23.
A toronyban

  Hűvösebb napok jöttek, a szürke felhőkből csendes, apró szemű eső is hullott. Tariék riadtan kémlelték az eget, de a felhők elszálltak a Tisza felé, s újra kisütött a nap. Ahogy az eső elverte a port, a levegő csodálatosan kitisztult, a Mátra nagy, sötét tömege kéken kibontakozott a messzeségben.
  Bálint gyakran megállt a falu szélén, a rét oldalában, s fürkészve nézett a nagy hegy felé. Valahol arra vívja élethalálharcát az egriek kicsiny serege, ahol a Mátra szelídebb lejtőit az Eger patak széles völgye elválasztja a Bükk meredek hegyoldalaitól, sötét szurdokaitól.
  Az előző napokhoz képest megritkult a török vonulása a Szolnok és Eger közötti országúton. A csapatok embersűrűje helyett inkább nehéz, nyikorgó társzekerek sora ment Eger felé, megrakva puskaporral, liszttel, közben málhás öszvérek, ringatózó járású nagy tevék ballagtak az eső után gyorsan felszáradó homokos úton.
  Bálint közelebb merészkedett hozzájuk, mert a szekerészek az öszvér- és tevehajcsárok nem vérhez szokott katonák, inkább békés mesteremberek voltak, nemigen törődtek a bámészkodóval. Csak akkor húzódott az út menti bokrok közé, ha akindzsik vagy kerek, csúcsos süvegű tatárok lovascsapata vágtatott el szélvészként a szekerek vagy az öszvérek és a tevék cammogó sora mellett.
  Egyszer, amikor különösen tiszta és áttetsző volt a levegő, Bálint megkérte Gergely papot, nyissa ki neki a templomtorony ajtaját, hogy fölmehessen a magasba, és onnan nézhessen körül.
  A pap meglepődött, de leakasztotta a kulcsokat az ajtófélfáról és elindult Bálint előtt.
  Alacsony, szúette ajtó nyílt a torony aljában, a vastag deszkákat rozsdás vaspántok tartották össze. A pap kinyitotta az ajtót. Alig derengett benn valami világosság, a csigalépcső tetejéről szárnycsattogás és turbékolás hallatszott. Az ajtó nyikordulására fölrebbentek a lépcsőfordulókban fészkelő galambok, fejvesztetten, fülsiketítő, visszhangos szárnycsapkodással röpködtek a falak és a lépcsők közötti szűk térben, amíg nem találták meg a menekülés útját a kis világítóablakokon át. Por szállt le, és tollpihék keringtek utánuk lassú libegéssel.
  - Előremegyek - mondta a pap. - Jobban ismerem a járást.
  Bálint fölnézett a magasba, azután röstelkedve visszafordult.
  - Ne fáradjon, atyám! Fölmegyek egyedül. Már sajnálom, hogy...
  - Billeg néhány elkorhadt lépcső - szakította félbe a pap. - És te még nem tudsz úgy kapaszkodni, mint az egészséges ember.
  Bálint még mondott volna valamit, de a pap most nem engedte szóhoz jutni.
  - Régen voltam odafönt - mondta. - A harangot innen lentről húzzák - két hosszan lelógó kötélre mutatott, amelyet Bálint eddig nem is vett észre -, hónapokig senki sem megy föl. Pedig jön a tél; meg kell nézni a tető gerendáit meg a zsindelyeket, le ne kapja őket egy erősebb szél, be ne csurogjon rajtuk az eső vagy a hólé.
  Lassan, vigyázva mentek mind a ketten, hogy a ruhájukat össze ne piszkítsa a por, de ahogy följebb értek, és a lépcsők végtelennek rémlő sora még mindig alig fogyott valamelyest, egyre kevésbé tudtak ilyesmivel törődni. A pap mind jobban zihált, sovány, csontos arcán kiütött a verejték. Bálint könnyebben ment a nyomában, bár az ő szíve is szaporábban vert az első néhány tucatnyi lépcsőfok után. Útját nehezítette, hogy nem tudott mindkét kezével kapaszkodni. Először egyáltalán nem ért a poros deszkalapokhoz, majd amikor följebb jutott, egészséges jobb kezének ujjait odatámasztotta hozzájuk, végül derekasan megmarkolta a lépcsőt, mert így könnyebben lépkedett, már nem bánta, hogy izzadt tenyerére vastag, szürke rétegben tapad a por.
