LÁNGOK A VÍZ FÖLÖTT
Egy fiú a bokrok közül

  Szikrázott a napfény a havas dombok fölött, a vakító fehérséget csak néhol törte meg egy-egy liget sötét foltja, amin megpihenhetett a tekintet. A sereg hosszan elnyúló szürke szalagja lassan araszolt előre a letaposott országúton. A nehéz társzekerek nyikorogva bukdácsoltak az összefagyott göröngyökön, az ágyúkat vontató lovak lehelete sűrű páraként szállt a magasba. A gyalogság laza oszlopban menetelt, a katonák frissen szedték a lábukat, így kevésbé kúszott be a hideg a vastag posztóköpenyek alá. A lovasok alig bírták visszafogni a táncoló, vágtatni vágyó paripákat, a türelmetlen állatok sóváran nézték az alacsony dombok lankáit, a futásra csábító enyhe lejtőket, s talán el is ragadják lovasaikat, ha ők kemény kézzel nem tartják a kantárt.
  Hírvivők száguldoztak a hosszan elnyúló menetoszlop mellett, portyázók vigyázták körben a dombokon a sereg nyugalmát, nekieresztett lovaik boldog nyerítéssel vetették magukat a havas messzeségnek.
  Hárman ügettek egymás mellett a keskeny úton. Középen fiatal fiú, két oldalán egy-egy idősebb férfi. A két idősebb laza tartással, kicsit görnyedten ült a nyeregben, szótlanul bámulták az előttük lovagolók hátát, szemük le-lecsukódott, mintha álmosság gyötörné őket. A fiatal nem szunyókált, lábát kifeszítette a kengyelben, szinte állt, s cikázó fekete bogárszeme az alacsony domboktól övezetett látóhatárt kutatta. Fekete volt a haja is, hosszan lógott ki a báránybőr süveg alól, majdnem a vállát verdeste. Az ajka fölött keskeny sötét csík, a serkenő bajusz foltja.
  - Hogy ülsz már megint? - szólt rá neheztelően a bal oldalán lovagló férfi. - Nem is ülsz, állsz inkább. Így akarod megtenni az egész utat?
  A fiatalember lezökkent a nyeregbe, kicsit bosszúsan, hogy rászóltak, de örült is, hogy valaki megtörté a csendet.
  - Mennyit megyünk egy nap? - kérdezte, de egyik szomszédjára sem nézett, tekintete egyre a dombtetőkön járt.
  - Amíg Berzencére nem érünk! - nevetett a bal oldali lovas. - Tán elfáradtál, Máté fiam?
  - Dehogyis! - A fiú elhúzta a száját. - Éppen hogy túl lassú ez a menet.
  - Te szeretnél vágtatni - fordult feléje a másik oldalán lovagló férfi. Idegen módjára ejtette a szavakat, Máté alig tudta visszatartani a mosolyt, amikor meghallotta a hangját. - Nekiereszted a lovat... huhu... a mezőnek bele... azután egy janicsár, bumm... a puskájával... vagy megfognak kóborló akindzsik, és lesz piros a hó a véred miatta... ha van szerencséd, nem megölnek, csak visznek láncon rabszolgának...
  - Ne ijesztgesd, Pavle! - szólalt meg csendesen a másik. - Lehet, hogy még így is tele lesz a nadrágja, amikor összeakaszkodik az első törökkel.
  Nevettek mind a ketten, Máté pedig bosszúsan beharapta a szája szélét. Hiszen sokkal tartozik ennek a két férfinek, Rankoviæ Pavle és Bottyán Vendel ajánlotta be a bán úr seregébe, amikor rátaláltak a bozótosban.
  Nem tudott szabadulni az emlékektől, hiába gondolt volna másra, mindig az a borongós alkonyat jutott eszébe. Azt hitték, már túl vannak a veszélyen, hátuk mögött a kanizsai török, amikor az egyik dombhajlat mögül rettentő üvöltéssel, fegyverdurrogással rájuk tört egy nagy csapat pogány. A csordát kísérő legények hiába verekedtek derekasan, egymás után hullottak el a törökök golyóitól, kardcsapásaitól és lándzsadöféseitől, s a pogány már a harc befejezése előtt nagy sietve hajtani kezdte a riadtan bőgő, összetorlódó állatokat. Közel volt Újzrínyivár, a bán nemrég emelt erőssége, tartott tőle a török, hogy az ottaniak észreveszik a támadást, és nem hagyják annyiban. De Újzrínyivár felől nem jött segítő csapat, csak jóval később bukkant föl néhány lovas, amikor a török már messze járt a csordával.
