A türbe

  Berzencéről először a lovasok indultak tovább, és még aznap este megérkeztek Babócsa alá. Másnap megjött a gyalogság, legutoljára, pálforduláskor a pattantyúsok is megjelentek a tizenkét ágyúval meg a mozsárral, amelynek tompa, mély dörrenései megrekesztették a berzencei törökök szívét. Kicsi vár volt Babócsa, inkább csak őrhely, kevés katonával. Amikor a bentiek meglátták, hogy nem portyázó csapat, hanem igazi hadsereg érkezett a vár alá, azt sem várták meg, hogy a németek fölállítsák az ágyúkat, máris kúszott a fehér zászló a kaputoronyra.
  Egyetlen éjszakát pihentek a kiürült várban, a sátor alatt töltött éjszakák hidege után jó volt elnyúlni egy olyan helyiségben, amelynek oldala meg teteje is volt, kőpadlóján tüzet raktak a fölhasogatott bútorokból, ajtókeretekből. Az ablakon bekúszott a hideg, de legalább kiment a füst, Máté beburkolózott a pokrócába, s olyan mélyen elaludt, hogy Rankoviæ Pavle meg Bottyán Vendel alig tudta fölrázni másnap reggel az induláskor.
  Sűrűn egymás után következtek a kis török várak, Babócsáról reggel indultak, és még aznap este megérkeztek Barcsra. Az ottani törökök, tanulva a berzenceiek meg a babócsaiak példájából, meg sem várták a keresztény hadat, jó előre elmenekültek, sorsára hagyva a várat.
  A katonák szívesen megpihentek volna, de nem engedték, hogy letáborozzanak, tovább kellett menni. Tovább! Tovább! Szinte meg sem állt a sereg, amikor a portyázók jelentették, hogy üres a vár.
  Máté Szigetvár felé haladva látta újra Zrínyit. A bán néhány emberrel kivált a seregből, szinte repült a szikrázó havon. Kadocsa hadnagy százada követte, de hiába eresztették meg a kantárszárat, alig bírtak a nyomában maradni. Ahogy eltávolodtak egy kicsit, a bán ügetésre fogta a lovát, azután, talán maga sem vette észre, újra vágtatni kezdett.
  Máté most két társáról és segítőjéről is megfeledkezett, szeretett volna Zrínyi nyomában maradni. Arra nem gondolt, hogy mellé kerüljön, az urak nem is hagyták volna, de olyan távolságból akarta követni, hogy láthassa a nagyurat, aki egy egész országrésznek parancsol, és akinek nevére a magyar és a horvát katonák szívét lelkesedés, a törökét félelem fogja el.
  Hallgatag, szinte komor volt a bán, nem nézett oldalra, nem beszélt senkivel, mintha vonzaná előre valami titokzatos erő, amelynek lehetetlen ellenállni.
  Egyre mélyebb, szaggatottabb lett a lovak zihálása, egyre nehezebben kaptak vágtába, az emberek dermedt keze egyre keservesebben szorította a kantárszárat. A katonák pihenőről, pattogó tábortűzről, néhány falat ételről, korty pálinkáról álmodoztak a nyeregben, de nem volt megállás. Tovább! Tovább! A bán úr egyre csak vágtatott előre, nem lehetett elmaradni mögötte.
  Máté lassan hátrább került, dermedt lábszárát a ló forró oldalának szorította, a csípős januári szél könnyeket csalt a szemébe.
  Nem lemaradni! Nem lemaradni! - lüktetett agyában a gondolat. - Az nem lehet, hogy szégyenszemre megelőzze a csapat. Hiszen lovagolt ő épp eleget forró nyárban és ugyanilyen dermesztő szélben is a Nagykunság asztallap simaságú végtelen pusztáin. Itt azonban nem olyan tág a látóhatár, domb követ dombot, amelyekre fújtatva kapaszkodik föl a ló, vízmosásba kanyarodik a ki tudja merre vezető csapás.
  Azután az egyik domb tetején Zrínyi Miklós megállította a lovát. Egy pillanat múlva körülfogták a ziháló, gőzölgő lovakon érkező katonák. Széles árok mögé búvó alacsony, de vaskos, erős falakkal védett vár állt előttük. Némán nézték egy darabig. Máté a barátait kereste a tekintetével, Pavle ott állt mellette, néhány lépésre.
