EGYENJOGÚSÁG

Egy kocsmázó gazda felesége maga is ugyanúgy kocsmába kezd jármi, mint az ura, ezzel el is veszi a kedvét az italozástól.

  Élt Jászszentandráson egy jómódú parasztgazda, Guba Sándornak hívták. A vagyon azonban veszélybe került, mert Guba Sándor a kelleténél jobban szerette az italt, néha fél nap, egész nap is elüldögélt a kocsmában hasonszőrű ismerőseivel. Nemigen rúgott be úgy, hogy elvesztette volna az eszét világ csúfjára, bár elég sűrűn emelgette a poharat, de a felesége így is duplán haragudott, mivel nem dolgozott otthon, mint más rendes ember, és ráadásul a pénzt is költötte.
  Kérte az urát szépen, kérte csúnyán, hogy hagyjon fel a kocsmázással, de az rá se hederített.
  No megállj, vén kutya! - gondolta egyszer az asszony. - Leszoktatlak én a kocsmáról, mégpedig hamarosan!
  Legközelebb, amikor este megint hiába várta az urát, összekapta magát egy kicsit, és elballagott ő is a kocsmába. Jól számított, ott volt Guba Sándor a cimboráival. Annus néni azonban nem ment oda hozzá, mint máskor, hogy hazahívja, hanem az asztaluktól jó messze maga is leült.
  Olyan csend támadt a kocsmában, hogy a légypapírra ragadt legyek zümmögését is lehetett hallani. Guba Sándor úgy tett, mintha nem vette volna észre a feleségét, de nagyon elszontyolodott az ábrázata.
  A kocsmáros odament Anna nénihez.
  - Mit hozhatok? - kérdezte zavartan, fél szemmel Guba Sándorra sandítva, aki már háttal ült feléjük.
  - Három liter bort! - mondta Anna néni jó hangosan. - De a legfinomabb rizlingből ám!
  - Mennyit? - kérdezte a kocsmáros, és közelebb hajolt, mint aki nem jól hall.
  - Három litert! - kiáltotta a fülébe az asszony.
  - Én kihozhatom, de... - kezdte volna a kocsmáros, de Anna néni közbevágott:
  - Mindenkinek jut egy pohárral, aki jó szívvel elfogadja!
  Ha eddig is odafigyelt mindenki, most azután még jobban hegyezni kezdte a fülét a sok korhely, potyaleső, és szép sorban odasomfordáltak Anna néni asztalához.
  - Egészségére, Anna néném!
  - A jó Isten sokáig éltesse!
  Sűrűn emelgették a poharakat, elfogyott az első három liter rizling, már a második három liter is fogytán volt, amikor a kocsmáros zárórát kiáltott. De addigra már nagy vigasság volt az Anna néni asztalánál, még nótáztak is egy sort.
  Zárórakor Guba Sándor és a felesége hazaindultak, de külön-külön mentek, otthon pedig egyikük sem hozta szóba az esetet.
  Így történt ez még egyszer, majd Annus néni harmadszor is megjelent a kocsmában, nem sokkal az ura után. Guba Sándor vagy egy félóráig bírta még, de látszott rajta, hogy nem sok öröme telik az iszogatásban, sőt egyre nehezebben türtőztette magát. Végül odament a feleségéhez.
  - Hallod-e, he! Mehetnénk már hazafelé!
  - Mehetünk, Sándor - felelte az asszony.
  Hazaballagtak együtt, és többé senki se látta őket a kocsmában, sem együtt, sem külön-külön.

 

VÁLYOG HELYETT TÉGLA

Ádám Balázs, jászapáti téglagyáros bátyja vályogból akar házat építeni, de egy reggel négyszer annyi téglát talál a telkén a lerakott vályog helyett.