  A katonák óvatosan kémleltek körül a beálló sötétségben, a nyomokat vizsgálgatták, próbálták kitalálni, hány török üthetett rajta a csordát hajtó legényeken, s hogy érdemes-e követni a fagyos hóban a Kanizsa felé vezető csapást.
  Akkor vették észre, amikor megmozdult a lombjukvesztett, sűrű bokrok között, amelyek a szürkületben éppen csak elrejtették a török elől, megmentve az életét és a szabadságát. A katonák nem tudhatták kicsoda, hirtelen fegyvert fogtak rá, hiszen török is lehetett vagy zsivány, aki a havon fagyott vérfoltokban heverő halottak kirablására készül.
  Azután, hogy előráncigálták a bokrok közül, és ő, még mindig remegő szájjal elmondta, mi történt, megenyhültek egy kicsit. Kulacsból pálinkával kínálták, hogy elmúljék a dermedtsége, s lovat adtak alá a sajátja helyett, amely vérébe fagyva hevert az út szélén, végül pedig megengedték, hogy velük menjen Újzrínyivárba.
  - De elszótlanodtál, Máté fiam! - fordult hirtelen feléje Bottyán Vendel. - Már azt hiszem, igazán megijedtél, hogy megint összetalálkozol a pogánnyal.
  - Inkább szeretném már, ha jönne - felelte Máté, és az oldalán himbálózó szablyára ütött. - Számadásom van vele. Először is leszúrta a lovamat - a fiú a baljába vette a kantárt, jobb keze hüvelykujját pedig fölemelte. - Másodszor, kevés híján magam is ott maradtam holtan.
  Pavle felkacagott.
  - Hogyan? Te először mondasz a lovad halálát, csak azután magamagadét?
  - Kiscsikó korától az enyém volt az a ló - mondta Máté elhomályosult tekintettel. - Láttam, ahogy először állt föl remegő lábakkal az istálló szalmáján, láttam az első ficánkoló futását... - Hirtelen elhallgatott, mert érezte, még egy szó, és elcsuklik a hangja.
  - Szerencséd volt - mondta nyomatékosan Bottyán Vendel. - Szerencséd volt még így is, hogy megugrasztott a pogány, és leszúrta a lovadat. Igaz, hogy nem látod meg a tengert egyhamar, nem jutsz el Velencébe, de láncon sem visz a török, hogy a kanizsai tömlöcben rohadj meg elevenen, vagy eladjanak valahová Anatóliába. Kaptál rendes ruhát, lovat, fegyvert, katona vagy, nem csordás, és ez azért mégiscsak más, igaz-e?
  - Igaz, igaz - bólogatott Máté, de nem volt sok meggyőződés a hangjában. Nem kívánkozott ő katonának, a tengert szerette volna megnézni, a csudálatos városokat, hajót akart látni, dagadó vitorlájú velencei gályát, idegen szót hallgatni. Azért is örült annyira, amikor kiválasztották a Velencébe induló csorda terelésére, hogy az út közben rájuk leselkedő veszélyekre nem is gondolt.
  A nap leszállni készült, amikor Kadocsa hadnagy egy kis domb tetején hirtelen magasba nyújtotta a karját, és hátrakiáltott: - Megállj!
  A csapat összetorlódott, Máté kérdően Bottyán Vendel felé fordult.
  - Itt a török?
  - Itt ám - nevetett a férfi -, de aligha akaszkodhatsz most össze vele! Megbújik a berzencei várban, előbb ki kell füstölni onnan.


Az első diadal

  Zrínyi Miklós és Hohenlohe gróf hada Berzence alatt találkozott a többi sereggel: Batthyány és Eszterházy Kiskomáromból érkezett embereivel meg Draskovich horvátországi seregével.
  Még sötétedés előtt fölállították az ágyúkat, látszott, hogy Hohenlohe, a német hadak parancsnoka, alapos, módszeres ostromra készül.
  A katonák fölverték a sátrakat, volt, aki a kocsikon készített magának valami vackot, vagy csak a kocsik alatt terítette le a pokrócát. Máté segített volna a sátor fölverésében, de a karókat sehogyan se lehetett beverni a sziklakeményre fagyott földbe. Rankoviæ Pavle nézte egy darabig, azután odaszólt neki:
  - Nem jól van az úgy! Kemény a föld, eltörik benne a karó.
