HOVÁ LETT A BOR?

Egy garda furfanggal próbál bort szerezni zsugori f eleségétől, s ezért még a bornemissza tanítót is az iszákosság gyanújába keveri. Az asszony azonban kilesi az ura praktikáját, és véget vet a borozgatásnak.

  Jásztelken valamikor a 20-as években élt egy módos házaspár. Szép darab földön gazdálkodtak, szőlejük, pincéjük is volt, tellett volna sok mindenre, de az asszony rettenetes zsugorisága miatt igen-igen szerényen éltek. Az volt a szokása, hogy még az ura elől is kulcsra, lakatra zárt mindent, kamrát, padlást, de különösen a pincét, ahol a bort tartották.
  A gazda eleinte még szóvá tette, hogy nem jól van ez, de akkor meg úgy leteremtette az asszony, hogy ha rajta múlna, elszelelné a vagyont, hogy a végén már szólni sem mert, csak rágódott magában, s egyre azon gondolkozott, mit kellene csinálni, hogy hozzájuthasson kedvére az italhoz, de úgy, hogy az asszony se pörölhessen érte.
  Végre aztán kitalálta, hogyan járhat túl a felesége eszén. Egy vasárnap, a mise után odasomfordált a falu fiatal tanítójához, akiről köztudomású volt, hogy nem szereti a bort, legszívesebben csak vizet iszik. Beszélgettek erről-arról, végül a gazda így szólt:
  - Meginvitálnám a tanító urat egy pohár borra, ha meg nem veti. Legalább folytathatnánk ezt a jó kis beszélgetést!
  A tanító szabódott egy kicsit, de legényember lévén család nem várta otthon, hát ráállt, hogy beszélgessenek még egy pohárka bor mellett.
  A gazdasszony csodálkozott ugyan, hogy a bornemissza hírében álló tanító poharazgat az urával, de nem szólhatott semmit, a vendéget illett megkínálni. Elővette hát a boroskancsót, megtöltötte a pincében, maga meg kiment a konyhába.
  Így történt ez több vasárnap is egymás után, s az asszonyt egyre jobban furdalta a kíváncsiság, érezte, hogy valami nincs rendjén. Különösen az tűnt föl neki, hogy az ura háromszor-négyszer is kiszólt nagy fennen, hogy "Asszony, hozz bort!", de sem ő, sem a tanító nem látszott részegnek, de még pityókásnak sem, nagyon illendően, csendes szóval beszélgettek.
  Először még próbálta faggatni az urát, de az kitért a válasz elől, csak azt ismételgette, hogy "Nem olyan sok az a bor, hogy két férfiembernek megártson!", ennél többet nem tudott kiszedni belőle.
  Egyszer azonban váratlanul benyitott valamiért, és észrevette, hogy az ura a sublót mellett áll, és igencsak riadtan pislog feléje. Akkor semmit sem szólt, ám amikor a tanító elbúcsúzott, és a gazda kikísérte, benézett a sublót aljába, és talált ott két üveget, tele borral. Rögtön rájött, miért fogyott annyi bor, és miért maradt mégis józan a két ember.
  Amikor az ura visszajött, nem szólt neki azonnal a két üvegről, csak jelentősen megjegyezte:
  - Jó huzata van a tanító úrnak! Pedig azt beszélik, hogy nem is szereti a bort. Mi lenne, ha szeretné?
  A gazda óvatosan hallgatott, rosszat sejtett ugyan, de még nem tudta, mit akar a felesége ezzel. Az asszony, mintha véletlenül tenné, benyúlt a sublót aljába, és kivette a két üveget.
  - Hát ezek? - mutatta őket csodálkozva az ura felé, akinek a szíve elfacsarodott a látványra, de buzgón tetette, hogy semmit sem tud, a világ minden kincséért sem merte volna bevallani, hogy ő öntögette a két üvegbe a bort, hogy legyen egy kis tartalékja akkorra is, amikor a tanító úr éppen nincs kéznél.
  - Ittfeledhetted - mondta végül nagy kínban.
  - No, ha ittfeledtem - válaszolta az asszony -, akkor most visszaöntöm a hordóba, nehogy megbuggyanjon itt.
  Dehogyis lett volna ideje megbuggyanni! - gondolta az ember, de mit volt mit tenni, tűrnie kellett, hogy a felesége levigye a pincébe a két üveget, és visszaöntse belőlük a bort a hordóba.
  A gazda ezután nem merte meghívni újra a tanítót, az asszony pedig a sublótra is lakatot veretett, s zárta azt is az ura elől.