  Ádám Balázs szegény emberből lett gazdag téglagyáros Jászapátin. Két másik gyár is megbukott mellette, s amikor 1912-ben elkezdték építeni a gimnáziumot, már nem volt konkurenciája, ő kapta a nagy megrendelést, s jócskán meggazdagodott rajta.
  Hanem a bátyja szegény maradt, mivel közalkalmazott lett, ő volt a főszolgabíró hajdúja. A 20-as években nagynehezen kapott a községtől egy házhelyet kedvezményesen, és elhatározta, hogy házat építtet rá. Odahordatott már vagy ötezer válykot, amikor egyszer arra járt Ádám Balázs, és észrevette, hogy mi készül.
  - Mit akar maga, bátya? - kérdezte. Mogorva, magának való ember volt, a bátyjával is magázták egymást, ha véletlenül összetalálkoztak. Egyébként, néha hónapokig nem lépték át a másik küszöbét.
  - Mit akarnék ugyan? - felelte a bátyja. - Házat építeni.
  - Aztán miből? Sárból?
  - Abból bizony, vályogból. Mint más szegény ember.
  Ádám Balázs nagyon megharagudott, de nem szólt, csak otthagyta a bátyját szó nélkül. Hanem néhány nap múlva felfogadott öt fuvarost.
  - Éjszaka elviszik az összes válykot a bátyám portájáról - mondta nekik -, és belehányják a gödrökbe Aztán minden vályog helyett négy téglát raknak le a telken.
  Így is történt.
  Másnap reggel a báty nagyot nézett, hogy a vályog mind téglává vált, de meg is szaporodott, mégpedig alaposan. Persze gondolta rögtön, hogy honnan fúj a szél, elment hát, hogy megköszönje az öccsének az ajándékot. Hanem Ádám Balázs mogorván a szavába vágott.
  - Nem maga miatt csináltam - mondta -, hanem magam miatt. Mert hogy nézne ki, ha a téglagyáros öccse sárból építene házat magának?

 

KIS ÁLLAT A DARÁZS

Egy napszámos ekéje darásfészket vet ki a földből, és a lovai nem mernek a darazsak közelébe menni. A gazdasszony a szoknyájával takarja le a fészket, de pórul jár.

  Csontos József szegény embernek számított Jászberényben, bár egy kis földje és két lova is volt. Amikor a sajátján végzett, a szomszéd gazdák szívesen felfogadták a lovaival napszámba, mert dolgos, szorgalmas embernek ismerték.
  Egy módosabb gazda elhívta egyszer szántani, és az egyik forduló előtt Csontos József ekéje darázsfészket vetett ki a földből. Ismeretes, hogy a feldühödött darazsak minden élőlénynek nekirontanak, legyen bár nagy vagy kicsi. Így történt ez akkor is, Csontos kiemelte az ekét a földből, és futva menekült a lovaival együtt, mégsem úszta meg néhány csípés nélkül.
  Ahogy a darazsak lecsendesedtek egy kicsit, visszamerészkedett, hogy majd folytatja a szántást, de a lovai megmakacsolták magukat, és olyan három méternél az istennek se mentek közelebb a kifordított darázsfészekhez. Csontos egy darabig noszogatta őket, azután úgy gondolta, csak az idejét vesztegeti velük, kihagyta hát azt a kis darabot, és folytatta a munkát.
  A gazda felesége épp akkor jelent meg a föld végében, hogy megnézze, rendesen dolgozik-e a napszámos. Amikor észrevette, hogy egy darab föld szántatlanul maradt, éktelen dühbe gurult.
  - Te Jóska! - támadt neki a legközelebbi fordulásnál. - Hát mit gondolsz, ki fogja azt a darabot felszántani, he?
  - Felszántanám én - felelte Csontos -, de darázsfészket vetett ki az eke, és a lovak nem mennek a közelébe.
  A gazdasszony meggyőződött róla, hogy valóban ez történt, és megenyhült egy kicsit. A haragja elszállt, inkább csúfolódni kezdett.
  - Hát micsoda lovaid vannak? Két ekkora nagy állat, és félnek azoktól a csöpp kis darazsaktól!
  - Mari néném nem fél tőlük?
  - Nem bizony! - felelte a gazdasszony nagy magabiztosan.
  - No, ha nem fél, akkor álljon a darázsfészek fölé, takarja el a lovak elől a bő szoknyájával, hátha úgy közelebb merészkednek, azután fölszánthatom azt a darabot is.
  Megszeppent egy kicsit a gazdasszony, de nyakas teremtés volt, nem akart szégyenben maradni, hogy mégis fél, hát nagy elhatározással odaállt a darázsfészek fölé.
  Csontos Józsefnek éppen csak annyi ideje volt, hogy beleeressze az ekevasat a földbe, amikor meghallotta a gazdasszony jajgatását.
  - Segítség! Jaj! Menten meghalok!
  Akkoriban a nők nyáron nemigen vettek bugyit a bő, hosszú szoknya alá, így nem csoda, hogy a gazdasszony nagyot ugrott, és futott a Zagyvához, mint a nyúl, ruhástól belevetette magát a vízbe.
  Csontos József folytatta a szántást estig, s amikor beballagott n gazda házához a napszámért, látta, hogy a gazdasszony a pitvarban ül fancsali képpel egy nagy dézsa hideg vízben, egy szál pendelyen kívül semmi nem volt rajta.
  A napszámos köszönt illendően, amire az asszony csak morgott valamit nagy mérgesen az orra alatt.
  - Mit csinál itt, Mari néném? - kérdezte Csontos ártatlanul.
  - Tudod te azt, ördög, pokolfajzat! - pörölt az asszony.
  - Csöpp kis állat a darázs - mondta Csontos -, oszt látja-e, mégis mekkora galibát tud csinálni?

