34.
A viszontlátás

  Gergely pap birkabőrrel letakart dikón feküdt az ámbitus alatt, amikor Bálint belépett az udvarra. Nyugat felől még vöröslött az ég, de a szürkületben már alig lehetett megkülönböztetni a tárgyakat.
  Bálint lépéseinek zajára a pap felült.
  - Ki az? - kérdezte rekedtes, fakó hangon.
  - Bálint vagyok, atyám. Dicsértessék a Jézus Krisztus!
  - Mindörökké, ámen... - A pap visszadőlt a fekhelyre. - Gyere közelebb!
  Arca sápadtan, szinte szürkén derengett a félhomályban. Szeme beesett, csillogása opálosra fakult.
  - Beteg, atyám? - kérdezte Bálint riadtan.
  A pap félkönyökre támaszkodott.
  - Elfáradtam. Hajnaltól késő délutánig ott voltam az adó beszedésénél.
  Bálint hallgatott, a pap kitalálta a gondolatait.
  - Azt hiszed, nem lett volna szabad szóba állnom a törökkel?
  Bálint sokáig nem válaszolt, de a pap sem folytatta, hát végül úgy érezte, mégis meg kell szólalnia.
  - Nem ítélek tudatlanul...
  Gergely pap elmosolyodott.
  - A török a bőrünket is lenyúzza, ha hagyjuk.
  - Tehetünk ellene?
  A pap bólogatott.
  - Tehetünk bizony! - A dikó szélére mutatott. - Ülj le! - Amikor Bálint leereszkedett a birkabőrre, folytatta: - Nem írnak minden évben új deftert, de a régi egyre kevésbé pontos, mert a beleírtak közül egyesek meghalnak, mások lépnek a birtokosok közé, és ezen mindig vita van. Az adószedő a lehető legtöbbet akarja bevenni, hogy neki is maradjon, a hatvani szandzsákbég szintén leveszi a maga részét, de a budai pasa sem számol el minden zsák búzát, minden icce mézet a sztambuli kincstárnak. Többet kell hát fizetni, de alkudni lehet, meg lehet vesztegetni a defterdárt néhány ezüsttel... de ez keserves munka, nem csoda, ha betegnek látszom. Nem vagyok már fiatal, egyre gyakrabban szorítja valami a mellemet.
  - Hány éves, atyám?
  A pap elgondolkozott.
  - A parasztháború idején húszéves lehettem... hatvan felé járok, öreg csont vagyok.
  Bálint meghatottan nézte. Különös elképzelni, hogy valaki ennyit élhet, ennyi mindent megérhet: parasztháborút, Mohácsot, Buda elestét, ország szétszakadását, János király és Rudolf küzdelmét, György barát meggyilkolását és most az újabb nagy török hadjáratot...
  A pap halkan zihálva lélegzett, Bálint közelebb hajolt. Nem aludt-e el?
  - Ébren vagyok - szólalt meg Gergely pap, amikor észrevette, hogy Bálint aggódva nézi az arcát.
  - Nem akarom fárasztani, atyám - mondta a fiú. - Pihennie kell. Csak azért jöttem, hogy búcsút vegyek. Holnap hajnalban elmegyünk.
  - Kivel? - kérdezte a pap nyugtalanul. - Nem egyedül mégy?
  - Mihály jön velem... János gazda rokona.
  - Miért tart veled?
  - Ledöfött egy pogányt - felelte Bálint. - A gazda úgyis elkergette volna, hát inkább...
  A pap hirtelen felült.
  - Mit mondasz? Megölt egy törököt? Hogyan? Hol?
  - A ház előtt, a kútnál. A török inni kért, Mihály pedig a hátába vágta a szalmahúzó horgot... a gamót. Meghalt azonnal.
  A pap keresztet vetett.
  - Ma éjjel elássák a holttestét - folytatta Bálint. - Mihály pedig velem jön hajnalban, és elszegődik valahová katonának. - Gergely pap erre nem mondott semmit, Bálint hát folytatta: - Egy hónap múlva visszajövök... Számítok atyám ígéretére... hogy megkéri nekem Veront... szeretném feleségül venni.
  - Úgy lesz, ha megérem - bólogatott Gergely pap. Látva a fiú riadt tekintetét, halvány mosollyal hozzátette: - Majd igyekszem megmaradni...
  - Beállok a bányához, ott mindig kell írni, olvasni, számolni tudó ember - mondta Bálint. - Az biztos kenyér. Besztercén ellakhatunk Veronnal, van hely bőven a házunkban. Azután majd meglátjuk... - Elhallgatott. A hold vékony sarlója éppen csak némi halvány fényt vetett az udvarra. A pap csendesen szuszogva aludt a dikón. Bálint óvatosan fölállt, a lelógó, összevarrott birkabőrt ráterítette, hűvös volt az este.
  Indult volna, de néhány lépés után Gergely pap hangja megállította.
  - Várj!
  Bálint megfordult.
  - Azt hittem, alszik atyám - mondta egy kicsit restelkedve. - Azért indultam.
  - Elnyomott az álom agy pillanatra... Menj be a szobába, van ott valaki... Nézd meg, él-e még!