  Odaoldalazott a lovával, és megkérdezte: - Milyen vár ez?
  - Sziget - felelte Pavle.
  Bottyán Vendel léptetett melléjük.
  - Miért vágtatott ilyen veszett iramban a bán úr? - fordult hozzá Máté.
  Bottyán közelebb hajolt.
  - Nevezetes vár ez Zrínyi Miklósnak - mondta. - Itt halt meg a dédapja jó száz éve, amikor elfoglalta a török Szigetvárt. Valaki azt mondta, meg is verselte a bán úr azt a küzdelmet néhány éve az egyik télen, amikor kevesebb volt a harc a Mura közén.
  - Szigetet is bevesszük? Nagyobb falatnak látszik, jól megerősítette a pogány.
  Bottyán megcsóválta a fejét. - Nem tudhatjuk, mit határoznak az urak. Ha a német fölállítja az ágyúkat, akkor ostrom lesz, ha nem, akkor tovább...
  Hohenlohe nem állíttatott ágyúkat Sziget köré, a sereg nem állt meg a várnál, a katonák csak messziről nézték a falakon álló törököket. Megszólalt egy-két ágyú a várban, de a dörrenés csak pukkanásnak hangzott, a golyó meg messze a seregtől hullott a hóba.
  - Bolond a török! - nevetett Máté. - Csak pazarolja a puskaport. Azt hiszi, árthat nekünk olyan messziről az ágyúival!
  - Nem bolond az! - morogta Bottyán Vendel. - Tudja, hogy nem ugraszthat szét bennünket, csak azért lő, hogy értésünkre adja: védekezni fog, ha támadunk.
  Kiáltozás hallatszott elölről, hirtelen meggyorsult a sereg mozgása. Az út kanyarulatában alacsony, kupolás épület tűnt föl, fehérsége beleolvadt a hómező fehérségébe. Körülötte azonban sűrű embertömeg feketéllett, öklök emelkedtek a levegőbe, a szitkozódás Mátéig elhallatszott.
  - Mi az? - kérdezte a fiú, és az épületre mutatott.
  - A türbe - felelte Bottyán Vendel, de Máté nem lett okosabb a válaszától.
  - Mi az a türbe?
  -A császár sírkápolnája... vagy olyasmi... Itt halt meg száz éve a török császár, aki a bán úr dédapjától elfoglalta Szigetet. Nem sokáig örülhetett a győzelmének. A török a sírja fölé építette ezt a türbét fehér márványból.
  A katonák gerendát kerítettek valahonnan, húszan is emelték, hátrahúzódtak a többiek táguló gyűrűjében, azután nekirohantak vele a sírkápolna kapujának. Nagyot dördült a dúsan vasalt kapu, de nem sokáig állta a döngetést, már a harmadik vagy a negyedik nekifutás után reccsenve beszakadt, s az emberek egymást törve, taposva nyomultak be a résen.
  - Megnézném... - mondta Máté türelmetlenül, és két társára nézett. Nem kérte ugyan, de örült volna, ha fölajánlják, hogy megfogják a lovát. Ők azonban nem mutattak rá hajlandóságot, sőt Bottyán hegyeset köpött.
  - Ne keveredj közéjük, Máté fiam! Martalócok ezek, sírrablók! Nem bámészkodni akarnak, hanem kincset keresnek a császár türbéjében, de aligha találnak valamit.
  A sérült kapu teljes szélességében beszakadt a tömeg nyomása alatt, újabb csapat zúdult be. A kiáltozás nem csitult, de most a düh és a harag hangjai közé a csalódottság szitkai keveredtek. Máté nem látta, mi történik odabent, de nem volt nehéz elképzelnie. A kincsekre nem lelő tömeg dühe az épület ellen fordult. A katonák fejszével csapkodták le a finom márványfaragásokat, halotti leplek, zászlók rongyait csóválták a fejük fölött, akik nagy nehezen kinyomakodtak az egyre befelé igyekvő tömegen át, azután sötét füst gomolyodott ki az alacsony ajtónyíláson.
  - Hé! Emberek! Sorakozó!