 

MEGKERÜLT A POKRÓC

Hivatalt bíznak egy jászapáti képviselőtestületi tagra, s ő keményen igyekszik megfelelni a hivatalának. A beosztottjai azonban némi furfanggal elveszik a kedvét tőle.

  Balla Miklós minden lében kanál, kötekedő természetű ember volt, minden apáti képviselőtestületi ülésen fölszólalt, s keményen bírált mindent és mindenkit, akár értett a szóban forgó kérdéshez, akár nem.
  Hogy elfoglalják valamivel, s hogy megismerje egy kicsit a közélet nehézségeit, hivatalt bíztak rá, megtették külrendőrnek. A külrendőr nagy úr volt akkoriban, valóságos hatalom. Lóháton járt, mégpedig a saját lova hátán, de a községtől abrakpénzt kapott ennek fejében.
  Balla Miklós szorgalmasan járta a határt, zavarászta a neki alárendelt határcsőszöket, nem nézett el semmiféle lazaságot, szabálytalanságot, tilosban legeltetést, szidott, sőt büntetett keményen. Nem csoda, hogy igen gyorsan rengeteg haragost szerzett, legelőször is a határcsőszök között, akik azt kezdték fontolgatni, mit kellene tenniük, hogy Balla úr meghiggadjon egy kicsit.
  Balla egyébként nagyon szerette a lovát, s ezért jártában-keltében mindig vitt magával egy pokrócot is a nyereg mellé kötve, s azzal takarta be a lovat, ha leszállt valamiért.
  Történt egyszer, amikor éppen valami kóbor szekeres cigányokat egzecíroztatott éppen, hogy, hogy nem, eltűnt a pokróc, nagy bánatára. Kereste mindenfelé, de hiába, a felesége meg jól összeszidta, hogy legközelebb tán a fejét is ottfelejti valahol.
  Hanem harmadnapra meglett a pokróc. Amikor Balla éppen nem volt otthon, beóvakodott egy határcsősz az udvarukba.
  - Meglett ez a pokróc - kezdte bizonytalanul. - Azt mondják, tán a Balla nemzetes úré volna.
  Az asszony széthajtotta a pokrócot, és megismerte azonnal.
  - A mienk hát - mondta és letette a padra az ámbituson. - Aztán hol lett meg?
  A határcsősz félrenézett, mintha nagy zavarban lenne, ötölt-hatolt, végül kibökte:
  - Azt nem tudom.
  Az asszony azonban gyanút fogott a zavarától, és csak erősködött.
  - Dehogynem tudja! Látom én, hogy tudja, csak nem akarja mondani kend!
  A határcsősz megjátszotta, hogy kétségbe van esve. Lehajtotta a fejét.
  - Azt én nem mondhatom meg!
  Ezzel aztán végképp felcsigázta az asszony kíváncsiságát és gyanakvását.
  - Aztán miért nem mondhatja meg?
  - Nem engedi a férfibecsület!
  - Hozok egy kis pálinkát, amíg megissza, félrenéz a férfibecsület, aztán közben megmondhatja.
  Úgy is történt. A határcsősz felhajtotta a nagy pohár pálinkát, megtörölte a bajuszát, a torkát is megköszörülte, hadd toporogjon még egy kicsit az asszony türelmetlenségében, azután végre kibökte:
  - Hát... az az igazság, hogy a pokróc Árendás Rózsinál lett meg. Ő nyomta a kezembe máma reggel a pélyi úton, hogy ha úgyis bejövök a városba, hozzam be, ne neki kelljen...
  - Hí, az ántiját!... - kezdte Balláné. - Nagy kár, hogy nem az a ribanc hozta be, legalább kikapartam volna a szemét a szégyentelen perszónájának!
  Árendás Rózsi ugyanis közismert tanyai nőszemély volt. Ariról volt közismert, hogy bárki férfiembert szívesen fogadott, aki bevetődött a tanyájára.
  Amikor Balla nagy ártatlanul beállított estefelé, az asszony már az udvaron várta a pokróccal.
  - Hát hol is vesztetted el ezt?... - kérdezte vésztjóslóan. Ki sem tudta várni, hogy az ura mondjon erre valamit, elkezdte szórni rá az áldást, elmondta mindenféle rossz kurvapecérnek, szoknyabolond vénembernek, sőt ütötte is a pokróccal, ahol érte.
  Balla mondhatta, hogy nem is járt Árendás Rózsi tanyája felé, mondhatott akármit, meg se hallgatta, s nem hagyott neki békét, amíg le nem mondott a külrendőrségről.