  - Kicsoda? - Bálint közelebb lépett.
  - Sebesült katona. A társai elhozták idáig, de üszkösödik a sebe, nem vitték tovább. Amikor haza jöttem délután, itt feküdt a tornác alatt. Nem is láttam a többit. Gondolom, kérdezősködtek, és valaki mondta nekik, hogy én is értek a sebek gyógyításához. Vagy azt akarták, legyen, aki tisztességgel eltemeti...
  - Hol van? - kérdezte Bálint izgatottan.
  - A szobában. Hiszen mondtam - felelte a pap, majd fejcsóválva hozzátette: - Már nem itt jár az eszed, gondolatban Besztercebányán vagy...
  Ott volt bizony, de nem úgy, ahogyan Gergely pap gondolta. A sebhelyes zsoldos, apja gyilkosa jutott eszébe. Hátha ő fekszik itt, néhány méterre tőle? De meg is ijedt a gondolatra. Eljött volna a leszámolás órája?!
  - Honnan jöhettek? - kérdezte bizonytalanul.
  A pap megrázta a fejét.
  - Lehet, hogy Temesvárról... túlélték valahogy, átcsúsztak a török hadon, vagy fogságba estek, vitték őket Sztambul felé, és megszöktek útközben... jöhettek a Balkánról... szökve, nappal rejtőzködve, éjszakánként vándorolva... Ki tudhatja?...
  - Nem beszél? - Bálint befelé mutatott.
  - Már nem tud. Üszkös sebe van, rázza a hideg, félrebeszél.
  - Atyám nem jön?
  - Félsz? - Bálint nem válaszolt, hát Gergely pap folytatta: - Éjszakára bemegyek, de még jólesik a fekvés idekint a szabad levegőn. Eltörődtem egész nap... Bent fulladok.
  Bálint bement a sötét konyhába, fölszította a tűzhely parazsát, lángra lobbantott egy vékony ágat, és meggyújtotta vele az asztalon álló mécsest. A gyenge, imbolygó fényű láng éppen csak eloszlatta a sötétséget. Bálint az első pillanatban semmit sem látott, hiába meresztette a szemét. Nyögést hallott a szobából. Közelebb ment a kemencesuthoz, magasra emelte a mécsest.
  Egy ember feküdt, fejjel kifelé, a fal és a kemence közötti keskeny helyen. Bálint közel hajolt hozzá a mécsessel, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Megtörtént hát, amiben a szíve mélyén igazán maga sem nagyon bízott: megtalálta apja gyilkosát! Megremegett kezében a mécses, vékony lángja libegő táncba kezdett, vad árnyékokat vetve a falakra.
  Ő az, kétségtelenül! Vörös haja most is csapzott csimbókokba tapadt, arcán a félhomályban szinte világított a hosszú heg.
  Le kellett tennie a mécsest a kemencepadkára, félt, hogy kiesik remegő ujjai közül.
  Tudta, örülnie kellene, hogy rálelt apja gyilkosára, de öröm helyett szorongás kelt benne. Hiszen ha a nyílt mezőn találkoznak, egy szál karddal a kézben! Vagy ha a pisztolya elé kerül, mint az aszab Szolnokon... de így?...
  A sebesült egyszer csak görcsösen hánykolódni kezdett a sutba terített borjúbőrön, feje keményen oda-odakoppant a fekhelyhez. Rekedten nyögött, habogott is valamit, de Bálint nem értette.
  Édeskés, émelyítő bűz csapott föl a zsoldos rongyai közül, az üszkösödő, elevenen felbomló test bűze. Bálint befogta az orrát, attól félt, hánynia kell, ha belélegzi ezt a bűzt. Fölvette a mécsest, és indulni akart, de a sebesült újra megmozdult, torkából kásásan összemosódó hangok törtek elő. Bálint közelebb hajolt.
  - Wasser... Wasser...
  - Dögölj meg! - mormogta Bálint a fogai között. - Vessz csak meg a szomjúságtól! Én adjak neked vizet?
  - Wasser... mein Gott...
  Bálint ekkor Veronra gondolt. Olyan tisztán látta maga előtt a lányt, hogy egy pillanatig megfeledkezett a sebesültről. Veron vizet visz az udvaron át, a nehéz vödörből kiloccsanó cseppek végigfutnak formás, erős lábikráján.
  - Wasser... - nyögte újra a sebesült reménytelenül elhaló hangon, mintha beletörődött volna, hogy nem kapja meg a lázát enyhítő friss vizet.
  Bálint kibotorkált a konyhába, keresett egy cserépbögrét, megtöltötte vízzel, és bevitte a szobába. Föl kellett támasztania a sebesültet, hogy inni adhasson neki. Undorodva ért a rongyaihoz, s úgy érezte, megfullad a förtelmes szagtól. A zsoldos mohón, nagy kortyokban ivott, majd elcsendesedve, behunyt szemmel feküdt tovább, amikor Bálint visszaeresztette a fejét.
  Olyan gyorsan ment ki, hogy az ajtónyitáskor támadt huzat elfújta a mécses lángját. A hold ezüstös fényben fürdette az udvart, a dikó felől egyenletes szuszogás hallatszott.