A GÁLICKŐ ÁRA

Hivatalos küldöttség megy Jászapátiról Budapestre, s tagjai az estét szórakozással töltik. Annyira, hogy egyiküknek nemcsak a saját pénze fogy el, de az is, amit a szomszédtól kapott gálickőre.

  A század elején az volt a szokás, hogy ha valami közügyben el kellett járni Budapesten, nem egy-két ember, hanem népes küldöttség utazott a fővárosba. Tagjai rendszerint a jobb gazdák, módosabb iparosok közül kerültek ki, akik nem sajnálták azt a néhány forintot a közügy érdekében, mert a község nemigen fizetett napidíjat, meg persze tudták, hogy mindig marad idő egy kis szórakozásra is.
  Egy ilyen küldöttségben vett részt egyszer két gazda, Horváth Miklós és Urbán Miklós, akik jó barátok, sőt talán távoli rokonok is voltak.
  Nem tudtak mindent elintézni egy nap alatt, így megszálltak valamelyik szállodában, s az estét szórakozással töltötték. Először színházba mentek, majd vacsorázni egy jó nevű étterembe, vacsora után pedig még ottmaradtak egy kis borozgatásra. Cigány is került hamarosan, sőt, látva a jókedvű és bőkezű társaságot, néhány éjjeli pillangó is beóvakodott, s hamar összebarátkoztak a küldöttség tagjaival. Jókedvében mindenki szívesen évődött velük, fizettek is nekik számolatlanul.
  Az egyik lány Horváth Miklóst szemelte ki magának, énekeltek együtt, a lány éppen az ölébe akart ülni, hanem akkor Horváth odasúgta neki:
  - Nekem nincs sok pénzem, hanem nézd csak azt a vékony képű búslakodó urat ott az asztal végén! Annak udvaroljatok, a bőre alatt is pénz van!
  Az a vékony képű búslakodó úr Urbán Miklós volt. Valahogy elfeledkeztek róla a lányok, akik inkább a jobb kiállású fiatalembereket keresték, ha már választani lehetett.
  Ezután persze egy perc se telt el, és már hárman csüngtek Urbán Miklós nyakán. Urbán egyre jobban felvidult, a vége az lett, hogy szobára mentek. Másnap reggel jó későn tért vissza a szállodába nagy kornyadozva.
  Egy darabig ott téblábolt a barátja körül, azután nagy nyakhúzogatások között megkérdezte:
  - Sógor, volna-e öt pengője kölcsön? Az éjjel minden pénzem elment, az útiköltséget is alig tudtam megőrizni. De a legnagyobb baj az, hogy a szomszéd megkért, vigyek neki gálickövet, ide is adta az árát, de az is elment...
  Horváth adott neki öt pengőt, hogy szégyenben ne maradjon, de a dolog azért kitudódott, és Jászapátin még sokáig járta a mondás, hogy "Elbaszta, mint Urbán sógor a gálickő árát".

 

ÉBREDÉS A HULLASZÁLLÍTÓ AUTÓBAN

Kakó Jóskát két tréfás kedvű ismerőse részegen beteszi egy hullaszállító autóba, amelyik Budapestre viszi. Ott ébred föl, és hirtelenében azt sem tudja megmondani, kicsoda ő igazából.

