27.
Veron

  Éjjel esett, megint elverte a port az utcán és a nagy, kopár udvarokban, de a felhők hamar szétoszlottak, reggelre újból kisütött a nap.
  Amikor Bálint fölkelt, már szokás szerint üres volt a ház, csak Fruzsina anyó dolgozott a konyhában.
  Bálint ki akart menni az udvarra, de az öregasszony megszólította:
  - Mondd csak, fiam, mi dolgod neked Lükő Gáspárral?
  Bálint csodálkozva megállt. Az öregasszony nem nézett rá, elmerülten kavargatott valamit egy lábasban a tűzhelyen.
  - Semmi.
  Fruzsina anyó nem válaszolt, hát Bálint megkérdezte:
  - Miért?
  - Itt volt reggel, nagy titokzatosan utánad érdeklődött. Olyan furcsán tartotta a karját, mintha a hóna alatt rejtegetne valamit, de csak mosolygott, amikor megkérdeztem, hogy mi az. Valami fekete köpenyt és könyvet emlegetett. Zavaros volt a beszéde, mint a részegeké, pedig úgy éreztem, nem ivott. Téged követelt mindenáron, alig tudtam elküldeni, de azt mondta, hogy visszajön, mert nektek valami nagyon fontos közös dolgotok van.
  Bálint nagyot nevetett.
  - Azt hiszi, hogy garabonciás vagyok. A karját meg azért tartotta olyan furcsán, mert tojások vannak a hóna alatt. Lidérccsirkét akar költeni, de nem bír megmaradni otthon, hát bizonyára kitalálta, hogyan hordhatja magánál menet közben is a fekete tyúk tojásait.
  Bálintból újra kitört a nevetés, amint elképzelte, hogyan rejtegeti Lükő Gáspár a tojásokat a hóna alatt, hogyan lépked nagy óvatosan az utcán, nehogy összetörjenek.
  Fruzsina anyó azonban nem nevetett vele.
  - Nem jó magad összeadni ilyenféle emberrel - mondta neheztelve. - Az Isten tudja, miből él, örökké csak jön-megy, settenkedik, ügyeskedik, ördöggel, boszorkánnyal cimborálna, csak dolgozni ne kelljen, de az ilyen úgyis elkárhozik, nem ád semmit a lelkéért az ördög.
  - Bolond ez egyszerűen - mondta Bálint. - Több van neki egy kerékkel, vagy kevesebb.
  - Lehet, hogy bolond, annál inkább kerülni kell. Neked is rossz híred kél, ha ilyennel cimborálsz. Az emberek árgus szemmel lesik egymást, aztán a nagyapák hibáját még az unokáknak is meg kell szenvedni. A tisztességet megszerezni, megtartani nehéz, elveszíteni könnyű, visszaszerezni lehetetlen.
  Bálint nem válaszolt.
  "Hiszen én elmegyek - gondolta -, de Tariéknak még, ki tudja, meddig a szemére hányják majd, hogy garabonciást tartottak..."
  - Jól van, nagyanyó - mondta végül. - Megmondom Lükő Gáspárnak, hogy ne keressen többet. Nem akarok bajt hozni senkire, magukra se, magamra se.
  Az öregasszony elmosolyodott. Fűszert szórt az egyik lábasba, kijjebb húzta, a tűzhely széle felé, hogy kisebb láng fölött főjön, csak azután szólalt meg:
  - Fiatalabb koromban szívesen jártam erdőt-mezőt, gyűjtöttem, szárítottam, őröltem a füveket, virágokat, megtanultam, melyikben milyen nyavalya ellen van orvosság. Sok embert meggyógyítottam, mégis gyanakodva néztek rám miatta, még olyanok is, akiknek éppen én adtam vissza az egészségüket. Már odáig ment a dolog, hogy boszorkányságot kezdtek emlegetni! És ha tisztelendő urunk, Gergely pap nem hirdette volna a templomban, hogy a növényekben lévő orvosság Isten adománya, fölhasználása néki tetsző cselekedet, nem pedig boszorkányság, akkor nem tudom, hogyan végződött volna a dolog.
  - Hogyan végződhetett volna?! - kérdezte Bálint riadtan.
  Az öregasszony fölemelt egy fedőt, illatos gőz szállt föl.
  - Megégetni tán nem égettek volna meg, ámbár ilyesmi is előfordult már errefelé. Egy szó mint száz, a gyógyító füvek gyűjtését egyszer s mindenkorra abba kellett volna hagynom.
  Bálint összehúzta magán a mentét, és kilépett az udvarra. A nap hét ágra sütött, a tiszta és friss levegőben még érződött az éjjel lehullott eső szaga. Az istálló, a szín és a kazlak körül nem látszott mozgás, csak néhány tyúk kapirgált a hátul lévő nagy diófa alatt.
