33.
Orbán

  A gazda sokáig elmaradt Mátéval és Petővel, Mihály kiment az istállóba almozni. Bálint vele tartott, hogy megbeszéljék, mitévők legyenek ezután. Sok készülődésre nem volt szükség, mindkettőnek a holmija belefért egy tarisznyába. Mihály legszívesebben tüstént fölkerekedett volna, de Bálint semmiképpen nem akart útnak indulni, amíg a gazda haza nem jön, azt mondta, hogy inkább marad még egy napig.
  Bálint villázta a trágyát az állatok alól, Mihály tolta ki az imbolygó kerekű, nyikorgó talicskán a trágyadombhoz. Amögött pokrócba csavarva, ágak és szalma alatt ott feküdt a török.
  Nem nagyon esett szó közöttük, elfoglalták őket a gondolataik. Bálint tudta eddig is, hogy a napjai meg vannak számlálva a Tari-portán, hiszen a karja már régen nem fájt, a sebe helyén csak lila forradás maradt, mégis húzta-halasztotta a döntést, főleg Veron miatt. Nem nagyon törődött vele, hogy hány nap telt már el a Tari-ház meleg védettségében.
  Eger felől nem érkeztek újabb hírek. Az ostromra úgy gondoltak, mint életük változtathatatlan részére; egyszer véget ér ugyan, mint ez a derűs kora őszi idő, de ki tudja, mikor lesz az, és hogyan változik meg a nyomában a sorsuk!
  Mihály friss szalmát hozott az állatok alá, aztán nekidőlt a jászol szélének, és megtörölte homlokát az inge ujjával.
  - Lehet, hogy hárman mennénk... - kezdte óvatosan, és Bálintra nézett, vajon mit szól hozzá.
  - Ki lenne a harmadik?
  Bálint felfordította a talicskát, és ráült.
  - Hát Orbán.
  - Ki az?
  - Inas a kovácsnál. Régen készülődünk már, hogy elmegyünk... Valami fegyverfélét is kezdett csinálni, persze titokban, nehogy a mestere észrevegye.
  Bálint elkedvetlenedett. Mihállyal még csak-csak elboldogul az úton, bár a fiú természete okozhat bajt, de kettővel...
  Mihály észrevette hirtelen támadt rosszkedvét, gyorsan magyarázkodni kezdett:
  - Hasznunkra lesz... ez az Orbán olyan erős, hogy a rakott szekeret kiemeli a sárból, a patkót kiegyenesíti a kezével. Ha megtanul fegyverrel bánni, az Isten irgalmazzon annak a töröknek, amelyik szembekerül vele!
  Bálint legyintett.
  - Az erő nem minden! Egy fél marék puskapor, ha jól céloznak vele, akármilyen óriást leterít.
  Mihály végignézett Bálinton, és megcsóválta a fejét.
  - Nincs ám mindig kéznél töltött pisztoly. - Hallgattak egy darabig, azután újra Mihály szólalt meg: - Elmegyek Orbánhoz, mielőtt hazajön a gazda. - Letisztogatta a szalmát a ruhájáról.
  Bálint fölállt. Eszébe jutott, hogy illendő volna elbúcsúznia a paptól, és egyúttal emlékeztetné az ígéretére: megkéri neki Veront.
  A kovácsműhely a falu szélén volt, alig néhány száz lépésre a Tariék házától. Kora tavasztól késő őszig, amíg a kovács a nyitott színben dolgozott, odahallatszott a kalapácsok csengése. A műhelyen túl már a nagy ólaskertek kezdődtek, békésebb időkben nagyrészt ott tartották az állatokat.
  A mester nem volt a közelben, csak egy magukforma legény dolgozott a színben, a faszénparazsat szította a fújtatóval. A zömök, kerek fejű fiú arcát korom és égés nyoma pettyezte. Félmeztelenül dolgozott, mellét csak bőrkötény védte; nem rá szabták, földig ért, és minduntalan megbotlott benne.
  A két jövevény láttán a fiú óvatosan körülnézett, mintha félne valamitől, azután abbahagyta a fújtatást. Ahogy közelebb értek, biccentett feléjük, és suttogva megkérdezte:
  - Mi történt?
  - Ez itt a deák úrfi, akiről beszéltem már - kezdte Mihály, de a kovácsinas közbevágott.
  - Ismerem. Lovat patkoltattak néhány napja Mátéval.
  - Akkor jó... - Mihály is suttogott, és úgy pillantott körül, hogy a fejét alig mozdította.
  - Miért jöttetek? - kérdezte a fiú.
  - Itt az idő, Orbán! - sóhajtotta Mihály.
  - Milyen idő?
  - Ugyan milyen? Hát az elmenetel ideje, te nagyokos!
  - Már ő is tudja? - Orbán kedvetlenül Bálintra mutatott.
  - Nemcsak tudja, velünk jön. Ismeri az utat Egernek, és segít elszegődni valamelyik várba.
  Orbán beletúrt rövid kefehajába.
  - Nagyon hirtelen határoztatok! - mormolta rosszallóan.
