31.
Adó a töröknek

  Sötét este volt, amikor Bálint hazatért a paplakból, de Tariékat talpon találta. Két mécses égett a konyhában, még a fiúk is ott voltak, pedig ők egyébként mindig az istállóban aludtak, vagy odakint az ólaskertben, csak ritkán jöttek föl a házba valamiért.
  Amikor Bálint betoppant, Fruzsina anyó kenyeret adott neki egy darab szalonnával, s még Bálint a késével apró falatokat vagdosott a kenyérszeletről, a háziak beszélgetéséből lassanként megértette, hogy a hatvani szandzsákbég üzent a falunak. Meghagyta a török, hogy másnap mindenki, aki benne van a defterben, készítse össze az adót: búzát, juhot, széna- és méhkastizedet meg pénzt, amennyi kell.
  Tariék számoltak, hogy mennyi esik rájuk abból, amit a falutól követel a török. Többször is újrakezdték, kimaradt valami, vagy éppen nem tudták, hogy adózás alá esik-e, késő éjszaka lett, mire megnyugtatóan elrendezték a dolgokat.
  De így volt ez a többi háznál is, mécses fénye világított az ablakokban, az emberek jöttek-mentek a csűrök, ólak között, a kutyák izgatottan tépték a láncukat a szokatlan nyugtalanság miatt.
  Mihály egész este egy szót sem szólt, sötéten nézett maga elé, de a többiek nem törődtek vele.
  Csak néhány órára csendesült el a ház, még sötét volt odakint, alig pirkadt az ég alja, amikor Bálint lépések dobogására, ajtócsapkodásra, báránybégetésre ébredt. Hűvös volt odakint, vastagon gomolygott a megrakott szekér elé fogott lovak lehelete. Bálint már didergett abban a mentében, amelyben Szolnokról menekült. Pető adott neki egy posztóujjast, nagyjából egyforma volt a termetük. Most, a metsző hajnali hűvösségben különösen jólesett a meleg holmi.
  János gazda és a fiai zsákokat hordtak az udvar közepén álló szekérre, egy borjút kötöttek a saroglyához, azután a gazda, Máté és Pető csendben elindultak a szekérrel.
  Mihály még morogva rendezkedett egy kicsit az elcsendesült udvaron, összesöpörte az egyik kiszakadt zsákból elszóródott búzát, azután bement a konyhába.
  Fruzsina anyó kenyérsütéshez készülődött, a kemencét fűtötte, jólesett már a szalmatűz melege a konyhában. A gazda felesége az edényeket rakosgatta, Veron az asztalra könyökölve bóbiskolt.
  Sokáig csend volt, mindenkit elfoglaltak a saját gondolatai. Azután Mihály nem bírta tovább, és az asztalra csapott.
  - Ha Szolnokot megvédik, most nem merészkedne ide a török az adóért!
  - Eljött érte tavaly is, amikor Szolnok még nem volt az övé - legyintett Fruzsina anyó.
  - Nem a tiedet viszi! - tette hozzá halkan, de élesen a gazda felesége.
  - Tudom én, Apolka néném, hogy nem az enyémet viszi - felelte Mihály csendesebben. - De azért csak nem a sajátja az... nem az övé...
  - Hamar jött a török - szólalt meg Bálint elgondolkozva. - Én úgy tudom, Márton-napkor szokták kiegyenlíteni az adót, az pedig még jócskán odébb van.
  - Sürgeti a szükség, etetni kell azt a tengernyi hadat Eger körül - felelte Fruzsina anyó.
  - Ott volt a sok fegyverbíró ember a várban - mondta a magáét Mihály, és amikor Bálintra nézett, olyan szemrehányás izzott a tekintetében, mintha egyedül az ő mulasztása miatt történt volna Szolnok eleste.