 

NÉMET TÁRSALGÁS

Balla Miklós németül beszélget a jászapáti gazdakörben a helyi fakereskedővel, de egyikük sem érti, hogy mit mond a másik.

  Balla Miklós a katonaidejét német vezényszó alatt, a közös hadseregben szolgálta le valamikor. Így aztán, mint afféle tudálékos obsitos, ha német szót hallott, kéretlenül is belekotyogott, pedig a nyelvtudása többnyire csak a vezényszavakra korlátozódott.
  Gyakori vendég volt a gazdakörben, ahová eljárt az öreg Groszman Farkas, zsidó fakereskedő is, aki viszont magyarul alig tudott, szívesebben beszélt németül, de ha mégis magyar nyelven szólalt meg, akkor is német szavakat kevert a beszédébe.
  Amikor először találkoztak, s Balla meghallotta a német szavakat az öreg Groszman szájából, több se kellett neki, elkezdte a mondókáját, amely gyors és pergő volt ugyan, de jobbára vezényszavakból és bemagoltatott egyéb mondatokból állt, vagyis nem volt semmi értelme.
  Groszman udvarias ember volt, nem leplezte le Ballát, hanem hallgatta egy darabig, azután ő is mondott valamit, mintha válaszolna, amire megint Balla szóáradata következett.
  A társaságban voltak, akik itt-ott, iskolában vagy még szintén a közös hadseregben, fölszedtek annyi német tudást, hogy rájöttek, milyen társalgás ez, és jót nevettek rajta. Hanem a dolog egy idő után kezdett unalmassá válni, ezért valaki szemrehányóan Groszmanhoz fordult, de úgy, mintha semmiről sem tudna.
  - Ejnye, Groszman úr, mégse járja, hogy egy színmagyar társaságban maguk németül társalogjanak!
  Groszman nem vette a szívére a dolgot, így mentette ki magát:
  - Tudnak uraim, úgy van az, hogy amit Balla úr mond, azt én nem értek, amit én mondom, azt Balla úr nem ért. De legalább biztosan nem veszünk össze.
  Nagy nevetés támadt erre, és Balla attól kezdve, legalábbis abban a társaságban, nem hencegett többet a német tudásával.

 

KISÉRI ÜRGE, KÜRTI ÜRGE

Cigányok kétszer akarják kifizettetni a kiöntött ürgék után járó pénzt, de a jászkiséri jegyző legnagyobb csodálkozásukra megismeri, hogy melyik ürge származik a szomszéd uradalomból, ahol egyszer már fizettek érte.

