30.
A titok

  Néhány szeles, hűvös nap után visszatért a jó idő. Tovább gyengült ugyan a napsugarak ereje, kora reggelenként dér csillant a száradó füveken, de napközben még fölmelegedett a levegő. Bálint délben ingujjban sem fázott. Egyre több és nehezebb munkát bírt elvégezni, már valóban hasznát látták a Tari-portán. A fiú meg úgy okoskodott, hogy most nem lenne tisztességes dolog nagy hirtelen elmennie, hiszen azzal a néhány ezüstpénzzel úgysem tudja meghálálni, amit tettek érte, hát megpróbálja ledolgozni a fizetséget, amíg jut neki munka a tél beállta előtt.
  Most lett igazán családtag Tariéknál, hogy a gazda megenyhült iránta, és Veron is szívesebb volt vele. Ezután se nagyon beszélt a lánnyal, csak olyankor váltottak néhány szót, ha nagy ritkán kettesben maradtak valahol, de Veron hagyta, hogy segítsen neki, és mindig tágra nyitott szemmel hallgatta, amikor Bálint a szolnoki vár elestéről beszélt, vagy néha arról, hogyan élt Besztercebányán, mielőtt Nyáry Lőrinc úr szolgálatába állt. Ahogy kezdetben siettette volna az időt, Bálint most inkább sajnálta, hogy olyan gyorsan fut, és közeledik a nap, amikor neki kell vágnia az útnak, hiszen nem maradhat itt az idők végezetéig.
  Keveset járt a faluban, a pappal sem találkozott napok óta. Ez azonban csak akkor jutott eszébe, amikor egyszer összefutottak az utcán.
  Éppen a kovácsnál volt Mátéval, Tari János két lovát vitték patkoltatni, s Bálint visszafelé jövet észrevette Gergely papot.
  Amikor Máté meglátta, levette a süvegét.
  - Dicsértessék a Jézus Krisztus!
  - Mindörökké, ámen! - A pap odabólintott Máténak, de rögtön Bálinthoz fordult.
  - Dicsértessék... - kezdte a fiú, de Gergely pap közbevágott:
  - Látom, szépen gyógyul a vállad.
  - Igen. - Bálint zavartan topogott, Máté előtt nem tudott igazán természetesen beszélni a pappal.
  - Régen láttalak.
  - Keveset járok ki... - Bálint elhallgatott egy pillanatra. - Sok a dolog, és segítek, már amit tudok...
  A pap bólogatott.
  - Nagyon dicséretes, hogy megszolgálod a neked juttatott kenyeret... - Elhallgatott, mintha nemigen tudná, hogyan is folytassa.
  Bálint idegennek, kenetesnek érezte a szavait. Kisvártatva megrántotta a ló kötőfékjét, jelezte, ideje elindulni.
  - Gyere el hozzám, fiam, ha a munka megengedi, és éppen arra jársz - mondta a pap indulóban.
  Bálint elbizonytalanodott. Jó volna beszélni Veronról meg az elhatározásáról, hogy feleségül veszi a lányt. Gergely pap segíthetne, ismeri az itteni szokásokat, hátha a lánykérésnek olyan szokása van, amit ő nem ismer, és megbánt valakit. Tariék hallgatnak is rá... Bálint egyszerre hihetetlennek érezte, hogy az utóbbi napokban szinte megfeledkezett a papról, hiszen ő az egyetlen, akinek elmondhatná, mit határozott.
  - Eljövök! - vágta rá hirtelen. - Szeretnék... tanácsot kérni...
  - Mátéra nézett, hátha észreveszi a türelmetlenségét, és fölajánlja, hogy egyedül hazavezeti a lovakat, de Máté egykedvűen bámult maga elé.
  - Hát akkor induljatok! - intett búcsút a pap. - És ha akarsz, még ma látogass meg!
  Bálint úgy megrántotta a kötőféket, hogy az egyébként jámbor vasderes idegesen fölkapta a fejét, és nagyot horkantott.
  Amikor bekötötték a lovakat az istállóba, Máté hívta Bálintot, hogy egyenek valamit, de a fiú csak annyit mondott, sietnie kell a paphoz.
  - De sürgős lett! - morogta Máté, és vállat vont.
