Föllobban a tűztenger

  Csak félig-meddig sikerült sorokba rendezni a sereget, a tömeg nagy, szakadozott foltokban, a hómezőn keresztül áradt a Dráva felé. A vízparti erdők dermedt csendjét fölverte a sok ezer torok kiáltozása, a csak vadnyomoktól szabdalt szűz hómezőt letaposta a lovak és az emberek lába. A fákról vastag zúzmara hullott a katonák nyakába, mintha hatalmas pelyhekben hó hullott volna. A kiáltásoktól megriadt vadak beljebb húzódtak a nádasok mélyére, ahol már a befagyott vizeken sem érte el őket a mindenen átcsörtető sereg.
  Máté kötőféken vezette a lovát, nem ült föl rá, félt, hogy elcsúszik valamelyik, alattomosan hólepel alá rejtőző befagyott pocsolyán vagy éren, s úgy jár, mint az út közben látott állat, amely lábát törte, és amelyet azóta már bizonyára széttéptek a nádasokból előóvakodó farkasok. Igyekezett az előtte haladók nyomában maradni. Lihegve törtettek előre a zizegő nádtengerben, nem is láttak maguk körül mást, mint zúzmarás nádszálakat. Néha elúszott a közelükben egy-egy lovas, csak a feje emelkedett a nád fölé.
  Azután egy kis domb mögött hirtelen kitárult a vidék, s Máté meglátta a hidat. A lélegzete elállt a látványtól, soha nem került még a szeme elé emberi kéz ilyen nagyszerű alkotása.
  Nyílegyenesen vezetett át a Dráván, de nemcsak a főágon, hanem kétoldalt a part menti mocsaras, erekkel szabdalt részeken is. A túlsó vége szinte elveszett a látóhatár szélén, ahol Eszék tornyai, csipkés falai emelkedtek a jégbe dermedt vízi világ fölé. A mocsárba vert gerendák sora tartotta a hidat, mindegyik olyan vastag volt, hogy jó, ha két ember átérte volna. Középen pedig, ahol a Dráva főágát kellett áthidalni, lehorgonyzott hajók álltak szorosan egymás mellett, rájuk épült a híd.
  Máté elszoruló lélegzettel nézte. Milyen hosszú, milyen egyenesen vezet át a mocsáron! Megvan vagy nyolcezer lépés, talán több is, gyalogosan legalább két óra hosszat tartana rajta az út. Ha pedig kocsival menne, kényelmesen elkerülhetné a szembe jövő kocsikat, s még a gyalogosoknak is maradna hely mellettük, legföljebb egy kicsit oldalt kéne húzódniuk a híd karfákkal szegélyezett széle felé.
  Az ámulattól nem is vette észre, hogy a sereg zöme éppen csak megtorpant a dombtetőn, azután máris továbbzúdult a hídra. Az északi oldalon emeletes őrbódé emelkedett. Amikor a benne lévő törökök észrevették a nádasból kibukkanó katonákat, futva menekültek volna Eszék felé, de többségüket utolérték és lekaszabolták a hídon a lovasok. Akinek már arra sem maradt ideje, hogy lerohanjon a dobogó lépcsőkön, a toronyban próbált védekezni, de az egyenlőtlen küzdelem hamar véget ért, s néhány perc alatt lángba borult az egész faalkotmány. A száraz deszkákba könnyen belekapott a láng, az épületre rövid idő múlva csak a gerendaváz kormos, félig elszenesedő maradványai emlékeztettek.
  A túlsó parton álló őrtorony már üres volt, mire a legfürgébb lovasok odaértek, őrsége Eszék biztonságos falai mögé menekült.
  Mire Máté a hídhoz ért, néhány ember már összehordott az északi végén egy pár öl nádat, és meggyújtotta. A száraz nád pattogva fellobbant, s megpörkölte, bekormozta a vastag tölgyfagerendákat, de a kévék elhamvadtak, mielőtt a fa felizzott volna a lángoktól. Máté csalódottan nézte a kialvó kis tüzet. Hirtelen megpillantotta Rankoviæ Pavlét, amint éppen meghúzta a kulacsát, egy kissé távolabb a tűzzel foglalatoskodó csoporttól. Odament hozzá, Pavle nyújtotta a kulacsot.
  - Igyál!
  - Mi ez? Bor?
  - Jobb - nevetett Pavle. - Pálinka. Hogy ne fázzál ebben a kutya hidegben.
  Máté meghúzta a kulacsot, a torkába belemart a méregerős ital, azután melegség áradt szét a gyomrában.