  Valamikor a harmincas évek vége felé élt Jászapátin egy derék, dolgos cigányember, akit az egész falu Kakó Jóskának hívott, bár lehet, hogy nem ez volt az igazi neve. Egy mészárosmester üzletében dolgozott, elvégzett minden munkát becsülettel, a gazdája elégedett volt vele. Egy hibája volt csak, a kelleténél jobban szerette a bort, de a sört és a pálinkát sem vetette meg, ha éppen azt fizetett neki valaki.
  Egy este a Panyelóban iszogatott éppen egy ismerős társasággal, s mivel már jócskán felöntött a garatra, éjfél felé ráborult az asztalra, és elaludt.
  Nemsokára két idegennel bővült a társaság. Hullaszállítók voltak, akik üres kocsijukkal budapesti telephelyükre igyekeztek. A fény és a nótázás azonban megállította és becsalogatta őket, úgy gondolták, megisznak a jókedvű társasággal egy pohárka bort. A rendőrség akkoriban még nem vette olyan szigorúan az ivást az autósoknál. A társaság szívesen fogadta őket, az egy pohárból kettő-három lett.
  Közben az egyik mulatozónak föltűnt, hogy Kakó Jóska az asztalra borulva alszik, és költögetni kezdte.
  - Jóska, he! Holnap reggel munkába kell menned, ideje lefeküdni!
  Hanem Jóska csak morgott félálomban, hogy hagyják békén. Az ismerős azonban nem hagyta annyiban, segítséget -hívott, a hónaljánál fogva fölemelték Kakó Jóskát, és miközben egyre költögették, beszéltek hozzá, kivitték a szabadba. Úgy látszott, hogy a hűvösebb éjszakai levegőtől magához tért, legalábbis annyira, hogy meg tudott állni a lábán, hát otthagyták az ajtó előtt, de előbb a lelkére kötötték, hogy most már menjen haza, mert reggel nem tud munkába menni a mészárszékbe.
  Kakó Jóska magához tért ugyan valamennyire, megállt a talpán, de azt már nem tudta, hogy hol van, és mit is kellene csinálni, csak álldogált az ajtó előtt bávatagon, dülöngélve, nem is mert lépni, félt, hogy azon nyomban elesik.
  Meglátta két tréfás kedvű hazatérő legény, ahogy álldogált ott, meglátták a hullaszállító autót is, és egy pillanat alatt készen volt a tervük. Elkapták Kakó Jóskát két oldalról, a lezáratlanul hagyott autóhoz vitték, begyömöszölték hátra, ahol a koporsókat szállítják, és rácsukták az ajtót. Kakó Jóska örült, hogy végre békén hagyják, nem ráncigálják tovább, kinyúlt a kocsi platóján, és aludt tovább. A két legény meg eltűnt a sötétben, mintha a föld nyelte volna el őket.
  Záróra után a társaság eloszlott, a két idegen kocsiba ült, és baj nélkül feljutottak Pestre, beálltak a garázsukba, és hazamentek, mint akik jól végezték a dolgukat.
  Hajnal felé azután az éjjeliőr majdnem szívbajt kapott, amikor az egyik autóból éktelen dörömbölés és kiabálás hallatszott.
  - Engedjenek ki! Ki akarok menni!
  Az éjjeliőr halálra váltan rohant az irodába, fölhívta az igazgatót, a garázsmestert, a rendőrséget, sőt még a közeli templom papját is, hogy rettenetesen nagy baj van, föltámadt egy halott.
  Jött is mindenki, az igazgató, a garázsmester, a rendőr, a pap, és amikor már elegen voltak, bemerészkedtek a garázsba, kinyitották a hullaszállító kocsi ajtaját. Kakó Jóska kiugrott, egyenesen a rendőr karjaiba. Az pedig legelőször is rákiáltott:
  - Igazolja magát!
  Persze papír nem volt Kakó Jóska zsebében, de hogy a többiek is egyre kérdezgették, hogy kicsoda ő, kínjában így akarta kivágni magát:
  - Telefonáljanak az urak Apátira, és nézessék meg, hogy otthon van-e Kakó Jóska! Ha nincs otthon, akkor én vagyok az, de ha otthon van, akkor nem tudom, hogy ki vagyok.

 

A GARABONCIÁS

Magát garabonciásnak hazudó csaló tartja rémületben a szentandrási tanyák lakóit, zsarolja őket, hogy jégverést, állatvészt hoz rájuk, ha nem fizetnek neki. Egyszer azonban emberére akad.

