Tovább! Tovább!

  Másnap, ahogy a katonák kijózanodva körülnéztek, esztelen és fölösleges pusztítás nyomait pillantották meg. Hidegtől gémberedett kézzel asszonyok és gyermekek kutattak az üszkös romok között használható holmi után, az épen maradt házakba pedig fedél nélküli nyomorultak és beszállásolt katonák zsúfolódtak.
  Temettek is egész nap. Az ostromban elesettek számát megközelítette azoké, akik a fosztogatás során kirobbant verekedésekben, kisebb-nagyobb csetepatékban haltak meg, vagy este részegen eldőltek valahol a havon, és reggelre megfagytak a dermesztő januári hidegben.
  Máté az éjszakát egy vastag falu ház konyhájában töltötte, ahol egész éjjel pattogott a tűz. A kellemes meleg átjárta a testét, kioldotta tagjaiból a sok, szabadban töltött éjszaka dermedtségét. Beburkolózott a pokrócába, és végigaludta az éjszakát, a később érkezők jövés-menése sem ébresztette föl. Csak akkor tért magához mély álmából, amikor valaki többször is erősen megrázta.
  - Ébredj, hé! - harsant mellette Bottyán hangja.
  Máté fölült, megdörzsölte a szemét.
  - Lovat szerszámozz, egyél, igyál, mert még ma indulunk!
  - Elfoglalták a várat?
  Bottyán nevetett.
  - A vár vívása nem a lovasok dolga, hanem a gyalogos hajdúké meg a németé. Mi továbbmegyünk.
  - Hová?
  - Majd megtudod, ha ott leszel.
  Megetették, fölszerszámozták a belső udvarban kikötött lovakat, azután visszamentek a meleg konyhába. Pavle kenyeret és kifagyott főtt sonkát hozott.
  - Tele volt a város ennivalóval - morogta -, és mi mégis fogunk éhen maradni, mert sok barom ember elpusztította élelem, elfolyatta bor. - Öblös kulacsot vett elő, letette az asztalra. - Alig tudtam ezt megmenteni.
  Csendben ettek egy darabig.
  Nem messze hirtelen megdördült egy ágyú, a fiú összerezzent.
  - Lövi a német a várat - mondta Bottyán Vendel teli szájjal.
  - Ostrom lesz? - kérdezte Máté.
  - Már van is - nevetett Bottyán. - A német sövénynégyszögeket állított az ágyúi elé, látszik, hogy hosszú, kitartó ostromra készül.
  - Mi meg elmegyünk?
  - Ránk most máshol van szükség.
  Még be sem fejezték az evést, amikor fölharsant Kadocsa hadnagy hangja, hívta az embereit. Az utolsó falatot már menet közben nyelték le.
  Máté szeretett volna még elugrani Eszterházy úr szállása felé, ahol Piroska meghúzta magát az épen maradt nagy ház hátsó traktusában, de már nem volt rá ideje. Hiszen ha itt maradhatna az ostromlókkal! Akár mindennap megfordulhatna ott, azt sem bánná, ha Piroska módos rokonai csak fanyalogva beszélnének vele, s tudná, hogy legszívesebben elküldenék, de nem merik a zűrzavaros időkben, amikor fegyveres emberrel veszélyes dolog tengelyt akasztani. Elsétálna arrafelé, legalább meglátná néha Piroskát, vagy segítene neki, hogy megmentsen ezt-azt a ház romjai közül.
  Ketten hiányoztak a századból, Dragan volt az egyik, a másiknak Máté a nevét sem ismerte.
  - Meghalt!... Meghalt! - morogták az emberek, amikor Kadocsa szólította azt a kettőt, s többé nem is említette őket senki.
  Máté komoran hallgatott. Nem sajnálta Dragant, hiszen ha nem öli meg, az ölte volna meg őt, de azért rossz érzés volt hallani a nevét. Senki sem kérdezte, hogy hol és mitől halt meg, mintha azonnal el is felejtették volna.
  A század laza, elnyúló alakzatban indult, a lovak patája tompán dobogott a letaposott hóban, az állatok óvatosan kerülgették az útra esett deszkákat, gerendacsonkokat, a szétvert hordók és bútorok maradványait. A városon kívül nagyobb csapatokba álltak össze a gyülekező lovasok, Máté elcsodálkozott, hogy mennyien vannak. A seregnek legalább a negyede állt ott a sík, havas mezőn, ötezer lovas, önmagában is igazi hadsereg.