  Bálint alig tudta megállni, hogy ne futva tegye meg az utat a paplakig. Szívét összeszorította az öröm. Végre beszélhet valakinek Veronról és a terveiről, mielőtt a gazdának is elmondaná.
  Olyan sebbel-lobbal lökte be az ajtót, hogy a konyhában ülő pap riadtan fölkapta a fejét. Kis, fehér vászonterítő feküdt előtte a nyers deszkaasztalon, rajta sajt és kenyér. Kint már alkonyodni kezdett, a konyhában sötét volt.
  - Hozok mécsest - állt fel a pap. Néhány perc múlva imbolygó lángú kis olajmécsessel tért vissza a szobából. Letette az asztalra a vászonkendő mellé, és helyet mutatott Bálintnak.
  A fiú leült. A libegő láng félelmetes, nagy, mozgó árnyakat vetített a falakra. A pap vékony szeleteket vágott a sajtból, kenyér nélkül, lassan elrágcsálta egyiket a másik után.
  - Szeljek neked is?
  Bálint megrázta a fejét. Egyre nagyobb zavarba jött, nem tudta, hogyan kezdjen a beszélgetéshez.
  A pap türelmesen várt, nem sürgette. Csak akkor szólalt meg, amikor a csend már túl hosszúra nyúlt.
  - Gyónni akarsz?
  Bálint hevesen megrázta a fejét. Dehogyis akart gyónni, beszélgetni szeretett volna inkább, csendes, meghitt szóval a mécses fénye mellett.
  - Ennél egy kis mézet?
  - Nem kérek, köszönöm a szívességét, atyám! Inkább tanácsra volna szükségem, meg tán segítségre is, ha úgy fordul a dolog.
  - Milyen dolog? - A pap összehajtotta a kendőt, a maradék sajtot és a kenyeret eltette egy kis faliszekrénybe.
  - Lassacskán begyógyul a sebem - kezdte Bálint -, útra kelek és...
  A pap visszaült az asztalhoz, bólogatott.
  - Nem tudod, hogyan háláld meg a Tariék jóságát? Nem kellene ezen annyit rágódnod...
  - Nem azért... vagyis azt se nagyon tudom... néhány ezüstpénz maradt nálam, meg mostanában segítek is, amit tudok.
  - Nem azért fogadtak be, mert pénzt reméltek tőled - mondta a pap. - Ha mégis van nálad, ajánld föl, de ha nem akarják elfogadni, ne erőltesd. Inkább segíts, ahol tudsz.
  Bálint bólogatott.
  - Majd megegyezünk a gazdával... csakhogy van még valami... A pap nem kérdezte, hogy mi van még, csak fölvonta a szemöldökét. Bálintnak hirtelen melege lett, pedig hűvös volt a konyhában.
  - ... Veron miatt szeretnék tanácsot kérni - bökte ki hirtelen, és nagy sóhaj szakadt ki belőle a megkönnyebbüléstől, hogy végre kimondta.
  - Veron... - mormogta a pap elgondolkozva.
  - A Tari János lánya...
  A pap tűnődve biccentett.
  - Tudom már... a legkisebb gyermek, későre született... én kereszteltem... várj csak, akkortájt vette be Budát a török... nem, nem, hamarabb volt, harminchétben vagy harmincnyolcban... olyan tizennégy-tizenöt éve... - Hallgatott egy darabig, azután csodálkozva megkérdezte: - Miért akarsz tanácsot kérni miatta?
  Bálint kereste volna a megfelelő szavakat, de a pap szavak nélkül is megértette.
  - Szereted?
  A fiú bólintott.
  - Hát Veron is felnőtt már? - ingatta fejét a pap, és a mécses lángjába nézett. - Mintha tegnap láttam volna az anyja karján . . . - Azután Bálintra pillantott. - Ő Mintha tegnap láttam volna az anyja karján... - Azután Bálintra pillantott. - Ő is tudja?
  Bálint vállat vont.
  - Megérezte. Bizonyos, hogy megérezte. Régebben inkább került, vad volt, mint egy csikó. Most szívesebb, gyakrabban mosolyog. Beszélgetni csak ritkán tudunk, a nagyanyja meg az anyja mindig maga mellett tartja.
  - És miben akarsz tanácsot kérni?
  - Feleségül vehetem-e Veront, ha elmegyek innen?
  A pap arca megkeményedett.
