodalmasan. - Márpedig az lehetetlen, hogy ne találkozzak Piroskával. Letanyázok a kapu előtt, vagy belopózom éjszaka tolvaj módjára, de látnom kell újra!
  - Megígértem neki, hogy visszajövök - mondta végül. - Megígértem, amikor elváltunk.
  - Aha! - felelte újra a férfi. - Megígérted. Aztán még mit ígértél neki?
  - Nem ígértem mást - felelte Máté halkan, s úgy tett, mintha nem érezné a bántó gúnyt a másik szavaiban -, csak azt, hogy visszajövök.
  - És mit akarsz tőle?
  - El akarom venni feleségül! - Ezt is ugyanúgy akarta mondani, mint a többit, de megbicsaklott a hangja, és hangosabban, szinte kiáltva szaladt ki belőle a szó.
  A férfi meg is lepődött, nemcsak a szavak értelmétől, de a hangtól is. Csend volt egy darabig, mintha mérlegelné, amit hallott.
  - Te? - kérdezte végül, és Máté érezte, hogy ide hiába jött, legalábbis ez az ember nem lesz a segítségére. Egyúttal a harag is nőtt benne, lehet, hogy Piroska ott van valamelyik távolabbi szobában, és nem elég, hogy nem találkozhat vele, de meg sem mondják neki, hogy ő itt járt.
  - Én! - felelte, és a férfi szemébe nézett. Az meglepődött a kemény hangtól és a határozott tekintettől, de a szeméből és a szája sarkából nem tűnt el a gúnyos mosoly. Éppen mondani akart valamit, amikor nyílt az ajtó a háta mögött, és egy fekete ruhás, főkötős asszony lépett be. A férfi hátranézett, és nem mondott semmit Máténak.
  - Ki ez? - kérdezte az asszony.
  Máté nem látta az arcát a sűrűsödő sötétségben, csak annyi tűnt a szemébe, hogy idősebb lehet az asszony, széles arca fehér foltként imbolygott előtte.
  - Valami katona. - A férfi megvonta a vállát.
  - Mit akar?
  - Piroskát keresi.
  - Minek?
  - Feleségül akarja venni.
  Az asszony közelebb jött, és kíváncsian Máté arcába nézett. Azután tetőtől talpig végigmérte.
  Úgy mustrálgat, mint egy lovat a vásárban - gondolta a fiú, de szólni nem akart, hátha az öregasszony szívélyesebb lesz hozzá, mint a férfi.
  - Ki vagy? - kérdezte végül az asszony. A hangjában nem volt gúny, sem elutasítás, csak egy kis bizalmatlanság.
  Máté megmondta a nevét, röviden azt is, hogy mi járatban van. Az asszony növekvő érdeklődéssel kérdezgette. A fiú beszélt a csordáról, amelyet Velencébe kellett volna hajtani, a törökök rajtaütéséről, a katonáskodásról, az eszéki híd felégetéséről. Elmondta azt is, hogy találkozott Piroskával, csak Draganról nem beszélt, meg arról a pár pillanatról, amikor az asszony hozzásimult, és azt súgta a fülébe: "Engem itt megtalál!"
  - Értelmes fiú vagy - mondta az asszony aprókat bólogatva, amikor Máté befejezte - jól tudsz beszélni...
  - De édesanyám... - vágott közbe a férfi, az asszony azonban egy intéssel elhallgattatta.
  - Elkel még egy férfi a tanyán - mondta. - Aki megfogja a munka nehezét is, ha kell.
  - Elvégzek én minden munkát! - kiáltotta Máté. - Értek az állatokhoz, marha, birka volt már a kezem alatt, de még ló is...
  - Az a lány... - kezdte volna a férfi, ám az asszony ismét leintette.
  - Pusztul a sok ember a háborúban - mondta sóhajtva -, csak a féllábú, félkarú, hektikás marad...
  - Különbet érdemelne - mondta a férfi, és ezúttal nem vette figyelembe az asszony türelmetlen legyintését. - Tőzsér volt az ura...
  - Az ám, egy tőzsér hajcsára, rakodója... ugyanazt csinálta, mint ez a fiú itt... aztán meg mire várhatna Piroska ott a tanyán?
  A férfi hallgatott. Csend volt egy darabig.
  Máté arra gondolt, lám megtudta, hogy Piroska valamilyen tanyán van. Ez is több a semminél. Megkérdezheti valakitől, hol van a tanyája ennek az embernek, és odamegy, ha maguktól nem küldik. Arra riadt föl, hogy a férfi kérdez tőle valamit, és sürgető tekintettel várja a választ.
  - Bocsásson meg gazduram... - mondta zavartan - nem értettem...
  - Alszol, vagy mi? - morogta elégedetlenül a gazda. - Azt mondd meg, mikorra jössz vissza, ha szétoszlik a had?
  - Vége van már a háborúnak - felelte Máté. - Néhány nap, legföljebb egy-két hét... Amire szerződtem, azt megtettem becsülettel. - Hallgatott egy darabig, visszaemlékezett, hogy Bottyán pénzt emlegetett, ami az elbocsátáskor járna neki. - Talán még kapnék néhány forintot, de azért nem teszem meg azt a hosszú utat, nem töltöm a rengeteg időt.
  Az öregasszony göcögve fölnevetett.
  - Az elbocsátásig néhány semmi nap, a visszaérkezésig rengeteg sok idő... Szerelmes ez a fiú!
  Szerencse, hogy félhomály volt már a szobában, nem látszott, hogy Máté elpirul.
  Hiszen igaz - gondolta -, de miért kell ezt így kimondani? Nem tartozik ez sem a gazdára, sem az anyjára, egyedül csak Piroskára meg őrá.