 

KÚTTISZTÍTÁS

Két sógor kutat tisztít, az egyik lent van, a másik fent. A fenti azt mondja egy arra járó ismerősnek, hogy a másik a kútba ugrott, de nem lepi el a víz, segíteni kellene rajta. A segítés különös módját választják.

  Élt Jászszentandráson egy gazda, akinek a kútjában a hosszan tartó nyári szárazság idején ugyancsak megfogyatkozott a víz. Ki kellett hát tisztítania a kutat. De ehhez a munkához két ember kell, elment hát a gazda a sógorához, aki jött is szívesen, hogy segítsen. Felhörpintettek néhány kupica szíverősítőt, azután a gazda létrán lemászott a kútba, amelyben alig fél lábszárig ért neki a víz.
  A sógor kivette a létrát, hogy ne akadályozza a munkát, majd leeresztette a rúdallókötél végére erősített rocskát, hadd merítse tele a gazda iszappal. Amikor tele volt, felhúzta, kiöntötte, és leengedte újra.
  Szépen haladt is a munka vagy két óra hosszáig, amikor a sógor kezdte unni, meg melege is volt odafönt, vagy harminc fokot mutatott volna a hőmérő higanyszála, ha tartottak volna hőmérőt a háznál. Leszólt hát a kútba:
  - Pihentessünk egy kicsit!
  - Korán van még! - jött fel öblösen a gazda hangja a kútból.
  Már delet kezdtek harangozni, amikor újra leszólt a sógor:
  - Most már igazán pihenhetnénk!
  - Nem sok van már hátra! - jött a válasz a kútból. - Ezt a kicsit befejezzük, majd pihenünk utána!
  Mérges lett a sógor, nem szólt többet, hanem leült a fa alá pihenni. A gazda szólongatta odalentről, és hogy nem kapott választ, egyre türelmetlenebb lett, meg fázott is a kútban munka nélkül. Feljönni nem tudott, mert a létrát a sógor még az elején felhúzta. Addig-addig, hogy már azt hitte, egyedül maradt, és tán ott veszi meg az Isten hidege, ezért kiabálni kezdett:
  - Segítség! Segítség!
  Egy hazafelé kerékpározó szomszéd meghallotta a kiabálást, és közelebb ment.
  - Mi van itt? - kérdezte meglepetten a fa alatt nyugodtan üldögélő sógortól.
  - Kútba ugrott a bolond - felelte az egykedvűen -, de nem lepi el a víz, nem tud megfulladni.
  Közben kacsintott egyet, jelezve, hogy turpisság van a dologban. A szomszéd értette a tréfát, odaballagott a kúthoz, és leszólt:
  - Majd segítek én rajtad, he!
  Átment a saját portájára, majd kisvártatva megjelent két vödör vízzel. Mindkettőt belezuhintotta a kútba, és utánaszólt nagy komolyan:
  - Hozok még többet is, hadd lepjen el, legyen meg az akaratod!
  A gazda nem ilyen segítséget várt, először elakadt a szava a hideg fürdőtől, de azután annál szaporábban szidta mindkettőjüket. Végre aztán leeresztették a létrát, így feljöhetett. A jó melegen hamar elszállt a mérge, utóbb jót nevettek a különös kúttisztításon.

 

HOSSZÚ VÁRAKOZÁS

Vásárra igyekezvén egy gazda bemegy a szomszédjához, aki megígéri, hogy ő is megy, csak várjon rá. Csupán azt nem mondja, hogy mikor szándékozik menni...