  Garabonciás járta a jászszentandrási tanyákat az 1911. esztendő nyarán. Különösen gyakran fordult meg a jómódú, de nagyon hiszékeny és babonás Terenyei Ferenc tanyáján. Ételt, italt hozatott magának, sőt utóbb annyira elszemtelenedett, hogy már valósággal ott kosztolt, és még pénzt is kizsarolt a gazdától. Terenyeiék féltek a megrontástól, szőlejüket féltették a jégveréstől, állataikat a vésztől, fizettek hát fogcsikorgatva, s még szólni se mertek senkinek a rajtuk élősködő csalóról.
  Hanem a tanyán lakott egy kukás, vagyis dohánykertész, akit Nagy Sándornak hívtak, hatalmas, szálfatermetű ember volt. Egyre rosszabb szemmel nézte a garabonciás követelőzését, de azért maga sem volt egészen biztos benne, hogy nincs varázstudománya, ezért sokáig nem szólt. Egyszer aztán, amikor a garabonciás ismét megjelent, és ételt meg bort követelt, nem állta meg szó nélkül.
  - Ne adjon neki semmit, Ferenc bácsi! Eleget élősködött már magukon!
  Erre a garabonciás fölpattant az asztaltól, mert már teríttetett is magának az ámbituson, és előbb a gazdához fordult vérben forgó szemekkel.
  - Zavarja ezt el innen, ha nem akarja, hogy jég verje el a szőlejét!
  - Ne szólj bele, Sándor! - intette volna le a gazda szomorúan. - Majd megsegít a Jóisten!
  - Takarodj innen, te senkiházi! - kiáltotta a garabonciás rettentően forgó kimeredt szemmel. - Rád hozom a dögvészt, tyúktojásnyi jéggel veretlek agyon! - Bal kézzel keresztet vetett rá, köpködött felé, amivel aztán végképp megharagította Nagy Sándort.
  A kukás megkapta a gabancát, először is adott neki egy nagy pofont, azután körülkémlelt, hogy borul-e már, jön-e a felhő, de annak híre-hamva sem volt, a kék égen hétágra sütött a nap. Erre azután újabb pofonok következtek számlálatlanul, annyira, hogy a garabonciás a végén örült, hogy futásra vehette a dolgot.
  Terenyei Ferenc és a felesége még sokáig félt a bosszújától, mondogatták Nagy Sándornak, hogy kár volt összeakaszkodni a garabonciással, de annak a nyomát sem látták többet a szentandrási határban.

 

A KÁRTYANYERESÉG

Fölmegy két barát Budapestre bútort venni, de az egyik elkártyázza a vásárlásra szánt pénz nagy részét. Amikor a másik már-már lemond a bútorról, visszanyeri duplán az eredeti összeget.

  Szerencsés kezű kártyásnak ismerték a jászapáti malmos fiát, Kardos Nándort, aki borbélyként tengette az életét. Csak tengette, mert a mesterségénél jobban szerette a kártyázást, szívesebben forgatta az ördög bibliáját, mint a borotvát, s ha nyert is néha, gyorsan elúszott a pénz. Az apja, ha nem is tagadta ki, nem nagyon támogatta, mert félt, hogy a végén még a malmot is elkártyázza.
  Kardos egyébként jó megjelenésű, behízelgő modorú fiatalember volt, szívesen látták minden helyi társaságban, sok barátja akadt a községben.
  Egyszer az egyik vagyonosabb barátja bútort akart venni, de elégedetlen volt azzal, amit helyben lehetett kapni vagy csináltatni, és elhatározta, hogy Pestre megy vásárolni. Szólt Kardosnak, hogy nem menne-e vele, mert tudta, hogy a borbély ismerős Pesten, meg az idő is jobban telik kettesben.