  Mihály vállat vont.
  - Most jött el az ideje.
  Orbán hümmögött, vállát vonogatta, egyre csak turkált hajában a kormos kezével.
  - Nem jó - bökte ki végül nekibúsultan. - Most nem jó.
  Mihály tekintete elsötétült.
  - Ugyan miért?!
  Orbán zavartan tekergette a nyakát.
  - Most nem hagyhatom itt a mesteremet. Sok a munka...
  - Nem-e? - kérdezte Mihály egyre növekvő indulattal. - Hát nem te esküdöztél, hogy itthagyod, amikor megpofozott?
  Orbán feszengve vállat vont.
  - Nem pofoz az engem...
  - Nem?! Amikor ráköptél az izzó vasra, akkora pofont adott, hogy majd lerepült a fejed!
  - Csak meglegyintett... azután elmagyarázta, hogy ahová odaköpök a vasra, ott könnyebben törik...
  - Lárifári! - kiáltotta Mihály. - Úgy szájon vágott, hogy egy ökör összeesett volna az ütésétől. De hát ha ez jó neked...
  - Majd üzensz, ha elszegődtél, és utánad megyek - dadogta Orbán, de Mihály rálegyintett.
  - Utánam ugyan nem! Vagy most jössz, vagy soha! - Várt egy kicsit, de Orbán hallgatott, erre hirtelen sarkon fordult. - Mehetünk - mondta Bálintnak. - Én nem könyörgök neki, ennek a... Ha itt akarja leélni az életét az üllő mellett, hát tegye!
  - Várj! - lépett utána Orbán. - Neked adom a tőrt...
  - Nem kell! - vetette oda Mihály. - Megvagyok anélkül is. Ott fekszik egy török a trágyadomb mellett, az megmondhatná...
  Orbán szeme kerekre tágult.
  - Micsoda?
  Mihály kifeszítette a mellét, és fitymálva nézett a fiúra.
  - Karddal jött rám, én meg a gamóval... - A pillantása találkozott a Bálintéval, ettől egy kicsit összébb húzta magát. - Kard is volt nála - tette hozzá helyesbítve.
  Bálint nem emlékezett pontosan, hogy volt-e valóban kard a töröknél, de nem is akart vitatkozni Mihállyal. Orbán még mindig tátott szájjal bámult.
  - Meghalt? - kérdezte végül hitetlenkedve.
  - Meg bizony - vetette oda Mihály. - Ha este eljössz, megnézheted.
  Orbán ránézett Bálintra, mintha tőle várná, hogy megerősítse Mihály szavait.
  - Meghalt - bólintott Bálint.
  - Jobb is, ha nem jön - szólt Mihály. - Mi már harcoltunk a török ellen. - A beavatottak fensőbbséges mosolyával nézett Bálintra. - Csak vesződség lenne vele. - A kovácsinas felé intett a fejével.
  - Utánatok megyek - nyögte Orbán, és majdnem sírva fakadt. - Utánatok megyek hamarosan, de most nem lehet...
  Mihály legyintett, és elindult volna, de abban a pillanatban kilépett a házból a kovács, és a szín felé tartott. A hatalmas termetű férfinak nemcsak a mellét, hanem a vállát és a két karját is sűrű, fekete szőr nőtte be. Bálint még mentében is fázott, a kovácsnak azonban meg se kottyant a hűvös szél, félmeztelenül járt.
  - Miért nem teszed a dolgod?! - förmedt Orbánra már messziről.
  A fiú a fújtatóhoz ugrott, nagy igyekezettel kezdte szítani a vörösre lohadt parazsat.
  - Neked meg semmi keresnivalód errefelé! - fordult Mihályhoz. - Ha nem találsz munkát magadnak... - Megismerte Bálintot, és egy kicsit visszafogta az indulatát. Meg is lepődött, hogy a diákot itt találja. - Tán leesett valamelyik patkó? - kérdezte barátságtalanul.
  - Nem... csak elmegyünk, és Mihály jött búcsúzni...
  - Menjen Isten hírével, ahova akar, de minket ne tartson föl a munkában! - Válogatni kezdett az üllő mellett heverő szerszámok között, és nem nézett többet rájuk. Orbán a fújtatóval foglalatoskodott, rettenetes erővel rángatta a nyelét, a faszén néhány pillanat alatt fehér izzásig hevült.
  Amikor eltávolodtak néhány lépést, Mihályból kitört a harag.
  - Gyáva nyúl ez, csak a szája jár! Erős, mint a bivaly, de olyan jámbor is! Maradjon csak a fújtató mellett, az való neki!
  Tarka ruhás török lovasok csapata vágott át a réten. Először úgy rémlett, hogy a katonák a kovácsműhelybe igyekeznek, de nem álltak meg mellette, elügettek nyugat felé. Bálint megtorpant.
  - Hátha a társukat keresik - suttogta.
  Mihály fölnevetett.
  - Azt ugyan kereshetik!
  - Felgyújtják a falut, ha megtalálják...
  Mihály vállat vont.
  - Egy pogánnyal akkor is kevesebb.
