Piroska és Dragan

  Máté nagy nehezen megfékezte a lovát, és tekintetével a hadnagyot kereste, de ő már eltűnt valamerre a térről. Újabb gerenda zuhant le a sarkon álló egyemeletes ház tetejéről, de a földszinti ablakon is sűrű, sötét füst gomolyodott ki.
  Hirtelen egész közelről kétségbeesett sikoly hallatszott. Máté fölnézett, az emeleti ablakban egy nő állt, karjában csecsemővel. A tető égett a fejük fölött, az alattuk lévő szoba bútorai is lángoltak, a füst néha elborította őket az ablakban, csak akkor tisztult el egy-egy pillanatra, ha a feltámadó szél arrébb lebbentette.
  Nem volt nagyon magas az emeleti ablak, Máté bizonyosan baj nélkül leugrott volna, de a nő nem mert ugrani, karján a csecsemővel. Máté az első pillanatban létrát keresett, amit az ablaknak támaszthatna, de létra nem volt a közelben. Az ablak alá oldalazott a lovával. Az állat horkantva, rémülettől kitágult orrlikakkal igyekezett volna távolabb a csípős füstöt okádó ablaktól és az újabb lezuhanó gerendákkal fenyegető tetőtől, végül azonban engedelmeskedett a száját feszítő zabla meg az oldalát böködő sarkantyú ösztökélésének, és remegve, aprókat nyihogva, minden pillanatban elugrani készen odaállt az ablak alá.
  Máté fölállt a kengyelben, kinyújtotta a karját, majdnem fölért az ablak párkányáig.
  - Add ide a gyereket! - kiáltotta a nőnek.
  Az habozott egy pillanatig, de a szél hirtelen elállt egy szemvillanásnyi időre, és a földszinti ablakon kitóduló füst elborította őket. Bekecs vagy ágyra terített birkabőr éghetett odabent, orrfacsaró füstje megköhögtette Mátét. A nő hirtelen kihajolt az ablakon, ahogy csak bírt, és a pólyába kötött csecsemőt puhán Máté felnyújtott tenyerébe ejtette. A ló megérezte, hogy lovasa mással van elfoglalva, azonnal eloldalazott az ablaktól. Mire Máté visszanézett, a nő már az utcán volt, éppen feltérdelt a kormos hóból, és fájdalmas arccal tapogatta a bokáját. Máté leszállt a lóról.
  - Kiugrottál?
  A nő felállt.
  - Add ide! - Hirtelen kikapta a fiú kezéből a csecsemőt, akinek az ijedtség a hangját szegte, nem sírt, csak nyöszörgött a szorosra kötött pólyában. Föléhajolt, s csak akkor nézett föl ismét, amikor meggyőződött róla, hogy nem esett baja.
  Máténak volt egy pillanatnyi ideje, hogy lopva megnézze. Nem tudta volna megmondani, hogy szép-e a nő, vagy csúnya. Az arca kormos volt, a haja szétzilálva, a vége meg is pörkölődött valahol. Vékony köpeny volt rajta és könnyű cipő, ahogyan otthonra felöltözött, s a felcsapó tűzben nem ruha, hanem a gyerek után kapott.
  Álltak egy pillanatig egymással szemben, tanácstalanok voltak mind a ketten.
  - Most hová? - kérdezte végül Máté bizonytalanul.
  A nő nem válaszolt azonnal.
  - Fedél kell a fejetek fölé.
  - Mindent elpusztítanak! - mondta végül a nő. Máté csak most figyelt föl rá, hogy bársonyos, mély hangja van. - Ellakhatnának a házakban, ahelyett, hogy porrá égetik mind! - Egy pillanatig tűnődött, azután hirtelen más hangon folytatta: - Elmegyek a nénémhez. Hátha az ő házuk megmaradt!
  Elindultak a keskeny utcán. A nő apró, gyors léptekkel sietett, a fejét lehajtotta a csecsemő fölé, mintha nem akarná látni, ami körülötte történik. Máté szótlanul, megnyújtott léptekkel ballagott mellette, kötőféken vezette a lovát.