  Kardos persze azonnal kötélnek állt, jó szórakozást remélt az utazástól, és egyébként is szívesen segített mindenkinek, ha nem került pénzbe a dolog.
  Az első nap nézelődéssel telt el, de nem vettek semmit, gondolták, jobban körülnéznek, egy-két napot eltöltenek a fővárosban.
  Estefelé kivettek egy szobát valamelyik belvárosi szállodában, vacsoráztak, de egyiküknek sem akaródzott még lefeküdni, hát Kardos előállt egy ötlettel.
  - Ismerek itt a közelben egy finom és előkelő kaszinót, ahol kártyázni is lehet...
  Hogy a kaszinó mennyire volt előkelő, azt nem lehet tudni, mindenesetre Kardos Nándor hamar összebarátkozott egy társasággal. Előbb beszélgettek, a társaság meghívta őket egy-két italra, azután valaki indítványozta, hogy kártyázni kellene, hátha úgy jobban telik az idő.
  Kardosnak nem kellett kétszer mondani, beleegyezett az első szóra. Játszott és vesztett. Elfogyott a saját pénze, hát kért száz koronát a barátjától, aki nem kártyázott, csak nézte a játékot. Elment a száz korona is, Kardos olyan rosszul játszott, hogy a barátja alig akart hinni a szemének, de azért nagy nehezen adott neki még újabb száz koronát. Elveszett az is nemsokára.
  - No - mondta akkor Kardos -, elég volt mára, ideje pihenőre térni.
  A barátja nem tett szemrehányást, csak magában füstölgött, hogy odavan a pénz egyharmada, most már aligha tud bútort venni. Azért másnap tovább járták a bútorboltokat, asztalosműhelyeket, de venni persze már nem tudtak semmit.
  Este Kardos megint kért száz koronát.
  - No, nem bánom - mondta a barát, némi vita után -, bútort venni már úgyse tudok, de ez az utolsó százas, a végén még a szállodára meg a vonatjegyre valót is elvesztenéd. Elég a pumpolásból, holnap reggel irány hazafelé!
  - Ma este szerencsém lesz - felelte Kardos. - Duplán visszaadom a tartozásomat.
  A barátja persze nem hitt neki, lefeküdt nagy mérgesen, Kardos meg elment egyedül a kaszinóba.
  Amikor a barát reggel fölébredt, látta, hogy Kardos gyűrötten, borostásan, de nagyon elégedett képpel ül az egyik fotelben, az asztalon meg ott van előtte egy halom pénz.
  - Micsoda pénz az, he? - kérdezte gyanakodva.
  - A tied - felelte hanyagul Kardos. - Megmondtam, hogy duplán visszaadom a kölcsönt.
  Felugrott a barát, megszámolta a pénzt, hatszáz korona volt az pontosan.
  - Ezt hogy csináltad? - kérdezte elámulva.
  - Ja, barátom, kártyázni tudni kell! Először vesztettem, pedig hagytak volna nyerni egy-két partiban, hogy jobban belelendüljek. Én azonban vesztettem akarattal, hogy azt gondolják, pancser vagyok a kártyához. Így tudtam lépre csalni őket, és nem ugrottak meg az első vesztések után, ahogy szoktak, hanem kiadták az összes pénzüket, azt remélve, hogy a végén be tudnak húzni, mint az előző este, és jól megkopasztanak. Így lett meg a te hatszáz koronád, és nekem is maradt legalább ugyanannyi. Most pedig mehetünk bútort venni!