  Jászkiséren 1936-ban nagyon elszaporodtak az ürgék, és sok kárt tettek a határban. A kíséri elöljáróság ezért kidoboltatta, hogy minden elpusztított ürgéért ötven fillért fizet. Ugyanakkor a pusztakürti uradalom intézője is kihirdette, hogy szintén ötven fillért fizet minden ürge után, amelyiket az uradalom területén öntöttek ki, és ütöttek agyon.
  Egy nagy csapat cigány fölkerekedett egy napon vödrökkel, botokkal, s a tanyákból hordott vízzel nekiláttak Pusztakürtön az ürgeöntésnek. Nagy pénz volt akkoriban nekik ötven fillér is, és úgy számítottak, hogy jó néhány pengőt összeszedhetnek.
  Délig sikerült négy ürgét elpusztítaniuk, s amikor már túl melegük lett, és megunták a vízhordást is, bementek az intéző irodájába.
  - Nagyságos úr - kezdték -, itt van ez a négy ürge, tessék megadni az árát!
  Az intéző kifizette a két pengőt, a cigányok már menni készültek, hanem az egyiknek eszébe jutott valami.
  - Nagyságos főintéző úr - fordult vissza az ajtóból -, magának csak gond, hogy hova tegye ezeket az ürgéket, mink meg jó pörköltet főznénk belőlük. Engedje meg, hogy elvigyük!...
  - Vigyétek! - legyintett az intéző, a cigányok pedig fölkapkodták az ürgéket, és gyorsan elmentek.
  Hanem ahogy magára maradt, az intéző gondolkozni kezdett: beviszik Kisérre a négy ürgét, és a jegyzővel is kifizettetik a két pengőt. Ez pedig csalás a javából, és még jól ki is nevetnek minket, sőt elmondják úton-útfélen, hogyan csaptak be.
  Fölhívta hát telefonon a jászkiséri jegyzőt, Gergely Andort, aki jó ismerőse volt, és elmondta neki, hogy a cigányok négy ürgét visznek a kíséri községházára, de ő azoknak az árát már kiadta Pusztakürtön. A jegyző megköszönte a híradást, és várta, hogy megérkezzenek hozzá a cigányok az ürgékkel.
  Hanem ők útközben sem tétlenkedtek, mire beértek Jászkisérre, még kiöntöttek öt ürgét, úgy, hogy kilenccel állítottak be a községházára. A folyosón sorba rakták a kilenc tetemet, majd szóltak az egyik írnoknak, hogy ürgéket hoztak. Az írnok azonnal bekopogott a hírrel a jegyzőhöz, aki előzőleg meghagyta, hogy értesítsék, ha cigányoly ürgéket hoznak, maga akar tárgyalni velük. Jött is rögtön, szokása szerint egy nádpálca volt a hóna alatt.
  - Na, mi újság? - kérdezte, ahogy meglátta a cigányokat.
  Ők meg kórusban mondták:
  - Nagyságos főjegyző úr, tessék kifizetni ezeknek az ürgéknek az árát!
  Gergely Andor mustrálgatta egy darabig az ürgéket, majd így szólt:
  - Én csak kiséri ürgékért fizethetek, ezek között meg kürti ürgék is vannak.
  A cigányok álla leesett a csodálkozástól, megszólalni sem tudtak, némán nézték, ahogy Gergely Andor a nádpálcájával négy ürgét kilökdös a sorból.
  - Ez is kürti ürge, ez is meg ez is... - Kifizette az öt ürgéért a két pengő ötven fillért, azután még annyit mondott: - Ne akarjatok becsapni, én úgy ismerem ezt a vidéket, hogy megmondom, melyik ürge hová való!
  A cigányok megnémulva igyekeztek kifelé, csak odakint lett nagy ricsaj, nem győztek csodálkozni, hogy milyen okos ember a jegyző. Még napok múlva is találgatták, vajon miben különbözik a pusztakürti ürge a jászkiséritől, amikor pedig szemre olyan egyformák.

 

VALLUS ÚR CSUDÁLATOS GYÓGYULÁSA

Egy gazdag ember orvostól orvoshoz jár a betegségével, de hiába. Végül a jászjákóhalmi doktor különös kezeléssel meggyógyítja.