  Eltűnt valahová, azután néhány perc múlva egy nagy edényben gőzölgő, forró vizet hozott. Szétöntötte a földre, ahová a sátorkarókat kellett leverni, és Mátéhoz fordult.
  - Na, most csináld! De siessél, mert megfagy újra, ha nem igyekszel.
  Máté fölállította a sátrat, ettek egy kis sült húst kenyérrel, bort ittak rá, azután beburkolóztak a takaróikba, és ledőltek a sátor földjére szórt zörgős nádra, amit Bottyán Vendel vágott a közeli patak partján. Hideg volt így is, de azért lassacskán elnyomta őket az álom.
  Másnap reggel a fiú rettentő dörrenésre ébredt. Fölugrott, elgémberedett tagjaiból egy pillanat alatt elszállt a dermedtség.
  - Mi volt az? - kérdezte ijedten, de máris újabb dörrenés fojtotta bele a szót.
  Bottyán Vendel egykedvűen rágcsált valamit, hátát a sátor középső tartórúdjának támasztotta.
  - Agyú - felelte, és kiköpött a bejárati nyíláson. - Lövi a német Berzencét.
  - Hát mi?
  - Várunk - vont vállat Bottyán. - A várat a talpasok vívják meg, az az ő dolguk. Meg az aknászoké és a pattantyúsoké. Vagy tán lóháton akarsz fölmenni a falra?
  Mielőtt Máté válaszolhatott volna, Rankoviæ Pavle jelent meg a sátornyílásban. Deres volt a bajusza és a szemöldöke, fekete szemében azonban mosoly bujkált.
  - Jég van az árkon - mondta elégedetten. - Lehet, hogy lesz roham még ma, vagy legkésőbb holnap. Nem védi meg a pogány a várat!
  A nap kényszerű tétlenségben telt, feküdtek a zizegő száraz nádon, hallgatták az ágyúszót, dél felé már Máté sem rezzent össze a dörrenésekre. Ettek, bort ittak rá, járkáltak a sátrak körül, melegedtek a kissé távolabb gyújtott tüzek mellett. Lassan telt az idő.
  A következő napon már nem az ágyúk döreje, hanem Kadocsa hadnagy hangja ébresztette föl Mátét.
  - Fölkelni! Föl!
  Azután nyomatékul pisztolyával a levegőbe lőtt a sátrak között, közelről az is akkorát szólt, mint egy ágyú.
  Éjszaka volt, a havon kékes derengéssel verődött vissza a hold fénye, de kelet felől már látszott valami halvány világosság az ég alján. Talpon volt az egész tábor, Máté csak most vette észre, mennyi ember gyűlt össze erre a hadjáratra. Nem is állta meg szó nélkül, miközben a lovát fölszerszámozta, odafordult Bottyán Vendelhez.
  - Akkora ez a sereg, hogyha nekilódul, tán Sztambulig se állítja meg a török.
  - No, olyan messze azért ne kívánkozz! - nevetett Bottyán, azután Rankoviæhoz fordult. - Hallod-e, ez a gyerek már egyenest Sztambulba akar menni!
  - Csak ne láncon vigyék egyszer oda! - morogta az a fogai között. Mogorva volt valamiért, most nem szívesen beszélt.
  - Az egyik fiát megölte a török, a másikat meg elvitték janicsárnak - súgta Máténak később Bottyán Vendel. - Ha eszébe jutnak, néha napokig se hallani a szavát. És harc előtt eszébe jutnak mindig, mert sose tudhatja, nem a saját fiával akad-e össze valahol.
  Máté hallott már róla, hogy a török elviszi a kisebb fiúgyermekeket a keresztény országokból, és katonát nevel belőlük, janicsárt, akik se anyjukat, se apjukat, se testvéreiket, se szülőhelyüket nem ismerik, csak a harcnak élnek. De más volt erről csak úgy hallani, és más volt látni ezt az ötven felé közeledő embert, akit már nagyon öregnek látott, s aki lám, maga is akármikor szembe kerülhet a fiával, anélkül, hogy tudna róla.
  Elszótlanodott ő is, némán várakozott a lovasok tömegében. Feszülten figyeltek a vár felé. A gyalogosok sötét foltja lassanként előrekúszott a havon, átjutott a befagyott vizesárkon, s akkor elhallgattak az ágyúk.
  Azután rivalgás tört ki elöl, de ez nem a rohamra induló katonák harci kiáltása volt. Az első vörös hajnali napsugár fehér zászlót világított meg a vár egyik tömzsi tornyán, azután egy jó félóra múlva kinyílt a kapu, és a hídon megjelent az elvonuló kicsiny török csapat eleje.