  Kadocsa hadnagy tölcsért formált a tenyeréből, próbálta összeszedni az embereit, akik közül sokan a lovukat is sorsukra hagyták, csak hogy bejuthassanak a türbébe.
  Lassan azért összeállt a sereg, a gyalogosok felsorakoztak, a lovasok is csapatba verődtek, csak egy-két megvadult lovat kellett még hajszolni egy darabig a mezőn.
  - Elpusztították egészen! - mondta Máté, és a türbe felé intett a fejével.
  - Tán sajnálod? - fordult feléje Bottyán. - Nem az apád sírja volt az, te gyerek, hanem a török császáré! Száz évig megőrizte háborítatlanul a szigetvári török, de most szétdúltuk, szinte a szeme láttára, és nem tehetett semmit!
  Máté nem felelt.
  Hát hiszen így is föl lehet fogni - gondolta. - Erősek vagyunk, a török már nem tudja megakadályozni, hogy leromboljuk császárának a sírkápolnáját. De az is az erő jele, hogy itt vagyunk, sok mérföldnyire a török területén, egymás után foglaljuk el a várakat, amelyeket nem foglaltunk el, azokban mozdulatlanul lapít a pogány. Miért kell mindezt esztelen rombolással tetézni?
  Ezt szerette volna mondani a társainak, de félt, hogy nem tudja világosan megmagyarázni, mire gondol, és még félreértik. Azt hihetik, hogy a bán úr ősét elpusztító török császárt sajnálja, vagy ki tudja...
  - Kár a sok szép márványfaragásért - mondta végül. - Ügyes mester készítette, több becsületet érdemelt volna a keze munkája. - Bottyánra nézett, hogy mit szól erre, de ő nem rá figyelt.
  - Vedd meg, ha kell! - kiáltotta az egyik katona, és egy ronggyá gyűrt, arannyal hímzett zöld selymet lóbált a kezében. - Miért adnám neked ingyért?
  - Mert az enyém! - üvöltötte a másik, akiben Máté Ispánfi Dusánt ismerte föl, azt a katonát, aki Berzencén le akarta mészárolni a várból kivonuló törököket. - Én rántottam le hurokkal a kupola alól, te zsivány, csak kitépted a kezemből a nagy tolongásban!
  - Miféle ember ez? - fordult Máté Bottyánhoz.
  - Hát ilyen - és köpött egyet. - A bosszú élteti, örül, ha törököt ölhet. Jó katonának tartják, tud verekedni, de embernek elég hitvány Láthatod a saját szemeddel, kardot ránt egy darab selyemért.
  - Vedd meg! Vedd meg! - ismételgette a másik vérbe borult szemmel, és a melléhez szorította a zászlót. -Az enyém, és ingyen az atyaúristennek se adom! -Az arca bíborvörösre gyúlt, két vastag, fekete szemöldöke összefutott, nagy sárga lapátfogaival Ispánfira vicsorított. - Kiontom a beledet, ha hozzáérsz! - Hosszú, görbe kést rántott elő az övéből, megcsillant rajta a napfény.
  Ispánfi pisztoly fogott rá. - Ideadod, vagy szétlövöm azt az ocsmány fejedet!
  A másik nem válaszolt, csak némán megrázta a fejét, és próbált behátrálni a többiek közé, de az embergyűrű nem nyílt szét mögötte.
  - Micsoda ribillió ez itt? Kadocsa hadnagy ugratott közéjük.
  - Ingyen akarja! - emelte föl egy pillanatra a zöld selymet a katona.
  - Az enyém! Én szereztem, de ellopta tőlem! - üvöltötte Ispánfi.
  - Add ide!
  A katona előbbre lépett, de habozott, odaadja-e a selymet a hadnagynak.
  - Mit mondtam, Dragan!? - kiáltott Kadocsa.
  Dragan kelletlenül odanyújtotta a gyűrt selyemdarabot. A hadnagy megrázta maga előtt, vizsgálgatta egy pillanatig.
  - Mi ez?
  - Zászló - felelte Ispánfi. - Én rántottam le hurokkal a türbe kupolájáról, de ez a bojnyik kitépte a kezemből, és eltűnt vele a sokadalomban!
  - Minek ez neked?
