25.
Hogyan kell lidérccsirkét költeni?

  Alkonyodott. A törökök letelepedtek a nagy szilfa alá. Látszott; ott akarnak éjszakázni. Nem gyújtottak tüzet, hideg birkasültet szedtek elő az iszákjukból.
  Bálint hazafelé indult. A nap lebukott a látóhatár szélén, egyszerre hűvösebb lett. Szeptember vége közeledett, nemsokára megjönnek a ködös, esős, hideg napok. A sebe szépen hegedt, ő azonban kibírhatatlanul lassúnak érezte a gyógyulását. Néha legszívesebben világgá ment volna, máskor meg úgy érezte, minden rettenetesen eltávolodott, amit eddig megélt, a besztercebányai ház, az iskola, a szolnoki vár, s az élete ebben az apáti házban találta meg természetes terét. Tudta azonban, hogy nem maradhat, hiszen idegen itt. Mihez kezdjen a faluban? Jó volna meghúzódni, elrejtőzni a világ bajai elől, ha be lehetne csukni a szemét, hogy ne lássa a körülötte lángoló országot, amíg a saját feje fölött nem ropog a zsúpfedél. Szűk és bizonytalan szigete ez a nyugalomnak.
  A világ tele van veszélyekkel, mégis vonz tágasságával, mérlegre tevő próbáival, még a veszélyeivel is.
  Elhatározta, amint begyógyul a sebe, szedi a sátorfáját, de tudta azt is, hogy az élete ezentúl más lesz, mint amilyen eddig volt.
  Lehajtott fejjel bandukolt. A fehér házak apró ablakai mögött itt is, ott is sárga, imbolygó mécsvilág gyúlt.
  Az egyik saroknál hirtelen eléje toppant valaki. Bálint majdnem nekiment. Kikerülte volna az ismeretlent, de az is arra mozdult; amerre ő akart menni, újra elállta az útját. Bálint csak ekkor riadt föl gondolataiból. Ösztönösen hátrább lépett, és amennyire az alkonyati félhomályban lehetett, szemügyre vette az előtte álló alakot.
  Az arcát nem látta, mert az ismeretlen lehajtotta a fejét, és a szemébe húzta a kucsmáját. Piszoktól elszürkült fehér gatya és ing volt rajta.
  Bálint nem szólt, várta, hogy a másik mondja, mit akar.
  Az ismeretlen hirtelen fölnevetett, hátratolta a kucsmáját a feje búbjára.
  - Megijedtél, diák! - vigyorgott elégedetten. - Valld be, hogy inadba szállt a bátorság, amikor hipp-hopp, előtted termettem!
  Bálint bosszúsan megcsóválta a fejét. Lükő Gáspár állt vele szemben.
  - Láttalak a piactéren - suttogta, és mintha titkot közölne, egészen közel hajolt Bálinthoz. - Amikor fellöktem azt a pogány kutyát, futnom kellett, nehogy a többiek fölkoncoljanak, de téged azért szemmel tartottalak, mert régóta kereslek már, beszélni akarok veled.
  Bálint álla leesett a csodálkozástól.
  - Kend lökte föl a törököt? - kérdezte megdöbbenve. - Én úgy láttam, inkább fordítva...
  - Rosszul láttad, diák! - felelte Lükő Gáspár. - Bort akart a beste pogány kutya, én meg nem adtam neki, kivont karddal jött rám, de a kardot elvettem tőle, őt magát meg úgy megtaszítottam, hogy három bukfencet vetett. Alig bírt föltápászkodni, hogy nagy sietve elosonjon, a többi meg csak lapított a fa tövében.
  Lükő Gáspár hangja egyre indulatosabb lett, a végén már kiabált. A szeme villogott, Bálintra nézett ugyan beszéd közben, de a pillantásuk mégsem találkozott, mintha Lükő Gáspár a fiún keresztül tekintve valaki másnak magyarázott volna.
  - Jól van - mondta Bálint nyugtatóan. - Ha így történt, hát így... - Ki akarta kerülni, de Lükő Gáspár elkapta a sebesült karját, és keményen megmarkolta. Bálint sohasem hitte volna, hogy ilyen erős ez a vékony, csupa csont és ín öregember. A szorítástól megsajdult a vállsebe, fájdalmasan felnyögött. - Eresszen! - förmedt az öregre elfúló lélegzettel, és a jobb kezével próbálta lefejteni a karjáról Lükő Gáspár ujjait.
  - Hallod-e, te diák! - habogta az öregember, és mohó fény gyúlt a szemében. - Én tudom, hogy ki vagy, előttem nem titkolózatsz! De ha segítesz, nem bánod meg!
