A SINTÉR ÉS A NAGYKUTYÁK

Ádám Balázs beküldi a sintért a községháza udvarára, azzal, hogy sok nagykutyát látott arra, ideje volna összefogdosni őket. Ám a sintér éppen az elöljáróság tagjaival találkozik.

  Ádám Balázs, a téglagyáros, egyszer éppen szokásos napi sétáját végezte a jászapáti Hevesi úton, amikor összetalálkozott Bárány Gáborral, a sintérrel, aki a vécépucolásnál használatos, köznyelven csak viharágyúnak nevezett lajtot vontatta a gebéivel valahová.
  - Hát, hogy akarod, Gábor? - kérdezte Ádám Balázs.
  - Megyek árnyékszéket pucolni, meg fogdosom összefelé a kóbor kutyákat, nemzetes úr - felelte a sintér.
  - No, idehallgass! Menj be a községháza udvarára, láttam ott az előbb hat nagykutyát, elég disznóság, hogy szabadon járkálnak!
  - Nem tudtam róla, nemzetes úr... - mentegetőzött a sintér, de Ádám Balázs közbevágott:
  - Hát hiszen nem is a te hibád, hogy még szabadon vannak.
  Bárány Gábor megköszönte a tanácsot, és néhány perc múlva bevonult a községháza udvarára, kezében a dróthurokkal. Ott először is a belrendőrrel akadt össze, aki megkérdezte tőle:
  - Mit akarsz itt, te Gábor?
  - Hát jöttem a nagy kutyákat összefogdosni. Ádám nemzetes úr mondta, hogy van itt vagy hat, csak úgy szabadon járkálnak.
  Ott ültek az elöljáróság tagjai, éppen hatan a községháza tornácán, amit a népnyelv közönségesen csak szakállszárítónak nevezett. Meghallották, mi járatban van Bárány Gábor, s értették is azonnal, miről van szó. Hanem a sintér igencsak csodálkozott, hogy a nagy kutyák már eltűntek a környékről, mert ő már egyet sem talált.

 

DOHÁNY A MEGYEI URAKNAK

Dercze Barna szűzdohányt szerez a megyei uraknak, és főszolgabírói segítséggel juttatja el Szolnokra, kijátszva a fináncokat.