  - No még!
  - Köszönöm, most nem.
  - Hol a lovad?
  Máté hátrafelé mutatott.
  - Ott hagytam egy nádas mögött. Vigyáznak rá.
  Pavle bólogatott. Csendben nézték egy darabig, hogy újabb nádkévéket hordoznak a hídra, végül Pavle nem állta tovább szó nélkül.
  - Sok buta ember vesztegeti az idő. - Megvetően köpött egyet. - Hord egy kis nád ide, egy kicsi oda, azt hiszi, fölgyújtja vele vastag gerenda, pedig csak bekormozni jó...
  - És a torony? - Máté arrafelé mutatott, ahol a déli oldalon álló őrtorony kormos, üszkös gerendacsonkjai meredtek az égnek. - A torony azonnal lángra lobbant, akkor a híd miért nem?
  Pavle megcsóválta a fejét.
  - Te nézel, de nem látsz, és amit látsz mégis, azon nem gondolkozol. A torony fala vékony deszka volt, csak itt-ott tartotta gerenda, a híd meg... csupa vastag, megfaragott törzs, ha leejtesz egy rézgaras, nincs rés, hogy begurulna.
  Kadocsa hadnagy vágtatott el mellettük, lovának patája magasra fölverte a havat.
  - Hé! Emberek! - kiáltotta a hadnagy. - Több nád kell ide! Menjen mindenki nádat vágni, van belőle elég! Hordjátok a hídra, meg a híd alá! Aztán egyszerre meggyújtjuk! A török tíz évig se építi föl újra!
  A tömeg a nádasra vetette magát. A katonák karddal vágták a hosszú, ringatozó, deres nádszálakat, ölszámra hordták a hídra meg a híd alá. Először mindenki csinált mindent, azután lassanként ennek is kialakult a rendje. Volt, aki vágta, mások hordták, ismét mások elhelyezték a hídnál, hogy a lángja minél jobban érje a gerendákat.
  Máté azok közé állt, akik a levágott nádat a hídig vitték. Annyit fogott össze egyszerre, amennyit át bírt ölelni, a hosszú, súlyos kévét a földön húzta, vonta maga után. Az arca kipirult, a homlokára verejték gyöngyözött, néha meghemperedett a hóban, amikor befagyott víztükörre lépett, vagy behavazott gödörbe botlott. A ruhája átnedvesedett elöl, mert testének melege fölolvasztotta a deret a magához szorított nádszálakon, de nem fázott. A keze is vizes lett, egyszer csodálkozva fölfigyelt rá, hogy gőzölögnek az ujjai a kemény hidegben, de ezzel sem törődött. A száraz, éles nádszálak megsebezték a kezét, az arcát, de a hidegben gyorsan elállt a vérzés, egy pillanat múlva már semmit sem érzett.
  Néha ismerősök bukkantak föl mellette, Pavle karddal vágta a nádat, a hosszú szálak suhogva dőltek a csapásai alatt. Bottyán Vendel a hídnál tűnt föl, éppen veszekedett egy alacsony, kigombolt zekéjű emberrel, hogy rakják magasabbra a nádkévéket a híd alatt, mert a láng csak úgy éri majd el alulról a gerendákat. Kadocsa hadnagy lóháton bukkant föl néhányszor körülöttük, még gyorsabb munkára biztatta őket, de most nem nagyon figyeltek rá, látták, hogy csak megszokásból kiabál, hiszen úgyis gyorsan gyarapodott a hídon és alatta felhalmozott nád.
  Máté még észrevett néhány ismerőst Kadocsa hadnagy századából, akiknek az arcát már sikerült megjegyeznie az eltelt néhány nap alatt, az emberek többsége azonban idegen volt.
  Az eszéki falakon hirtelen megdördült egy ágyú. Mindenki megállt egy pillanatra, aggodalmasan nézett dél felé, ahol a fekete lőporfüst sűrű gömbje nehezen akart eloszlani a levegőben. A süvítést nem is hallották, a golyó messze tőlük, valahol a híd közepe táján hullott le, talán éppen a Dráva befagyott vizén törte a jeget.
  - Nem tud célozni a pogány! - rikkantotta egy kucsmás, lelógó bajuszú katona. - Reszket a keze a félelemtől!
  Nevetés hullámzott át a tömegen, azután ismét mindenki a munkájához látott.