  - Elég bolond vagy, ha nem kell a pénz - morogta a gazda, és egy árnyalattal mintha barátságosabb lett volna a hangja. Azután legyintett egyet, és hátat fordított, majd hirtelen visszafordult, mintha akkor jutott volna eszébe valami. - Északnak indulj, azután keletre, Várad felé. A Zengő tövében keresd Simon gazda tanyáját. Akárki megmutatja arrafelé. És becsüld meg magad! - Máté köszönetet akart mondani, de nyersen félbeszakította. - Na, eredj! Mondd meg a tanyásgazdának, hogy én küldtelek, fogadjon föl. A járandóságod annyi lesz, mint a többieké. - Azzal végképp hátat fordított neki, és kiment a szobából.
  - Indulok - mondta Máté az öregasszonynak, és bizonytalanul lépett egyet hátrafelé. - Köszönöm az útbaigazítást, meg... - Azt akarta mondani, hogy segítettek megtalálni Piroskát, de a szavak most nehezen formálódtak benne.
  - Egyél valamit, mielőtt útnak indulsz, meg összekészíttetek valamit a tarisznyádba a szolgálóval - mondta az asszony. - De még jobb lenne, ha éjszaka nem vágnál neki, sok kóborló, rabló népség is jár mostanában az utakon. Meghálhatsz a házban, azután hajnalban majd elindulsz.
  Máté megrázta a fejét.- Inkább nyomban indulnék - mondta. - Nem akarom vesztegetni az időt.
  Az öregasszony aprókat bólogatott, Máté csak sejtette a félhomályban, hogy mosolyog.


Találkozás

  A rongyos ruhás, töpörödött öregasszony akkora köteg rőzsét cipelt a hátán, hogy majdnem eltűnt alatta. Riadtan pislogott Mátéra, amikor a fiú megállította a keskeny erdei úton, amelyet belepett a hó, és csak egy szánkótalp meg néhány pata nyoma jelezte, hogy merre vezet. Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor a fiú tisztelettudóan az iránt érdeklődött, merre van Simon gazda tanyája.
  - Én is arrafelé megyek, megmutatom - felelte az öregasszony. - Itt van az a közelben, kettőt kanyarodik az út, és megláthatod.
  - Köszönöm a jóindulatát - mondta Máté sietősen. - Arra gondolt, hiszen vihetné ezt a halom rőzsét, semmi lenne az neki, de az öregasszony a teher nélkül is olyan lassan tipegne mellette, hogy ő nem győzné visszafogni a lépéseit. Otthagyta hát, és hamarosan messze került tőle, pedig futni ő sem tudott a mély hóban, bár szeretett volna, hogy minél hamarabb a tanyára érjen.
  Kettőt fordult az út, ahogy az öregasszony mondta, és egy kis völgy tárult ki a fiú szeme előtt. A felső, keskenyebb végében vaskos kőépület állt, valóságos erődítmény, vastag falakkal, keskeny ablakokkal, amelyek mint megannyi lőrés, sorakoztak egymás mellett. Gazdasági épületek álltak a ház közelében, minden kőből épült, nem sárból, agyagból, mint a Kunságban. Máté csak most döbbent rá, hogy Simon gazda milyen módos ember lehet, ha ez a várszerű épület a tanyája, s talán nem is az egyetlen...
  De ez csak egy pillanatra állította meg a lépteit, s közben fölmérte a tekintetével, merre induljon, hogy minél hamarabb elérje a házat. A meredek lejtőn lefelé könnyű volt a járás. Máté közben egyre az épületet figyelte, azt remélte, Piroskát látja meg valahol, de az udvar üres volt, mintha kihalt volna a tanya, ám tömzsi kéményéből barátságos, hívogató füst bodorodott az égre.
  Aztán nyílt az ajtó, és pontosan úgy, ahogy egész úton képzelte, Piroska jött ki rajta, sajtár volt a kezében. Lépett néhányat a letaposott hóban, azután széles mozdulattal kilöttyintett belőle egy kevés vizet. Ő volt az, Máté messziről megismerte, egyszerű kék ruhát viselt, kabátot nem kapott fölé arra a néhány pillanatra, amíg kilépett a házból. Máté megbabonázva nézte, mintha nem akarná elhinni, hogy valóságos, amit lát.
  Piroska visszafordult, már majdnem az ajtóhoz ért, amikor a fiú észbe kapott. Hirtelen úgy érezte, elveszítene valamit, ha hagyná, hogy visszamenjen, mielőtt megtudja, hogy ő itt van a közelben.
  - Piroska! - kiáltotta torkaszakadtából, és a néma, havas hegyek visszhangozták a kiáltását.
  Az asszony megtorpant, kutatva nézett a hang irányába.
  - Piroska!
  Bár nem sütött a nap, nem vakította a hóról visszaverődő fény, ernyőt formált a kezével a szeme fölé. Úgy nézett egy darabig, kutató, majd álmélkodó arccal. Azután nagyot sikított, lecsapta a sajtárt, és futni kezdett a fiú felé árkon, bokron, vízmosáson át. Máté kitárt karral szaladt elébe, repült a meredek lejtőn, a tarisznyája úszott utána a levegőben.
  Egy pillanatra megtorpantak egymással szemben, mintha nem tudták, mit mondjanak üdvözlésül, azután Piroska a karjába vetette magát.
  - Hát visszajött... hát visszajött... - ismételgette elfúló lélegzettel.
  Máté nem szólt, csak erősen magához szorította az asszonyt. Nem tudta, a saját szíve ver-e olyan veszettül, vagy a Piroskáét érzi a vastag posztókabáton át.