  Kemény, hideg, havas tél volt, amikor egyszer hajnalban a jászszentandrási Faragó Lajos gyalog igyekezett egyedül a jászdósai vásárra. Útja Guba Mátyás tanyája mellett vezetett, s odaérve látta, hogy Gubáék már fenn vannak, a szobában világított a petróleumlámpa.
  Benézek hozzájuk egy kis időre - gondolta magában. - Megmelegszem, mielőtt megvesz az isten hidege.
  Abban is reménykedett, hogy talán egy-két pohár bor is kerül az asztalra, s nem számított rosszul. Egy lopónyi bor elfogyott már a konyhában, amikor Faragó Lajos megkérdezte:
  - Nem jön kend véletlenül a vásárba?
  - Megyek én - mondta nagy nyugodtan Guba Mátyás, azzal otthagyta a vendéget, bement a szobába.
  Faragó Lajos megörült, hogy nem kell egyedül mennie a hajnali dermesztő hidegben, egy kis beszélgetés majd megrövidíti az utat. Várt hát türelmesen, hogy majd csak felkészül az útra Guba Mátyás, de hiába telt az idő, a gazda nem került elő.
  Egy jó óra elmúltával nem bírta tovább a várakozást, benyitott hát a szobába, hogy megnézze, mit csinál a gazda, s hogy megsürgesse. A lecsavart petróleumlámpa derengő fényénél látta, hogy Guba Mátyás békésen fekszik az asszony mellett.
  - Hát nem jön kend? - kérdezte ingerülten.
  - Megyek én - válaszolta a gazda teljes nyugalommal -, de nem most, hanem majd a tavaszon, ha már nem lesz ilyen hideg.
  Faragó Lajos nagyot káromkodott, becsapta maga mögött az ajtót, és egyedül folytatta az utat Dósára.

 

KAPUTT

Egy jásszentandrási gazda kóstolót visz a tanyáról a faluba, ahol német katonákkal találkozik. Szóba elegyedne velük, de a németek félreértik, a végén örülhet, hogy ép bőrrel megúszta a barátkozást.

  Amikor 1944 novemberében már erősen közeledett az ágyúdörgés Faragó János tanyájához, a gazda elhatározta, hogy levágja a hízót, még mielőtt arra járó katonák találják lelőni és elfogyasztani. Hanem háború ide, ágyúdörgés oda, kóstolót muszáj küldeni a rokonságnak, hát másnap Faragó János fölkerekedett, hogy bemenjen a faluba a rokonokhoz a hurkával, a kolbásszal, a tepertővel, mindazzal, amit a felesége még összekészített egy kosárba.
  Amint beért Szentandrásra, látta, hogy a falu tele van németekkel, a katonákat beszállásolták a házakba, innen is, onnan is hallatszott a vartyogásuk.
  Faragó János világéletében kíváncsi ember volt, így gondolkozott: bizony jó volna szót váltani ezekkel az emberekkel. Aki messziről jött, az sok újságot tud, s azt én is megtudhatnám tőlük.
  A rokonokról is megfeledkezett, bement az egyik udvarba, ahol német katonákat látott az ámbituson.
  - Honnan vagytok? - kérdezte tőlük, de a németek csak átnéztek rajta, válaszra sem méltatták. Faragó János azonban nem csüggedt el, újra beszélni kezdett, csak hangosabban, mintha süketekhez szólna: - Aztán mi újság felétek, he?
  A németek értetlenül összenéztek.
  - Was sagt? - kérdezte az egyik a többiekhez fordulva, de azok csak a vállukat vonogatták.
  Faragó János arra gondolt, ha megkínálja őket a kóstolóból, majd szívesebbek lesznek hozzá. Nyújtotta hát feléjük biztatóan az egyik teli tányért, erre aztán fel is derült a németek képe. Faragó föllelkesült a változástól, szerette volna elmagyarázni, hogy ő maga ölte meg a disznót, de csak egyetlen idegen szó jutott eszébe.
  - Kaputt! - mondta, és a tányérra mutatott, amely ekkor már az egyik német kezében volt. - Kaputt! - És a kezével a nyakelvágást mutatta.
  A németek arca elsötétedett, nyilván általában a németekre vagy tán saját magukra értették, hogy "Kaputt!". Faragó János látta, hogy baj lesz, de annál meggyőzőbben ismételgette az egyetlen szót, amit a katonák is megérthettek a beszédéből: - Kaputt! Kaputt!
  A német végül felordított, földhöz vágta a tányért, és úgy nézett körbe, hogy Faragó János egy szempillantás alatt kitalálta a tekintetéből, hogy a fegyverét keresi. Azt már nem várta meg, hogy a kezébe is akadjon, uccu neki, kiugrott a kapun, s rohant hazafelé, ahogy a lába bírta. Vaktában utánaeresztettek egy sorozatot, de nem találták el.