  Cifra lószerszámos, prémes köpenyű urak álltak össze egy csapatba a sereg előtt, Máté Zrínyi Miklóst is fölfedezte közöttük, parancsokat osztogatott, a küldöncök nyargalva vitték a parancsait a csapatokhoz. Sokáig álltak ott, jó darabig eltartott, amíg mindent elrendeztek. Közben, szabálytalan időközökben, egyre-másra dörögtek Hohenlohe gróf ágyúi, és a pécsi várból a török ágyúk feleltek nekik.
  Azután hirtelen megindult a tömeg, a századok egymás után rátértek a siklósi útra. Az urak gyors iramot diktáltak, a néha elnyúló, néha összetorlódó sereg sebesen haladt. Elúsztak kétoldalt a dombok, a szikrázóan fehér hótól és a metsző széltől megfájdult a katonák szeme, sűrűn törölgették a köpenyük ujjával.
  Máté arcát is csípte a hideg, azután lassanként megszokta. Lehajtotta a fejét, süvegét mélyen a szemébe húzta, nem is látott semmit a ló fején és néha az előtte ügető katona lovának farán kívül. Nem volt fáradt, éhes sem, s az egyhangú, néma ügetés valami félálomhoz hasonló szendergésbe ringatta. Megfeledkezett az időről, a befutott távolságról, a körben guggoló havas dombokról is. Szerette volna fölidézni Piroska alakját, elidőzni gondolatban az elmúlt napok eseményein, de ez sem sikerült úgy, ahogy akarta, gondolatai cél és irány nélkül cikáztak Piroskáról Draganra és az égő Pécs szörnyű képeire.
  Néha óvatosan körülnézett. Bottyán Vendel egykedvű, kiismerhetetlen arccal lovagolt mellette, ő is maga elé nézett, Máté nem is látta a szemét a mélyen előre húzott süveg alatt. Rankoviæ Pavle mögötte haladt, egyszer odaintett neki, amikor hátrafordult, de azután ő sem törődött vele.
  Jó lett volna beszélgetni valamiről, hogy gyorsabban teljék az idő, de a paták dobogása, a lovak szuszogása és a fel-feltámadó szél süvítése elnyomta volna az egyszerű beszéd hangjait, kiabálva pedig nem lehet hosszan és jól beszélgetni, hát Máté inkább hallgatott.
  Estére a sereg Siklós alá ért, de Zrínyi Miklós nem bajlódott most ostrommal, más célja volt. A katonák nem is vertek tábort, csak ledőltek néhány órára a félelemtől néma vár körül álló nyomorúságos házakban, istállókban, fészerekben, vagy a szabad ég alatt, ha máshol már nem jutott nekik hely, azután kora hajnalban indultak tovább.
  Ez a nap örökre emlékezetes marad Máté számára, pedig nem is történt vele semmi rendkívüli. Álmában néha még évek múlva is kísértett az a néma ügetés a végtelen havas mezőn, hurcolva az álmatlanság és a jeges szél keltette dermedtség béklyóit.
  Tovább! Tovább!
  Enni akarsz? Majd később! Inni szeretnél? Akaszd le a kulacsodat az övedről, és igyál menet közben! Ha a szükség mégis megállásra kényszerít, vágtathatsz a többiek után az út melletti mély hóban, hogy a lovad fájdalmas nyerítése nehéz zihálásba fúl, orrlyukaiból forró pára tör elő.
  Tovább! Tovább!
  Igyekezz, ha kedves az életed, aki lemarad, az halálos veszélybe kerül: a környékbeli kis erősségekből, Siklósról, Baranyavárból előóvakodó török csap le rá, széttépik lovastól a Dráva menti erdőkből kirajzó farkascsordák, agyonverik a gyújtogatások, dúlások, fosztogatások miatt feldühödött parasztok.
  Tovább! Tovább!
  Valahol a sereg élén a bán úr lovagol, ő diktálja a veszett iramot, magára vessen, aki nem bír a nyomában maradni.
  Elfogynak a dombok, sík lesz a vidék, mint az asztal lapja, de az utat erek, vízmosások, keményre fagyott tócsák szabdalják. Egy ló megcsúszik a hó alatt rejtőző jég tükrén, fájdalmas nyihogással eldől, lovasa kétségbeesetten veti le magát róla, nehogy a súlyos test maga alá temesse. A ló igyekszik lábra állni, de egyik csülke tehetetlenül lóg, nyerítése fájdalmas hörgésbe fúl. Állna három lábra, de a jégen ismét megcsúszik, ledől a mély hóba, meghemperedik, nyerítése mint az ember halálsikolya...