  Élt Jászberényben egy Vallus István nevű ember. Sok földje, állata volt, de már élete delén sem nagyon tudta élvezni a gazdagságát, mert mindenféle betegség kínozta. Meghízott, hogy mozdulni is alig bírt, ha mégis megpróbálta, nem kapott levegőt, úgy érezte, menten megfullad.
  Gyógyíttatta volna magát, sorra járta a nevesebb egri, gyöngyösi, szolnoki orvosokat, még Budapestre is elutazott, de nem sok eredménnyel. Kapott mindenféle gyógyszert, egyik-másik átmenetileg használt is, de Vallus úr állapota végül is nemhogy javult volna, hanem egyre romlott. Már csak feküdt egész nap az ágyon, és pihegett, a beszéd is nehezére esett.
  Ekkor hallotta hírét, hogy Jákóhalmára új orvos költözött, aki rövid idő alatt nagy hírre tett szert, mert sok olyan embert is meggyógyított, akiről más orvosok már úgy gondolták, hogy menthetetlen.
  Nosza, hintóba ült Vallus úr, és átvitette magát Jákóhalmára. Az orvos kikérdezte, megvizsgálta alaposan, azután gondterhelten megcsóválta a fejét.
  - Nagyon súlyos? - kérdezte ijedten a beteg.
  - Hogy súlyos, azzal még nagyon keveset mondok - felelte az orvos. - Ön mondta, hogy végigjárta a legnevesebb kollégákat, és senki sem tudta meggyógyítani. Nehéz eset, nagyon, nagyon nehéz...
  Vallus úr könyörgőre fogta a dolgot.
  - Már csak magában bízom, doktor úr! Semmi pénzt nem sajnálok...
  - Hát... talán lehetne próbálni valamit. Magam készítem el az orvosságát.
  - Kérjen érte, amennyit akar! - kiáltotta Vallus úr, aki nagyon félt a haláltól. - Csak használjon végre!
  - Igen ám - mondta az orvos -, de ez különleges orvosság lesz. Elkészítés után azonnal be kell venni, és egyszerre csak egy adagot csinálhatok belőle.
  - Annyi baj legyen! - legyintett Vallus úr. - Napjában akár háromszor is átküldöm érte a kocsist.
  - Elég, ha egyszer veszi be naponta - válaszolt az orvos, -, de azt itt előttem kell bevennie.
  - Mi sem könnyebb annál! Átjövök a hintón...
  - Nem jó! - vágott közbe az orvos. - A hintó ráz a rossz úton, és akkor az orvosság nem úgy hat, ahogyan kellene.
  Vallus úr értetlenül nézett az orvosra, hogy akkor hát mi legyen, de ő rendületlenül folytatta.
  - Naponta egyszer gyalog kell átjönnie. - Látva betege rémült ábrázatát, biztatóan hozzátette: - Na jó, ne az országúton jöjjön, hanem toronyiránt...
  - Naponta... gyalog? - nyögte Vallus úr. - Az lehetetlen!
  - Ez még nem is minden - folytatta az orvos. - A bőséges ebédeknek vége. A reggelit felejtse el, ebédre egy kis szelet sült húst ehet, de a fát a tűzhöz önnek kell felaprítania. Vacsorára legföljebb egy pohár tejet ihat egy szelet rozskenyérrel. És jól jegyezze meg: ez az utolsó lehetősége! Ha nem tartja be az utasításaimat, egy fél év múlva a föld alá kerül.
  Vallus úr, mint már mondtuk, nagyon félt a haláltól, így aztán aprólékosan betartotta az orvos utasításait. Az első napon úgy érezte, meghal, mire átvonszolta magát Jákóhalmára, visszafelé pedig csak késő estére tette meg az utat. Fát vágott a hússütéshez, este pedig csak egy pohár tejet ivott, egy szelet rozskenyeret evett, akárhogy marta a gyomrát az éhség.
  Hanem egy hét múlva kezdte jobban érezni magát. Először az tűnt föl neki, hogy könnyebben kap levegőt, azután már a járás sem esett olyan nehezére. Le is fogyott jócskán, a végén már bot nélkül, szinte szaladva tette meg az utat Berénytől Jákóhalmára és vissza.
  Egy jó félév múlva az orvos újra alaposan megvizsgálta, és így szólt:
  - Úgy látom, szépen gyógyul. Holnaptól kezdve nem kell átjárnia gyógyszerért. Reggeliznie azonban továbbra sem szabad, ebédre és vacsorára is csak azt ehet, amit engedélyeztem. És arról se feledkezzen meg, hogy a tüzelőt a jövőben is önnek kell aprítania! Ha betartja ezeket az utasításokat, akkor nem tér vissza a betegsége.
  Vallus úr egy csomó pénzt adott az orvosnak, az utasításait pontosan betartotta, így még hosszú ideig élt jó erőben, egészségben.