  Dercze Barna közismert dohánykupec volt Jászapátin a háború előtt. Mindenki tudta ezt, tudták a fináncok is, de sohasem érték tetten. Igaz, azért sem volt ez könnyű, mert a járási, de még a megyei urak is a vevői közé tartoztak, senki sem tudott olyan finom szentandrási szűzdohányt szerezni, mint ő.
  Egyszer valamelyik magas rangú megyei tisztviselő üzent Horváth főszolgabírónak Apátira, hogy kéne egy kis dohány. A főszolgabíró hivatta hát Dercze Barnát. Amikor a dohánykupec megjelent nála, nem sokat teketóriázott, a tárgyra tért azonnal.
  - Ide figyeljen, Barna! - mondta. - Üzentek a megyétől az urak, hogy dohány kellene, abból a finom szentandrásiból, amelyikből a múltkor is küldtünk. Tud-e szerezni?
  - Tudni éppen tudok - mondta Dercze -, csak vevő legyen rá.
  - Az lesz! - nyugtatta meg a főszolgabíró. - Megadják az urak az árát, a múltkor sem fizetett rá.
  Dercze Barna befogatott a kocsissal, aki jó embere volt, maga is felült mellé a bakra, és áthajtottak Jászszentandrásra. Beszerezték a dohányt, amennyi kellett, és már visszafelé jöttek, amikor az egyik dűlőúton kibukkant előttük két finánc. Nem lehetett tudni, rá lestek-e, vagy véletlen volt a találkozás. Az egyik fináncot jól ismerte Dercze Barna, nemegyszer iszogatott és kártyázott vele, sőt pertu is voltak, de a másik új ember volt Apátin, akkoriban helyezték oda, és a dohánykupec egyáltalán nem ismerte. Ettől ideges lett egy kicsit.
  A két finánc tempósan kiballagott az út közepére, és intettek a kocsisnak, hogy álljon meg.
  - Hát, hogy akarod? - kérdezte köszönés után az ismerős finánc.
  - Megyünk hazafelé - felelte ártatlan képpel Dercze Barna.
  - Az nagyon jó! -örvendezett a finánc. - Akkor felülnénk, ha nem alkalmatlan, mert mink meg csak így gyalogszerrel vagyunk.
  - Tessék csak! - készségeskedett Dercze. - Sok jó ember elfér kis helyen, ugye.
  De a hideg verejték kezdett kiütközni a homlokán, mert az ülés alatt dugig volt pakolva a kocsi dohánnyal.
  A fináncok nem kérdezősködtek, csak ültek szép csendben a kocsi oldalán, Dercze Barnából viszont dőlt a szó, beszélt nekik egész úton, hogy elterelje a figyelmüket. Ahogy beértek Apátira, a dohánykupec Juhász Zsiga kocsmájánál hirtelen félbehagyta a mondatot, s másikat kezdett:
  - Ha nem sértem meg az urakat, szívesen fizetek egy pohár bort.
  Összenézett a két finánc, azután az ismerős rábólintott.
  - Köszönettel elfogadjuk.
  Dercze Barna rendelt egy liter bort, s alig hogy belekóstoltak, kiöntött három decit egy pohárba.
  - Engedelmet kérek - mondta -, viszek már a kocsisnak is egy pohárral.
  Odakint azután a poharat a kocsis kezébe nyomta, és a füléhez hajolt.
  - Pista, ide hallgass! Idd meg gyorsan, azután vágtass haza, ahogy csak bírsz, a dohányt dobáld be a csalamádé közé, és gyere vissza! Ha kérdeznek, azt mondd, hogy itt álltál végig, el se mozdultál a kocsmaajtó elől!
  Megitták a bort odabent, Dercze Barna gyorsan rendelt még egy litert, pedig a fináncok már mentek volna. Addig húzta az időt, hogy mire fölcihelődtek, a kocsi már ott állt az ajtónál. A két finánc körbejárta, azután fölhajtották a pokrócot az ülésről, benéztek alá, de ott már nem volt semmi.
  - Hova lett a dohány? - kérdezte fenyegetően az idegen finánc.
  - Milyen dohány? - nézett rá ártatlanul Dercze Barna.
  - Amit Szentandrásról hozott.
  - Én nem tudok más dohányról - vont vállat flegmán Dercze -, csak arról, amelyik a zacskómban van, az meg trafik.
  A két finánc faggatózott még egy darabig, de a kocsis sem tudott semmiről, hát nagy dühösen elmentek.
  Dercze Barna másnap bement a főszolgabíróhoz.
  - Megvan a dohány, tekintetes úr - kezdte -, de hogy jut be Szolnokra? Én vonattal nem vihetem, mert biztosan lesnek rám a fináncok az állomáson. A múltkor is majdnem ráfizettem a vonatozásra.
  - No, az már ne okozzon magának gondot - nevetett a főszolgabíró. - A napokban több kocsit kell Szolnokra küldeni, csomagokat hoznak ki az ellátatlanoknak. Majd kivetjük a kocsiját, maga is vele megy, mint megbízott, sőt Szentesi baktert is felültetjük rá, úgyhogy a fináncoktól biztonságban lesz a dohány.

 

ÁROKSZÁLLÁS NEVIBE'

Küldöttség megy Jászárokszállásról Jászszentandrásra az első világháborús emlékmű felavatására. Az elöljáróságban sokat vitatkoznak, hogy milyen beszédet mondjon a küldöttség vezetője, hogy rövid és kifejező is legyen. Pádár Kálmán bíró végül megoldja a gondot.