  Végre-valahára fölértek. Négy ablak nyílt a torony négy falán, kitárult előttük a sárguló lombok közé rejtőző falu, végtelen kertjeivel, vaksi ablakszemekkel hunyorgó, alacsony, fehér házaival, a mohától zöldellő nádtetőkkel. Néhol a zegzugosan futó utcák vonalát is követni tudta a tekintetük, amíg távolabb össze nem mosódott minden a fák rozsdálló lombjaival.
  - Merre van Eger? - kérdezte Bálint mohón, amikor már körbenézett a négy vasrácsos ablakon.
  A pap odavonta az egyikhez.
  - Tőlünk északkeletre - mondta mosolyogva. - De ne hidd, meglátod, amint Dobó István katonái éppen aprítják a pogányt...
  Bálint elvörösödött.
  - Tudom én, hogy másfél napi járásra nem láthat el az emberi szem.
  Csend volt egy darabig, Gergely pap a tető gerendáit meg a zsindelyeket nézegette; itt-ott szú nyomai sötétlettek a szürkésbarna fán. A pap megkopogtatta, körmével megkaparta a gerendát. Keményen kopogott morzsolni sem lehetett, mint a korhadt, reves fát, amelyik kívülről akkor is épnek látszik, ha belül már lisztessé őrölte a szú.
  Bálint elismerően bólogatott.
  - Egészséges, kemény fa. Még száz évet kibír.
  Gergely pap elmosolyodott.
  - Hát hiszen kell is, hogy egészséges legyen. Még nincs hatvan éve, hogy elkészült ez a torony. Sok emberrel beszéltem, akik még látták, amikor Horváth Lukács kapitány parancsára fölépítették. Az egyik támoszlopban van is egy faragott kő, amelybe belevésték, hogy "Hoc opus fecit fieri Lucas Horvát capitaneus de Ap'thi Saliasa ad honorem nativitatis Beatae Mariae Virginis 1493". Ami annyit tesz, mint...
  - Magam is megértem a latin szót, tisztelendő uram - mondta Bálint. - Az az írás azt mondja, hogy "Ezen művet készítette Horvát Lukács Apátiszállás kapitánya a boldogságos Szűz Mária születésének tiszteletére 1493-ban".
  A pap elismerően bólintott.
  - Jó eszed van... No, nem azért mondom - tette hozzá -, mert megértetted a latin szót, hiszen az valóban egyszerű, inkább azért, hogy egy hallásra meg tudtad jegyezni.
  - Aki annyit tanult memoriter, mint én a selmecbányai iskolában Bankó professzor úr keze alatt - legyintett Bálint -, annak ez igazán semmiség.
  Leereszkedtek a lépcsőkön. A pap kulcsra zárta a torony ajtaját, és fölnézett a magasba, ahol kezdtek visszaszállingózni az ablakokon a fölriasztott galambok.
  - Néhány zsindelyt kell csak kicserélni a tetőn - sóhajtott megkönnyebbülten -, meg két-három lépcsőfokot, ennyi az egész.
  Elindultak a paplakba, mindketten hallgattak egy darabig, azután újra Gergely pap szólalt meg:
  - De hát áll-e még ez a templom száz vagy akár ötven év múlva? Lesz-e még akkor Istennek háza Magyarországon, vagy halott, fölperzselt pusztaság lesz itt? Vagy talán mecset áll majd ezen a helyen, és a minaretből kiáltó müezzin hangjára gyűlik össze a nép?
  - A török nem bántja a vallást - mondta Bálint csodálkozva. Meglepte, hogy Gergely pap, aki eddig mindig derűsnek és kiegyensúlyozottnak látszott, ilyen kétségbeesetten gondol a jövőre. - Nem erőlteti, hogy a nép áttérjen Mohamed hitére, csak az számít neki, hogy megfizesse az adót.