  Összetorlódik a sereg, türelmetlen kiáltások, azután éles csattanással elsül egy pisztoly, és a fájdalmas nyerítés megszűnik. A katona egy vezetéktóra pattan, a sereg újra menethez rendeződik. A havon ott marad a nagy, barna test egy növekvő sötét folt közepén, s a közeli vízfolyást övező sűrű bokrok közül hosszan elnyújtott vonítás száll az ég felé.


Dárda ostroma

  Délután, amikor a nap vörös, sápadt fényű korongja átkerült a jobb oldalukra, mind sűrűbben állták útjukat vízmosások. A ringó nádasok foltjai egyre nagyobbak lettek, a sereg, amely jó ideje párhuzamosan haladt a Drávával, most szembefordult vele.
  Azután a partba mélyen bevágódott út egyik kanyarulatában hirtelen kitárult a határ. Egy kis vár állt a Dráva partján, a falain nem volt mozgás, mintha el akart volna bújni a nádasok között.
  A sereg eleje megállt, a mély útból még sokáig özönlő lovasok egyre növekvő sötét foltként árasztották el a mezőt.
  - Hol vagyunk? - fordult Máté Bottyán Vendelhez, de a férfi bizonytalanul megvonta a vállát.
  Pavle sem tudott válaszolni, nem ismerte ezt a vidéket, sohasem járt még ilyen mélyen a török területén.
  Azután mégis akadt valaki, aki tudta, hogy hol vannak, és a kis vár neve szájról-szájra szállt a katonák között:
  - Dárda! Ez a dárdai vár! Odaát pedig Eszék áll a Dráván túl!
  - Lóról! - harsant Kadocsa hadnagy hangja.
  Néhány száz ember hátramaradt a lovak őrzésére, a többit gyalogosan fölsorakoztatták.
  Az urak megint tanácskoztak, mutogattak a néma vár felé, azután szétfutottak a hírvivők. Kadocsa hadnagyhoz is jött egy, mondott neki valamit, a hadnagy némán bólintott.
  - Katonák!
  A csapat közelebb húzódott hozzá, mert Kadocsa alig emelte föl a hangját, pedig ha akart, ugyancsak tudott kiabálni.
  - Katonák! A bán úr megparancsolta, hogy foglaljuk el a dárdai várat!
  A tömeg fölmorajlott. Ostrom ágyúk nélkül, létrák nélkül, aknászok nélkül, egy szál karddal, a lóról csak az imént leszállt emberekkel?
  - A vár mögött egy nagy híd visz át a Dráván! - mondta a hadnagy - Azon a hídon vezet a török legfontosabb útja, azon hozza a pótlást a Dunántúl összes várának, azon viszi el, amit összerabolt ezen a tájon! De a hídhoz csak úgy férkőzhetünk, ha leromboljuk ezt a kis várat!
  Hát ezért volt az eszeveszett vágta Pécstől idáig! - világosodott meg Mátéban a felismerés. - Elpusztítjuk a hidat, hogy a török ne tudjon fölmentő sereget küldeni a pécsi vár védőinek és a többinek sem, amelyek majd ezután kerülnek sorra. Kanizsa is köztük lesz bizonyosan, Kanizsa, ahol társai lemészárlói, marháik elrablói ülnek a falak mögött.
  - Előre!
  A mellettük álló csapatok nekilendültek, őket is magukkal sodorták. Máté kirántotta a kardját, mint a többiek.
  - Huj! Huj! Rajta! Előre!
  Buzdító kiáltások szálltak a tömeg fölött, néhány pillanat alatt egybefolyó üvöltéssé olvadt össze.
  Máté görcsösen szorította a kardját, nem nézett se jobbra, se balra, nem tudta, hogy Bottyán és Rankoviæ Pavle ott van-e mellette, vagy elsodródtak a tömegben, csak a lassan közelebb úszó fal tetejét nézte, hagyta, hogy a tömeg vigye előre.
  Megelevenedtek a dárdai vár falai, turbános, sisakos törökök futottak rajta ide-oda, látszólag céltalanul, megszólaltak a puskák, néhány kisebb ágyú is eldörrent, fekete, tömör füstjük nehezen oszlott el a kristálytiszta levegőben.