  - Magyar vagy? - kérdezte végül, amikor már jó darabon elhaladtak.
  - Mi lennék? - nézett föl rá a nő csodálkozva.
  - Lehetnél akár török is... Az itteniek közül sokan tudnak magyarul.
  Az asszony elmosolyodott, a keserű mosolytól ránc támadt a szája sarkában.
  - Nektek aztán mindegy, hogy török vagy magyar, egyformán pusztítjátok!
  - Én nem! - Máté fölemelte a hangját, majdnem kiáltva mondta ezt. A nő meglepődve fölkapta a fejét, ránézett egy pillanatra, azután visszahajolt a csecsemő fölé. - Én senkit sem bántottam - folytatta Máté csendesebben. - Katona vagyok, nem martalóc.
  Három német zsoldos eszeveszett üvöltözéssel hordót gurított ki az egyik ház kapuján. Próbálták kivenni belőle a dugót, de a megdagadt dongák keményen fogták, nem boldogultak vele. Az egyik előrántotta hát a pisztolyát, és közvetlen közelről belelőtt. A bor vastag sugárban szökött elő, a katonák üdvrivalgással körülállták a hordót, a markukból és a kalapjukból szürcsölték az italt, vastag bőrcsizmájukkal a szétfolyt bor sarkában tocsogtak.
  A nő még mélyebben hajolt a pólya fölé, Máté a kardja markolatára tette a kezét, készen arra, hogy lekaszabolja a részegeket, ha beléjük kötnek, de a zsoldosok inkább a hordóval törődtek, a tekintetük éppen csak átsiklott Mátén és az asszonyon.
  - Hogy hívnak? - kérdezte Máté, amikor a részegek a hátuk mögé kerültek.
  - Piroskának.
  - Piroska... Piroska - Máté magában ízlelgette a nevet. Szerette volna megmondani az asszonynak, hogy szépnek találja a nevét, de valahogy illetlenségnek érezte, hogy éppen most mondjon szépeket ennek a mindenét elveszítő, egy szál ruhában menekülő nőnek, aki még azt sem tudja, lesz-e hely, ahol este lehajthatja a fejét, s ahol egy meleg zugot talál a gyerekének.
  Az utca kiszélesedett, és egy kis térbe torkollott.
  - Már nem sokat kell menni - mondta hirtelen a nő, mintha azt hitte volna, Máté kereket akar oldani mellőle, s ő félne egyedül maradni az utcán.
  - Elmegyek veled... - Máté nem nézett rá. - Nehogy bajod essen...
  Az eléjük toppanó alakot csak akkor vették észre, amikor már majdnem nekimentek. Díszes, sújtással gazdagon kivarrott köpeny volt rajta, de a kalapja foszlott és zsíros, mélyen a szemébe húzva. Félig telt zsákot cipelt a hátán.
  A nő riadtan Mátéra pillantott, hátrált egy fél lépést, mintha a fiú háta mögé akarna húzódni.
  - Ki vagy? - kérdezte Máté elfúló hangon. - És mit akarsz?
  Félt a hirtelen felbukkanó alaktól, de azt is tudta, hogy itt most nem lehet meghátrálni, akkor sem, ha az életébe kerül.
  Az alak hirtelen fölemelte a fejét, kalapját a tarkójára tolta, és nagyot nevetett. Dragan volt az, Máté azonnal megismerte, ahogy az arcába tekinthetett. A fekete, vastag szemöldök, a nagy, sárga lapátfogak, amelyekről nevetés közben fölszaladt az ajka, hogy még az ínye is kivillant... Dragan volt az, aki Ispánfira kést rántott Szigetvárnál a hímzett török zászló miatt.
  - Szerencséd van, te fiú! - mondta Dragan, és leplezetlenül végigbámulta Piroskát a lábától a hajáig. - Mondhatom, jó fogást csináltál!
