35.
A búcsú

  Bálint nyugtalanul töltötte az éjszakát. Gyakran fölriadt, zavaros, összefüggéstelen álmokat látott. Még nem szürkült a sötétség, amikor végleg fölébredt. Nyitott szemmel feküdt, beszívta a kamra jellegzetes, ismerős illatait. Szíve összeszorult, arra gondolt, utoljára fekszik a puha birkabőrön, de egyre követelőzőbben nyomakodtak emlékezetébe a besztercebányai ház képei, illatai, és hirtelen nem is értette, hogyan tudott meglenni nélkülük ennyi ideig. Jó lesz ott, de még jobb lesz visszajönni Veronért. Most a veszélyekkel teli út is vonzónak tetszett.
  Azután mozgás támadt a konyhában, ajtó nyílt és csukódott, asszonyi beszédet hallott, végül valaki megkopogtatta az ablakot.
  Bálint már öltözködött, a kopogásra ingben ugrott oda, hogy kinyissa az ablak fatábláit. Mihály állt odakint, némán integetett.
  Fruzsina anyó tojást sütött a tűzhelyen, a harmattól nedves fa csípős füstje megtöltötte a konyhát.
  - Hát elmégy? - nézett Bálintra, és megtörölte a szeme sarkát.
  - Meggyógyított, nagyanyó - felelte a fiú. - Köszönet érte. Most már nem maradhatok tovább.
  Az öregasszony bólogatott.
  - Tudom én, de azért mégis hiányzol majd. Megszoktunk, megszerettünk...
  - Otthagytam néhány ezüstöt az ablakban... - kezdte Bálint, de Fruzsina anyó megcsóválta a fejét.
  - Neked is kell az úton.
  - Maradt nálam is valamennyi.
  - Nem azért tettük...
  - Tudom, nem is lehet megfizetni, amit értem tettek... Inkább csak azért hagyom itt, hogy vegyenek rajta valamit a vásárban a fiúknak meg Veronnak...
  Megbicsaklott a hangja, amikor Veron nevét kimondta, és aggódva leste, észrevette-e Fruzsina anyó. Az öregasszony azonban nem figyelt rá, a tojást sütögette.
  - Nem sokáig leszek oda... visszajövök hamarosan.
  - Mondtad már - legyintett Fruzsina anyó. - Majd meglátjuk.
  Mihály lépett be, a nyakában tömött tarisznya lógott.
  - Lehúzza a fejedet! - nevetett Bálint.
  - Sose félj, cipelheted te is a tiedet - mondta mosolyogva Fruzsina anyó. - Összekészítettem, ami kell az útra. - Az asztal alól fölemelte Bálint gömbölyűre tömött iszákját, amelyet még Szolnokról hozott magával. - Ez se könnyebb, elhiheted... Nézz utána minden holmidnak, nehogy ittmaradjon valami!
  - Majd elviszem legközelebb.
  Az öregasszony legyintett.
  - A papirosaidat a polcon láttam. - S hogy Bálint értetlenül nézett rá, hozzátette: - Amikre írni kezdted, hogyan esett el a szolnoki vár.
  Bálint vállat vont.
  - Maradhatnak... majd visszajövök azokért is.
  A gazda lépett be Mátéval és Petővel, alig fértek el egyszerre a konyhában. Bálint a szoba ajtaja felé pislogott, vajon Veron előkerül-e. Mi lesz, ha indulás előtt nem látja a lányt?!
  - Ehettek - mondta Fruzsina anyó, és Bálintnak meg Mihálynak kiporciózta az ételt.
  - Gazduram nem tart velünk? - kérdezte Bálint János gazdát. Az nemet intett.
  - Majd később, ha megdolgoztunk érte, igaz-e? - A fiaira nézett, azok mosolyogva bólogattak. - Hanem egy kis pálinkát azért megiszunk az egészségetekre. - Petőhöz fordult. - Szólj Veronnak, hozza a butykost!
  Pető eltűnt a szobaajtó mögött, s kisvártatva Veronnal együtt jött vissza. A lány mázas cserépkulacsot hozott, odavitte az apjának.
  - Hát, az Isten megsegítsen, járjatok szerencsével! - A gazda nagyot húzott a pálinkából, megköszörülte a torkát, azután a kulacsot Bálint kezébe nyomta. - Húzd meg, fiam!
  Bálint ivott egy nagy kortyot. Az ital égette a torkát, megköhögtette, hogy levegő után kellett kapkodnia. Azután melegség áradt szét a gyomrában, és ez már jólesett. Továbbadta a kulacsot Máténak, maga pedig nekiült enni. A fiúk egymás után ittak, azután Mihály is enni kezdett. Kapkodva falt, látszott, hogy gondolatban már messze jár. Egyszer csak fölnézett a gazdára.
  - Édesanyámnak adjanak hírt rólam kegyelmetek! - kérte teli szájjal. - Most nem esik útba Kisér, nem tudom megkeresni.
  A gazda bólogatott.
  - Máté vagy Pető átmegy majd, ha kevesebb lesz a dolog.
  - A törököt eltemettétek? - kérdezte Bálint.
  - Elástuk az éjjel - legyintett Máté. - Azt ugyan emberfia meg nem találja!
  - Bízzunk benne, hogy nyugalomra lel! - szólt közbe a gazda felesége, és keresztet vetett. - Nem jár vissza minket háborgatni.
  - Legyen neki könnyű a föld, Apolka néném - mondta Mihály nevetve. - Én nem félek senki teremtett lélektől, akár élő, akár kísértet!
  Fruzsina anyó keresztet vetett.
  - Megver az Isten az ilyen pogány beszédért. Melledre ülne egy-két éjjel valami lidérc vagy boszorkány, majd nem beszélnél ilyen hetykén! Elmegyek Gergely paphoz, kérek tőle szenteltvizet, meghintem vele a házat, akkor nem árthat a török lelke.
  - Hátha a pogánynak nincs is lelke - okoskodott Mihály, de senki sem válaszolt neki.
  Fruzsina anyó összeszedte a tányérokat. Csend lett egy pillanatra. Bálint és Mihály fölállt.
  - Köszönöm a jóságukat, gazduram - kezdte Bálint. - Elpusztultam volna, ha nem vesznek a gondjukba. - Végignézett az arcokon, azután a pillantása összefonódott Veronéval. A lány egy kicsit lehajtotta a fejét, riadtan kitágult szemében remegve megcsillant a mécses fénye. - Visszajövök - mondta Bálint, és Veron elmosolyodott. Lejjebb hajtotta a fejét, mintha bólintana.