  Megnyikordult a kútgém. A kút oldalt, közvetlenül a kerítés mellett állt, aki az udvart nézte, annak nem tűnt rögtön a szemébe. Bálint csak a nyikordulásra pillantott oda, s akkor vette észre, hogy Veron vizet húz. Odament hozzá, a lány éppen átemelte volna a nehéz favödröt a kútkáván, de nehezen bírta, a víz jócskán visszalöttyent.
  - Majd én - ajánlkozott Bálint, és a vödör után nyúlt.
  - Hagyja! - vágta rá Veron, és nem engedte el a vödröt, hanem még nagyobb igyekezettel emelte volna.
  Bálint is megfogta a vödör fogóját, de hiába, mert Veron annál erősebben tartotta.
  - Segítek - mondta Bálint. A válla még fájt, annyi ereje nem volt, hogy egyszerre átemelje a vödröt a magas kútkáván, és ki is vegye Veron erős ujjai közül.
  - Énnekem csak ne segítsen! - kényeskedett a lány, és nem nézett Bálintra.
  A fiú türelmetlenül rántott egyet a vödrön - Veron kénytelen-kelletlen elengedte -, ugyanakkor a lendülettől elveszítette az egyensúlyát, és a telt, nehéz faalkalmasság ellenállhatatlanul húzta lefelé, ahol a sötét mélységben hűvösen csillogott a víz. Bálint eleresztette, hogy megkapaszkodjék a kút kávájában. Jókora csattanás hallatszott odalentről, ezer darabra tört a víz tükre, a fiú pedig lihegve markolta a káva korhadó deszkáját.
  Veron szembefordult vele, először, amióta Bálint a háznál volt, arca lángolt a haragtól, a szemébe könnyek szöktek.
  - Látja, mit csinált?! - ripakodott rá. Szaporán szedte a levegőt.
  Bálint fölegyenesedett. A válla fájt, de alig érezte. Milyen szép Veron, ahogy a haragtól kigyúlva szemben áll vele, és melle meg-megrezdül inge alatt a pihegéstől! Nem tudta levenni róla a szemét, elfelejtette a vödröt, a fájdalmat, és mosolyognia kellett az örömtől.
  Veron azonban nem mosolygott vele, sőt még jobban megharagudott. Hirtelen hátat fordított neki, hogy a varkocsa ostorként csapódott a lendülettől.
  - Máté! - visított. - Pető! Gyorsan! Gyorsan!
  Kivágódott az istálló kisajtaja, Máté ugrott ki rajta, almozóvillával a kezében.
  - Ide! - toporzékolt Veron. - Nagy baj van!
  Máté keresztülfutott az udvaron, bő fehér inge és gatyája lobogott utána. Pető is megjelent az istállóajtóban, szalmahúzó horgot tartott a kezében.
  - Mi az? - kérdezte Máté lihegve, amikor odaért hozzájuk.
  - Beleejtette a vödröt a kútba! - hadarta Veron, és Bálintra mutatott.
  Máté dühösen levágta a villát, hogy mélyen belefúródott a felázott földbe, a nyele remegve hintázott egy darabig.
  - Ezért kellett úgy kiabálni, te liba?! Azt hittem, ég a ház, vagy el akar rabolni a török.
  - Mondtam neki, hogy hagyja, de hiába! - kiáltott Veron. - Aztán megvan a baj!
  - Ne gágogj már annyit! Inkább eredj innen!
  Veron megmarkolta a kút káváját.
  - Ő ejtette bele, és engem szidsz? Én vagyok a hibás?
  - Itt vagy hibás! - morogta Máté, és a homlokára mutatott.
  Veron szeméből nagy, kövér könnycseppek gurultak ki, legördültek az arcán, az álláról törölte le őket. Egy pillanatig állt még Máté mellett, mint aki nem hisz a fülének, s vár valamit, ami érthetőbbé teszi a hallottakat, de Máté nem szólt többet, hanem intett Petőnek. Veron az arcára szorította a kezét, és beszaladt a házba.
  Pető odaballagott a kúthoz.
  - Mit csináljak?
  - Beleesett a vödör - mondta Máté. - Eressz le!
  Az öccse jó erősen megmarkolta az ostorfát, Máté megkapaszkodott benne, föllépett a kút kávájára, azután lábával átkulcsolta a sima rudat, a talpát megtámasztotta a vödröt tartó horog vasán.
  - Lehet!
  Pető óvatosan leeresztette a kútba. Arcán megfeszültek az izmok, nagyokat nyögött az erőlködéstől.
  - Segítsek? - Bálint közelebb lépett.
  Pető nem válaszolt, csak megrázta a fejét.
  Néhány pillanat múlva meghallották Máté megöblösödött hangját a kút mélyéről.