  - Ne tüzelj már annyira! - Fruzsina anyó a kemencével foglalatoskodott, úgy szólt Mihályhoz, hogy háttal állt neki. - Az a szegény Bálint semmiről se tehet... láttad, milyen sebbel vergődött el idáig.
  - Láttam, láttam - morogta Mihály. - Hiszen nem is őt hibáztatom... a fejétől büdösödik a hal, nem a farkától.
  - Hogy érted ezt?! - kérdezte Bálint élesen. - Azt hiszed, hogy Nyáry Lőrinc úr...?
  Mihály legyintett.
  - Micsoda kapitány az, aki hagyja, hogy az emberei egymást öldössék az ellenség helyett, utána meg gyáván elszökjenek?
  - Nem voltál ott - felelte Bálint. - Sokkal több volt a német meg a spanyol, mint a magyar! - Elhallgatott egy pillanatra, eszébe jutott, hogy hiszen ő is gondolt ilyesmire. Ám azonnal egy másik kép bukkant föl az emlékezetében, Nyáry Lőrincet látta, amint halálra szántan küzd a kapunál, egy janicsár golyójától a földre bukik. Úgy érezte, Mihály méltatlanul bántja az emlékét, s neki meg kell védenie. - Egy szálig levágtak volna bennünket, ha Nyáry Lőrinc úr áristomba küldi a főkolomposokat.
  A tekintete körbevillant a figyelő szemeken. Veron a két kezére támasztotta az állát, szája megnyílt egy picit, ajka nedvesen megcsillant. Fruzsina anyó hirtelen a fejéhez kapott.
  - A tüzem! Veron, fuss egy marék szalmáért, mert kialszik a tűz, pedig a kemence még nem elég meleg!
  Veron kiment. Ahogy becsukta az ajtót maga után, Bálint is fölállt.
  - Hozok egy kassal - mondta Fruzsina anyónak.
  - Hozzál, fiam - bólintott az öregasszony. - Kell még, tán több is egy kasnál. De Veront küldjed gyorsan, mert nem tudom fölszítani a tüzet, ha sokáig odamarad.
  Nagy elszántság feszült Bálintban: most megmondja Veronnak, hogy feleségül akarja venni, azután legyen, aminek lennie kell!
  Előbb azért az istállóba futott a hátikasért, ott lelte az ajtó mellett. A szalmahúzó horgot nem találta a helyén.
  Két kazal volt a Tari-portán, a közelebbit kezdték meg. Bálint a túlsó oldalon akadt össze Veronnal, amint a szalmahúzóval döfködte a kazlat. Kevés szalma hullott ki, a lány nem nagyon bírta a hosszú, nehéz rudat. Úgy elmerült a munkában, hogy csak akkor vette észre Bálintot, amikor megszólalt a háta mögött.
  - Veron!
  A lány villámgyorsan megfordult, a szalmahúzó horgot úgy tartotta maga elé, mintha lándzsa lett volna.
  - Mit akar itt?
  - Ne félj! - mondta Bálint, és nem tudott elfojtani egy mosolyt, ahogy Veron elszánt arcát meglátta. - Nem bántalak én, dehogyis bántalak! - Letette a szalmahordó kast. - Csak azt akartam elmondani neked, régen készültem rá, de... - Bálint elhallgatott. Veron lejjebb eresztette a szalmahúzó fényes vashorgát. Az arca kipirult, olyan szép volt, hogy a fiú a két karjába kapta volna legszívesebben, és elfutott volna vele a világba valahová, ahol csak ketten lennének, de nem csak egy percnyi időre, hanem mindig... - Elmegyek nemsokára - folytatta Bálint egy kis szünet után. - De visszajövök... visszajövök érted, ha akarod! - Nagyot sóhajtott, hogy végre kimondta.
  Veron még lejjebb eresztette a rudat, hogy a horog vége már a földbe fúródott, azután hirtelen elejtette, és szó nélkül kezdte összekapkodni azt a kevés szalmát, amit addig kihúzott a kazalból.