  Az emberek előbbre nyomakodtak, Máté is ment volna, közelről akarta látni a pogányt. Igaz, nem ezek rabolták el a csordát, ölték meg a társait, a rablók most a biztonságos kanizsai várban ülnek, de törökök ezek is, csak véletlen, hogy nem beléjük botlottak a marhák terelése közben.
  Hiába ordított Kadocsa hadnagy, hogy "Vissza! Vissza!" - a lovascsapat is egyre közelebb araszolt az elvonuló törökhöz, magával sodorva Mátét is. Felbomlott a rend, lovasok és gyalogosok összekeveredve gomolyogtak előre, a tisztek hiába üvöltöttek torkuk szakadtából, hogy szétválasszák és visszatereljék az embereket. Ugyanez történt az út másik oldalán is, a kivonuló törökök riadtan összetömörülő csapata már haragos tekintetű katonák lassanként mind közelebb húzódó sorfala között igyekezett előre.
  Azután a sorfalból hirtelen kiugrott egy hajlott hátú, sovány férfi, bottal végigvágott a sor szélén haladó törökön, és felüvöltött:
  - Öljük meg a pogány kutyákat! Ne hagyjuk őket élve magunk között!
  Eldobta a botot, és kardot rántott. A penge szikrázva röppent a magasba a januári nap éles fényében.
  Kiáltások harsantak a közelében, a magyarok közül a helyeslés és a rosszallás kiáltásai vegyesen, a törökök felől pedig a félelem és a méltatlankodás hangjai. Kadocsa hadnagy kivont karddal a sovány férfi és a török közé ugrott, de már itt is, ott is pengék villantak, lándzsák hegye feszült előre.
  - Vissza, Ispánfi! - kiáltotta a hadnagy. - Vissza! Karóba húzatlak, ha...
  Szavait elnyomta a feltörő lárma, az összetorlódó testek elsodorták.
  Máté hagyta, hogy a tömeg magával ragadja, lova remegő orrlikakkal, apró, félős nyihogásokkal forgolódott, amerre a többiek taszították. A fiú ismerte a nevet, de már nem emlékezett, hogy a horvát Pavle, Bottyán Vendel vagy valaki más beszélt-e a félig magyar, félig szerb Ispánfi Dusánról, akinek odaát a Bácskában az egész családját kiirtotta egy portyázó török rablóbanda.
  Már összecsapódtak az első pengék, vér buggyant elő a vastag téli ruhák alól, amikor hirtelen egy lovas tört át a tömegen. Máté úgy látta, mintha fölötte úszott volna, valószínűtlenül gyorsan haladt át a katonák sűrű tömegén, mintha őt nem is akadályozná az előrehaladásban. Fején tollas süveg volt, vállig érő göndör haja lobogott utána a feltámadó csípős szélben. Az emberek önkéntelenül is elhúzódtak az útjából, majd mögötte azonnal össze is záródott a tömeg. Csend lett, amerre ment, közeledtére leereszkedtek a szikrázó, itt-ott már vértől mocskos fegyverek.
  - Vissza! - kiáltotta, s bár hangja nem is volt olyan dörgő, mint Kadocsa hadnagyé, a katonák tömege engedelmesen szétvált, a magyarok meg a császáriak visszahúzódtak, a törökök is igyekeztek sorba rendeződni. - Ne vegyen rajtunk hatalmat az esztelen harag! - kiáltotta az elcsendesülő seregnek. - Szabad elvonulást biztosítottunk a várbelieknek! Én a magam részéről az egyezségünket tűzzel és vassal megtartom, és mindenkivel megtartatom! Aki fegyvert emel az elvonuló törökre, az én szavamat szegi meg, azt pedig nem engedem!
  Szokatlan, valószínűtlenül mély csend ülte meg a sereget, csak egy-egy ló horkanása, nyihogása, dobbantása szegte meg a némaságot.
  - Ki ez? - kérdezte Máté egy mellé sodródott lovas katonától.
  Az hihetetlenül bámult rá egy pillanatig, mintha nem hinne a fülének.
  - Tán tréfálsz, öcsém, vagy a Holdból csöppentél ide? - kérdezte végül kerekre nyílt szemmel. Azután, látva, hogy Máté nem tréfál, hozzátette: - A bán úr az, te pupák, Zrínyi Miklós, a maga személyében!