  Egy jó óra múlva Máté előtt hirtelen elsötétült a világ, s ha nem támasztja a földre a vastag nádkévét, tán a hóban tért volna magához. Megállt, ijedten körülnézett, észrevette-e valaki, hogy megtántorodott, de senki sem figyelt rá a sürgölődő emberek közül. Még húzta néhány lépésnyit az átölelve tartott nádkévét, de érezte, hogy egyre gyengül, a térde megbicsaklik, ha nem áll meg egy pillanatra. Ledobta hát a nádat a hóra, s teli szájjal, mohón kapott levegő után. A szíve bolondul vert, a tüdeje nem bírt betelni a tiszta, hideg levegővel.
  - Mi az, öcsém? - kiáltott rá egy katona, akit Máté még sohasem látott eddig. - Elfogyott a szusz?
  - Csak egy pillanatra... - nyögte Máté zavartan. - Nehezen tudta kipréselni a torkából a szavakat, nem volt hozzá elég levegő a tüdejében. - Rögtön tovább...
  A katona nevetve továbbment. Máté emelte volna a nádkévét, de valaki megérintette a vállát. Rankoviæ Pavle állt mellette.
  - Nem egyedül csinálod, hé! Nem kell ilyen bolond módon hajtani magad! Jobb, ha beosztod az erődet... maradjon későbbre is.
  Máté ránézett, és csak most ötlött az eszébe, hogy valóban úgy dolgozott eddig, mintha kergetnék: futva húzta, cibálta a nádkévét a hídig, és máris szaladt vissza, csoda, hogy eddig bírta.
  - Na, húzd meg! - Pavle nyújtotta a kulacsot. - Ettől lesz erőd.
  Máté megrázta a fejét.
  - Majd ha ettem.
  Pavle nevetett.
  - Mikor lesz még az?! Akkor eszünk, ha ég a híd. Szalonnát pirítunk a tüzén. Húzd csak meg!
  Máté ivott egy kortyot.
  - Jól vagy? - kérdezte Pavle aggodalmasan.
  - Jól. - Máté visszaadta a kulacsot, és fölvette a földről a kötegnyi nádat.
  - Hát csak ésszel - hallotta még elmenőben Pavle hangját. - Nem egyedül hordod...
  Ahogy Máté egy kicsit csökkentette a munka iramát, maradt ideje arra is, hogy körülnézzen. Majdnem az egész sereg a nádasokban meg a hídon sürgölődött, csak az összeterelt lovakra vigyáztak néhány százan, meg a túlsó oldalon állt egy jókora csapat, hogy azonnal beavatkozhasson, ha a török kitörne Eszékről, és rajtaütne a munkával elfoglalt embereken. De a török nem mert kibújni a biztonságos falak mögül, csak sűrű ágyúzással akarta megriasztani a híd körül sürgölődő katonákat.
  Máté csak most kapta föl a fejét a dörrenésekre, eddig nem is hallotta őket, de hamarosan rájött, hogy az ágyúgolyóktól nem kell tartania, mert nem érnek el a híd északi végéhez, ahol ő dolgozott, lehullnak hamarabb, a Dráva jegére, a hómezőre vagy éppen a hídra, maguk is rontva azt. Hiába lőtt sűrűn a török, a nádért mind nagyobb területen szétszóródott seregben nem tudott kárt tenni.
  Azután itt is, ott is füstkígyó tekeredett az égre a hídról és a híd alól, majd a füstből apró lángok csaptak föl, táncolva, remegve futkároztak a deres, havas nádszálak között, elbújtak a kévék alá, hogy a másik oldalon megnövekedve bukkanjanak föl. Ropogva hasadtak szét a nedves nádszálak, meggörbültek, amikor beléjük mart a láng, mintha kín görbítené meg őket. A füst egyre világosabb, áttetszőbb lett, a sok kis lángnyelv pedig összeolvadt, hatalmasra nőtt, és félelmetes mormogással belekapott a híd gerendáiba. Szürkére hamvadt és még izzó nádleveleket ragadott a magasba a forró légáramlat a tűz fölött, forogva, imbolyogva emelkedtek föl, hogy kissé távolabb lassan leereszkedjenek az összetaposott hómezőre.
  Máté megbűvölve nézte a tűztengert, mozdulni sem tudott, amíg a forróság lépésről-lépésre hátrálásra nem kényszerítette. De most mindenki így állt a híd két oldalán, ámulattól tágra nyílt szemmel, hiszen melyikük láthatott volna addig ilyen csodát? Láttak már égő házakat, egész városokat is, de ez a toronymagas, végtelenbe vesző tűztenger ámulatba ejtette valamennyiüket. Hiába lőtt a török, most már csak bosszúból és dühében, hiszen a hidat nem védhette meg, ügyet sem vetettek rá. És a golyók rendre célt tévesztettek, belehulltak a tűzbe, vagy az emberektől távol, a mezőn vágták magasra a havat.