  Amikor Jászszentandráson felavatták az első világháborús emlékművet, meghívták a többi jász község elöljáróságát is az ünnepségre. Összeült hát az árokszállási elöljáróság, hogy határozzon ebben a kérdésben. Azt eldöntötték gyorsan, hogy küldöttségnek kell képviselnie a községet, azon sem volt vita, hogy ki legyen a vezetője.
  Hát ki lehetne más, mint Pádár Kálmán bácsi, a bíró? Ez magától értetődik - mondta az elöljáróság egyik tagja, s a többiek rábólintottak.
  - De hát a küldöttség mit vigyen, a vezetője mit mondjon?
  - Vigyen egy nagy koszorút!
  - Az nem jó, azt mondják majd, nicsak, hogy fölvágnak az árokszállásiak!
  - Akkor vigyen kicsit!
  - Az se jó, mert azt mondjak: nicsak, hogy a fogukhoz verik a garast az árokszállásiak!
  Végül megegyeztek, hogy a koszorú ne legyen se kicsi, se nagy, hanem olyan közepes forma, hogy ne tudják megszólni őket miatta.
  - Hát a beszéd milyen legyen?
  - Legyen jó hosszú és értelmes!
  - Hosszú ne legyen, mert abból baj lehet! Szégyenszemre még belesül a bíró, ki is nevetik, és az nagy csúfság lenne az elöljáróságra, de még a községre is.
  - Akkor ne mondjon semmit, csak tegye le azt a koszorút!
  - Azt se lehet! Még azt hinnék, hogy Árokszálláson néma bírót választottak.
  - Hát akkor Kálmán bácsi szóljon is egy pár szót, röviden és velősen!
  Úgy is történt, ahogy az elöljáróság elhatározta. Amikor a nagy napon Szentandráson rá került a sor, a bíró odaállt az emlékmű elé, és így szólt:
  - Árokszállás nevibe' leteszem a tövibe.
  És letette.

 

PÉNZSZAGRA MEGY AZ ÖRDÖG

Egy szegény öregasszony sok pénzt örököl. Két részeges cimbora fondorlattal el akarja venni tőle, de a tervük nem sikerült sőt börtönben végzik.