  - Fiatal még az a lány a házasságra, meg különben is... ugyan hová vinnéd, ha egyáltalán hozzád adnák?
  - Besztercebányára. A házunkban jutna nekünk hely.
  - Jutna, jutna - mormolta a pap -, de mit szólna hozzá az édesanyád?
  - Ó! - Bálint legyintett. - Anyámasszony engem már halottnak hisz, úgy megörül, ha előkerülök, hogy Veront is...
  A pap megrázta a fejét.
  - Nem biztos az!
  - Hát akkor mit tegyek? - kérdezte Bálint elszontyolodva.
  - Menj el Besztercebányára - felelte a pap -, mondj el mindent édesanyádnak, azután gyere vissza, és kérd meg Veront, ahogy kell. Tari János nem engedi el a lányát veled a vakvilágba, ne áltasd magad! Csak akkor számíthatsz rá, hogy megkapod Veront, ha tudják, jó helye lesz.
  - De addig... - kezdte volna Bálint, a pap azonban közbevágott:
  - Nem olyan hosszú az út Besztercebányáig, ha véget ér a mostani háború, az utak is biztosabbak lesznek, egy hónap múlva visszatérhetsz. De talán nem is kellene olyan gyorsan... Veron fiatal, te se léptél még az igazi férfikorba, forogj egy kicsit a világban, hátha rájössz, hogy nem is Veron az egyetlen és a legszebb, legjobb...
  Bálint hevesen megrázta a fejét, hirtelen dühös lett a papra. Le akarja tán beszélni, hogy feleségül vegye Veront?
  - Visszajövök, amint lehet! - kiáltotta. - Hiába forognék akármeddig a világban...
  - ... nem találnál Veronnál szebbet, jobbat - fejezte be helyette a pap, és újra elmosolyodott. - No, ha visszajössz, engem keress először, én megkérem neked.
  Bálint felugrott.
  - Megtenné, atyám? - Fel-alá kezdett járni a kicsiny konyhában. Hiszen ha Gergely pap kéri meg neki, Tariék bizonyára odaadják a lányt.
  Már látta is, amint Veron kis gazdaasszonyként jön-megy a besztercebányai házban.
  - De csak akkor gyere vissza - mondta a pap -, ha hozod anyád beleegyezését.
  Bálint legyintett. Mi sem könnyebb annál! Felugrott, majd' szétvetette az öröm. Most már biztos, hogy Veron a felesége lesz! Tari János miért is mondana nemet, hiszen nem akárkik ők Besztercebányán, az apja bányafelügyelő volt, ő is lehet az, ha ugyan többre nem viszi. Vége lesz az apródéletnek, lehet őbelőle secretárius valamelyik nagyúr mellett, de állhat a nádor vagy a kancellária szolgálatába is, és akkor a csillagos ég a határ... Szerezhet birtokot, sokkal nagyobbat, mint a Tari Jánosé, és mind büszkék lesznek majd.
  - Ülj már le! - szólt rá a pap.
  - János gazda még büszke lesz egyszer, hogy a lánya a feleségem lett - jelentette ki Bálint, és lezökkent a székre. - Mindent megteszek, hogy sokra vigyem Besztercebányán vagy Pozsonyban...
  A pap felhúzta a szemöldökét.
  - Nézz a szívedbe - vágott közbe -, és vizsgáld meg a szándékod! - Bálint értetlen arccal nézett rá, ezért egy pillanatnyi szünet után így folytatta : - Hiszen még azt sem tudod, hogy Veront szereted-e, vagy Tari Jánosnak akarsz megfizetni, amiért nem sokba vett, földönfutó, elesett kis apródot látott benned, azt, ami igazából voltál, amikor találkoztatok.
  - Miért mondja, atyám, hogy nem szeretem Veront? - kérdezte Bálint sértődötten.
  Gergely pap fölállt.
  - Akkor gyere vissza, ha már nem azért akarsz boldogulni a világban, hogy megmutasd Tari Jánosnak, te is vagy valaki! Neked is jobb lesz, meg Veronnak is...
  Bálint fölpattant, válaszolni szeretett volna, de a pap egy intéssel elhallgattatta.
  - Késő van - mondta. - Ideje, hogy hazaindulj. Én is elfáradtam - tette hozzá fakó hangon.