 

EBÉD A KAMERÁDOKNAK

Vadászó német tisztek érkeznek 1944 nyarán az egyik jászberényi tanyára, s paprikást követelnek ebédre. A gazda egy kutyát nyúz meg, a felesége abból főz ebédet a "vendégeknek".

  Oláh János hivatalosan jászberényi lakos volt, de ritkán fordult meg a városban, mivel a határ egyik isten háta mögötti sarkában, a csíkos-kutyinai részen lakott.
  1944 nyarán egyik reggel, úgy nyolc óra tájban terepjáró döcögött be a bejáráson, és nagy porfelhő kíséretében megállt Oláh István tanyájának az udvarán. Hat német szállt le róla.
  Oláh a ház ajtajából nézte, hogy mit akarnak. Az egyik német aztán magához intette, és kézzel-lábbal, itt-ott fölszedett, kitekert magyar szavakkal magyarázni kezdte, hogy ők vadászni jöttek. Ezt akkorra már a gazda is észrevette, mert előszedték a vadászfegyvereket. Hanem a német tovább is magyarázott, s Oláh István hiába próbált értetlenkedni, végül meg kellett értenie, hogy mit akarnak tőle. Azt akarták, hogy egy órára, amikorra majd visszajönnek a vadászatból, főzzenek nekik ebédet "gulasch, parikasch".
  - De kérem szépen - kezdte mondani Oláh -, nincs itthon se borjú, se bárány, miből főzzünk paprikást?
  A német azonban erre már nem volt kíváncsi, szó nélkül hátat fordított neki, és otthagyta.
  - Na, most vagyunk bajban - fordult a feleségéhez Oláh, amikor a terepjáró eltűnt a tanyabejárásnál a saját maga fölverte porfelhőben. - Honnan szerzünk húst? Bárány, borjú nincs, és a hízót le nem vágom a nyár közepén, hogy paprikást főzzek belőle ezeknek. Hanem ha levágnánk négy-öt tyúkot...
  - Hogyisne! - csattant föl az asszony. - Mind jó tojó, ha levágnánk őket, egész télen tojás nélkül maradunk!
  Aztán csak néztek egymásra, hogy hát akkor most mi legyen.
  - Só van, paprika van, hagyma van, hús nincs - dünnyögte az asszony. - Uramisten, mit csináljunk?
  Oláh István gondolkozott még egy darabig, azután a homlokára csapott.
  - Sebaj, asszony! Te csak készülj a főzéshez, majd én kerítek húst!
  Kerített is. A németek autója már nem látszott a fák mögött, Oláh István fogott egy darab kenyeret, és a három mindig éhes nagy házőrző kutyát becsalta vele a fészerbe. A legkövérebbet elkapta, egy pillanat alatt elvágta a torkát, majd megnyúzta, és elásta a bőrét meg a fejét. Nem sok idő telt el, már vihette is be a testét nagy diadallal.
  - Na, van már hús! Ehun-e, legalább tizenkét kiló!
  Egy jó óra múlva már ínycsiklandó illatok terjengtek a konyha körül. Főzés közben egyszer azt mondta az asszony.
  - Lehet ám még egy kis baj.
  - Ugyan mi lenne? A bőrt, a fejet biztos helyen elástam, rajtunk kívül senki sem tudja, miből készül ez a paprikás.
  - Akkor lesz baj, ha ezek attól félnek, hogy méreg van benne, és megkóstoltatják magával, mielőtt nekifognak.
  Ezen elgondolkozott Oláh István, de aztán földerült az arca.
  - Miért pont én kóstolnám meg? - kérdezte ártatlanul - Kóstolja meg az, aki főzte!
  Lecsapta az asszony a fakanalat, és már éppen csípőre akarta tenni a kezét, s ez nem sok jót ígért Oláh Istvánnak, hanem abban a pillanatban motorzúgás hallatszott, egy órára visszaértek a németek, ahogy ígérték.
  Egy pillanat alatt megterítették az asztalt, s az asszony két nagy tálban már hozta is nekik a párolgó paprikást. A németek kezet mostak a kútnál, azután leültek az asztal mellé. Már az illattól fülig szaladt a szájuk, szedtek, kóstolgatták, azután nekiestek, eszükbe sem jutott, hogy a gazdával vagy a gazdasszonnyal megkóstoltassák, gyűrték befelé derekasan, nem is beszéltek közben, csak néha vakkantottak egyet, hogy "gut, gut".
  Amikor kezdtek jóllakni, kínálgatták a gazdát, hogy egyen ő is, mert igazán finom, de Oláh szerényen elhárította a kínálást.
  - Köszönöm, de én főztem, és már jóllaktam a kóstolgatással.
  Behoztak egy nagy üveg bort, kínálták belőle a gazdát, no azt elfogadta. Ittak, a németek szedtek újra, könnyezett a szemük, mert jó sok erős paprikát tett Oláhné a húsra, de fogyasztották lelkesen, a villa hegyére tűzött kenyérrel még a levét is kimártogatták.
  Amikor mind dugig laktak, az egyik elővette a tárcáját, és mutogatta, hogy fizetni akar a finom ebédért, de Oláh csak rázta a fejét mosolyogva.
  - Tedd csak el! - mondta a németnek, és eltolta a kezét a pénzzel. - Ezt tiszta szívből adtam nektek, kamerád.
  No, erre lett csak nagy vállveregetés, mosolygás, kézrázás, a németek alig akartak elmenni.
  A gazdasszony meg utána három napig súrolta az edényeket.

 

KI AZ APA?

Egy lány gyerekét hoz a világra, és azt állítja, hogy a szentlélektől van. Végül azonban kiderül, hogy a szentlélek ártatlanul keveredett gyanúba.