  Egyedül élt egy szegény öregasszony a jászberényi tanyavilágban. Volt egy kis földje, amit kiadott felesbe, annak a hasznából éldegélt. Dolgozni már nem nagyon bírt, csak egy disznaja visított, néhány tyúkja kárált az udvaron.
  Egyszer a postás nagy hírrel kopogtatott be hozzá: meghalt egy Amerikában élt távoli gazdag rokona, akinek ő már jószerével az létezéséről sem tudott, és nem lévén más örökös, rámaradt az egész vagyon.
  - Annyi pénzt kap - mondta a postás -, hogy én ki se hozhattam, menjen be holnap a postára, ott veheti föl.
  Azzal elköszönt, magára hagyta a váratlan szerencsétől szédelgő öregasszonyt, és ment tovább, de amerre csak járt, mindenhol elmondta, hogy mi történt. Így azután megtudta az esetet két semmirekellő, részeges cimbora is, akik a város szélén laktak.
  - Hallod-e, he? - kérdezte az egyik. - Mennyi jó bort, sört, pálinkát megihatnánk mink azért a pénzért!
  - Bizony úgy van! - helyeselt a cimborája. - Az a vénasszony meg már alig veszi hasznát.
  Addig-addig beszélgettek, a végén kitervelték, hogy elveszik tőle a pénzt.
  Szereztek egy borjúbőrt meg két szarvat, és éjfél előtt kimentek a tanyára. Egyikük a bőrt magára terítette, felkötötte a szarvakat, és fölmásztak a tetőre. Az öregasszony régi házban lakott, amelynek még szabad kéménye volt. A cimbora kötélen leeresztette borjúbőrbe bújt társát a kéményen. Ez nem ment zaj nélkül, és az öregasszony fölébredt, majd fölkelt és gyertyát gyújtott, hogy megnézze, mi motoz a konyhában.
  Ahogy kilépett a táncoló gyertyafényben, azt látta, hogy egy ördög ugrik elő a sötét sarokból, megvan mindene, szarva, bundája, ahogy kell. De nemcsak előugrik, hanem rá is rivall rettenetes hangon:
  - Én vagyok Lucifer, az ördögök királya! Tudom, hogy sok pénzt kaptál Amerikából! Ha nem akarod, hogy rögtön magammal vigyelek a pokol legtüzesebb fenekére, tégy úgy, ahogy mondom! Holnap menj el a pénzért a postára, és hozd el az egészet! Éjfélkor itt leszek érte. Ha mindent úgy teszel, ahogy mondtam, elkerülöd a poklot. Most pedig oltsd el a gyertyát, feküdj vissza az ágyba, és eszedbe ne jusson bárkinek is elmondani, amit hallottál tőlem!
  Az öregasszony se holt se eleven nem volt, maga sem tudta, mit tesz, eloltotta a gyertyát, visszabújt az ágyába, de hiába takarózott be nyakig, egész éjjel vacogott a dunna alatt.
  Az ördögnek öltözött cimbora a kötelet a derekára kötötte, a társa felhúzta a kéménybe, majd lemásztak a tetőn, és eltűntek a sötétben.
  Az öregasszony másnap bement a postára, de nem úgy nézett ki, mint aki odavan a boldogságtól. A postamesternek fel is tűnt a szomorúsága, és beszédbe elegyedett vele.
  - Na, néni - mondta -, most végre elfelejtheti a szegénységet! Van sok pénze, vehet rajta földet, marhát, disznót, amennyit akar.
  De az öregasszony csak ingatta a fejét.
  - Nem az enyém már az a pénz!
  - Hát ugyan kié?
  - Azt nem mondhatom meg!
  - Mondja csak nyugodtan!
  - Ha elmondanám, nagy bajom lenne belőle, de lehet, hogy még a postamester úr is megszenvedne miatta.
  Ettől aztán még kíváncsibb lett a postamester, behívta az asszonyt a belső szobába, és addig nem nyugodott, amíg az szórul szóra mindent el nem mondott. Akkor gondterhelt arccal csak ennyit mondott:
  - Ez bizony nagy baj! Menjen szépen haza, és éjfélkor, ha odamegy az ördög, adja oda neki a pénzt, ne ellenkezzen!
  Az öregasszony elment, a postamester meg egyenesen a csendőrökhöz ment, és mindent elmondott a parancsnoknak. Ők pedig sötétedés után, de még jóval éjfél előtt, körülvették titokban az öregasszony tanyáját, és csendben várakoztak.
  Éjfélkor megjelent a két cimbora, most is minden ugyanúgy történt, mint az előző éjjel: fölmásztak a tetőre, az egyik leeresztette a másikat a kéményen, azt, amelyiknek borjúbőr volt a testére csavarva, szarv volt a fejére kötve.
  Az öregasszony gyertyafény mellett várt, dehogyis tudott volna aludni.
  - Elhoztad-e a pénzt, ahogy parancsoltam? - kiáltott rá az ördög.
  - Elhoztam - nyöszörögte elhaló hangon az öregasszony. Reszkető kézzel elővette a nagy köteg bankót a sublótfiókból, és átadta neki.
  - Oltsd el a gyertyát, és nehogy leskelődj utánam, mert sóbálvánnyá válsz, mint Lót felesége!
  Az öregasszony eloltotta a gyertyát, az ördög meg felhúzatta magát a kötélen. Már javában örültek a sok italnak, amit a pénzért akartak venni, de ahogy lemásztak a tetőről, egyenesen a csendőrök karjaiba ugrottak.
  Tagadni nem lehetett, a pénzt is megtalálták náluk, és visszaadták az öregasszonynak, aki utóbb valóban földet, állatokat vett rajta, meg egy házat, de nem kint a határban, hanem a városban, mert már félt volna odakint, hogy híre ment a gazdagságának.
  A két cimborát börtönbe zárták, ott jó hosszú ideig elmélkedhettek rajta, hogy érdemes volt-e Lucifert játszani.