  - Nem titkolózom én senki előtt. - Bálint végre kihúzta a karját a vasmarokból, és sértődötten megigazította a mentéjét.
  - Nono! - Lükő Gáspár magasra emelte a hüvelykujját. - Mindenki odaveszett Szolnokon, csak te menekültél meg, te diák? Praktika volt abban, egészen biztosan!
  - Ugyan már! - Bálint bosszúsan legyintett. - Fölkaptam egy halott köpönyegét meg a turbánját, úgy jöttem át a török táboron.
  - Átjöttél a táboron, át bizony, de emberfia nem láthatott!
  Bálint nem válaszolt, a szája tátva maradt a csodálkozástól.
  Lükő Gáspárt föllelkesítette a fiú meghökkenése, a hangja már újra harsogott:
  - Amikor a török rád emelte a fegyverét, hát uramfia, forgószél támadt, hozott egy nagy sötét felhőt, beborított vele, azután hipp- hopp, egy pillanat múlva már se felhő, se diák, csak a szélzúgás hallatszott még egy darabig.
  Bálint dühösen legyintett.
  - Szamár beszéd! Mi vagyok én, tán garabonciás, hogy felhőháton utazzam?
  - Most kimondtad! - Lükő Gáspár megint suttogott, közelebb lépett Bálinthoz. - Garabonciás vagy, bizony, ne is tagadd, garabonciás diák! Megismerem én a fajtádat, láttam eleget. Mind olyan, mint te: idegenből jön, nem erre a vidékre való. Tudós ember, ismeri az írást-olvasást, deákul is tud. Fekete könyvből tanulta a tudományát, fekete köpenyben jár...
  - Se fekete köpönyegem, se fekete könyvem nincs. Megkérdezheti Tariéktól.
  - Nincs ám, vagyis nem mutatod, nehogy feltűnjön a népeknek. Tariék meg azt mondják, amit te akarsz, mert félnek tőled.
  - S ugyan miért?
  - A garabonciás legfőbb tudománya, hogy vihart támaszt, jégesőt zúdít annak a földjére, aki rosszul bánik vele. Bekéredzkedik valahová, ott tejet és szállást kér. Ha kap, jó, ha nem kap, jaj a gazdának, vihar sodorja el a tetőt a házról, jég veri el a szőlejét, gyümölcsösét. Ezért félnek tőled Tariék, ezért fogadtak be. És ezért nem árulják el a titkodat, rejtegetik a fekete köpönyeget meg a fekete könyvet. Lukács gazda is azért vitt vissza a szőlejéből Tariékhoz, mert félt, hogy megharagszol, ha nem segít rajtad, és elvereted jéggel a termését.
  - Szamár beszéd - mérgelődött Bálint. - Már Kálmán király kimondta, hogy "boszorkányokról, minthogy nincsenek, szó se essék"!
  Lükő Gáspár türelmetlenül legyintett.
  - Ne hablatyolj itt összevissza! Még hogy nincsenek boszorkányok! Én is ismerek vagy hármat itt a környéken, de a karácsonyi éjféli misén Luca-széken ülve magad is megismerheted őket. De felismerhetők szentelt gyertya fényénél, rostavetéssel meg tudós emberek által is. Különben se azt mondtam, hogy boszorkány vagy, hanem azt, hogy garabonciás, és az nem ugyanaz. No, hát segítesz nekem? Te is jól jársz.
  - Ugyan miben segíthetnék? - kérdezte Bálint nevetve. Bosszantotta az öreg csökönyössége, de kíváncsi is lett, hová akar kilyukadni.
  - No, végre megjött az eszed! - Lükő Gáspár megfogta a mentéjét, és közelebb húzta magához. - Tudod-e, mi az a lidérccsirke?
  - Nem én! - Bálint óvatosan ki akarta szabadítani mentéjét az öreg markából, de az szorosan tartotta.
  - Ne tettesd magad tudatlannak! - mondta Lükő Gáspár szemrehányóan. - Hidd el, te se jársz rosszul, ha segítesz. Megosztom veled testvériesen, amit a lidérccsirke szerez nekem, és táplálom helyetted a véremmel.
  - Mivel?
  - A véremmel. De ne mondd, hogy nem tudod!
  - Mifelénk nem ismerik a lidérccsirkét - felelte Bálint. - Sose hallottam róla.
  Lükő Gáspár töprengett egy darabig.
  - Hát hiszen lehetséges - motyogta bizonytalanul, inkább csak önmagának. - Arrafelé más praktikák járják... A lidérccsirke a fekete tyúk első tojásából kel, de azt a tojást nem kotlós, hanem ember költi ki a hóna alatt. Csúf, kopasz csirke kel ki a tojásból, de beszélni tud, és teljesíti gazdája minden kívánságát. Megkérdezi, hogy "Mit hozzak?", és amit a gazdája kér, azt egy pillanat alatt meg is hozza: ennivalót, finom borokat, pénzt, amit csak akarsz. De csak úgy marad életben, ha vért iszik, a gazdája vérét szívja.