  Bálint elképzelte, hogyan futnának az emberek a ropogó, beomló tetők alól, hogyan jajveszékelne Fruzsina anyó, hogyan futna Veron, s rúgtatna utána egy lovas, hogy durva markával, röhögve a nyeregbe emelje maga elé...
  - És a falu?! - sziszegte fojtott hangon, sápadtan, és szembefordult Mihállyal. - Kardélre hányják az embereket, a csecsemőket se kímélik!
  Mihály meglepődött az indulatán, válasz helyett csak zavartan pislogott.
  - Eriggy el katonának, és harcolj a török ellen... ott csak a saját életedet teszed kockára!
  - Hát hiszen ezért megyek éppen - morogta Mihály.
  A török lovascsapat eltűnt a kovácsműhely mögött, csak a fölvert por mutatta még egy darabig, hogy merre jár. Az egymást kergető felhők mögül néha kibukkant a nap, ilyenkor még meglangyosodott a levegő. Ökörnyál szállt a rét fölött.
  Már majdnem visszaértek a Tari-házhoz, amikor Bálintnak eszébe jutott, hogy Gergely paphoz készült. Hirtelen megállt.
  - A papnál van még dolgom - mondta. - Beszélnem kell vele, mielőtt elmegyünk.
  Mihály megcsóválta a fejét.
  - Hiába mégy hozzá, az most imádkozni se ér rá.
  - Ugyan miért?
  - Az adót számolja.
  - Ő?
  - Ki más? Amióta se bírónk, se kapitányunk, mert a török elől mind elfutottak, a pap maradt itt az egyetlen tanult ember. A defterdár vele számolja ki, hogy a község rendben beszolgáltatta-e az adót.
  Bálint elképedve hallgatott. Végül újra Mihály szólalt meg:
  - Fölfordult világ ez, ugye? A pap gyűjti a sápot meg a harácsot a pogánynak! - Keserűen nevetett. - No de nem lesz ez mindig így! Fut még innen a török, meglásd, mi megérjük azt is!
  Tari János csak délután jött haza Mátéval és Petővel. Az asszonyok azonnal elmondták, mi történt a háznál, és szorongtak, hogy a gazda éktelen dühbe gurul. Ő azonban inkább megkönnyebbült, amikor hallotta, hogy Mihály is elmegy Bálinttal.
  - Úgyis megszökött volna előbb-utóbb - morogta.
  - Mit szól az anyja? - kérdezte aggódva a felesége. - Azzal fogadtuk ide...
  - Erővel nem tarthatom - vágott közbe Tari János. - De már nem is akarom itt tartani, mert előbb-utóbb kardélre hánynak bennünket miatta. Hajtja a vére, hát menjen. Mennél hamarabb, annál jobb!
  Bálint és Mihály az istállóban dolgozott, ott talált rájuk a gazda. Máté és Pető jött a nyomában.
  Amikor megpillantotta Tari Jánost, Mihály fölegyenesedett, és leeresztette a villát.
  - Elmégy? - kérdezte a gazda csendesen.
  - El! - Mihály a földre sütötte a tekintetét, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor látta, hogy a gazda nem dühös.
  - Mikor?
  - Hajnalban indulnánk.
  - Azt ott - a gazda a trágyadomb felé mutatott, ahol a török holtteste feküdt - még az éjjel rendesen eltakarítod!
  Mihály buzgón bólintott. A gazda Bálintra nézett, és megenyhült a tekintete.
  - Jó, hogy együtt mentek.
  - Én ismerem az utat arrafelé...
  - Hát meggyógyultál - vágott közbe Tari János. Végignézett a fiún, és valami mosolyféle villant a szemében.
  - Nem tudom meghálálni kegyelmednek, amit értem...
  A gazda legyintett.
  - Visszajövök, gazduram!
  Tari János megrázta a fejét.
  - Majd éppen ezért járod be a fél országot, hogy minket láss!
  - Visszajövök! Hamarabb, mint gondolná!
  A gazda csodálkozva ránézett, azután vállat vont.
  - Ha jössz, itt leszel. Szívesen látunk, mert derék legény vagy... bár igencsak heves vérű, és néha előbb jár a szád, mint az eszed.
  Bálint elpirult.
  - Régen volt az, gazduram.
  - Nono, nincs annak még két hónapja...
  - Én úgy érzem, mintha két éve történt volna.
  A gazda fölnevetett.
  - Az asszonyok majd készítenek harapnivalót az útra.
  Hirtelen eszébe jutott valami, sarkon fordult, és kisietett az istállóból. Máté és Pető bent maradt.
  - Hát elmentek! - sóhajtotta Pető.
  Máté csúfondárosan ránevetett.
  - Tán velük mennél te is?
  Pető tanácstalanul megrázta a fejét.
  - Néha úgy érzem, el kéne menni, néha meg azt, hogy nem tudnám itthagyni a házat, a falut...
  Mihály gúnyosan legyintett.
  - No, nekem nem hiányzik, annyi szent!
  - Nem tudhatod még - felelte csendesen Máté.