 

A KISBÍRÓ MEG A CIGÁNYOK

Az árokszállási kisbíró elküldi a cigányokat a kenyérvári uradalomba, azzal, hogy ott bivalyhúst osztogatnak. Amikor kiderül, hogy ez nem igaz, a cigányok előbb meg akarják ölni, utóbb mégis kibékülnek.

  Deák Mátyás kisbíró volt Jászárokszálláson. Szeretett mindenből viccet csinálni, különösen a cigányokkal tréfált sokat, azok meg ővele. Ott csapták be egymást, ahol tudták.
  Egyszer, amikor a hivatalos közleményt felolvasta, és a nép nagy része szétszéledt, csak a cigányok álltak még körülötte, odafordult hozzájuk.
  - Hallottátok-e, hogy mi újság van még?
  - Mi?
  - Kenyérváron döglenek a bivalyok, ott a rengeteg hús, nem tudnak vele mit kezdeni.
  - Hazudsz, Matyi, hazudsz! - mondták a cigányok, mert már nem nagyon hittek a kisbírónak.
  - Én nem hazudok! - felelte sértődötten Deák Mátyás. - Mehettek a húsért, ha akartok, hozhattok, amennyi kell, ingyen adják. Én jót akartam nektek, de ha nem, hát nem...
  Vállat vont, és úgy tett, mintha megbántva tovább akarna menni. Hanem a cigányoknak már beültette a bogarat a fülébe, nem hagyták, hogy elmenjen.
  - Hát aztán miben hoznánk el azt a sok húst?
  - Kérjetek kölcsön talyigát!
  - Igazad van, te Matyi!
  Össze is állt vagy húsz cigány, elkunyeráltak innen-onnan néhány talyigát, és elindultak Kenyérvárra bivalyhúsért. Kenyérvár uradalmi major volt Árokszállástól vagy hat kilométerre. Egész úton tervezgették, hogy mennyi rengeteg húst hoznak el, a végén már úgy okoskodtak, hogy még kérnek is valamit, amiért segítenek eltakarítani a döglött állatokat. Így aztán, amikor Kenyérváron megtalálták az intézőt, magabiztosan megálltak előtte, és csak úgy félvállról odavetették neki:
  - No, intéző úr, mi van a bivalyokkal?
  - Hogyhogy? - meresztett nagy szemeket az intéző. - Mi lenne velük?
  - Ha ad néhány pengőt, szívesen elvisszük a dögöket.
  - Milyen dögöket?
  A cigányok összenéztek, még össze is kacsintottak, hogy no, teszi magát az intéző...
  - Néhány pengőért elvinnénk a döglött bivalyokat, nem kellene itt vesződni az elásásukkal.
  - Szóval döglött bivaly kellene?
  - Az, az! - bólogattak a cigányok. - Beszélik, hogy sorra döglenek a bivalyok Kenyérváron, hát úgy gondoltuk...
  - Kik beszélik, hogy döglenek?
  - Hát mindenki... Árokszálláson...
  - De ti kitől hallottátok?
  - Deák Matyitól.
  - Aha - bólintott az intéző. Jól ismerte a kisbírót, már tudta, hogy honnan fúj a szél. Csak annyit mondott: - Várjatok, mindjárt jövök!
  A cigányok megörültek, hogy no végre megértette, miről van szó, megy intézkedni a bivalyhús ügyében. Az intéző ellenben belökött két patront a puskájába az irodában, visszament a cigányokhoz, és a fejük fölé durrantott kettőt.
  - Ehol-e, bivalyhús helyett! Még hogy döglenek...!
  A cigányok villámgyorsan eltűntek, rohantak visszafelé, ahogy a lábuk bírta. Csak a temetőnél álltak meg a falu alatt. A kölcsönkért talyigákat is szanaszét hagyták a határban.
  - Erről jut eszembe - mondta az egyik, ahogy a temető sírköveit meglátta -, álljunk már meg, számoljuk ki, hány halott van közülünk!
  Szerencsére halott egy sem volt, így egy kicsit megnyugodva folytatták az utat, és az ijedelmet egyre jobban felváltotta bennük a harag.
  - Az a Matyi, a szakramentumát, becsapott, hazudott nekünk megint!
  - No megállj, majd kapsz most!
  Egyre jobban fölhergelték egymást, az öklüket rázták, köpködtek mérgükben. Azután az egyik hirtelen megállt, és nagyot kiáltott:
  - Gyerünk, öljük meg, most mindjárt! Mint egy gyíkot!
  - Gyerünk! - kiáltották a többiek, és már indultak is a patak partján, óvatosan, nehogy a kisbíró észrevegye a csapatot, mert a háza nem messzire volt a pataktól. Megálltak a ház körül, de nem akartak ajtóstól berontani, ezért az egyik barátságos hangon bekiáltott:
  - Elé vagy-e Matyikám?
  A kisbíró már messzebbről észrevette őket, s bár nem tudta, mire készülnek, azér tarthatott tőlük, mert fölment a padlásra, és ott elrejtőzött. Hanem a kiáltásra nem tudta megállni, hogy újabb tréfát ne eszeljen ki, hát visszaszólt:
  - Nem vagyok én!
  - No, az a szerencséd, mert bizony a patakba fojtottunk volna! - válaszoltak a cigányok, majd szépen hazaballagtak.
  Másnap a faluban találkoztak a kisbíróval. Akkorra már elszállt a mérgük nagy része, de azért elébe álltak.
  - Hazudtál nekünk tegnap, Matyi!
  - Én sose mondok nektek igazat! - felelte nevetve a kisbíró.
  - De, de, most igazat mondtál, Matyikám! - válaszolta az egyik cigány, és már mind nevettek.
  Szent volt a béke.