 

PESTI UTAZÁS

Bathó Márton elhiteti a barátaival, hogy van Pesten egy nyilvánosház, ahová ingyen lehet bemenni a nemzetköd vásár idején. Többen föl is mennek megtapasztalni, de rá kell jönniük, hogy csak féligazság, amit Bathó mondott.

  Az első nemzetközi vásárok valamelyike volt éppen, amikor Bathó Márton, a jászberényi anyakönyvvezető Budapesten járt hivatalos ügyben. Persze kiment a vásárba, és valahol útközben látott egy nyilvánosházat is. Nem ment be, de jól megjegyezte a címet.
  Késő este ért haza, de még aznap elment a kaszinóba, ahol az aranyifjúság gyülekezett. Rögtön közrekapták, csak úgy röpködtek a kérdések:
  - Voltál-e a vásárban? Mit láttál? Érdemes-e fölmenni?
  - De még mennyire érdemes! - mondta Bathó kacsintva. - A vásár még csak hagyján, hanem tőle nem messze találtam egy igen előkelő helyet. Szép berendezés, gyönyörű lányok, még külföldi is van közöttük. Csak a vásár idején tart nyitva, viszont ingyen lehet bemenni.
  Ezzel aztán jól felcsigázta az aranyifjak fantáziáját. Kérdezgették, faggatták volna még, de Bathó nem nagyon beszélt többet erről, csak a címet árulta el nagy nehezen.
  Ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani! - gondolták a fiatalemberek, és vagy tízen összebeszéltek, hogy Pestre utaznak, kerül amibe kerül.
  Úgy is történt. Néhány nap múlva szerét ejthették az utazásnak, de a vásár nem nagyon érdekelte őket, már késő délután a kupleráj keresésére indultak. Meg is találták annak rendje és módja szerint, ott volt, ahol Marci mondta. Ám ahogy bezúdultak az ajtón, elébük állt két markos portás és egy idősebb, testes nő, és kérték az antrét.
  A fiatalemberek értetlenül néztek egymásra, azután az egyikük szabadkozva megszólalt:
  - De kérem, nekünk azt mondták, hogy ingyen lehet bemenni!
  - Ja úgy! - mondta a madám. - Bemenni éppen ingyen is lehet, de baszni csak öt koronáért!
  Ennyi pénzük azonban már nem maradt a fiatalembereknek, nem volt mit tenni, leforrázva kioldalogtak.

 

A NÉVNAPI VACSORA

Bathó Márton vendégeket hív, de hideg szoba és üres tál várja őket. A vendégek azonban visszaadják a kölcsönt.