  Máté nem válaszolt, el akart lépni Dragan mellett, de az elállta az útját.
  - Ne siess, hé! - figyelmeztetően visszalökte a vállával, azután Piroskára villant a tekintete. - Mit akarsz érte?
  Máté az első pillanatban nem is értette, hogy mire gondol.
  - Azt kérdeztem, hogy mit akarsz érte! - ismételte türelmetlenül Dragan. Ledobta a zsákot a földre, tompán puffant a fagyott földön, és megcsörrent benne valami. - Én se töltöttem hiába az időt - vigyorgott. Szétnyitotta a zsák száját. - Nézd meg! Ruhaneműk, egy pár vadonatúj csizma, kupák, az egyik ezüstből... Neked adom, amit választasz közülük, de a nő az enyém.
  Máté megrázta a fejét, hang nem jött ki a torkán a megdöbbenéstől. Eladni valakit, mint egy lovat vagy egy birkát... ez olyan érthetetlen volt neki, olyan furcsán hihetetlen, hogy elmosolyodott. Dragan azt hitte, azért mosolyog, mert kedvére van a vásár.
  - Kétfélét is választhatsz! - hadarta. - Neked adom az ezüstkupát, meg kapsz egy pár csizmát is. Vadonatúj!
  - Nem! - mondta Máté.
  - Nem-e?
  - Nem.
  - Ne keresd a bajt magadnak, te kölyök! - lépett előre fenyegetően Dragan. - Jó árat kínálok érte, de ha nem adod, elveszem erővel!
  - Nem lehet - mondta Máté. Egyszerre megnyugodott. Valami nagy biztonság költözött belé, hiszen az nem lehet, hogy Dragan elvegye tőle Piroskát. Sok igazságtalanság megtörténhet a világon, de ez semmiképpen.
  - A kölyköt neked hagyom - vigyorgott Dragan. - Azt elviheted magaddal, ahova akarod, de a nő az enyém! - Arrébb lökte a zsákot a lábával, és az övéből előrántotta a görbe kést, amelyet Máté már látott a kezében.
  Ahogy a kés megvillant, Piroska felsikoltott, és görcsösen magához szorította a gyerekét.
  Máté elengedte a ló kantárszárát, és hátrább lépett. Dragan fenyegetően fölemelte a kést. A fiú nyugalma meglepte, arra számított, hogy menekülni fog, vagy azonnal támad, maga is kést vagy kardot ránt, de hogy egyiket sem tette, ez elbizonytalanította egy pillanatra. Azután egyetlen ugrással rávetette volna magát Mátéra, de megcsúszott a letaposott havon, a lendülete csak egy-két bizonytalan, botladozó lépésre volt elegendő.
  A lövés élesen csattant, de aki messzebbről hallotta, annak beleveszett a várba menekült törökök lövéseinek ropogásába meg az egyre jobban lerészegedő városbeli katonák esztelen lövöldözésébe. Dragan hirtelen szétcsapta a két karját és felüvöltött, de arra sem figyelt föl senki, üvöltését elnyomta a részegek ordítozása. Tompa puffanással zuhant a hóba, a feje keményen odakoppant egy gerenda végéhez. Máté egyre terjedő vérfoltot pillantott meg a mellén.
  - Menjünk!
  Piroska sietős léptekkel ment előre, szinte futott, Máté alig bírt a nyomában maradni az idegesen remegő, fel-felhorkanó, néha makacsul megtorpanó lóval.
  Két saroknyit mehettek szótlanul, amikor Piroska hirtelen megállt egy kapu előtt.
  - Ez az a ház.
  Máté fölnézett a frissen vakolt, egyemeletes épületre.
  - Nem esett baja - mondta sóhajtva. - Itt ellakhatsz.
  Mielőtt azonban beléptek volna a félig nyitott kapun, egy katona lépett elébük.
  - Nem lehet bemenni! - rivallt rájuk keményen.
  Piroska szája sírásra görbült.
  - Itt lakik a néném - mondta, és egy könnycsepp futott le az arcán.