 

KUTYÁT ELLETT A TEHÉN

Egy jászapáti kovácsmester tehene megellik, s a gazda örömében jól felönt a garatra, majd elalszik az istállóban. Ébredéskor egy kutyát is talál a borjú mellett, és azt hiszi, a tehene kutyát ellett.

  A század elején nevezetes ember volt Jászapátin egy Lénárd nevű kovácsmester, akinek a falu közepén volt a műhelye, a Groszman-féle fakereskedés mellett. Az a műhely nemcsak azért volt közkedvelt helye a férfinépnek, mert ott lehetett lovat patkoltatni, új ráfot veretni a kocsikerékre, hanem azért is, mert mindig akadt körülötte néhány várakozó, lézengő ember, nemcsak helybeliek, hanem gyakran más vidékről valók is, és reggeltől estig folyt a szó, a tréfa, az ugratás.
  Amikor még jobban bírta a munkát, tehenet is tartott a kovácsmester, hogy ne kelljen egy kis tejért, vajért, túróért a piacra vagy a szomszédba járni.
  Egyszer hasas lett a tehén, s amikor eljött az ellés ideje, estefelé Lénárd átballagott a szomszédban lakó gazdához, akinek több állata is volt, s jobban értett hozzájuk, mint a kovács.
  - Ellik a Riska - kezdte -, gyűjjön át, szomszéd, hátha segítségre lesz szükség!
  A szomszéd átment, s az istállóban először is ittak egy kupica szíverősítőt, azután a petróleumlámpa fénye mellett még egy párat, mert egyébként kegyetlen hideg téli idő volt, úgy érezték, az istálló sem tudott igazán átmelegedni, hiába zárták ajtaját, ablakát.
  Jó késő este aztán szerencsésen megellett a Riska, lett egy szép nagy borja, s ennek úgy megörült Lénárd, hogy marasztalta a gazdát.
  - Ne siessen, gazduram, igyunk inkább áldomást erre a kisborjúra, ha már ilyen szerencsésen a világra segítettük!
  A szomszéd sem vetette meg az italt, maradt hát szívesen, beszélgettek, iszogattak még egy darabig, szép csendben még nótáztak is egy sort.
  A Lénárd felesége egyszer kinézett, hogy ugyan hol marad az ura.
  - Meglett a borjú! - újságolta neki a kovács örömmel.
  Az asszony megnézte a gyenge kis jószágot, látta, hogy minden rendben van, nem veszekedett az urával az ivás miatt, úgy gondolta, hadd szórakozzanak egy kicsit, megérdemlik. Visszament hát a házba, ők ketten meg folytatták a poharazgatást.
  Hanem az ital azért megtette a magáét, Lénárdnak hamarosan elnehezedett a szempillája, sőt a kovács le is dőlt a friss szalmára, és elszenderedett. A szomszéd jobban bírta az italt, de nem volt kedve egyedül poharazni, meg úgy gondolta, nem is illendő, hogy maradjon, amíg a gazda alszik, összeszedte hát a holmiját, lejjebb csavarta a petróleumlámpa kanócát, és szép csendben betette maga mögött az istállóajtót.