  Bálint megkövülten állt mellette. Várt valamire, egy szóra, egy mosolyra talán, valami nyilvánvaló jelére annak, hogy Veron megértette, amit mondott neki, és biztatja, jöjjön csak, hiszen az lehetetlen, hogy elutasítja, az...
  - Nem akarod hogy eljöjjek? - nyögte végül gyámoltalanul.
  Veron fölegyenesedett, mindkét karjával magához szorította az összekapkodott szalmát.
  - Ha eljön, itt lesz! - vetette oda félrecsapott fejjel, és elszaladt a ház felé.
  Bálint földbe gyökerezett lábbal állt a kazal mellett, amíg a lány el nem tűnt a szeme elől.
  Hát ez a válasz? Ez a csúfolódó, sértő...
  Fölvette a földről a szalmahúzó horgot, mélyen beledöfte a kazalba, ölnyi szalmát húzott ki vele egyszerre, azután még egyet, és tele is lett a kas. Hátára vette. Visszavitte az istállóba a horgot, csak azután ment a konyhába. Ahogy belépett, a tekintete azonnal Veront kereste, pedig úgy tervezte menet közben, hogy büszkén elnéz a feje fölött.
  Veron ugyanott ült, ahol az előbb. Az ajtónyitásra fölnézett, és a pillantása találkozott Bálint elkeseredett, komor tekintetével. A lány szeme tágra nyílt, nedves csillanásában nem csúfolódás, inkább némi riadalom bujkált. Azután Veron rámosolygott, s ez a nála szokatlan, lágy mosoly úgy megszépítette, hogy Bálintnak szinte elakadt a lélegzete tőle. Egy pillanatig tartott az egész, mert a lány apró fintorral elfordította a fejét, mintha semmi sem érdekelné jobban, mint hogy a nagyanyja hogyan szítja föl a tüzet a kemencében.
  - Gyorsan! Gyorsan! - toporgott Fruzsina anyó. - Hozd a szalmát, mielőtt kihűl! - A kemence felé bökött.
  Bálint odavitte a teli kast, azután visszaült a helyére. Úgy járt, mintha hunyva lenne a szeme, egyre a lány mosolyát látta.
  Mégis válaszolt neki Veron, és a választól Bálintot ujjongó öröm fogta el. Egyedül szeretett volna lenni, félt, hogy elárulja valamivel a boldogságát, és a többiek majd faggatni kezdik.
  Hirtelen fölállt.
  - Hozok még egy kas szalmát!
  Fruzsina anyó azonban leintette.
  - Ráér. Majd ha ez elfogyott.
  - Mégiscsak tenni kellett volna valamit! - tört ki hirtelen Mihályból a szó.
  - Hol? - riadt föl Bálint a gondolataiból.
  Mihály csodálkozva rápillantott, azután magyarázóan hozzátette:
  - Hát a várban!
  Mi is történt Szolnokon? Olyan régen volt, olyan halványan emlékszik rá, mintha töredékes álmot kellene fölidéznie. Veron itt ül vele szemben, csak őt szeretné nézni, simogatná, becézné, legalább a tekintetével, de azt sem lehet, mert Fruzsina anyó és Apolka néni szeme éles...
  Bálint már éppen meg akart szólalni, amikor Mihály kirúgta a széket maga alól, és felugrott.
  - A zsoldos ugyanolyan ellenségünk, mint a török! - kiáltotta kigyúlt arccal. - Csak a veszedelmünkre van itt! Ha én egyszer katona leszek, előttem ugyan meg nem áll!...
  - Odébb van az még - vetette közbe a gazda felesége.
  - Eriggy ki szalmáért! A hidegben majd lehiggadsz - mondta Fruzsina anyó.
  Mihály zavartan körülnézett, mintha csak most vette volna észre, hogy hol van, azután csendben dohogva kiment.