28.
Álmok

  Bálint zavartan tűnődött egész nap, egyre Veron járt az eszében. Úgy érezte, mondania kellett volna még valamit. Így esett ez gyakran, amikor lányokkal, asszonyokkal beszélt, mintha megbénult volna az agya. Utólag aztán, amikor egyedül maradt, szellemes párbeszédeket talált ki, de inkább dühös volt, mint elégedett, hiszen akkor már nem volt kinek elmondania, ami az eszébe jutott.
  Pedig a szolnoki városfal építésekor egyik-másik asszony vagy lány rajta felejtette a szemét, ott még szóba is lehetett elegyedni, hiszen sokan voltak és felszabadultabbak, mint otthon, de úgy tett, mintha nem venné észre.
  Kissé irigyelte, de le is nézte azokat, akiknek az asszonynép között jól forgott a nyelve. Milyen férfi az, akinek örökké csak a szoknyák körül jár az esze? Nyáry Lőrinc úr és Pekry Gábor úr nemigen beszélt asszonyokról. Giovanni viszont még a munkából is el-elosont egy szép lány vagy asszony kedvéért, pedig több kőfaragó dolgozott a keze alatt, akiket éppen neki kellett volna irányítania és ellenőriznie. Giovannit azonban Bálint nem vette komolyan, szerette hallgatni a történeteit, de egy-két nap után már átlátott a füllentésein. Nem is csodálkozott, amikor az olasz, a törökök közeledtének hírére, társaival együtt nagy hirtelen fölkerekedett, és visszament Egerbe, bár lett volna még munkájuk.
  Éjjel Veronnal álmodott Bálint, nagy réten futottak, a lány messze előtte szaladt, de hátra-hátranézett, biztatás csillant a szemében. Ő igyekezett utána, a tüdeje majd kiszakadt, s amikor elérte, Veron hiába akart szabadulni, magához szorította, egyre erősebben, megérezte a lány testének forró lüktetését a vékony vászonruha alatt.
  Bálint máskor is álmodott már nőkről; reggelre kelve aztán mindig szégyellte magát, néha még imádkozni is próbált, hiszen az iskolában úgy tanították, az efféle képzelgésekkel a gonosz kísérti meg.
  Most is fölébredt, olyan szaggatottan szedte a levegőt, mintha valóban futott volna Veron után a réten, de nem érzett szégyent, sőt sajnálta, hogy az álom nem tartott tovább.
  Korábban is szívesen elidőzött arrafelé, ahol Veron dolgozott, szerette nézni, amint vizet húz, viszi a vödröt a konyhába, az istállóba, vagy Fruzsina anyónak segít takarítani, de attól az éjszakától kezdve, amelyiken álmában átölelte a réten, már kereste az alkalmat, hogy minél többször találkozzék vele.
  Beült a konyhába, rábíztak valami könnyebb munkát, amit már el tudott végezni, és ő örült, hogy segíthet, meg oka is lett, hogy naphosszat a konyhában üldögéljen.
  Egyszer éppen kölest válogatott, amikor Lükő Gáspár nagy alázatosan beóvakodott a konyhába.
  - Dicsértessék a Jézus Krisztus meg az a szép Szűz Mária! - mondta hajlongva. A bal könyökét most is furcsán eltartotta a törzsétől, úgy meredt oldalra, mintha kicsavarodott volna a karja.
  - Jó napot! - vetette oda félig csukott szájjal Fruzsina anyó. Veron meg az anyja nem szóltak, mintha észre sem vették volna Lükő Gáspárt.
  - A deák uramhoz lenne egy-két szavam, ha meg nem sértem a ház népét - mondta az öreg, és a szemével intett Bálintnak, hogy menjen ki az udvarra. A fiú azonban a helyén maradt.
  Lükő Gáspár várakozva elhallgatott. Egy darabig szótlanul toporgott az ajtóban, azután egy fél lépéssel közelebb húzódott Bálinthoz.
  - Nem akarnám holmi apróságokkal háborgatni a tisztes asszonyi gyülekezetet... - kezdte volna újra, de Bálint közbevágott:
  - Mondja csak nyugodtan!
  Lükő Gáspár szeme kikerekedett, újra topogott, nyújtogatta a nyakát zavarában, közben a szemével folyton integetett Bálintnak, hogy menjen ki vele a konyhából.
  - A tisztességes szándékú beszéd nem háborít másokat - mondta Bálint, és alig tudta elrejteni a mosolyát.
  - Hát hiszen igaz - felelte Lükő Gáspár bólogatva. - Igaz, mert ez a színtiszta igazság. Az egyenes beszéd a legjobb, azért megmondom egyenesen, hogy deák uramnak sok a fele, nekem meg kevés, engem három fertályrész illet, mert akárhogy is nézem, mégiscsak az enyém lesz az a csirke!
  - Engem nem érdekel semmiféle csirke - legyintett Bálint. - Nem foglalkozom effélékkel, se félrészért, se fertályrészért.
  - Igazán mondja? - kérdezte Lükő Gáspár mohón fölvillanó tekintettel.
  - Isten a tanúm - Bálint a mellére tette a kezét, és cinkos mosollyal Fruzsina anyóra nézett, de az öregasszony megint nem mosolygott vele, sőt sietve keresztet vetett, amikor Bálint esküvését meghallotta.
  Lükő Gáspár nagyot ugrott örömében, hogy a fejét majdnem beleverte a gerendába.