  Sötét volt odakint, a hold éppen elbújt a felhők mögé, a szomszéd csak annyit érzett, hogy a lába valami mocorgó feketeségbe botlik. Lehajolt, s akkor vette észre, hogy Lénárd szép, nagy komondora az, a csikorgó hidegből szeretne besurranni az istállóba.
  - No, te szegény! - mondta ellágyuló szívvel a szomszéd. - Megvesz itt az isten hidege, hát csak eredj be, jut neked is hely.
  A kutya nem kérette magát kétszer, hálás nyüszítéssel beugrott a résnyire tárt ajtón, azután odaballagott a tehénhez, és lefeküdt barátságosan a kisborjú mellé. A tehén ismerte a komondort, nem bánta, ha lefekszik a szalmára, békésen kérődzött tovább.
  Hajnal felé felébredt a kovács. Forgolódott, nézelődött a kormos üvegű petróleumlámpa gyér fényében, s egyszer csak észrevette, hogy a kisborjú nem egyedül fekszik a szalmán, valami hasonló nagyságú feketeség van még mellette.
  Még egyet ellett a Riska! - gondolta örömmel, és odanyúlt, hogy megsimogassa a másik kisborjút is, de úgy érezte, valami nincs rendben, nagyon furcsa tapintású volt a szőre. Megtapogatta még egyszer, s akkor a komondor elégedetten felvakkantott félálmában a simogatásra.
  Felugrott a gazda, majdnem el is terült az istálló földjén a sietségtől, meg a még teljesen el nem szállt mámor miatt, és kiabálva igyekezett a házba a feleségéhez.
  - Asszony, gyere gyorsan, kutyát ellett a Riska!
  - Megbolondult kend? - förmedt rá a felesége. - Ilyesmivel ver föl éjnek évadján!
  - De csak gyere gyorsan, láttam, hogy kutyát ellett.
  - Tán még egy kisborjút inkább.
  - Először én is azt gondoltam, de nem borjú az, hanem kutya! Valami ördöngösség van ebben!
  Az asszony nem hitte el a csodát, de kíváncsi volt, hogy vajon mit látott az ura, fölkapta hát a nagykendőt, és kiment az istállóba. Fölcsavarta a lámpa kanócát, s a nagyobb fényben rögtön látta, hogy a saját kutyájuk fekszik nyújtózkodva a kisborjú mellett.
  - Hát már a saját kutyáját se ismeri meg, ha berúg? - kezdett pörölni.
  - Hogy került ide ez a jószág? - vakarta meg a tarkóját zavartan az ura. - Este még nem volt itt...
  - Akár itt volt, akár nem, szégyellheti, hogy...
  - Biztos a szomszéd engedte be - töprengett Lénárd. - Az ántiját! Csak ő lehetett!
  Osztotta az áldást a szomszédra bőven, őrá meg a felesége, így el is veszekedtek szépen reggelig.