  - Állj!
  Bálint előrehajolt, a lenti homályban csak annyit látott, hogy Máté karja kinyúlik valami sötét folt felé, azután újból hallották a hangját.
  - Húzd!
  Pető most még nagyobbakat nyögött, arca vörös lett, homlokán kiütött az izzadság. Lába mélyen belevágódott a felázott földbe. Bálint attól félt, hogy ha megcsúszik, menthetetlenül visszaejti a bátyját a kútba, s Máté rá fog haragudni a hideg fürdő miatt, ha ugyan nagyobb baj nem történik.
  Végül Máté feje megjelent a kút kávája fölött, majd kiemelkedett az egész teste.
  Bálint kivette a kezéből az üres vödröt, azután Máté rálépett a kútkávára, és nagy lendülettel leugrott a földre.
  - Ez is megvan! - mondta nevetve.
  - Segíteni akartam - mentegetődzött Bálint, és röstelkedve a vödörre mutatott, amelyet Pető közben visszaeresztett a kútba.
  Máté legyintett.
  - Felszakad a sebe, ha erőlteti.
  Bálint óvatosan megmozgatta a karját.
  - Olyan lassan gyógyul, alig győzöm kivárni.
  Pető vizet húzott, a vödröt kiakasztotta az ostorfa végén levő horogból.
  - Beviszem - mondta gyorsan Bálint. Maga sem tudta, miért, de hirtelen nagyon fontos lett neki, hogy bevigye a vödör vizet, megbántódott volna, ha Máté vagy Pető teszi meg helyette.
  A nyitott ajtón illatos gőz szállt ki az udvarra. Bálint letette a vödröt a tűzhely közelébe. Veron felugrott Fruzsina anyó mellől, és lehajtott fejjel, széles ívben kikerülve Bálintot, szaladt volna az udvarra. A szeme még vörös volt, de már nem sírt. Mielőtt azonban kilépett volna, az öregasszony utánaszólt:
  - Veron!
  A lány megállt az ajtóban, de nem fordult hátra.
  - Hová mégy?
  - Ki.
  - Hová ki?
  - Az udvarra.
  - Nem küldtelek ki semmiért.
  - Azt se mondta, hogy maradjak.
  - Most mondom.
  Veron kelletlenül visszament, ismét messzire kikerülte Bálintot.
  - Fáj-e még a vállad? - fordult hirtelen Fruzsina anyó a fiúhoz.
  - Mit csináljak? - szólt közbe Veron.
  - Kotty belé! - mondta bosszúsan az öregasszony. - Ha nincs munkád, keress magadnak! Itt ez a csomó zöldség, tisztítsd meg!
  Veron nem válaszolt, duzzogva munkához látott.
  - Fáj? - kérdezte újra az öregasszony, és a fölszálló gőztől kifényesedett arcát Bálint felé fordította.
  - Már nem - felelte a fiú, és megmozgatta a vállát, - Csak ha erőltetem. - Csend volt egy darabig, azután ismét Bálint szólalt meg: - Lehet, hogy már el is indulhatnék.
  - Ugyan hová?
  Bálint vállat vont.
  - Besztercebányára.
  - Nem akarsz már Dobó Istvánhoz menni? - kérdezte az öregasszony komolyan.
  - Egerbe most úgyse jutnék be! - sóhajtott Bálint. - De a Mátrán keresztül fölmehetnék a bányavárosokba.
  - Várd meg, amíg teljesen meggyógyulsz! - tanácsolta Fruzsina anyó. - Isten tudja, lesz-e arrafelé valaki, aki meggyógyít, ha valami bajod esik. Ha megerőlteted magad, még belázasodhatsz. A hegymászáshoz erő kell ám!
  - Megszoktam én a hegymászást! - felelte Bálint magabiztosan. - Ilyen kis koromtól jártam a hegyeket a többi gyerekkel. Málnát, szamócát, szedret szedtünk, rémítgettük a gyűjtögető asszonyokat.
  Fruzsina anyó nevetett.
  - No hiszen, meg is ijedhettek tőletek!
  - Meg bizony! Amikor málnát szedtek, odalopóztunk a közelükbe, azután jó mély hangon brummogni kezdtünk a sűrűben. Volt, aki a vödrét is otthagyta, és sikítva szaladt el, hogy medve van a málnásban.
  Fruzsina anyó nagyot nevetett, Veron sem tudott elfojtani egy mosolyt, és még mélyebbre hajolt a zöldség fölé.
  - Látom, hogy húz már a szíved hazafelé - mondta az öregasszony. Egyre többet emlegeted Besztercebányát.
  - Lassan egy éve lesz, hogy eljöttem - felelte Bálint nehéz sóhajjal. - De nem is az a baj, hanem az, hogy édesanyám meg a testvéreim semmit sem tudnak rólam.