  - Nyeregtakarónak. Az enyéimet kiirtotta a pogány, én meg a császárja halotti zászlaját használom majd...
  - Hát neked? - fordult a hadnagy Draganhoz.
  - Ami az enyém, azt ingyen nem adom! - acsarkodott a katona. - Fizessen érte, ha a császár zászlaját akarja a lovára teríteni!
  Kadocsa hadnagy gondolkozott egy pillanatig, azután az arannyal hímzett zöld selyemzászlót egyetlen rántással két egyforma darabra tépte.
  - Nesztek! - Egyik felét Ispánfinak, a másikat Dragannak dobta. - De most lóra, és egy szót se többet!


Pécs, lángokban

  Szigettől néhány ágyúlövésnyire tábort vert a sereg, csak másnap korra reggel indult tovább. Elöl haladt a lovasság, mögötte messze elmaradt a gyalogos had, elmaradtak az ágyúk és a társzekerek is. Estére a lovasság Zrínyi vezetésével elérte Pellérdet, Hohenlohe akkor még csak Szent-Lőrincnél járt. Pellérden hevenyészett tábort ütöttek, s alig néhány órás alvás után továbbindultak Pécs felé.
  A reggel már a város falai előtt találta őket. Kadocsa hadnagy lovasai a fémlapokkal borított budai kapuval szemben táboroztak le. Fölállították a sátrakat, a hosszú pányvára engedett lovak ott bóklásztak a környéken, a hó alól elszáradt, gyér füvet próbáltak kikaparni.
  A ritka szavú Pavle rőzsét vágott a közeli erdőben, szétterítette a sátor alján, hogy a pokrócokat ne a fagyos földre kelljen teríteniük. Máté elnyúlt a rőzsehalmon, beburkolózott a pokrócába, és aludni szeretett volna, de a hideg bekúszott a ruhája alá, égette a lábát is, hiába volt rajta a csizma. Enni sem volt kedve, a foga vacogott.
  - Beteg vagy tán? - nézett rá aggodalmasan Bottyán Vendel, amikor látta, hogy a fiú reszketve fekszik, állig a pokrócba burkolózva, és a tarisznyája érintetlenül hever mellette, nem nyúlt a benne lévő élelemhez.
  - Nem beteg, csak fáradt - mondta helyette Rankoviæ Pavle. - Elcsigázta a hosszú lovaglás meg a sok táborozás a hidegben. Csinálok neked egy kis forralt bort, az melegít, azután egyél, mert így igazából leszel beteg.
  Tüzet gyújtott, a nyeregkápáján himbálózó edényben bort forralt, ivott Bottyánnal együtt, aztán odanyújtotta Máténak a többit. - Idd meg! Azután gyere ki a tűzhöz, az majd melegít! És egyél!
  Máté megitta a bort, elgémberedett lábát megmelegítette a tűznél, s kezdte magát jobban érezni. Mire délben Hohenlohe megérkezett a gyalogsággal meg az ágyúkkal, már nem vacogott a foga, sőt be is vágott egy jó darab szalonnát kenyérrel, és ismét ivott egy kis forralt bort. Bottyán és Rankoviæ elégedetten figyelte.
  - Volt betegség, nincs betegség! - nevetett Pavle. - Csak várj, elfoglaljuk Pécset, és minden lesz: meleg szoba, étel, ital, mennyit te akarsz.
  A tüzérek még a megérkezés napján kezdték fölállítani az ágyúkat, éjszaka megnyitották a tüzet, reggel pedig a sereg fölsorakozott a rohamra.
  Most is a gyalogság állt elöl, a lovasok hátul maradtak, csak a portyázók kutatták a környéket, nem érkezik-e segítség a környező török várak őrségétől, lovas hírvivők száguldoztak a gyalogság szabályos négyszögei között, a többiek pedig készenlétben vártak, hiszen előfordulhatott, hogy kitör a török a városból, s akkor a nyílt mezőn a lovasság dolga, hogy megakadályozza a menekülését.
  De nem érkezett fölmentő sereg, sem északról, sem a Dráván túlról, a város védői sem kísérleteztek kitöréssel.