  Máté hirtelen megérezte, hogy valaki megböki a vállát. Hátrafordult, Bottyán Vendel állt mellette.
  - Gyere hátrább! - mondta nevetve. - Még lepörkölődik a bajuszod!
  Máté bosszúsan megrántotta a vállát, nem szerette, ha alig serkenő bajuszán tréfálkoznak, de lépett néhányat Bottyán után. Némán nézték a tüzet egy darabig, azután Bottyán megszólalt:
  - Menjünk enni! Megdolgoztunk érte.
  Hátrafelé mutatott, ahol apró tüzek gyúltak, s ahonnan sült szalonna és fövő étel illata szállt hozzájuk. Máténak hirtelen megkordult a gyomra, de olyan hangosan, hogy Bottyán is meghallotta. Akkorát nevetett, hogy a közelben állók odafordultak.


A vállalkozás vége

  Máté azt gondolta, hogy evés után lóra ülnek, és elindulnak visszafelé, de nem így történt. Zrínyi Miklós nem hagyta ott a hidat, megvárta, amíg porrá ég, nehogy az eszéki törökök megmenthessenek belőle akár csak egy ölnyit is. Így aztán letáborozott a sereg, tüzek gyúltak a sátorbejáratok előtt, tovább fogyott a végtelennek tűnő nádas. A híd pedig egyre csak lángolt. A gyorsan elhamvadó száraz nádtól a tűz mindenhol belekapott a tölgyfagerendákba, a közelben megolvadt a hó, tocsogóssá vált a föld, a füst és a gőz együtt lövellt a magasba, ha a szél úgy sodorta, egy-egy percre az alacsonyan álló napot is elhomályosította. Az égő híd forró lehellete néha elért a sátrakig, majd ismét elszállt másfelé, jólesett a kis tábortűz, amely barátságos pattogással, fanyar füsttel hívogatta a kimerült embereket, amelyen gyorsan megsült a nyársra tűzött hús vagy szalonna, megfőtt a hirtelenjében összekotyvasztott étel.
  Egész nap és egész éjjel égett a híd. Máté nem tudta levenni róla a szemét, különösen sötétedés után babonázta meg a látóhatár széléig érő nyílegyenes tűzfolyam, amely szikraesőt szórt a magasba, mintha az egész világot magába akarná olvasztani. Amikor végre elaludt, akkor is a hídról és a tűzről álmodott, s ha felriadt néha a hideg meg az ágyúdörgés és az emberek kiáltozása miatt, nem is tudta mindig, hogy ébren van-e, vagy álmodik.
  Reggelre már alaposan meglátszott a hídon a tűz pusztítása. Leszakadt gerendák, kidőlt korlátok, pillérek elszenesedett csonkjai mutatták, hogy a lángok megtették a magukét. De néhol még így is csak megpörkölődött, megfeketedett a simára gyalult gerenda, nem égett el egészen. Újra kellett hát kezdeni a nádvágást, s a kévék hordását, hogy felszítsák a néhol már lohadó tüzet.
  Ahogy kivilágosodott, az eszéki törökök újrakezdték az ágyúzást. Máté már meg se hallotta a durrogást, a golyókra sem figyelt oda.
  Kadocsa hadnagy körbejárt, nádvágásra küldte az elgémberedett, az újra felgyulladó tüzeknél melegedő embereket. Máté éppen szalonnázott, amikor a hadnagy megállt mellette egy pillanatra. Merőn nézte, a fiú már azt hitte, kiabálni fog, amiért nem ment nádat vágni, de a hadnagy nem kiabált, hanem csak ennyit kérdezett tőle: - Te az én emberem vagy, ugye?
  - Igenis! - Máté kihúzta magát, abbahagyta az evést.
  - Olyan fura neved van... várj csak... Kandur, vagy valami ilyesmi...
  - Kangur Máté a nevem - mondta a fiú egy kicsit sértődötten. Körülnézett, nem hallotta-e valaki a hadnagy szavait. Ha rajta ragad ez a Kandur név, élete végéig sem szabadul tőle, de még az utódai is viselni fogják.
