29.
Kibékülés

  Másnap reggelre eltűnt az ég kékje, vastag, ólomszürke felhők takarták a napot. A levegő nem lett sokkal hűvösebb, de már vékony ködfátyol borította a földet, csak délelőtt oszlott el egészen.
  Amikor Bálint kiment az udvarra, hosszú létrát látott a tetőnek támasztva. A létrán a gazda állt, és méretre vágott új nádat vert be a tető megfeketedett, töredező, mohos szálai közé. Pető a gerincen ült, mintha lovagolna, és a kéményt tapasztotta. Lekiabált Bálintnak, hogy "Jó reggelt, deák úr!", s nevetett, amikor Bálint csak forgatta a fejét egy-két pillanatig, nem tudta, hogy honnan jön a hang.
  A gazda most sem nézett Bálintra, nem volt dühös, csak komoly, mint mindig. Pető azonban fütyörészett, jól érezte magát odafönt, átkiabált a szomszéd udvarra, ahol egy kócos leányzó éppen sajtárt mosott a kútnál.
  A tetőről nádtörmelék, lesodort moha hullott a ház elé, Bálint elment a színbe a nyírfa seprőért, és kezdte eltakarítani. A gazda vagy kétszer hozott még nádat, azután, hogy Pető is befejezte a tapasztást, és elment a ház mögé kiönteni a megmaradt sarat a ládából, visszaakasztotta a létrát az istálló eresze alá, majd a kúthoz indult. Amikor elment Bálint mellett, a fiú abbahagyta a söprést, megtámaszkodott egy kicsit a seprő nyelén, és utánaszólt:
  - Gazduram!
  A férfi megállt, és mintha közben habozna, hogy menjen-e tovább, vagy maradjon, lassan, kelletlenül megfordult. Nem szólt, csak a szeme villant kérdően Bálintra. S némi csodálkozás is csillant a tekintetében, hiszen Bálint eddig inkább kerülte, ha mégis találkoztak, akkor halkan köszönt neki, és igyekezett minél gyorsabban távol kerülni tőle. Most azonban olyan nyugodt, állhatatos volt a pillantása, sőt még egy kis derű is ragyogott benne, hogy a gazda maga is érdeklődve nézett vissza rá.
  - Mi kell?! - kérdezte mogorván, és a fiú válla fölött az istálló felé pillantott, ahonnan Pető bukkant föl éppen, könyékig sárosan.
  Bálint elmosolyodott.
  Hiszen a Veron apja ez a nagydarab, lassú mozgású, mogorva ember!
  - Arra kérném, gazduram, ne nehezteljen rám! - kezdte Bálint. - Tudom, nagyon megbántottam. Én talán vissza se fogadtam volna, aki úgy megsért, mint én gazduramat. Mégis arra kérem, most már ne haragudjék! Nagyon rossz nékem úgy élni ebben a házban, hogy gazduram átnéz rajtam, mintha levegő lennék, a köszönésemet se fogadja, nem szól hozzám. Maholnap meggyógyulok, és elmegyek innen, de előbb bocsásson meg nékem!
  A gazda zavartan hümmögött, mormogott valamit az orra alatt, amiből csak annyit lehetett érteni, hogy minek olyan sokat beszélni régi dolgokról, azután elment a kúthoz, húzott egy vödör vizet, és nagyot ivott belőle, majd bement a házba, s fáradtan leült.
  Bálint elsöpörte a tetőről lehullott törmeléket, majd ő is befordult a konyhába, és letelepedett a gazda mellé a lócára. Csend volt egy darabig.
  - Hát - fordult feléje hirtelen Tari János, hosszan elnyújtva az első szót - ... Máté, Pető meg Mihály elmondták, hogy beszélgettél velük esténként... Szívesen meghallgatnánk mi is, hadd tudjunk többet a világról.
  A felesége furcsálkodva odapillantott. Különösnek tartotta, hogy az ura egyáltalán szól Bálinthoz.
  - Örömmel, gazduram - felelte a fiú, és közben arra gondolt, hogy lám, milyen kevésen múlik a viszály az emberek között! Ha nem szól ma reggel, talán úgy ment volna el, hogy a gazda nem engesztelődik meg, pedig már neki is alighanem terhére volt a harag.