  Bathó Márton névnapra hívta meg néhány ismerősét. Terített asztal várta a vendégeket, de a szoba olyan hideg volt, mint a farkasverem. A kályha azonban barátságosan világított, a konyha felől pedig sültszag terjengett, a vendégek hát semmi rosszra nem gondoltak.
  Leültek, beszélgettek, és egyre jobban dideregve, korgó gyomorral várták, hogy behozzák végre az ételt.
  Bathó Márton egyszer fölállt.
  - Engedelmet kérek - mondta -, rögtön jövök, csak elugrom szivarért. Addig is gyújtsatok rá!
  Ezzel eltűnt.
  A vendégek vártak egy jó darabig, de nem került elő. Az egyikük végül így szólt:
  - Mi a fene van ezzel a kályhával, tán rossz, hogy világít, de meleget nem ad?
  Megnézte közelebbről, hát kiderült, egy szál gyertya égett benne, persze, hogy nem melegített. Hanem a vendégek rosszat sejtettek, hiszen Bathó Márton anyakönyvvezető híres tréfacsináló volt a városban, kimentek hát a konyhába. Sejtésük beigazolódott, mert Bathó öreg cselédje hagymát pirított a tűzön, csak hagymát, semmi mást. Attól szállt a jó illat a szobába.
  Látták a vendégek, hogy becsapták őket, nagy morgolódással elmentek, de megfogadták, hogy ezt visszaadják Bathó Mártonnak.
  Alkalomra nem is kellett sokáig várniuk, csak a legközelebbi vásár napjáig. Előtte este nagy betűkkel kiírták a háza falára: "Forralt paprikás bor, forró kávé kapható".
  Alig múlt éjfél, megérkeztek az első szekereken az átfázott vásárosok. Meglátták a feliratot a Bathó Márton háza falán, örömmel nyitották volna a kaput, de az zárva volt. Zörgettek hát az ablakon, fölébresztették az anyakönyvvezetőt, aki álmosan kiszólt:
  - Ki az, mit akar?
  - Forralt bort meg kávét kérünk - mondták a vásárosok.
  - Odébb van a kocsma! - kiáltotta Bathó dühösen, és bevágta az ablakot, majd visszabújt az ágyba.
  Éppen csak elszunnyadt, amikor újra megverték az ablakot.
  - Mi az? - kiáltott ki Bathó.
  - Forralt bort meg kávét akarunk! - mondták az újabb vásárosok dideregve.
  - Nincs bor, nincs kávé! - Bathó dühöngve bevágta az ablakot, de ezek a vásárosok nem tágítottak olyan könnyen, ismét bekopogtak.
  - Akkor minek írja ki az úr, ha nincs!? - kérdezték dühösen. - Miért járatja velünk a bolondját?
  - Mi van kiírva?
  - Hát az, hogy forralt paprikás bor meg forró kávé kapható.
  - Hol?
  - Itt a háza falán, nagy betűkkel!
  Kabátot, csizmát kapott magára Bathó, kiment megnézni, igazat mondanak-e. A csalódott vásárosok meg egyre szidták, örülhetett, hogy nem verték meg.
  Ő meg, mit tehetett mást, kerített hirtelen egy kalapácsot, leverte vele a betűket a falról, mert tudta, hogy különben egy perc nyugta sem lesz. Úgy állt a háza egész télen, jó darabon levert vakolattal, amíg újra nem tapasztották húsvét előtt.

 

A GVÁRDIÁN HALÁLHÍRE

Bathó Márton holt hírét költi a jánoshidai gvárdiánnak, s a jászberényi urak mind kimennek a temetésére. Ám a gvárdián maga fogadja őket jó erőben, egészségben, éppen a névnapi ünnepségén.

  Egy reggel Bathó Márton pontosan nyolc órára ment be a hivatalába, ami egyébként nem volt szokása. Mire a többi úr kilenc óra körül beszállingózott, ő már szomorú arccal, komoly méltósággal sétálgatott a folyosón. Fel is tűnt ez a többieknek, az egyik kolléga megkérdezte:
  - Mi van veled, Marci? De gyászos pofát vágsz!
  - Korán reggel telefonáltak - mondta Bathó szomorúan -, hogy meghalt Jánoshidán a premontreieknél a gvárdián, Hermann Medárd. Négy órakor lesz a temetése.
  Jelentették az esetet a polgármesternek, ő meg azonnal kiadta a parancsot:
  - Két koszorút rendeljenek, egyet a város, egyet a jó barátok nevében! Megfelelő felirat is legyen rajtuk! Álljon elő időre a város két hintaja, hogy a küldöttséget átvigyék a temetésre!
  Úgy is történt. A hintók, teli gyászba öltözött emberekkel, elindultak Jánoshidára, de még szekerekkel is mentek ismerősök a gvárdián temetésére. Bathó úgy intézte, hogy őt otthon hagyják, ne ürüljön ki egészen a városháza.
  Ám a kastélyhoz közeledve kezdett gyanús lenni a dolog, a faluban sem volt temetésre utaló mozgás.
  - Valami nem stimmel - mondta a polgármester. - Jobb volna, ha csak az egyik hintó menne előre, hátrahagyva a koszorúkat.
  A vendégek majd sóbálvánnyá meredtek, amikor maga a gvárdián sietett üdvözölni őket, a legjobb erőben, egészségben. Hanem akkor lepődtek csak meg igazán, amikor azt mondta:
  - Örülök, hogy megkapták az urak a telefonüzenetemet, és ilyen szép számmal eljöttek.
  Az urak csak ötöltek-hatoltak, elütötték valamivel a dolgot, mígnem megtudták, hogy nevenapját ünnepli a gvárdián, arra hívta őket reggel telefonon. Lett nagy eszem-iszom, de egyikük se merte bevallani, hogy igazából miért jöttek.