  - Ez az Eszterházy Pál úr szállása - mondta a katona. - Semmi keresnivalótok itt, menjetek Isten hírével!
  - Itt lakik a néném! - kiáltotta Piroska. - Mi lett vele?
  Egy másik katona is kilépett a kapun.
  - Mit akarnak? - kérdezte álmosan, és megdörzsölte a szemét. Dőlt róla a borszag.
  - A nénjét vagy kijét keresi - felelte a társa. - Hiába mondom neki, hogy ez az Eszterházy Pál úr...
  - Lakik valaki a hátsó traktusban - mondta a katona, és nyújtózkodott. - Alighanem a ház gazdája húzódott oda a családjával.
  - A néném lesz az! - kiáltotta örömmel Piroska. - Föl kell mennem hozzá!
  A katona, aki az előbb elküldte volna őket, vállat vont.
  - Hát akkor eredj! - Azután a társához fordult. - Kísérd el, nehogy elzavarja valaki, mielőtt odaérne!
  - Majd én! - lépett előre Máté.
  - Te ki vagy? - fordult hozzá bizalmatlanul a katona.
  - Kangur Máté a nevem.
  - Kinek az embere vagy?
  - Kadocsa hadnagy úr lovasszázadában szolgálok.
  A katona bosszúsan fölnevetett.
  - Nem azt kérdeztem, hogy ki a parancsnokod, hanem hogy kinek a szegődött embere vagy, te mulya! Batthyány úré, Draskovich úré...
  - A bán úré - mondta Máté. - Zrínyi Miklós úr szegődött katonája vagyok.
  - Menjetek! - intett a katona. - Ahogy elléptek mellette, súgott valamit a társának, mind a ketten felröhögtek, csak úgy zengett a hangjuktól a hosszú, sötét kapuboltozat.
  Néhány katona sietős léptekkel elhaladt mellettük, de senki sem vetett ügyet rájuk.


Amiből Bottyán szerint csak baj származik

  Már alkonyodott, amikor Máté kilépett a városkapun. A tűzvész nem tombolt úgy, mint közvetlenül a betörés után, sok égő házat eloltottak, másokból csak üszkös, füstölgő rom maradt. Néhol azért föl-föllobbantak a lángok, kísérteties fényük áttörte a Mecsekből lehúzódó ködöt.
  Lassan a háta mögött maradt a város. A részeg ordítozás, trágár nótázás is elhalkult. Sötét rongycsomókként magatehetetlen emberek feküdtek a földön, nem lehetett tudni, hogy halottak-e vagy részegek, akik reggelre biztosan megfagynak a szabad ég alatt a dermesztő hidegben, ha a társaik nem viszik fedél alá őket.
  De Máté mindebből alig vett észre valamit. Arra sem gondolt, hogy felülhetne a lovára, könnyebben és hamarabb elérhetne a sátrukig. Az agyában az elmúlt órák emléktöredékei kavarogtak: az ostrom, Piroska, az esztelen pusztítás képei, a tűzvész, a havon fekvő Dragan, mellén az egyre terjedő sötét folttal, és az épen maradt ház hátsó részébe szorult család, amelyben Piroskát szánalommal és szívélyesen, de őt bizalmatlanul fogadták, s ahonnan el is jött hamarosan. S azután a búcsú! Piroska kikísérte, s a lépcső fordulójában hirtelen szorosan átölelte, azt se bánva, hogy megláthatja őket valaki a családból vagy Eszterházy úr emberei közül. Megölelte, egész testével hozzásimult, és a fejét a mellére hajtotta. Így álltak egy szemvillanásnyi ideig, szótlanul, úgy szorították egymást, hogy a lélegzetük is elakadt. Azután Piroska kibontakozott az öleléséből.
  - Menjen! - mondta elfúló hangon suttogva.
  Máté leeresztett karral, sután állt mellette.
  - Visszajövök hozzád! - ismét megölelte volna, de Piroska hátrább lépett.