  - Annál nagyobb lesz az örömük, ha jó egészségben hazamégy - mondta Fruzsina anyó. - Azt a néhány napot már rászánhatod.
  - A terhükre se akarok lenni... Dolgoznék, segítenék, de... - sebesült vállára mutatott, azután egy kis idő múlva hozzátette: - Olyan lassan gyógyul, néha már azt hiszem, sose múlik el a seb.
  Fruzsina anyó legyintett.
  - Úgy gyógyul, ahogy kell. Értesz is te ehhez! - Gondolkozott egy darabig. - Ha nem volna ez a háború - kezdte tűnődve -, írhatnál a családodnak. Gyakran mentek innen régebben szekeresek Egerbe, Gyöngyösre, Fülekre. Meszesek is gyakran jártak erre hajdan, elvitték volna a leveledet a tieidhez. De hát felfordult ez a bolond világ, halálos veszélyt vállal, aki most útra kel errefelé. - Nagyot sóhajtott, nehézkesen lehajolt, megkotorta a tüzet. - Szaladj csak! - szólt azután Veronnak. - Hozz egy kis ganajt!
  Veron felugrott, fölvette a tűzhely mellett lévő üres kosarat, és kiszaladt.
  - Miért küldte ki, nagyanyó? - kérdezte Bálint.
  - Ganajért. Nem tudtad, hogy azzal tüzelünk?
  Bálint csodálkozva megcsóválta a fejét.
  - Jól megtapossuk a ganajt - folytatta Fruzsina anyó -, azután vékonyan szétterítjük a földön, hogy teljesen kiszáradjon, és fölvágjuk alkalmas darabokra. Úgy ég, mint a legjobb száraz rőzse vagy a szalma.
  - Nem büdös?
  - Ha jól kiszárad a napon, nincs szaga. Ennek a készítéséhez is érteni kell, mint minden más munkához. Ki győzné fával a tüzelést egész évben? A kemencében jó a szalma, de a tűzhelybe kevés fér, ellobban gyorsan, örökké rakhatnád, hogy égjen, mégse melegítene.
  - Mi otthon fával tüzelünk - mondta Bálint. - Ősszel meg télen szekérszám hordják a rőzsét meg a rönköket, azután az udvaron fűrészelik, aprítják... nagyon szerettem nézni, ahogy hullott a fűrészpor, meg röpködött a gyújtósnak való aprófa a balta alól. Édesapám napszámosokat fogadott a favágásra, gyakran énekeltek, a fűrészt a dal ütemére húzták.
  - Mindig csak hazagondolsz - bólogatott az öregasszony. - Nem sok idő van már hátra, meggyógyulsz, várd ki türelemmel.
  Veron lépett be, a megrakott, kerek kosarat a csípőjének támasztotta.
  - Ide tedd! - mutatott az öregasszony a tűzhely mellé.
  Veron szótlanul letette a kosarat.
  - Moss kezet! - figyelmeztette Fruzsina anyó. Látva hogy a lány tanácstalanul nézi a cserépkorsót, hozzátette: - Majd Bálint önt vizet.
  A fiú ugrott a korsóért, kisietett vele az udvarra. Veron lassan, vonakodva ment utána. Az ajtó előtt meg is állt, lehajolt, kezét előrenyújtotta, de Bálint nem emelte föl a korsót. Veron várt egy pillanatig, azután sürgetően, csodálkozva fölnézett.
  - Miért haragszol rám? - kérdezte ekkor Bálint.
  - Beleejtetted a vödröt a kútba - mondta Veron, és elfordította a fejét: - Aztán meg Máté úgy beszélt velem, mintha én lennék a hibás.
  - Csak ezért haragszol?
  Veron nem válaszolt.
  - Mert azelőtt is úgy néztél rám, mintha haragudnál.
  A lány elbiggyesztette a száját, és vállat vont.
  - Édesapádat megbántottam, tudom, de te...
  - Öntse már a vizet! - vágott közbe Veron. - Öreganyó nem tudja mire vélni, ha ilyen sokáig nem megyek vissza.
  - Öntöm én, csak áruld már el, mi bajod - felelte Bálint. - Ha nem néztek jó szemmel, elmegyek innen, hívott a pap is magához, de talán útra is kelhetnék már. Elmegyek, pedig jó lenne itt, szeretek mindenkit, még édesapádat is, hiába nem szól velem...
  Veron nem várta meg, hogy befejezze, a kúthoz szaladt, és olyan dühös lendülettel eresztette le a vödröt, hogy az nagyot csattant amint vizet ért, az ostorfa pedig, de még az ágas is megremegett. A lány fölhúzott egy teli vödröt, megtámasztotta a káván, úgy öntött nagy nehezen a kezére, azután visszaszaladt a házba.