 

A KEDVEZMÉNYES VONATJEGY

Bathó Márton a barátaival megtréfál egy vén zsugorit, aki tíz koronáért egész életében félárú jeggyel szeretne utazni.

  Élt a század elején Jászberényben egy jómódú, de nagyon zsugori öregember, aki minden fillért fogcsikorgatva fizetett ki, és állandóan azt leste, hogyan takaríthatná meg a legkisebb kiadását is. Ugyanakkor nagyon kíváncsi volt, mindig az emberek között forgolódott, és lecsapott minden hírre, újságra, úgy érezte, neki mindenről tudnia kell.
  Bathó Márton egy vasárnap néhány barátjával sétált a korzón, s amikor az öregember is felbukkant, összebeszéltek, hogy jól megtréfálják.
  Körbeálltak hát vagy négyen, és úgy tettek, mintha sugdolóznának, közben óvatos pillantásokat vetettek maguk köré, úgy, ahogy nagy titkokról beszélgető emberek szoktak. A sétálók ügyet sem vetettek rájuk, az öregnek ellenben föltűnt a sugdolózó társaság. Előbb csak közel húzódott hozzájuk, próbálta elkapni a szavaikat, majd látva, hogy ez nem sikerül, nyíltan odament, és megszólította őket.
  - Te, Marci! Mit sugdolóztok itt, he?
  - Semmit - felelte Bathó Márton kitérően. - Nem sugdolózunk mi semmit, csak éppen beszélgetünk itten erről-arról.
  - De bizony sugdolóztok, látom én azt! Valamit titkoltok előlem!
  - Dehogyis! - Bathó zavartan félrenézett, ezzel csak tovább táplálta az öreg gyanúját.
  - Valami nagy gazemberségre készülhettek, ha nem meritek elmondani...
  Bathó Márton összenézett a cimboráival, azután megfogta az öreg gallérját.
  - Hát, jól van! - mondta suttogva. - Ha már észrevette, hát üsse kő, elmondjuk. De itt túl sokan vannak, még kihallgatná valaki.
  Lementek a Zagyva partjára, ahol nem járt senki, és nagy titokzatosan körülvették az öreget, aki már reszketett a türelmetlenségtől és a kíváncsiságtól.
  - Mondjátok már! Gyorsan! - suttogta elcsukló hangon.
  - Hát... - kezdte Bathó Márton - ... az az igazság, hogy mi egy titkos társaság tagjai vagyunk.
  Ettől jött csak igazán izgalomba az öreg! Valósággal ugrált már, hang se jött ki a torkán, csak nyögni tudott.
  - Ez a titkos társaság - folytatta Bathó - azért alakult, hogy segítse tagjai olcsóbb utazását. Aki belép, fizet tíz korona tagdíjat, és attól kezdve élete végéig félárú jeggyel utazhat.
  Az öreg elámult, azután villámgyorsan számolni kezdett magában, végül pedig Bathóhoz fordult.
  - No, abba a titkos társaságba én is belépek! - jelentette ki eltökélten, és már vette is elő a tíz koronát. - Úgyis Pestre kell mennem még a héten, és a tagdíj fele már azzal az egy utazással bejön. Hanem hát kinek kell fizetni?
  - Nekem - felelte Bathó Márton, és egy elegáns mozdulattal kicsippentette a tízkoronást az öreg ujjai közül.
  - Aztán valami elismervény vagy tagkönyv, ilyesmi lesz-e?
  - Mondtam, hogy ez egy titkos társaság - felelte Bathó Márton, és az arcizma sem rándult, csak azon izgult, nehogy elnevesse magát valaki a társai közül, de mind komoly maradt, sőt buzgón bólogatott a szavaira.
  - De a pénztáros honnan tudja, hogy nekem félárú jegy jár? - firtatta tovább az öreg bizalmatlanul.
  - Onnan, hogy amikor a jegyet váltja, a jobb kezének mutatóujját az orra mellé kell emelni, így e - felelte Bathó, és mutatta is, hogy az öreg jobban értse. Már búcsúzkodni kezdtek, amikor még megkérdezte: - Aztán mikor akar Pestre utazni?
