36.
Öröm és halál

  Szomorúan szürkéllett a hajnal, a borús ég esőt ígért. Dér csillogott a poros, elszáradó füveken. Kakasszó hallatszott, egyik-másik portán éhesen elbődültek a tehenek. Az alacsony, zsúpfedeles házak körül éppen csak kezdődött némi járás-kelés. A kéményekből nyílegyenesen szállt föl a füst.
  A fiúk szótlanul ballagtak. Amikor kiértek a rendszertelenül össze-vissza épített házak közül, amelyeket nagy, szabad térségek választottak el egymástól, Mihály fütyörészni kezdett. Bálint megkérdezte:
  - Milyen nap van ma?
  - Szent Vendel napja. Nagy ünnep nálunk.
  - Miért?
  - Szent Vendel a nyájak és a pásztorok védőszentje. Hálát adnak neki, hogy megoltalmazta a nyájakat aszálytól, rablótól, ragálytól...
  Ismét hallgattak egy darabig.
  - Merre? - kérdezte végül Mihály.
  - Az erdő után a dombról majd körülnézünk. Észak felé kell menni, de az országút nem biztonságos.
  - Még mindig harcol a török Egerben! - Mihály megcsóválta a fejét. - Emberi ésszel fölfoghatatlan, hogyan tud ellenállni az a maroknyi ember a tömérdek pogánynak. Ha elvész is a vár, az idén már nem mehet tovább a török, mert jön a tél, és hidegben nem harcol, csak ha kényszerítik rá. Tavaszra meg majd összeszed valamennyi hadat a király...
  Mihály egyre csak beszélt, de Bálint nem nagyon figyelt rá. Veron járt az eszében, azt fontolgatta, elmondja-e Mihálynak, hogy visszajön Veronért. Beszélgessenek-e a lányról?
  Átvágtak a réten, becsörtettek az erdőbe, a kopaszodó lombú fák közé. A keskeny erdő mögött vagy százötven lépésre húzódott az országút. Amikor kilestek a szélső bokrok közül, elállt a lélegzetük. Az út egész hosszában emberfolyam hömpölygött. Letakart, nyikorgó kocsik, bólogató, lomha járású tevék, lovak, öszvérek, ágyúkat húzó éjfekete bivalyok sereglettek, s közöttük szótlanságában félelmetes sokaság. Hallgattak a dobok, nem rikoltoztak a kürtök, még a hajcsárok is némán, csak botütésekkel ösztökélték gyorsabb menetre az igavonó állatokat.
  Szakadt, égett, szurokkal szennyezett, vérfoltos ruhákban vonszolta magát a sereg, rongyos zászlói ernyedten lógtak a szélcsendben. Sebesültek vánszorogtak a tömkelegben, igyekeztek lépést tartani, de lemaradoztak, az átvérzett fehér kötés messzire virított a fejükön, vállukon, mellükön. A súlyosabb sebesülteket kocsikon hozták, véres szalma hullott az útra, minden zökkenőnél elfúló, panaszos nyögések, sóhajtások szálltak utánuk. Lándzsás lovasok száguldoztak az út mellett, a lovak patáinak dobogása volt az egyetlen zaj.
  A két fiú elakadt lélegzettel bámulta a csüggedten vonszolódó emberfolyamot, majd hitetlenül egymásra néztek.
  - Eger alól jönnek! - suttogta Mihály elfúló hangon.
  Bálint megrázta a fejét.
  - Csak leváltják az ostromlókat... - de maga sem hitte ezt, nem szokta a török várvívás közben visszavonni a fáradt, megtizedelt csapatokat. Meg aztán odafelé nem is vonult pihent sereg... Behunyta a szemét, sokáig úgy érezte, álmodik, és eltűnik a török had, ha fölébred a dikón a kamrában. De nem a kamrában feküdt, hanem az erdő szélén állt, földbe gyökerezett lábbal, és a had meg-megtorpanva, összetorlódva, lassú, araszoló mozgással haladt dél felé. Megeredt az ég, és az apró szemű, hideg esőben még elesettebbnek, vertebbnek látszott a török sereg.
  - Eger alól jönnek! - Mihály szeme tűzben égett, a szava elfulladt az izgalomtól. - Eger megmenekült! Megverték a törököt! Fut a pogány! - Ugrálni kezdett a derékig érő bokrok között, két karjával kaszált a levegőben, vállán súlyosan himbálózott a teli tarisznya. Azután kirohant egészen az erdő szélére, magasra nyújtotta a két kezét.
  - Mind megdöglötök! - üvöltötte. - Mind! Mind!
  - Mihály! - Bálint közelebb húzódott az erdő széléhez, de a fiú így sem hallotta meg a szavát. - Gyere vissza, mert megölnek!
  - A fele ottveszett! - ordította Mihály, és ismét ugrálni kezdett. - Most megtanultátok, kutyák!
  A gyalogos törökök a fejüket sem fordították feléje, egykedvűen taposták a sarat. Ám a szekerek közül hirtelen kirúgtatott egy kerek, prémes bőrsapkát viselő tatár. Nem egyenesen Mihály felé vágtatott, majdnem párhuzamosan haladt az úttal, csak enyhe ívvel távolodott el tőle. Egy pillanat alatt lekapta az íjat a hátáról, nyílvesszőt tett rá, és vágta közben megfeszítette a húrt.
  Mihály lába a földbe gyökerezett, mozdulatlanul nézte a közeledő tatárt, mintha megbabonázta volna. A nyílvessző szisszenve szelte a levegőt, Mihály keze még a magasban volt, s mire maga elé kapta, görcsbe ránduló ujjai már a mellébe fúródott vesszőt markolták. A tatár visszakanyarodott az útra, lovának dobogása egyre távolodott. Néhány elismerő kiáltás harsant a törökök felől, azután a lovas elvegyült a vonulók között.
  Bálint behunyt szemmel, dermedten kuporgott a rozsdás levelek között, tenyere belesüppedt a nedves avarba. Talán percek teltek el, mire ki merte nyitni a szemét. A török sereg némán, végeláthatatlan tömegben vonult előtte. Az erdő és az út közötti elszáradt gyepen az eső sűrűsödő függönye mögött alig látszott a kíntól összekuporodott, már mozdulatlan, szürke ruhás test, mintha nagy hant vagy kiégett, kopár folt lett volna.