  A fal alatt a tömeg összetorlódott, a hátul jövők nyomták, szorították az elöl állókat, de azok létrák híján nehezen tudták megmászni a falakat. Néhányan megpróbáltak fölkúszni a romló, omladozó falon, macskaügyességgel kapaszkodtak egyre följebb, kardjukat a foguk közé szorították, hogy ne akadályozza őket mászás közben, és odafönt azonnal kéznél legyen.
  Az első feljutókat a törökök letaszították az alacsony falról, véres fejjel, holtan zuhantak le a várbeliek kardcsapásai, lándzsadöfései nyomán. A tömeg áradt, örvénylett a fal alatt, azután a kapunál föltűnt egy sebtében kivágott és legallyazott fenyőszál, mind előbbre úszott a katonák vállán, majd a kaputól vagy húsz-harminc lépésre megtorpant. Egész tömeg emelte, majd vezényszóra hirtelen mindenki elhúzódott a kapu elől, s a szálfát emelő katonák egy újabb kiáltásra a hegyes fenyőtörzzsel a kapunak rohantak. A törökök észrevették a veszélyt, sűrűbben tűntek föl a két alacsony kaputorony tetején, egyre-másra durrogtak a puskák, kövek hullottak a magasból. De hiába bukott földre egy-egy katona a fenyőtörzset tartók közül, azonnal másik állt a helyére, s a kapu recsegett, ropogott a hegyes gerendavég csapásai alatt.
  Mátét a tömeg örvénylése messzebb sodorta a faltól, és közelebb vitte a kapuhoz, ahol a leghangosabb volt az üvöltés, ahol a legsűrűbben ropogtak a fegyverek. Puskagolyó süvített a füle mellett, a háta mögött hörögve lebukott valaki a hóra. Máté odanézett, de csak annyit látott már, hogy a tömeg egy pillanatra szétnyílik, és össze is csap azonnal egy földre zuhant test fölött.
  A kapu hirtelen beszakadt, két szárnya szétcsapódott, szabaddá téve a várba vezető utat. A katonák földre dobták a fenyőtörzset, és meztelen karddal rohantak a kitáruló várudvarra. Diadalordítás harsant az ostromlók között, a tömeg beáradt a kapun, pillanatok alatt elsodorta az ellenállni próbáló törököket.
  A menekülők a belső épületek felé futottak, odakintről egyre több katonának sikerült felkúsznia az őrizetlenül hagyott falakra. Újabb diadalmas kiáltások hallatszottak. A harc heve kezdett alábbhagyni, a törökök már csak néhány kisebb, elszigetelt csoportban védekeztek. Földre hullott a félholdas zászló, s magyar lobogót tűzött ki a helyére valaki. Néhány kisebb török csapatnak sikerült bezárkóznia az épületekbe, ahol még kétségbeesetten védekeztek egy darabig. Recsegtek a betört ajtók, morogva harapózott el a láng a tetőkön, és lassanként mindenhol elcsendesedett a küzdelem zaja.
  Máté sodortatta magát a tömeggel, szeretett volna végre szembetalálkozni egy törökkel, de mire odaért, ahol a puskák, pisztolyok ropogtak, kardok csattogtak, mindig véget ért a harc.
  Az egyik épületnél már úgy tűnt, az elsők között lesz, akik a betört kapun benyomulnak, de azután ott is oldalra szorították. Mintha Rankoviæ Pavle magas, sovány, hajlott alakja tűnt volna föl egy pillanatra a tömegben, majd elsodródtak egymástól.
  Az ostromló sereg ellepte a csöpp dárdai erősséget, szinte szétfeszültek a rossz, elhanyagolt falak a tömeg nyomásától, a hátul állók már nem is jutottak be a várba, mert megszólaltak a trombiták, s a lármán átható éles hang egyszerre más irányt adott az emberfolyam mozgásának. Most kifelé indult az áradat, és ugyanúgy ragadta magával Mátét, mint az imént vonta befelé.
  Hamarosan kiért a kapuhoz, ott már ritkább volt a tömeg, körül tudott nézni. Egyre szóltak a trombiták, ha az egyik elhallgatott egy lélegzetvételnyi időre, megszólalt a másik. Máté megpillantotta Kadocsa hadnagyot, aki öblös hangját kieresztve a trombiták recsegését is túlharsogta, úgy próbálta összekiabálni az embereit. Az arca fekete volt a koromtól, a fél bajusza lepörkölődött, Máté nem tudta elfojtani a nevetést, amikor ránézett.