  A gyalogság kevés veszteséggel elérte az alacsony, düledező falakat. A siklósi kapu körül létraerdő emelkedett, a szigeti kaput ágyúgolyók döntötték be. A török katonaság nem tudta megvédeni a várost, ahogy az első magyar és német csapatok betörtek a falak mögé, rémült, tipródó menekülés kezdődött a várba, ahol hosszabb ellenállásra számíthattak a támadó hadak ellen.
  Mire a betört kapukon át a gyalogosok nyomában a lovasok is bejutottak a városba, és valami védettebb szállás után néztek, ahol megmelegedhetnek egy kicsit a sátorban vagy a szabad ég alatt töltött dermesztő éjszakák után, már javában tartott a fosztogatás.
  A lovasok egy darabig együtt maradtak, Kadocsa hadnagy szerette volna egy csapatban tartani őket, de a rend egyre jobban felbomlott. A hátul jövők elmaradoztak, amikor látták a fosztogatásba merült gyalogosokat, ők sem akartak kimaradni semmiből.
  Máté csak Kadocsa hadnagy tollas süvegére figyelt, hiába nyomta, taszította a tömeg, igyekezett a hadnagy nyomában maradni. A társai lassanként eltünedeztek mellőle, Bottyán is elkeveredett valahol.
  Egy kis téren szétoszlott a szűk utcában összetorlódott tömeg, jobban lehetett mozogni. Már csak hárman álltak egymás mellett, Kadocsa hadnagy, Rankoviæ Pavle és Máté. A hadnagy káromkodott, dühöngve szidta a katonákat.
  - Martalócok! - üvöltötte kivörösödött arccal. - Zsiványok ezek, nem katonák! Elfoglalhattuk volna a várat is! A menekülő pogánynak nem lett volna ideje bezárni a kaput, ha ez a csürhe nem veti magát a házakra!
  Azután dühösen legyintett, és ráförmedt a mellette maradt két katonára.
  - Mire vártok, málészájúak?! Menjetek, raboljatok, gyilkoljatok, fosztogassatok a keresztény könyörületesség nevében! Verjétek ki a boroshordók oldalát, rúgjatok be barom módjára, gyalázzátok meg az asszonyokat, csapjátok falhoz a csecsemőket, utána heveredjetek el a kiömlött bor tócsájában és röfögjetek!
  - Nem mindenki viselkedik barom módjára - mondta csendesen Máté, és maga is meglepődött bátorságán. Azelőtt nemigen mert volna kérdezés nélkül szólni a hadnagyhoz. Feszesen tartotta a zablát, mert a lova horkantva kapkodta a fejét a terjengő füstben.
  A hadnagy barna, csontos arcáról lement a pirosság. Egy pillanatig kutatva nézte Mátét, azután megkérdezte: - Ki vagy?
  - Kangur Máté a nevem.
  - Téged ugratott meg a kanizsai török?
  - Marhát hajtottunk Velencébe, mindenünket elvette a pogány.
  - Hát akkor, rajta! - mondta a hadnagy, és körbemutatott. - Állj bosszút a marháidért!
  - Nem az enyémek voltak azok a marhák, hadnagy uram - mondta Máté, de a másik meg se hallotta a szavakat, egyre csak a magáét mondta.
  - Ebben a városban törökök és magyarok vegyesen laknak. Eridj, ölj meg, rabold ki őket! A törököt azért, mert török, a magyart meg azért, mert olyan jól megvolt eddig a pogánnyal!
  Máté megrázta a fejét. - Nekem a törökök közül csak a katona ellenségem. Asszony, gyerek vérével, holmijával nem szennyezem be a kezem...
  Még mondott volna valamit, de a lova hirtelen megugrott. Lángoló gerenda zuhant le mellette, parázsló vége sisteregve feketedett el a letaposott, mocskos hóban. A lárma nem csitult körülöttük, de az ordítozásba, a részeg muskétások puskadurrogtatásába, a sikoltozásba egyre gyakrabban keveredett a várba menekült törökök lövéseinek döreje. Miután zömüknek sikerült bejutnia a magas falak mögé, és magukhoz tértek egy kicsit odafönt, tehetetlen dühvel nézték, hogyan pusztulnak lent a város házai, hogyan végeznek a lerészegedett katonák a kintrekedtekkel.