  - Nem jön vissza - mondta, és keserűen elmosolyodott. - De ha mégis - tette hozzá egy pillanatnyi szünet után -, engem itt a városban megtalál, ha élek addig.
  Nem vagyok már gyerek - gondolta Máté, ahogy a kapun kívül jobban megmaradt havat taposta. - Akár házasodhatnék is. Piroska özvegy, az ura esztendeig sem élt vele, egy gazdag kereskedő embere volt, martalócok támadtak a szekereikre. Volt, akinek sikerült elfutnia, az mesélte, hogy meghalt, fejszével széthasították a koponyáját, mert védekezni próbált. Csak hát mire házasodnék? Jószerivel ez a ló is csak addig az enyém, amíg a bán úr szolgálatában állok. Minden vagyonom az a rend ruha, amit viselek meg az a néhány ezüst- és rézpénz, ami a zsebemben lapul. Kinevetnek a Piroska módos rokonai, akik lám, most is, egy kis kényelmetlenség árán megmentették a házukat, a vagyonukat, hiszen ki merne fosztogatni Eszterházy Pál úr szállásán?
  Elfacsarodott a szíve, sírt volna, ha a szégyen nem tartja vissza. Eddig nem irigyelte a gazdagokat, nem is igen gondolt rá, hogy ő szegény, semmije sincs, mások meg mennyi jóban dúskálnak, de most szíven ütötte a felismerés: semmi embernek tartják, mert se pénze, se egyéb vagyona, az ilyen csak teng-leng a világban, amíg nyom nélkül el nem vész valahol.
  De hát így kell-e ennek lennie? Belőle nem lehet valaki, akinek megtanulják a nevét, akit szívesen látnak akármelyik háznál, ha kérőként megjelenik? Dragan jutott eszébe. Dragant megölte, de nem érzett lelkifurdalást, mintha egy ordast ölt volna meg védekezés közben. Ki tudja, mit rabolt össze, s hol rejtegette a kincseit? Ő is valaki akart lenni, vagyont akart. Máté tudta, hogy a Dragan útja számára nem járható, de van-e másik út ebben a véres, kiismerhetetlen világban?
  - Máté fiam!
  Összerezzent a hangtól, pedig ismerős volt, Bottyán Vendel hangja. Megállt.
  - Ugye, te vagy az?
  - Én.
  Kivált egy árnyék a sötétségből, amelyet csak a hóról visszaverődő derengő fény enyhített egy kicsit.
  - Hová mégy?
  - A sátrunkhoz.
  Bottyán Vendel közelebb lépett.
  - Azt már hiába kerested volna. - Majd a fiú zavarát látva hozzátette: - Észre sem vetted, hogy lebontották a sátrakat, a városban fogtunk szállást. Igazi tető alatt alszunk, hallod-e, meleg szobában, és frissen főtt ételt eszünk!
  Visszafordultak.
  - Már azt hittem, elvesztél valahol a nagy kavarodásban - fecsegett tovább Bottyán. - Keresztül-kasul átkutattam utánad a várost, végül arra gondoltam, hátha a táborba mentél vissza.
  Máté észrevette, hogy Bottyán is ivott valahol, azért beszél annyit. Nem volt részeg, csak szokatlanul megeredt a szava.
  - Hát veled mi történt? Egy darabig még láttalak, amikor bejöttünk a városba, azután elsodortak mellőlem. - Elhallgatott, várta, hogy a fiú mondjon valamit, s amikor túl hosszúra nyúlt a csend, rámordult: - Alszol, vagy mi?
  - Dehogyis - rezzent föl Máté. - Csak elgondolkoztam. Annyi mindent történt ma velem.
  - Épp azt kérdeztem, hogy mi.
  - Egy égő házból kimentettem egy nőt meg egy gyereket.
  Bottyán várt egy darabig, hogy majd folytatja, azután megkérdezte:
  - Mi lett velük?