  - Jól van, na! - felelte békítően Kadocsa hadnagy, de nem tudott elnyomni egy mosolyt. - Veled beszéltem, amikor bevettük Pécset? - Hogy Máté szótlanul bólintott, folytatta: - Figyeltem rád az úton, meg itt is... kemény legény vagy, jól viseled a katonaéletet. Ha vége lesz ennek a hadjáratnak, majd beszélek még veled.
  Máté szerette volna elmondani, hogy hiszen hozzászokott ő az ilyen megpróbáltatásokhoz a Nagykunságban a gulya mellett télen-nyáron. Ott, a sík földek fölött talán még vadabbul száguld a szél, mint itt, nehezebb elbújni előle, és a cserény sem véd jobban, mint itt a sátor vagy a sebtiben összerakott nádkunyhó. De mire ezt kigondolta, a hadnagy már el is lépett előle, egy csoport tekergőre kiabált éppen.
  Egész nap hordták ismét a nádat a hídra. Zrínyi Miklós maga irányította a munkát. Tollas sisakja, hosszú, göndör haja mindenhol föltűnt, ahol lohadni kezdett a tűz a hídon, és odavezényelte az embereket a hosszú, zörgő nádkévékkel, hogy újra fölcsapjanak a lángnyelvek, kérlelhetetlenül rontsák, emésszék a híd gerendáit.
  Befelhősödött az ég, mintha a rengeteg fölszállt füst állt volna össze piszkosszürke felhővé odafönt. Korán leszállt a köd, hamar abba kellett hagyni a munkát. De a híd égett, a lángok táncoló fénye áttörte a ködöt. A Dráva medrében leégtek a hidat tartó hajók, felolvadt körülöttük a jég, egy-egy deszkaszál vagy tüzes gerenda sisteregve hullt le, és fehér gőzfelhő szállt föl utána a vízről.
  A második éjszakán Máté a fáradtságtól és a hidegtől elgyötörve nehéz, álomtalan alvásba zuhant. De így voltak a többiek is, kevesebb lett a nevetés, a tréfa, de még az egyszerű szó is. Bottyán Vendel és Rankoviæ Pavle csendben megették a vacsorájukat, azután ledőltek a sátorban. Forgolódtak, köhögtek, krákogtak még egy darabig, zörgött alattuk a nád, de azt Máté már nem hallotta.
  Reggel a fiú első kába, bizonytalan pillantása a hidat kereste. Még sötét volt odakint, s azt hitte, a tegnapi nagy tüzet látja, de az már sehol sem volt. Csak néhol csapott föl váratlanul egy-egy elkésett lángnyelv, szállt szikra az összeroskadó gerendák zuhanása nyomán.
  - Na, ennek vége! - mondta Bottyán Vendel elégedetten.
  - Vége! Vége! - szakadt föl a sóhajtás az emberekből. Nem mondták, de ott volt ennek a szónak a hangsúlyában, hogy "Vége! Mehetünk haza, ahol meleg szoba, jó meleg étel, ital vár!"
  A híd helyét már csak két sor elszenesedett vastag cölöp mutatta, nyílegyenesen vezettek át a folyón, mocsáron, egészen Eszékig, ahol végre elhallgattak az ágyúk, nem volt már miért lőni. Körülöttük elolvadt a hó, kibukkant alóla a sárra olvadt, majd ismét megfagyott kormos föld, a szétszóródott, égett gerendamaradványokkal.
  Máté nem tudta levenni róla a szemét. Örült, hogy elvégezték szerencsésen, amit kellett, de sajnálta is a gyönyörű hidat. Ez a sajnálkozás látszódhatott az arcán, mert Bottyán Vendel biztatóan a vállára csapott.
  - Elszontyolodtál, öcsém! Mi a baj?
  - Semmi - fordult el az üszkös cölöpöktől Máté. - Csak kár érte.
  - Ugyan miért volna kár, te?
  - Hát a hídért.
  - Dehogyis kár! Elvágtuk a török útját ezen a vidéken, ha fölenged a fagy, elsüllyednek a szekerei a Dráva mocsaraiban, a fél országot meg kell kerülnie, ha élelmet, puskaport akar vinni Kanizsára, Pécsre meg a többi várba.
  - Lehet, hogy Pécs már a miénk - mondta Máté. - De most nem volna szabad megállni, űzni, hajtani kéne a pogányt, amíg nem tud segíteni az övéinek. Most vissza lehetne foglalni még Budát is...
  - Mondd a bán úrnak neki - szólt közbe Pavle nevetve. - Ha maga nem tudná, majd tetőled tudja.