  - Kedden hajnalban.
  - Legyen nyugodt, megkapja a félárú jegyet.
  Meg is kapta. Az történt ugyanis, hogy Bathó Márton, aki szinte mindenkit ismert a városban, megtudta, ki lesz a pénztáros kedden hajnalban az állomáson, és megegyezett vele, hogy ha az öreg jegyet kér, és a mutatóujját az orra mellé emeli, egész jegyet adjon ugyan neki, de csak a felét fizettesse ki. A menetdíj másik felét a jó tréfa reményében már előre odaadta neki.
  Az öreg nagyon elégedett volt, egész Pestig azon örvendezett, hogy lám, milyen jó boltot csinált Bathó Márton titkos társaságával.
  Visszafelé jövet a jegyváltáskor következett be a baj. Az öreg kért egy jegyet Jászberényig, meg is kapta, de a pénztáros kevesellte a leszurkolt koronákat.
  - Tán félárú jegyet akar az úr? - kérdezte.
  - Én egy jegyet akarok Jászberényig - mondta az öreg, és jelentőségteljesen az orra mellé emelte a mutatóujját.
  - Van félárú igazolványa?
  - Az nekem nem kell!
  - Már hogyne kéne!
  - Nekem nem kell! - erősködött eltökélten az öreg, és újra meg újra az orrához emelte az ujját, sőt utóbb még kacsintott is, hogy vegye már észre a pénztáros, hogy miről van szó.
  - Hallja-e, nekem ne kacsingasson az úr, nem vagyok én menyecske! - háborodott föl a pénztáros. - Fizesse ki a jegy árát, vagy álljon ki a sorból, ne tartsa föl a többieket!
  - De hát, a Bathó Marci titkos társasága... - nyögte elbizonytalanodva az öreg, és ugyancsak törölgette a verejtéket a homlokáról.
  - Micsoda titkos társaság? - állt föl a kis ablak mögött a pénztáros. - Fizessen az úr, vagy rendőrt hívok!
  Mit volt mit tenni, le kellett szurkolni a teljes árat a jegyért, és az öreget még jól ki is nevették a mögötte várakozók. Visszafelé egész úton füstölgött magában, szidta Bathót, a vasutat, mindenkit, és készült, hogy jól leteremti a társaságot, amiért ilyen rosszul szervezték meg a jegyváltást.
  Nem is bírta kivárni, amíg véletlenül találkoznak, másnap reggel berohant a városházára, egyenesen Bathó Márton szobájába.
  - Te, Marci! - esett neki nagy dérrel-durral. - Hát micsoda titkos társaság a tied? Nem mondom, itthon megkaptam a jegyet rendesen, de Pesten már nem tudott semmiről a vasúti pénztáros!
  - Hogy kérted a jegyet? - firtatta Bathó.
  - Hogy? Hát így-e! - Mutatóujját az orrához emelte. - Ugyanúgy, mint itt, Berényben!
  - Szamár vagy! - csapott le rá Bathó. - Az volt a baj, hogy Pesten is a jobb kezed mutatóujját emelted az orrod mellé, pedig a visszafelé szóló jegy váltásánál a balt kellett volna... pont fordítva, mint itt...
  Az öreg elbizonytalanodott, már-már megnyugodott volna ebben, csak azért füstölgött egy kicsit, hogy őt erről nem világosították föl, de a hangos szóváltásra összesereglett városi hivatalnokok már nem bírták tovább visszatartani a nevetést, olyan hahota támadt, hogy az utcán megálltak a járókelők, és kérdezgették, ugyan min szórakozhatnak olyan jól a városi urak.
  Lassanként azután az öreg is észbe kapott, először nem tudta, haragudjon-e vagy velük nevessen, de amikor Bathó elővette a tízkoronást, és az egész társaságot meghívta egy italra a közeli kocsmába, inkább együtt nevetett velük.