  - Elkísértem az asszonyt a rokonaihoz. - Egy pillanatig nagy volt a kísértés, hogy Draganról is beszéljen, azután róla mégis hallgatott. Dragan gazember volt, a katonák közé keveredett közönséges rabló, martalóc, de mégis a bán úr embere, ki tudja, hogyan fogadnák a többiek, ha kiderülne, hogy ő ölte meg? Bottyán biztosan megértené, Pavle is, de vajon megőriznék-e a titkot? Hiszen Bottyán most is kapatos egy kicsit, és túl sokat beszél.
  - Szép volt az asszony?
  - Nagyon szép! - vágta rá Máté, s csak azután gondolt vissza rá, hogy kormos arcával, megégett hajával tényleg szép volt-e.
  Bottyán Vendel megcsóválta a fejét.
  - Nem való a magunkfajtának nagyon megnézni, hogy szép-e egy asszony, vagy csúnya! Abból csak baj származik.
  - Ugyan miért?
  Újra a város utcáin lépkedtek, érezték a füst meg az égett holmi szagát, kerülgették az utcára szóródott törmelékeket. Az egyhetes menetelésben kimerült katonákat lassanként leverte a lábukról a bor meg a fáradtság. Kiürültek, elcsendesedtek az utcák, csak a várba szorult törökök lőttek néha, ők is inkább csak azért, hogy a dörrenésekből bátorságot merítsenek, és jelezzék, hogy éberen őrködnek a falakon, készen bármilyen támadás visszaverésére.
  - Azért - felelte hosszas gondolkodás után Bottyán -, mert a katona csak akkor élhet igazán a harcnak, ha nem nyűgözi asszony, gyerek, otthon. Ha rájuk gondol, szeretné megőrizni magát nekik, és óvatoskodni kezd... már nem az a célja, hogy az ellenséget pusztítsa, a hazát védje, hanem hogy megmaradjon, túlélje a harcot.
  - Talán még jobban védené a hazát, ha lenne benne egy kis háza, családja... azt is oltalmazná, és ez nagyobb erőt adna neki. - Bottyán hallgatott, hát Máté folytatta:
  - Azt mondják, a hazát védjük, de a magyart ugyanúgy pusztítjuk, mint a törököt. Túl könnyen vetünk csóvát akárki házára... ha nekünk is lenne, és tudnánk, hogy mekkora veszteséget okozunk vele, kétszer is meggondolnánk. Nem köt minket semmi, ma itt vagyunk, holnap ott, megkeményedik a lelkünk, olyanok leszünk, mint a martalócok, mint Dragan, a parasztok ugyanúgy félnek tőlünk, mint a töröktől.
  - Ez a török földje - mormolta Bottyán. - Mi elmegyünk, és visszajön a pogány, megtartani még nem tudjuk ezt a vidéket. Ha fölperzseljük, a töröknek ártunk vele, elpusztítjuk az élelmet, amiből tartaná a katonaságot... ilyen a háború, amióta világ a világ.
  Máté megrázta a fejét.
  - Én ezt akkor sem értem.
  - Ha nem érted, menj vissza a Kunságba, ahonnan jöttél! - mondta szokatlan indulattal Bottyán. - Bár az a vidék sem biztosabb, mint ez - tette hozzá. - Nem vagy katonának való!
  Máté felfortyant a hangosabb szótól.
  - Miért ne lennék katonának való? Tűröm a hideget, a fáradtságot, ugyanúgy, mint a többiek, verekedni is tudok, ha arra kerül a sor, amit meg még nem tudok, majd megtanulom!
  - Megtanulhatsz verekedni, mint egy talján vívómester, akkor se leszel közénk való - válaszolta csendesebb hangon, de határozottan Bottyán. Máté már éppen kérdezni akarta, hogy ugyan miért nem való ő a katonák közé, de a társa mondta kérdés nélkül is: - Nem fogsz igazán hozzánk ordasodni, idegen maradsz közöttünk. - Várt egy darabig, azután még csendesebben hozzátette: - Lehet, hogy ez a szerencséd!