  - Hiszen nincs is neked arra szükséged, te deák! - kiáltotta ujjongva. Egy szempillantás alatt sarkon fordult, és kiugrott volna az ajtón, de szerencsétlenségére Máté éppen akkor akart bejönni. Lükő Gáspár lehajtott fejjel egyenesen a mellének ugrott. Máté csak megingott egy kicsit az ütközéstől, a sovány, alacsony öregember azonban úgy pattant vissza róla, mint dobról a verő, nekiesett az ajtófélfának, s hiába kapaszkodott volna az egyik kezével, lehuppant a földre a küszöb mellé.
  Egy pillanatig hökkenten nézett maga elé, azután fölordított:
  - A tojások!
  Jobb kezével óvatosan benyúlt a bal hóna alá, matatott ott egy darabig, s amikor visszahúzta a markát, nyúlós pép sárgállott az ujjai hegyén. Megnézte és megszagolta, mintha nem akarna hinni a szemének, azután újra felüvöltött:
  - Összetörtek a tojásaim!
  Máté a meglepetéstől még mindig bambán bámult rá, Fruzsina anyó és a menye kikerekedő szemmel nézték, de Bálintból és Veronból hirtelen kitört a nevetés.
  Lükő Gáspár felugrott, dühtől és csalódástól eltorzult arca rákvörösre gyúlt.
  - Garabonciás! - kiáltotta magából kikelve. - Miattad törtek össze a tojások! Te hoztad rám a bajt! - Hirtelen sírósra vált a hangja. - De hát miért? Megegyezhettünk volna! Odaadtam volna a felét, ha akarod.
  Öklét rázva, átkozódva elindult az utca felé, jó erősen bevágta maga után a kaput.
  Máté végre felocsúdott, és beljebb lépett a konyhába.
  - Mit hablatyolt ez? - Lükő Gáspár után mutatott.
  - Azt hiszi, hogy garabonciás vagyok - felelte Bálint nevetve. - Lidérccsirkét akart költeni, és úgy gondolja, miattam törtek össze a tojások a hóna alatt. - Látta, hogy Máté nem érti, hát még hozzátette: - Azt hitte, megharagudtam rá, ezért varázslattal értem el, hogy te összeütközz vele az ajtóban...
  Máté megvakarta a tarkóját.
  - És nem vagy garabonciás? - kérdezte bizonytalanul.
  Veron fölnevetett, mintha hirtelen megcsiklandozta volna valaki. Fruzsina anyó lecsapta a kezében tartott lábast a tűzhelyre.
  - Azt hittem, több eszed van! - kiáltott Mátéra. - Hát hogy lehetne garabonciás ez a szerencsétlen?! Azt hiszed, a török megsebesíthette volna, ha varázstudománya lenne?
  - No, csak azért - dörmögte Máté elbizonytalanodva -, mert itt a szüret. Ha most elveri a jég a szőlőt...
  - Nem tudok jégesőt támasztani - szólt közbe Bálint.
  - No, nem is úgy értettem én... - Máté restelkedve forgatta a fejét.
  - Akkor hogy értetted, te szamár? - támadt rá az öregasszony szokatlan indulattal.
  - Sehogy... - hebegte Máté, és zavartan kihátrált.
  Csend volt egy darabig.
  - Maholnap nősül - zsémbelődött Fruzsina anyó -, de az esze még mindig, mint a tapló!
  Veron ismét fölnevetett, de most nem hajolt olyan mélyen a munkája fölé, mint máskor, sőt, amikor Bálint odanézett, egy pillanatra összevillant a tekintetük, azután Veron megint másfelé nézett, de a kuncogást nem tudta abbahagyni.
  - Te meg ne vihogj! - szólt rá Fruzsina anyó. - Nem vagy különb nála! Nem tudom, mi van ezzel a lánnyal - fordult a menye felé -, néhány napja egyre csak vihog mindenen.
  - Gyermek még, édesanyám - békítette Veron anyja. - Mikor nevessen, ha nem most? Később majd elmegy a kedve a vidámságtól. - Szorosabbra húzta a kendőt az álla alatt, és hirtelen elfordult.
  Fruzsina anyó válaszolni akart, azután mégsem nyitotta ki a száját, csak legyintett és bólogatott.
  A beállott csendben Bálint Veron édesanyját nézte. Milyen lesz Veron húsz év múlva? Eddig szinte egyáltalán nem vette észre az asszonyt, aki pedig állandóan ott volt a házban, csak valahogy elhalványult Fruzsina anyó meg Veron mellett. Bálint mindig úgy tekintett rá, mint öreg asszonyra, pedig nem lehetett több harmincöt-harminchat évesnél. Szürke ruhát hordott, a kendőt mindig szorosra kötötte az álla alatt. Bálint egyszer meglepte az utcai szobában, amint éppen fésülködött, akkor nem is figyelt föl rá, de most utólag eszébe jutott, hogy selymes fényű, gesztenyebarna haja van, pedig ő őszülő hajat sejtett a kendő alatt.
  "Én nem hagyom, hogy Veron így megöregítse magát még fiatalon" - gondolta Bálint, s csak egy pillanat múlva kapott észbe, hogy már úgy gondol a lányra, mint jövendőbeli feleségére. Máskor is megtörtént már vele, hogy ha megismert egy lányt, szép, tágas ház konyhájába képzelte, amint éppen ebédet készít, vagy kisgyermeket tart a karján, vagy éppen csak ülnek valahol, és szavak nélkül is megértik egymást.
  - Megkukultatok? - kérdezte hirtelen Fruzsina anyó.
  Bálint fölrezzent, de a mosoly ott maradt a szája szélén.
  "Veron lesz a feleségem!" - gondolta, és olyan öröm fogta el erre a gondolatra, hogy nem tudott megülni a konyhában, úgy érezte, hogy most egyedül kell maradnia.