  - Minek a gazdagság, ha a lidérccsirke kiszívja a vérét, és ezzel megöli? - kérdezte Bálint. Nagy erőfeszítésébe tellett, hogy megőrizze a komolyságát, amikor Lükő Gáspár kapzsiságtól villogó szemébe, kivörösödő arcába nézett.
  - Ha már eleget szolgált, meg lehet szabadulni tőle, mielőtt még ágynak esne a gazdája. Valami lehetetlent kell kérni: hozzon egy darab szenet a pokol tüzének hamujából, vagy homokot az Óperenciás-tenger fenekéről. Ezt is megpróbálja, de megég vagy megfullad, a gazdája pedig meggyógyul, és élheti világát az addig összehordott kinccsel. - Lükő Gáspár elhallgatott, várakozóan nézett Bálintra. - Érted már, hogy mit akarok?
  - Értem, csak azt nem tudom, hogy mit segíthetnék én ebben?
  - Mutasd meg, melyik a fekete tyúk első tojása, nehogy megint hiába melengessem a hónom alatt.
  - Több tyúkja is van?
  - A fenét! A többinek elvágtam a nyakát, csak egy feketét hagytam, nehogy összekeveredjenek a tojások, de hármat tojt az a dög. Már örültem, amikor nagy kotkodácsolással megtojt, de még aznap két másik tojást is találtam a kertben. Vagy már előbb rakta le őket, vagy valamelyik szomszéd tyúkja kottyantotta a kertembe, hogy a görény fogja meg! Nos hát a három tojás közül kellene kiválasztani az igazit, nehogy megint hiába keltsem ki.
  - Már próbálta?
  - Tavaly, a ménkű csapjon bele! Nagy nehezen szereztem egy fekete tyúkot, bent tartottam a házban, meg is tojt, de nem az első tojása lehetett a rusnya dögjének, mert amikor nagy nehezen kikeltettem, nem volt kopasz a csirke, ugyanolyan sárga, pelyhes jószág volt, mint a többi, és nem is szólalt meg, hiába beszéltem hozzá.
  Bálint hangosan fölnevetett.
  - Akkor nevess, diák, amikor tele lesz a kamránk arannyal, ezüsttel - mondta megrovóan Lükő Gáspár.
  - Hát nem bánom - Bálint elgondolkozva megcsóválta a fejét. - Ha olyan nagyon akarja a lidérccsirkét, hát legyen...
  Lükő Gáspár szaporán bólogatott.
  - Akarom bizony! - vágta rá mohón. - De még mennyire akarom!
  Bálint fölemelte a kezét, az öregember elhallgatott, szinte kileste a szót a szájából.
  - Nagyon egyszerű a dolog - kezdte Bálint szándékos körülményességgel, befelé pedig majd' megszakadt a nevetéstől, erőlködnie kellett, hogy az arca komoly maradjon. - Van ugye három tojása, de közülük csak egy lehet alkalmas, hogy lidérccsirke keljen ki belőle, az, amelyiket a fekete tyúk először...
  Lükő Gáspár türelmetlenül bólogatott.
  - Az, az, csak mondjad már, hogy lehet megtudni, hogy a három közül melyik az igazi?
  - Hát... - húzta el Bálint a szót - több módja is van annak, de az az igazság, hogy egyik se egészen biztos.
  Lükő Gáspár szája széle lefittyedt a csalódottságtól.
  - Csak van valami, ami megmutatja...
  - Az a legbiztosabb - hajolt közelebb Bálint -, ha mind a három tojást kikölti. Akkor köztük lesz az is, amelyikből a lidérccsirke kel. Utána már nem lesz nehéz kiválasztani, hiszen kopasz és beszél.
  Lükő Gáspár elengedte a Bálint mentéjét, és sokáig némán bámult maga elé.
  A leszálló sötétségben is látszott, hogy mélyen elgondolkozik, Bálint szinte hallotta, hogyan őröl, erőlködik az agya. Azután az öregember arca földerült.
  - Jól van, diák! - kurjantott, és Bálint vállára csapott volna, ha a fiú idejében hátra nem lép. - Okos gyerek vagy, eszem azt a nagy eszedet! Nem bánod meg, hogy segítettél az öreg Lükő Gáspárnak!
  Széles mosollyal megdörzsölte a kezét, mintha máris ott érezné a hűvös aranyakat az ujjai között.