  Történt egyszer, hogy egy jászboldogházi leány gyermeket hozott a világra, de akárki kérdezte, nem volt hajlandó elárulni, hogy ki a gyerek apja. Az ügy végül dr. Koncsek László jászberényi árvaszéki ülnökhöz került, aki nem hagyta annyiban a dolgot. Addig nyomozott, míg sikerült megtudnia, amit a faluban egyébként itt-ott már rebesgettek, hogy az egyik jómódú parasztlegény az apa.
  A legényt behívatta tizenegy órára az irodájába, s egy szűk félóra alatt rávette, hogy ismerje el az apaságot. A lányt fél tizenkettőre hívatta, meg is érkezett pontosan.
  A fiút beküldte az irodája melletti szobába, és ráparancsolt, hogy csak akkor jöjjön be, ha hívatja, majd beszólította a lányt.
  - No, lányom - kezdte -, hát most mondd el szépen sorjában, hogyan is volt ez a dolog!
  A lány azonban makacsul hallgatott.
  - Magadon segítesz, ha elmondod, meg a gyerekeden is - biztatta az árvaszéki ülnök. - Hát miért nem beszélsz?
  - Szégyellem - felelte a lány, és a zsebkendőjét gyűrögette nagy pironkodva.
  - Ha megtenni nem szégyellted - mondta Koncsek -, most már elmondani se szégyelld!
  - Meg aztán félek is.
  - Ugyan miért félsz?
  - Hogy nagy baj ér.
  - Senkitől se félj - beszélte volna rá az árvaszéki ülnök -, a törvény megvéd akárkitől, ha igazat mondasz.
  - Akire én gondolok, attól nem véd meg a törvény.
  - Nocsak! - kapta föl a fejét Koncsek. - Tán olyan nagy úr lenne a gyerek apja? Jobban tennéd, ha mégis elmondanád!
  - Az úgy volt - kezdte a lány akadozva -, az úgy volt, hogy a búcsúból jöttem éppen hazafelé. Nagyon elfáradtam, gondoltam megpihenek egy kicsit a Konkolyok keresztjénél, és leültem az árokpartra. Egyszer csak csuda történt! - A lány az égre emelte a szemét. - Nagy fényesség támadt, és leborultam, és hát... megárnyékolt a szentlélek ereje!
  Elhallgatott, mint aki túl van a nehezén, mindent elmondott őszintén.
  Hanem az árvaszéki ülnök nagyon mérges lett, hogy a lány ezt akarja elhitetni vele. Szó nélkül felugrott, átment a másik szobába, és dühtől fulladozva beráncigálta a legényt.
  - No, akkor - rivallt a lányra -, borulj le most is, mert itt van a szentlélek, amelyik téged "megárnyékolt"!

 

KÉTFÉLE GOMBÓC

Egy jásszentandrási garda fukar felesége kétféle gombócot készít ebédre: Lekvárosat az urának és lekvár nélkül a béresnek. A béres azonban átlát a szitán, és ő eszi meg a lekváros gombócokat.

  Élt Jászszentandráson egy jómódú gazda, akinek a felesége nagyon fukar volt, a béres hasán is spórolni akart. Egy napon elhatározta, hogy gombócot készít, de ahogy csinálta, elgondolkozott magában.
  Ugyan minek etessem meg a finom szilvalekvárt a béressel, úgy ki lesz az éhezve, hogy az üres gombócnak is örül majd!
  Így aztán a gombócok felébe tett lekvárt, a másik felét meg üresen hagyta.
  Eljött a dél, a gazdasszony megjelent a föld végén az ebéddel. A hőségtől elgyötört gazda és a bérese azon nyomban abbahagyta a kapálást, mentek az akácfához, annak a gyér árnyékát is kellemesen hűvösnek érezték már, úgy eltikkadtak a munkában. Ittak egy-két nyeletet, hogy a torkukról leöblítsék a port, megmosták a kezüket a csöcsös korsó vékony vízsugara alatt, azután nekiültek az ebédnek.
  Az első fogássál nem is volt baj, bekanalazták a levest, de utána következett a gombóc, amit a gazdasszony úgy akart a közös tálra rakni, hogy a lekvárosak az ura felőli oldalon, az üresek pedig a béres felé legyenek. Nagy igyekezetében azonban eltévesztette a dolgot, az urának jutottak az üresek.
  A béres nyugodtan ette a lekváros gombócokat, a gazda azonban a második üres után gyanút fogott, jól ismerte a feleségét. Az illendőség azonban nem engedte, hogy átnyúljon a másik oldalra, és a béres elől szedjen, de az üres gombócokat sem akarta mind megenni. Két falat között nagyot sóhajtott hát, és fölemelte a tálat.
  - Akkor volt jó világ, amikor az ilyen tálat, mint ez, hat krajcárért adták!
  Tartotta néhány pillanatig, mintha szemügyre venné, hogy milyen jó tál ez, azután visszatette, de elfordítva, hogy a lekváros gombócok most az ő oldalára kerüljenek.
  Szedegettek tovább a tálból, hanem két-három gombóc után a béres fogott gyanút. Fölemelte hát ő is a tálat, és azt mondta:
  - Bizony, máma egy koronát is elkérnek egy ilyenért!
  Azzal fordított egyet rajta, hogy megint az ő oldalára jussanak a lekváros gombócok.
  A gazdát majdnem szétvetette a méreg, de nem tudott mit tenni, semmi sem jutott eszébe, amivel még egyszer fordíthatott volna a tálon.