  - Most nem erőlteti - felelte a pap -, de itt van, és a hatalmában tart bennünket. Csak annyi kell, hogy a szultán mást gondoljon, vagy új szultán kerüljön a birodalom élére, aki úgy véli, Allahnak tetsző cselekedetet hajt végre, ha a gyaurokat megtéríti Mohamed vallására. Látszólag a béke szigete ez a táj, de mintha fortyogó, tűzokádó hegy oldalában élnénk. Az emberek maguk sem tudjak, hogy mennyi veszély leselkedik rájuk.
  Visszatértek a paplakba. Gergely pap fölakasztotta a kulcsokat az ajtófélfára. Mély cseréptál állt az ajtó mögötti lócán, alatta hasas korsó.
  - Öntök egy kis vizet a kezedre - mondta a pap.
  Bálint kezet mosott, azután ő csorgatott vizet a papnak.
  - Azt mondják - kezdte egy kis töprengés után -, hogy a hatvani bég az adó miatt védi meg a jászsági falvak népét. Ha fölperzselnék ezt a vidéket, meghalna, szétfutna a nép, nem maradna, aki a defter szerint megfizesse az adót. Márpedig a budai basa megköveteli a hatvani bégtől, hogy időben együtt legyen, amit adóba kiróttak a föld népére, hiszen tőle is ugyanezt várja a sztambuli kincstár.
  - Szépen kieszelték - felelte a pap. - Meg is nyugszik benne a nép, bár néha morog, hiszen kétfelé adózik, a király szintén adóztatja ezt a népet, bár nem tett semmit azért, hogy ne sanyargassa a pogány. De az a legborzasztóbb, hogy így is egy hajszálon függ az életünk. Csak annyi kell, hogy egy kóbor tatár lovascsapat vagy török szolgálatba szegődött rác martalóchad vezetője megdühödjön ránk valamiért, ki tudja megakadályozni, hogy a falut fölgyújtassa, a népet kardélre hányassa, ha a rossz kedve arra hajtja? Mire a hatvani bég lovasai ideérnek, már árkon-bokron túl lesz a gyújtogató, bottal üthetik a nyomát az Egert ostromló seregben vagy akárhol. Nem is baj, ha nem tudja a nép, hogy ilyen törékeny a békénk, ha azt hiszi, az adózással megváltotta a nyugalmát a töröktől. Ha nem így gondolná, talán szertefutna félelmében a Tisza, a Zagyva meg a Tarna mocsarai közé.
  - Lehet, hogy az lenne a legjobb - mondta Bálint bizonytalanul.
  A pap legyintett.
  - Néhány csoport elbújhat a nádasokban úgy, hogy télen se lelnek rá, amikor befagynak a vizek, a lovast is elbírja a jég a mocsarak fölött. De hová fusson a többi? Halászatból, madarászásból, csíkászásból, gyűjtögetésből ennyi nép nem él meg, éhen pusztul, megveszi az Isten hidege.
  - De hát hogy lehet megélni akkor?! - kérdezte Bálint felindultan. - Ha elfut a nép, elpusztul, ha ittmarad, előbb-utóbb akkor is elpusztul, mert az átvonuló száz meg száz csapat közül valamelyik úgyis fölégeti a falut.
  - Élünk, amíg lehet - felelte a pap. - Olyan idők járnak, hogy a megmaradás lett a legfőbb cél. Ezért adózunk, s próbálunk együtt élni a törökkel. Ha ez sem lesz elég, majd szétfutunk a nádasokba, hogy ha kevesen maradunk is, megőrizzük a magot, amelyből újra kikelhet a növény. Csak amíg élünk, addig reménykedhetünk, hogy megmaradunk annak, amik voltunk és vagyunk.
  Bálint az egriekre gondolt, akik, lám magukra hagyatva is vívják a harcot, s ki tudja, nem vesznek-e el valamennyien, pedig talán ők is megélhetnének, ha behódoltak volna a töröknek. Reményvesztetten rájött, hogy mindenkinek kénytelen igazgat adni, pedig hát jól megtanulta az iskolában, hogy két ellentétes állítás közül egy időben csak az egyik lehet igaz.