  - Nem akarok én tanácsot adni a bán úrnak, meg másnak se... nem kell azért kinevetni..
  - Hagyd, Pavle! - mondta Bottyán Vendel. - Hiszen igaza van, úgy kellene lennie, ahogy mondja. Csak hát mindig közbejön valami, és a dolog nem úgy lesz, ahogy lenni kellene.
  Összeszedelőzködtek, mire teljesen kivilágosodott az ég, már fölsorakozott a sereg. Egymás után elindultak észak felé a csapatok, a leégett híd lassan eltűnt mögöttük, eltakarták az alacsony dombok.
  Ismét hárman lovagoltak egymás mellett. Hosszú ideig csend volt, csak a lovak zihálása hallatszott, meg néha egy-egy rövid horkantás. Az emberek görnyedten ültek a nyeregben, a szemük le-lecsukódott, csak most érezték igazán a hosszú lovaglás, a szabadban töltött éjszakák, a kétnapos nádvágás okozta fáradtságot.
  Dombokon, völgyeken, mély vízmosásokon araszolt előre a sereg, Máté úgy érezte, nem is halad, mintha ugyanazt a dombot kerülnék meg már, ki tudja, hányadszor. Türelmetlenül izgett-mozgott a nyeregben, azután odafordult Bottyán Vendelhez.
  - Ugyanazon az úton megyünk, amelyiken jöttünk?
  Bottyán alig mozdította felé egy kicsit a fejét, duzzadt, vöröses szemhéját pedig éppen csak résnyire emelte föl.
  - Tudja a fene!
  - Pécsre is bemegyünk? - kérdezte egy kis idő múlva Máté.
  - Pécsre biztosan...
  Csend volt egy darabig, azután a fiú, félig magának, megjegyezte:
  - Az jó lesz! Nagyon jó!
  Bottyán Vendel kinyitotta a szemét egészen, föllobbant benne egy kis kíváncsiság.
  - Aztán miért lesz az olyan jó?
  Máté nem válaszolt. Bánta is, hogy szólt, meg örült is neki. Jó lenne Piroskáról beszélgetni, de ki tudja, hátha kineveti Bottyán.
  - Na, miért? Vagy tán titok?
  - Nem titok éppen. - Máté vállat vont.
  - Csak nem leány van a dologban?
  - Asszony - mondta Máté, vagy súgta inkább, mert tartott Pavle csípős nyelvétől.
  - Nocsak! - kapta föl a szemöldökét Bottyán. - Csak nem az, akit a gyerekével együtt kimentettél az égő házból?
  - De az.
  - Mondtam neked, hogy a magunkfajtának nem jó nagyon megnézni az asszonyokat. - Bottyán várta, hogy Máté válaszoljon, s hogy nem szólt, maga folytatta: - És az ura hol volt annak az asszonynak, amikor égett a ház?
  - Meghalt. Egy kereskedő embere volt, azután valami rablóbanda...
  Bottyán Vendel gondterhelten bólogatott.
  - A házuk leégett, Piroska a rokonainál húzta meg magát a gyerekével.
  - Szóval Piroska. - Bottyán Vendel egyre csak csóválta a fejét.
  - Mi a baj? - kérdezte Máté gyanakodva.
  - Megmentetted a gyerekével együtt... hálás volt neked... de azért ne képzelj olyan sokat. Néhány nap is hosszú idő... a rokonok is telebeszélhetik a fejét, hogy hát ki ez a gyerek... mármint te... se pénze, se neve... azután az asszonynép könnyen hajlik a szóra... lehet, hogy meg se ismer, ha fölkeresed.
  - Az lehetetlen! - pattant föl Máté. Arra a pillanatra gondolt, amikor Piroska átölelte a lépcsőfordulóban, de nem mondott erről semmit. Meg arról sem beszélt, hogy ölt is Piroskáért... nem hálát vár tőle, de az lehetetlen, hogy elfelejtené... hogy nem ismerne rá...
  - Nem lehetetlen bizony - mondta csendesen Bottyán. - Sok furcsaság megesik az emberrel, mire megeszi a kenyere javát, majd meglátod. - Hallgatott egy darabig, nézte a fiú felindultságtól dúlt arcát. - De az is lehet, hogy emlékezni fog rád, és ugyanúgy fogad, ahogy elengedett... nehéz eligazodni az asszonyokon...
  Azután jó darabig egyikük sem szólalt meg, mindketten elmerültek a gondolataikban.