24.
Török a faluban

  A Szolnokot Egerrel összekötő országút elkerülte a falut, a vonuló törökök gyakran ügyet se vetettek rá, hogy település van a közelben, továbbmentek megállás nélkül. Csak akik letáboroztak az erdőben, azok szánták el magukat, hogy az egész napi utazás végén még betérjenek a faluba, ha egyáltalán észrevették. Kút volt a rét szélén, onnan ihattak, vizet vehettek a főzéshez meg a tisztálkodáshoz. Így történhetett, hogy hétszámra nem látott törököt, aki nem akart, pedig tízezres hadak hömpölyögtek a környéken.
  Amikor Bálint kilépett a paplakból - ez a templom mellett állott a piactér sarkán -, meglepve látta, hogy lovasok vannak a téren. A kis török csapat legföljebb nyolc-tíz emberből állt. A katonák kivették a zablát a lovak szájából, hagyták, hogy az állatok tépdessék az elszáradó, poros fűszálakat; amelyek egy-egy kevésbé letaposott területen kibújtak a földből. Az emberek a tér közepén álló nagy lombú szilfa alá, húzódtak, és elnyúltak a földön.
  Néhány óvatos falubeli álldogált a közelben, akikben a kíváncsiság erősebb volt, mint a félelem. Hátrább, a kerítések mögött fejkendős asszonyok rejtőztek, kikukucskáltak a réseken, kíváncsian és borzongva figyelték a katonákat, akik közül az egyiknek egészen sötéten barnállott a bőre.
  Ez a török nézelődött egy kicsit, azután elindult a tér szélén álldogálók felé. A csoport hátrált néhány lépést, de a turbános török biztatóan elmosolyodott. Az emberek megálltak, egy kis bátorságra kaptak a mosolyától.
  A török kulacsot akasztott le az övéről, és előrenyújtotta.
  - Víz - mondta furcsa, idegen kiejtéssel.
  Az emberek bólogattak, de senki sem vette el tőle a kulacsot.
  - Víz - mondta ismét a török, és megrázta az üres edényt. S hogy ismét senki sem nyúlt érte, odalépett egy fiatal legényhez, és a kezébe nyomta.
  Az tétován tartotta, s bizonytalanul körbenézett, mintha tanácsot kérne, mitévő legyen.
  Hirtelen egy vézna öregember pattant elő valahonnan, kikapta a legény kezéből a kulacsot.
  - Nem víz kell ennek - rikoltotta -, hanem bor, csak nem tudja mondani a szerencsétlen!
   - Nem iszik a török bort, tiltja a hite - szólt közbe egy kövér öregasszony, aki előóvakodott a kerítés mellől, hogy színről színre lássa a félelmetes törököket.
  Bálint közelebb ment.
  - De bizony iszik, ha jó bort kap! - felelte a kis öregember. - Még danol is tőle! - Kurjantott egyet, magasra emelte a kulacsot, mintha részeg lenné. A többiek nevettek. A török újra elmosolyodott.
  - Ki ez? - kérdezte Bálint a mellette álló kucsmás férfitól, és a kis öregre mutatott, aki még mindig magasra tartotta a kulacsot, és már nemcsak a részeg danolászást utánozta, de táncra is perdült.
  - Lükő Gáspár - felelte a férfi nevetve.
  - Miféle ember az ilyen? - Bálint haragosan összeráncolta a homlokát. - Odaáll bohóckodni a töröknek!
  A férfi a középső ujjával megütögette a homlokát.
  Egy asszony vizet hozott cserépkancsóban, és megállt Lükő Gáspár előtt.
  - Tartsa azt a kulacsot, Gazsi bácsi! - mondta nevetve. - Hadd töltöm tele, aztán menjenek ezek Isten hírével.
  - Bort neki! - kiáltotta Lükő Gáspár. - Bort hozzon, Eszter néném, ne vizet!
  - Hozzon a rossznyavalya! - felelte az asszony. - Vagy hozzon neki maga, ha úgy pártolja!
  - Víz - dörmögte a török, s már nem látszott vidámnak.
  - Adja már ide azt a kulacsot! - Az asszony nyúlt érte, de Lükő Gáspár elkapta előle. Odament a törökhöz, bizalmasan megfogta a karját az egyik kezével, a másikkal meg az orra elé emelte a kulacsot.
  - Semmit se félj, pajtás! - nyekeregte, és rákacsintott. - Telehozom neked borral, csak várj egy kicsit. Bor! Érted? Bele! - A mutatóujját csaknem beledugta a kulacsba.
  A török érdeklődéssel hallgatta, még a szemét is összehúzta igyekezetében, azután váratlanul elbődült:
  - Víz! Ibn el kelb! - Dühösen lerázta a karjáról Lükő Gáspár kezét, elkapta tőle a kulacsot, s az öreget úgy mellbe taszította, hogy hanyatt vágódott a porban.
  A körülállók szétrebbentek, csak a korsót szorongató asszony maradt a helyén, földbe gyökerezett lábbal.
  - Víz! - morogta a török egy kicsit csendesebben, és a korsóra mutatott.
  Az asszony emelte volna az edényt, de úgy reszketett a keze, hogy a vékony vízsugárral nem talált bele a kulacs szűk szájába.
  Bálint hátrább húzódott; a többiek elfutottak, ő elbújt egy távolabbi fa mögött, és figyelte, mi történik a téren.
  Lükő Gáspár föltápászkodott a porból, és eloldalgott a legközelebbi kerítés mellett. Csak az asszony maradt a téren a törökökkel, próbálta önteni a vizet, de mindig a földre loccsantotta. Végül a török morogva kikapta a kezéből a korsót, odahívta az egyik társát, aki mellette tátotta a száját, és vele öntetett a kulacsába. De akkor már a többiek is ott álltak mellette, nyújtották a magukét.
  Az asszony óvatosan hátrált közben, látva, hogy megfeledkeznek róla, és behúzódott a legközelebbi kerítés mögé.
  Amikor a korsó kiürült, a török körülnézett, az asszonyt kereste, de már sehol sem látta. Mondott valamit a többieknek, egyszerre fölnevettek. A török hirtelen magasra emelte a korsót, odavágta a szilfa tövéhez. Az üres edény akkorát durrant, mintha puskapor robbant volna benne, szilánkjai ezerfelé repültek: Egy török feküdt a fa alatt; a durranás fölriasztotta, handzsárjához kapva; álmosságtól zavaros szemmel talpra ugrott. A többiekből kirobbant a nevetés, könnyeiket törülgetve hahotáztak.